Alfred Christlieb:Bizonyságaid örökkévaló örökségem

...amit, mikor az egyiptomiak megpróbáltak, elnyelte őket a tenger.      Zsid. 11,29

Ezeknek az egyiptomiaknak a példája sokféle esztelenségtől akar megóvni bennünket. - Ők olyan emberek voltak, akik a maguk akaratát minden áron keresztül akarták vinni. Tábornokaival együtt elhatározta a Fáraó, hogy a zsidókat minden körülmények között visszakényszerítik hatalmuk alá. A tenger csodálatos kettéválása meggyőzhette volna őket arról, hogy Izrael oldalán egy magasabb "Kéz" avatkozott be, de ők ezt nem vették figyelembe. A mozgatórugó a kapzsiságuk volt. Saját akaratuk lett az elpusztítójuk. Isten őrizzen meg minket saját szívünk ilyen álnokságától! A Fáraónak és seregének példája óvjon meg bennünket attól is, hogy a hit útjára hitetlen szívvel lépjünk! Mózes Isten parancsára hívő szívvel ment bele a tengerbe. Az egyiptomiak azt hitték, hogy utánozhatják, náluk azonban hiányoztak az előfeltételek. Náluk nem volt Isten Igéje, amire hivatkozhattak volna. Saját gondolatuk után mentek, és önkényesen választották ezt az utat. - Sokszor megtörténik, hogy Isten áldott embereinek a tetteit külsőleg utánozni próbálják. Amikor Pál Efézusban a Szentlélek erejével az Úr Jézus nevében megszállottakat gyógyított, Skéva fiai is előálltak, s azt remélték, hogy Pál szavainak az alkalmazásával ugyanazt az eredményt elérik. Megszégyenülve kellett azonban elmenekülniük. Isten őrizzen meg bennünket minden utánzástól az Ő országa munkájában! Végül a Fáraó példája óv bennünket minden vakmerőségtől is. Különösen háborús időkben csalogat a kapzsiság és dicsőségvágy vakmerő vállalkozásokra. "Ami hitből nincs, bűn az." (Róm. 14,23) A vakmerőség legtöbbször keserűen megbosszulja magát. Így óvjon bennünket a Fáraó sorsa a saját akaratunk véghezvitelétől, az utánzástól és a vakmerőségtől.

Varga László: Isten asztaláról

"Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom ajándékával. Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismered az Urat."      Hóseás 2,21-22

Hóseás a házasság egységével vagy annak megrontásával példázza Istennek és népének viszonyát. Keményen ítéli meg a nép "paráznaságát", de a legszebb szavakkal mutatja Isten szeretetét népe iránt, mint a férj szeretetét ifjú felesége iránt. E gyönyörű sorok ezt példázzák: Isten, mint szerető vőlegény, eljegyzi magának jegyesét, népét. Kemény dorgálás után e rész elején így szól a vőlegény: "Azért most én csábítom el őt: elvezetem a pusztába, és szívére beszélek." Azután következik az eljegyzés, a legszebb jegyajándékokkal: igazság, törvény, szeretet, irgalom, hit ajándékával. Az igazság valóban ajándék, Isten egyedül tehet minket igazakká, ahogy megtisztít, megigazít bűnbocsánatával. A törvényt is Ő adja: azt a rendet, melynek vezetése alatt végig lehet élni egy tiszta, igaz életet. Ez a fegyelmezett élet kemény lenne, de azonnal mássá teszi az, ha benne nem a szigorúság, hanem a szeretet uralkodik, mint minden igaz viszony éltető ereje. Ebből következik az irgalom: elfedezni a jegyes minden gyengeségét, hibáját, a szeretet erejével. Ez mind a vőlegény ajándéka. A hit is ajándék, de ez már a menyasszony felelete: hittel elfogadni az ajándékokat, életre szólóan bízni a vőlegény szeretetében, magunk teljes átadásával. Ez Isten és népének igaz viszonya.

Uram, én is tagja vagyok szeretett népednek, én is kérem ajándékaidat. Én sem vagyok különb, mint a próféta által dorgált régi nép, magam is részese voltam és vagyok népem bűneinek, hűtlenségének. De szeretlek téged, Uram, és tudom, hogy Te is szeretsz engem, mint néped tagját. Kérlek, ez a szeretet tisztítson meg engem! Ha akarod, megtisztíthatsz - ahogy a leprás is kérte Jézustól. Ha segítesz, méltó tagja tudok lenni Krisztus jegyesének, az anyaszentegyháznak. Ha Te adsz erőt, hűséggel fogok helytállni. De magamban nem merek bízni, csak akkor, ha ajándékaiddal támogatsz. Ámen.

Andrew Kuyvenhoven: Mindennap az Ige fényében-SOHASEM EGYEDÜL

A mai napon olvasandó igeszakasz: Ézs 43,1-4

1 De most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! 2 Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. 3 Mert én, az ÚR, vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód! Kárpótlásul adom érted Egyiptomot, Etiópiát és Szebát adom helyetted. 4 Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, azért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket.

"Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg."

(Ézs 43,2)

Az Úr nem mondta Izráelnek és nekünk, hogy sohasem fogunk átmenni tűzön és vízen. Azt viszont mondta, hogy: "Ha vízen kelsz át, én veled vagyok", és: "Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg." Nem követelhetjük azt, amit Isten soha nem ígért meg. Meghazudtoljuk őt, ha azt gondoljuk vagy tanítjuk, hogy bennünket "bársonyosan zöld réteken" és nem "sötét völgyeken" át vezet. De igényelnünk kell azt, amit Isten megígért. Azt ígérte, hogy velünk jön. Megköveteli tőlünk, hogy keresztülmenjünk a folyón, és átmenjünk a tűzön, de nem kell egyedül mennünk. Izráel népe tudta, hogy ez mit jelent. Tudták, hogy atyáik hajdan átmentek a Vörös-tenger hullámain, és nem fulladtak bele, mivel az Úr velük volt (2Móz 14). Ezért hát arra is számíthattak, hogy történelmük legsötétebb órájában, miután majd szétszóratnak a népek között, az Úr vissza fogja vezetni őket, át vízen és tűzön. És nekünk ezt még jobban kell tudnunk, mint az ószövetségi egyháznak, mert a "betlehemi születés" és a "golgotai halál" után élünk. Isten Fia eljött hozzánk, és úttörőnk lett. Átkelt a számunkra mély vízen, és járt a lángok között. Nincs olyan veszedelem, amellyel nem találkozott, nincs olyan gyengeség, amelyet nem élt át, és nincs olyan kísértés, amellyel nem nézett farkasszemet. Bizonyos értelemben mi Izráel népének a zarándokútját éljük át újra. Az ígéret városa még túl van a látóhatáron, és az odavezető út hosszú. Isten nem ígérte azt, hogy meg fog kímélni bennünket a vízen való átkelés félelmétől. Lehet, hogy keresztül kell mennünk a lángokon. De Isten megígérte, hogy nem fogunk belefulladni, és nem fogunk elveszni. Krisztus velünk van. Ezért érjük el majd a várost teljes biztonságban.

Oswald Chambers: Krisztus mindenek felett-HARCOLJ ISTEN ELŐTT

"Öltözzétek fel az Isten minden fegyverét... imádkozzatok minden időben..." (Ef 6,13.18).

Nemcsak azok ellen a dolgok ellen kell küzdened, amelyek megakadályozzák, hogy Istenhez juss; tusakodnod kell a lelkekért is imádságodban. De soha ne mondd, hogy Istennel harcolsz, ez nem igaz az Írás szerint. Ha harcolsz Istennel, egész életedre nyomorék leszel. Amikor Isten közelít hozzád a neked nem kívánatos úton és te megragadod Őt, mint ahogy Jákób harcolt vele, akkor arra kényszeríted, hogy kificamítsa a csípőcsontodat. Ne sántikálj az Isten útjain, hanem előtte küzdj meg a dolgokkal és felettébb diadalmassá leszel általa. Csak ez az Isten előtti harc számít az Ő királyságában. Ha arra kérsz, hogy imádkozzam érted, de én nem vagyok felkészülve Krisztusban, imádságom mit sem használ, de ha beteljesedem Krisztussal, imádságaim győzelemre jutnak. Csak akkor eredményes az imádság, amikor teljességben történik: "Vegyétek fel az Isten egész fegyverzetét." Mindig tégy különbséget Isten rendelkezése és megengedő akarata között, azaz gondviselő akarata között. Parancsai változhatatlanok, megengedő akaratáért pedig harcolnunk kell Őelőtte. Megengedő akaratával szembeni ellenállásunk engedelmességre jut a parancsaival szemben. "Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat munkálja", azoknak, akik hűségesek maradnak megbízásához, a Jézus Krisztusban kapott elhívásukhoz. Istennek az a célja az Ő megengedő akaratával, hogy gyermekeit a világ előtt bemutassa. Nem szabad pipogyán viselkednünk és lemondással szólni: "Ez Isten akarata." Ez nem azt jelenti, hogy Istennel harcban álljunk, hanem Őelőtte a dolgokkal harcoljunk. Vigyázz, nehogy tunyán ott kuporogj Isten előtt, ahelyett, hogy dicsőséges harcra kelnél, hogy megragadhasd az Ő erejét.

Carl Eichhorn: Isten műhelyében--A megdicsőülés küszöbén

"Mindnyájan olyannak látták az arcát, mint egy angyalét. "

(Cselekedetek 6, 15)

A dicsőség Lelkének milyen csodálatos ereje nyugodott meg Istvánon (1 Pét 4, 14). Arcának ezzel a ragyogásával arra mutat a Szentlélek, hogy Jézusnak ez a bizonyságtevője nem keseredett meg és nem háborodott fel a hamis vádakon, hanem nagy belső örömmel állt a főtanács előtt. Ez az öröm sugárzott arcáról. Isten ezzel világosan és érthetően bizonyította be az ellenségnek hűséges szolgája ártatlanságát. Milyen mély benyomást kelthetett ez a főtanács embereiben! Jézusnak a Tábor hegyi megdicsőülésére emlékeztet ez a ragyogás. A belső világosság kisugárzása mutatta, hogy Istvánt a kegyelem ragyogása töltötte be. Megérett a mennyre, fiatal volt és már érett kalász! Nem az öregség érlel meg az örökkévalóságra! Ellenkezőleg, aki nem indult el a menny irányába, az mindig mélyebben gyökerezik a földbe. Akit Isten Lelke nem ébresztett fel, az mindig tompább, közönyösebb, hidegebb lesz és mint valami gép, a megszokás vágányain mozog. - István teljesen az Úr Jézus tanítványává érett és tökéletes bizonyságot tett az igazságról. Az idős kor bölcsessége és a fiatalság tüze együtt volt benne. Szabad volt minden ember- és halálfélelemtől, szabad a világtól, és ezért kész arra, hogy belépjen a mennyei világba. Csodálatos dolog Jézus igazi tanítványának lenni! Erős, bárkivel felveheti a harcot, mégis készségesen megadja magát. Bölcs, senki nem szólhat ellene, mégis szó nélkül elviseli a gonosz gyalázásokat. Senki nem veheti el tőle a belső, boldog, Istenben való békességet. Ez a szent boldogság tölti be és ragyog belőle. Mennyire megkötözi a természeti embert a mások vélekedése! Kapaszkodik az életbe, fél a haláltól. István csak Istent félte, ezért beszélt félelem nélkül a tanács előtt. Védekezése vádbeszéd lett a legfelsőbb hatóság ellen. Amikor látta fenyegető magatartásukat és azt, hogy már nem akarják meghallgatni, a legerőteljesebb és legfájdalmasabb igazságokat is megmondta még nekik, azok mint pörölyütések hullottak rájuk. Ez legyen a példánk! Kötnek még földi meggondolások? Attól függ a döntésed, hogy mit mondanak az emberek? Gyűlölni és üldözni fognak? Talán az életed is kockán forog? Amíg az emberek és földi életünknek rabjai vagyunk, nem vagyunk még érettek az örökkévalóságra. Ezért szakadj el mindentől, ami a látható világhoz köt!

Charles H. Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza-Ha Isten kiűzi, te ne tűrd meg!

"Ki fogjátok űzni a kánaániakat, még ha vas harci kocsijaik vannak is, és ha erősek is" (Józs 17,18)

Ha biztosak vagyunk a győzelemben, vitéz tettekre bátorodunk. Ilyenkor hittel vonul az ember a harcba és bátran tör előre ott is, ahol különben félne. Mi a bennünk és körülöttünk lévő gonosszal háborúskodunk, és biztosaknak kellene lennünk abban, hogy győzni fogunk, és hogy ez a győzelem Krisztus érdeméért lehet a miénk. Nem a vereség tudatában indulunk a küzdelembe, hanem hogy győzünk, és így győzni is fogunk. Isten kegyelmének végtelen hatalma támogatja a gonosz minden formája elleni harcot, ezért lehetünk biztosak a győzelemben. Némelyik bűnünk már "vas harci kocsivá" keményedett vérmérsékletünkben, korábbi szokásainkban, kapcsolatainkban és elfoglaltságunkban. Ennek ellenére le kell győznünk azokat. Akkor is, ha igen erősek, mi pedig hozzájuk képest nagyon gyengék vagyunk. Isten nevében nekünk kell felülkerekednünk, és ez sikerülni is fog. Ha csak egy bűn is uralkodik rajtunk, már nem vagyunk az Úr szabad gyermekei. Aki rab, az rab, legyen bár csak egy lánccal megkötve. Nem mehetünk a mennybe, ha az az egy bűn uralkodik rajtunk, hiszen a szentekről meg van írva: "A bűnnek nem lesz többé uralma rajtatok". Fel hát, pusztítsunk ki minden "kánaánitát", törjük darabokra a vas harci kocsikat! A Seregek Ura velünk van, ki állhatna ellen bűnt összezúzó hatalmának.

Cseri Kálmán-A kegyelem harmatja- A sorsdöntő de

"...de a te szavadra mégis kivetem a hálókat." (Lk 5,5)

Egy sötét éjszaka. A Genezáreti tóban a halak éjszakára a mélyebb vízbe húzódnak, mert ott nem hűl le olyan gyorsan a víz, nappal viszont a part menti sekélyben szétszóródnak. A halászok ezért éjjel dolgoztak, s a mélyben halásztak. Péter és társai ezt jól tudták, egyik éjjel azonban szorgos munkájuk ellenére sem fogtak semmit.

Hajnali derengés. Ahogy ilyen kudarcos éjszaka után a hálóikat tisztogatták, Jézus jött oda, s azt kérte Pétertől, vigye egy kissé beljebb a parttól, hogy onnan tanítsa a sokaságot. Péternek nem nagy kedve volt ehhez, de megtette, s így ő is kénytelen volt hallgatni Jézus szavait.

Nappali világosság. Befejezve a tanítást arra kérte Pétert, evezzen a mélyre, és vesse ki a hálókat. Péter válaszából kitűnik, mennyire bosszantotta ez a kérés, amiben a teljes hozzá nem értés is megszólalt: ilyenkor a mély vízben nincsenek halak. Jézus szavai azonban dolgoztak Péter szívében, s elhangzott egy sorsdöntő „de": nem látom értelmét, de mivel te mondod, megteszem. És annyi halat fogtak, hogy két hajót megtöltöttek.

„Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!" Nem a nagy zsákmánnyal foglalkozott, mert teljes világosságban meglátta, ki ő valójában, és ki Jézus. Már nem Mesternek szólította, hanem Uramnak.

Néha engedi megtapasztalnunk Jézus, milyen tehetetlenek vagyunk nélküle. Átéljük a kudarcok éjszakáját, amikor hiábavalónak bizonyul minden jó szándék, erőfeszítés, hozzáértés, nem fogunk semmit. - Jézus szavai nyomán mindig derengeni kezd valami, de az ő isteni teljhatalmát és érthetetlen szeretetét csak az tapasztalja meg, aki kész neki önmaga ellenében is engedni. Nem értem, mást gondolok, de a te szavadra mégis megteszem, amit mondtál. Ekkor látjuk helyesen önmagunkat is és Jézust is.

Mire kellene ezt most kimondanom?

Cseri Kálmán-A kegyelem harmatja-Az ítélet Istene is az Ur

"..sebed gyógyíthatatlan..., mert van-e, akin nem gázolt át örökös gonoszságod?!"

 (Náh 3,19)

Náhum próféta megjövendölte, hogyan fog elpusztulni Asszíria fővárosa, Ninive. A könyvében leírtak Kr. e. 612-ben olyan pontosan beteljesedtek, hogy némelyek gyanakodtak, hogy ez nem is jövendölés, hanem utólagos leírás volt. 

A tudományos vizsgálat azonban állítja, hogy ez a rövid könyv jóval 612 előtt keletkezett.

Ninivének olyan fekvése és védfala volt, hogy bevehetetlennek tartották. Szinte elképzelhetetlen kincset halmoztak fel benne, amelyet hírhedt kegyetlenséggel zsákmányoltak folyamatosan. A leírás ragadozó oroszlánhoz hasonlítja ezt a várost. De Náhum megjövendöli, hogy Isten nem hagyja büntetés nélkül a bűnt, és Ninive el fog pusztulni.

Isten azonban soha nem az ítélet végrehajtásával kezdi, hanem figyelmeztet az ő igéjével. Korábban Jónás prédikált ebben a városban, amire akkor ijedtükben hallgattak is, de érdemi változás nem követte azt az alkalmi felbuzdulást, és így visszaestek régi bűneikbe. Vigyázzunk erre mindig: Isten igéjét csak egészen komolyan érdemes venni, aminek radikális és végleges életváltozást kell jelentenie.

Isten viszont nemcsak irgalmas, de igazságos is. Az ítélet késése gyakran megtéveszti az embereket, úgy gondolják, lehet következmények nélkül vétkezni. Szeretnénk is magunknak egy olyan Jóistent elképzelni, aki nem néz oda, amikor vétkezünk. Az élő Isten azonban nem ilyen. A bűnbánó bűnösnek megbocsát, de a makacsul vétkezőt megítéli. Ne irigyeljük azokat, akik ninivei módra élnek!

Az egész emberiség is egy nagy ítélet előtt áll, amelyet a visszatérő Jézus Krisztus hajt majd végre. Ez elől az egyetlen menedék, ha valaki hiszi, hogy bűneink büntetését ő már elszenvedte a keresztfán, és neki engedelmes életet élünk. Aki azonban nem törődik ezzel, annak a sebe valóban gyógyíthatatlan.

Alfred Christlieb: Bizonyságaid örökkévaló örökségem

...amit mikor az egyiptomiak megpróbáltak, elnyelte őket a tenger.      Zsid. 11,29

Miután eloszlott az a sűrű köd, amely Izrael és Egyiptom tábora között volt, megnyílt az út a Fáraó előtt is a tengeren. Ő rá is lépett a csodálatos kitaposott útra, s nagyon örült neki. Ekkor történt azonban a rettenetes fordulat. A vizek visszatértek. A szekerek meg akartak fordulni. Az egyiptomiak felkiáltottak: "Fussunk Izrael elől, mert az Úr hadakozik érettük Egyiptom ellen!" (2.Móz 14,25). De már késő volt. Pusztulásuk megpecsételődött. Erre a felismerésre hamarább rá kellett volna döbbenniük. Nem mondták-e meg még a varázslók is a Fáraónak: "Az Isten ujja ez!" (2.Móz 8,19)? De ő nem akarta meghallani. Csoda csodára történt, ő azonban vak és kemény maradt. Most nyílik fel a szeme, de már későn. Már csak pusztulását látja, s nem a menekülését. Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy túl későn jussunk el a teljes felismerésre! Azt is látjuk, hogy az egyiptomiak későn rémülnek meg. Váratlanul ismerik fel, hogy a mindenható Isten Izraellel van. Ezért rémülnek meg. Hasonlóképen jár a bűnös is, amikor felismeri: ellensége az Isten. Boldogok vagyunk, ha erre idejében rájövünk, és ez a felismerés a kereszthez vezet bennünket. De félelmetes, ha későn jutunk erre a felismerésre. Az egyiptomiaknál olyan megtérést látunk, amely elkésett. A Fáraó felismerte, hogy célját nem érheti el. Útja téves. Abba akarja hagyni Izrael üldözését. De már nem teheti: nincs visszaút a pusztulásból. Így járhat az az ember is, aki felismeri, hogy a széles úton jár, amely a veszedelemre visz, de minden intést gúnyolódva visszautasít, amely a keskeny útra térítené. Most már nem talál menedéket. Igaz, hogy Isten kegyelméből még itt is lehet kivétel, a Fáraó sorsa azonban legyen mindnyájunk előtt intő példa.

Varga László: Isten asztaláról

"Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre."      1Korinthus 11,23-26

Az úrvacsora szereztetési igéje, minden úrvacsoraosztáskor ezt halljuk. Ez Krisztus végrendelete. Ebben, mint egy tükörben, mutatkozik meg a megváltás minden ajándéka. "Ez az én testem", ugyanaz a szó, mint "a Krisztus teste", az anyaszentegyház. Krisztus a maga áldozatára, végsőkig tartó engedelmességére és mindent legyőző szeretetére utal, melyet emberi testében a kereszten bemutatott. Ugyanakkor az egyház is akkor mutatkozik meg legtisztábban, amikor a hívek magukhoz veszik az úrvacsora jegyeit, egy közösségben találkozva Krisztussal és egymással. Mintha azt mondaná: Itt a kenyér. Ha egészben marad, értelmetlenül megromlik. De itt elosztódik, megsemmisül bennetek, hogy erőt, életet adjon. Így áldoztatott meg az én testem, hogy örök életet szerezzen nektek. Vegyétek, egyétek, hogy az egy kenyér egy közösségbe vonjon titeket, hogy egyházzá, az én közösség-testemmé váljatok. Itt a bor. Jókedvet, lendületet ad. Az én vérem kiontása, értetek való odaszánása ad nektek örömöt, soha el nem múló, örök boldogságot. Vegyétek magatokhoz az én emlékezetemre! Én magam leszek ott, ahol ezt cselekszitek. Én magam adok nektek közösséget, erőt, örömöt, örök életet. Becsüljétek meg ezt az ajándékot, így cselekedjetek a világ végezetéig, és mindig új erőt és új hitet fogtok nyerni általa!

Uram, köszönöm, hogy úgy láthatlak az úrvacsorában, mintha szemtől szemben állnék veled. Tudom, hogy személyesen jelen vagy közöttünk. Add meg, hogy méltóképpen, méltó hittel, bűnbánattal, komolysággal, tisztelettel tudjak minden alkalommal eléd állni. Hitemet, de bűneimet is eléd viszem. Tisztíts meg bűneimtől, hogy áldozatod érdeméért úgy állhassak ott eléd, mintha most születtem volna, tisztán, feddhetetlenül. Ámen.

Andrew Kuyvenhoven: Mindennap az Ige fényében-KRISZTUS KICSINYEI

A mai napon olvasandó igeszakasz: Ézs 42,1-4

1 Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. 2 Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. 3 A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt. 4 Nem alszik ki, és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek.

"Hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás prófétált: ... Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki."

(Mt 12,17,20)

Az Ószövetség úgy ábrázolja a Messiást, mint aki diadalmas hódítóként jön el, de mint aki szelíd pásztor és együtt érző barát is. "Karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti." (Ézs 40,11). Népét erős karral váltja meg, de a gyengét nem veti meg: "Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki." A nádszál bizonyára nem az erő jelképe. A megrepedt nádszál a teljes erőtlenség jele. A mécses lángját egy szélroham el tudja oltani. A pislogó mécsest pedig még egy fuvallat is kioltja. A próféciának ezek a képei olyan emberekre utalnak, akiknek kevés az erejük. Az igei mondanivaló az, hogy amikor a Messiás dicsőségesen eljön, gondja lesz ezekre az erőtelenekre. Megkegyelmez nekik. Megváltja a remegő szívűeket. Az Újszövetség magyarázata szerint ez a prófécia Jézusnak abban a csendes szolgálatában teljesedett be, amellyel ő a szegényeknek és a betegeknek szolgált. Azokhoz fordult oda, akik számára nekünk nincs időnk. Nagy figyelmet szentelt a betegekre, a kicsikre, a gyengékre, a jelentéktelenekre. Micsoda meglepetés és milyen jó hír ez a legtöbbünknek! Nekünk, akikre oly nagy hatással van az erő, meg kell tudnunk, hogy Jézus odafordult a gyámoltalanokhoz. Nekünk, akik hajlandók vagyunk imádkozni azért, hogy gyermekeinknek magas legyen az I.Q. eredményük (intelligencia hányados, a ford. megj.), nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus gyengéd irgalma kiáradt a fogyatékosokra. Az egyháznak nagyon óvatosnak kell lennie abban a kérdésben, hogy hogyan bánik a gyengékkel. Ha azt kell érezniük, hogy ők nem számítanak, mert nem lehetnek hithősök és Lélektől duzzadó emberek, akkor igazságtalanságot cselekszünk. A "félresikerült" és a csődöt mondott embereket szeretettel kell fogadnunk az egyházban, és lehetséges, hogy sok időnket veszik igénybe. Emlékezz arra, hogy Krisztus türelmes hozzájuk: Nem töri el a megrepedt nádszálat, és a füstölgő mécsest nem oltja ki.

Oswald Chambers: Krisztus mindenek felett-KIPRÓBÁLVA ISTEN ELŐTT

"Igyekezzél, hogy mint kipróbált ember állj Isten szolgálatára, mint olyan munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen fejtegeti az igazság beszédét" (2Tim 2,15).

Ha valamiben nem tudod magad kifejezni, küzdj, amíg sikerül. Ha nem teszed, valakit egész életére megszegényítesz vele. Azon fáradozzál, hogy Istennek valamelyik igazságát fogalmazd meg magadnak, és Isten ezt másnál is felhasználja majd. Menj át Isten szőlőprésén, amely kisajtolja a szőlőszemeket. Minden igyekezettel próbáld kifejezni magad, akkor majd egyszer eljön az idő, és az a kifejezés megerősítő borrá lesz valaki másnak, de ha lomhán ezt mondod: "Mit törjem magam azon, hogy kifejezzem magam, kölcsönveszem valahonnan, hogy mit mondjak", akkor ez nemcsak hogy neked nem válik hasznodra, de mások sem nyernek belőle. Próbáld ismételten tisztázni magadban, amit feltétlenül Isten igazságának gondolsz, és Istennek lehetőséget adtál arra, hogy valaki másnak is átadhassa ezt általad. Váljék szokásoddá, hogy értelmed átgondolja azt, amit elfogadhat. Nem a mienk az az állítás, amit nem szenvedés árán teszünk a magunkévá. Nem az az író jelenti a legtöbb áldást, aki olyat mond, amit eddig nem tudtál, hanem az, aki szavakba formálja azt az igazságot, ami bensődben ott vajúdott kifejeződésre várva.

Carl Eichhorn: Isten műhelyében-A tanítvány elköltözése

"Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! Majd térdre esve hangosan így kiáltott: Uram, ne tulajdonítsd nekik ezt a bűnt! "

(Cselekedetek 7, 59-60)

István, a félelmet nem ismerő bizonyságtevő, halálával pecsételte meg szavai igazságát, melyekkel a főtanács elé állt. Ő volt az első, aki elnyerte a mártírkoszorút. Halála nem gyalázatos vég, hanem diadalmas hazamenetel volt. Mint Mestere igazi tanítványa halt meg. És ahogyan Jézus Atyja kezébe tette lelkét, úgy tette le azt István Jézus kezébe. Nem ragadták el tőle az életet, hanem készségesen ő maga adta azt oda. Nem állandó ellenszegülés közben hurcolta ki őt az ellenség a városból; engedelmesen, mint bárány hagyta magát vezetni. Királyi szabadságban helyezi lelkét a Megváltó kezébe, mint ahogyan naponként is neki ajánlotta azt. Nem az ellenség kényszerítette térdre, hanem egy belső kényszer alatt hajolt meg, hogy elmondhassa utolsó imádságát ellenségeiért. Amit Jézus a kereszten legelőször kért, azt István utoljára kéri. A Megváltó utolsó kívánságát viszont (vedd magadhoz lelkemet), ő, a megváltott, először mondja. Jézus a másokért való imádkozással kezdte és utoljára imádkozott önmagáért, István először a saját lelkéért könyörög és a végén másokért. Csodálkozunk-e, ha az Ige ezt írja: "És amikor ezt mondotta, elaludt"? Különös meghatározás ez egy halálra kövezett ember haláláról. Ebben is követte Mesterét: nem vitt át az örökkévalóságba keserűséget kínzói iránt. Szerette ellenségeit és könyörgött Istenhez, hogy ne rója fel ezt bűnül nekik. Az alapszöveg szerint: "Ne engedd, hogy ellenük álljon" ez a bűn, mert akkor kőtorlaszként megakadályozza Istenhez való jutásukat. De ne vesszenek el! A mennyet kívánja nekik, ahová ő maga is tartozik. Lehet, hogy feltámadt benne valami sötét harag, amikor olyan kíméletlenül rárohantak a kövekkel, ezért kiált fel hangosan és esik térdre, hogy ezt a feltámadó haragot legyőzze. A harag tövise ellen a legjobb orvosság: könyörögni azokért, akik azt a szívedbe döfik. Ha imádkozol azokért, akik bántanak és megsértenek, mennyei békesség tölti be lelkedet. A keserűséget csak a szeretet győzi le. Ne vigy át gyűlölködő érzést másnapra, ne menjen le a nap a haragodon. Még kevésbé vidd az örökkévalóságba! Győzzön a szeretet, hogy ott lehess, ahol nincs helye a sötét gyűlöletnek, csak a szeretetnek és a magasztalásnak.

Charles H. Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza-Világbéke

"Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul" (Ézs 2,4)

Bárcsak már itt lenne ez a boldog idő! Most fegyverkeznek a népek, egyre borzalmasabb fegyvereket találnak fel, mintha az ember fő célja az lenne, hogy embertársai milliárdjait elpusztítsa. Egyszer azonban béke lesz, olyan mindent átható és igazi béke, hogy a harci szerszámokból jobb célokra alkalmas eszközöket formálnak. De hogyan lesz ez lehetséges? A gazdaság fejlesztésével? A kultúra emelésével? Tárgyalások és szerződések útján? Bizonnyal nem! A múlt tapasztalatai alapján nem bízhatunk ilyen gyenge eszközökben. A béke csak a Békesség Fejedelmének uralkodása alatt valósulhat meg. Amikor Ő tanítja az embereket Szent Szelleme által, Ő újítja meg szívüket kegyelméből, és egyedül Ő uralkodik fölöttük hatalmasan. Akkor felhagynak majd az emberek azzal, hogy egymást megrontsák, tönkretegyék és megöljék. A felhevült indulatú ember szörnyeteggé tud lenni, de Krisztus ezt a vadállatot báránnyá tudja változtatni. Átformálja az ember szívét és eltűnik belőle a vérszomj. Kedves olvasóm, könyörögj ma a békesség Urához és adományozójához, hogy sietve vessen véget minden háborúskodásnak, és hozza el a békességet az egész világ számára.

Cseri Kálmán-A kegyelem harmatja- Akadályok a hit útján

"Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott... ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. "(Mk 10,48-50)

Bartimeus tudta, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, neki Jézushoz kell most jutnia. Ez tette olyan eltökéltté, hogy minden akadályt legyőzve találkozott vele. Mert akadályok mindig vannak a hit útján. Az ördög azt akarja, hogy lehetőleg el se induljunk Jézushoz, de ha már valaki elindult, útközben álljon meg, ne találkozzék a Szabadítóval.

Az első akadály az volt, hogy Jézus nem válaszolt azonnal a kiáltására. Vajon hallotta? Szóba áll ő egy ilyen senkivel? Érdemes tovább imádkozni? - Aztán az emberek rászólnak, le akarják beszélni arról, hogy Jézushoz jusson. Veszélyes is volt már akkor Jézust Messiásnak nevezni, a hatósággal gyűlik meg a baja annak, aki ezt teszi. Sokan elakadnak ott, hogy vannak Jézus körül szeretetlen, hitetlen, képmutató emberek is. Ne feledjük: ez semmit nem változtat azon, hogy Jézusra van szükségünk, s ő kész és tud segíteni.

Aztán jön a biztató üzenet: hívjátok ide! Most higgyen azoknak, akik az előbb még letámadták? Csakugyan Jézus üzeni ezt neki? Induljon vagy várjon még? Vagy ha ez annyira nehéz, hagyja abba? - Nem! Bartimeus nem találgat feleslegesen, ledobja hosszú felsőruháját, és ahogyan egy vak arra képes, odasiet Jézushoz.

Legyen példa számunkra ez a magatartás! Ő meg akart gyógyulni, s ezért mindenképpen találkozni akart Jézussal. Még nem ismerte őt, csak hallott róla, de azt komolyan vette. Mondhatott bárki amit akart, megnehezíthette a dolgát sok minden, az ő egész tehetetlen, kiszolgáltatott helyzete is, de ő minden akadályt félretett, a ruhát is ledobta magáról, csak Jézussal találkozhasson.

Kész vagyok-e én is minden akadályon át, minden visszatartó bűnt ledobva (megvallva) közvetlenül Jézushoz menni? Ott vár a teljes gyógyulás.

Joyce Meyer: Találd meg a valódi önmagad és töltsd be elhívásodat 5.rész

Elfogadás vagy elutasítás? 

És látá Isten, hogy minden amit teremtett vala, ímé igen jó (megfelelő, kellemes). És lőn este és lőn reggel, hatodik nap. (I Mózes 1:31 )

Ha elutasítjuk önmagunkat, azzal nem segítünk magunkon, csak a problémáink számát növeljük. Az elfogadás annyit jelent, hogy szembenézünk a problémákkal, és elkezdünk foglalkozni velük. Egészen addig nem tudunk foglalkozni valamivel, amíg nem vagyunk hajlandóak elfogadni, vagy nem ismerjük el, hogy a probléma létezik. A Webster szótár (értelmező szótár) a következőképpen értelmezi az elfogad szót: 1. készségesen átvesz valamit (amit felajánlottak nekünk) 2. befogad egy csoportba vagy helyre 3a. megszokottnak, megfelelőnek, helyesnek tart b. igaznak tart. Ebből a meghatározásból számomra az derül ki, az elfogadásban mindig ott az akarat, a szándék. Ha ezt a definíciót most az önelfogadásra alkalmazom, akkor úgy fogalmazhatok, hogy abszolút az én saját, személyes döntésemen, akaratomon múlik, hogy elfogadom-e magamat vagy sem. Isten felajánlja számomra, hogy elfogadjam magamat olyannak, amilyen vagyok, de én szabad akarattal rendelkezem, tehát dönthetek úgy is, hogy nem fogadom el. A fenti meghatározásból az is kiderül, hogy ha valamit elfogadok, akkor azt megszokott, megfelelő vagy helyes dolognak tartom. Az emberek azért nem fogadják el saját magukat, mert nem tartják magukat elég jónak, tökéletesnek. Csak a hibáikat és gyengeségeiket látják, nem pedig a bennük rejlő szépséget és erőt. Ez nem egy kiegyensúlyozott hozzáállás, ami valószínűleg abból fakad, hogy a múltunkban voltak olyan tekintéllyel bíró emberek az életünkben, akik folyamatosan a hibáinkat és gyengeségeinket hangsúlyozták az erősségeink és jó tulajdonságaink helyett. A fentiekben említett szótár az elfogadás szót úgy határozza meg, mint „jóváhagyás”, „megegyezés”. Tehát ha problémáink vannak önmagunk elfogadásával, akkor egyezzünk meg Istennel abban, hogy minden, amit teremtett, jó – beleértve minket is. Ámos próféta könyvének 3:3 versében azt olvassuk Vajjon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással? Tehát ha együtt akarunk Istennel járni, egyet kell értenünk Vele. Ő azt mondja, szeret minket és elfogad minket; tehát ha megegyezünk Vele, nem gyűlölhetjük tovább magunkat, és nem utasíthatjuk el magunkat. Egyet kell értenünk Istennel abban, hogy amikor megalkotott minket, valami csodálatosat alkotott. Valamit hadd emeljek ki: nem minden jó, amit cselekszünk, de itt most a személyiségünkről beszélünk, nem a cselekedetekről. A könyv egy későbbi fejezetében kitérek majd arra, hogy Istennek mi a véleménye a cselekedeteinkről; de most itt, a könyv bevezető fejezetében inkább arra koncentráljunk, hogy Isten szemében kik vagyunk. Lehet, hogy most ugyanabban a helyzetben vagy, mint én voltam, amikor Isten elkezdte nekem feltárni ezeket az igazságokat. Te látod azokat a dolgokat, amelyek változtatásra szorulnak benned, és nagyon nehéz azt mondanod: „Elfogadom magamat”. Úgy érezheted, hogy ezzel a kijelentéssel elfogadsz minden rosszat magaddal kapcsolatban, de ez nem így van. Meggyőződésem, hogy nem tudjuk elkezdeni a változtatást mindaddig, amíg ezt a kérdést nem tisztáztuk a személyes életünkben.

Joyce Meyer: Találd meg a valódi önmagad és töltsd be elhívásodat- 4.rész

Szeretve szeretni másokat 

Hogy lakozzék (letelepedjen, bennünk éljen, állandó lakozást vegyen) a Krisztus a hit által a ti szívetek-ben; A szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel [Isten odaszánt embereivel] egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának. (Efezus 3:17-18)

Ahogy a Szentírás fenti versén elmélkedtem, úgy éreztem, eddig vak voltam, és most megnyíltak a szemeim. A problémám gyökere a szeretethiány volt. Sosem volt részem igazi szeretetben eddigi életem során, tehát azt sem tanultam meg, hogyan is kell magamat szeretni. Nem is szerettem magamat. Ha senki sem szeret minket, nem is értjük, miért kellene magunkat szeretnünk. Ha mások nem szeretnek, azt gondolhatjuk, nem is érdemeljük meg a szeretetüket. Szeresd önmagad – nem önző, egocentrikus módon, mert az önimádathoz vezet, hanem istenfélően, kiegyensúlyozottan, megerősítve azt a tényt, hogy Isten jót és tökéleteset alkotott. A mögötted levő évek és nehézségek, amelyeken átmentél biztosan nyomot hagytak rajtad, de ez nem azt jelenti, hogy értéktelen vagy, és a kukában a helyed. Milyen szeretetet alakíts ki magadban? Olyat, amelyik azt vallja „Tudom szeretni azt, amit Isten szeret. Nem szeretem minden cselekedetemet, de elfogadom magamat, hiszen Isten is elfogad engem”. Egyfajta érett szeretetet kell kimunkálni magunkban: „Tudom, hogy változásra van szükségem, és meg akarok változni. Hiszem, hogy Isten minden nap alakít engem, formál engem, és én nem utasítom el azt, amit Isten elfogad. Elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok, hiszen tudom, hogy nem maradok örökké ilyen”. Hitünk reménységet ad a jövőre. Ahogy Isten a zsidókkal is tette, a mi ellenségünket (elégedetlenségün-ket) is lassan-lassan kiűzi előlünk. (V. Mózes 7:22). Ő pedig elváltoztat bennünket, dicsőségről dicsőségre, ha továbbra is az Ő Igéjét tanulmányozzuk. (II Korinthus 3:18). Ő hitünk fejedelme és bevégzője (Róma 12:2). Ő kezdte el a jó munkát bennünk, és el is végzi és tökéletességre juttat bennünket. (Filippi 1:6) Ha Isten szeretetében részesedünk, megtanuljuk szeretni és elfogadni magunkat, ami nagymértékben javítja a Vele való viszonyunkat is. Amíg nem fogadjuk el szeretetét, a kör nem lehet teljes. Szeressük Őt, mert Ő előbb szeretett minket. (1 János 4:19) Megtapasztaltad már, milyen kiábrándító érzés az, ha valakinek ajándékot akarsz adni, ő pedig visszautasítja? Nagyon szeretem meglepni az embereket és megajándékozom őket valamivel, amire szükségük van, vagy nagyon vágynak rá. Olyan jó érzés, ahogy kitalálom, mivel lepem meg őket, megveszem az ajándékot, pénzt és időt szánok rá, mindent alaposan előkészítek, aztán jön a nagy pillanat és átadom az ajándékomat, a megajándékozott meg egész egyszerűen nem tudja, mit kezdjen az ajándékkal, bizonytalan abban, hogyan kell hálás szívvel elfogadnia tőlem. A bizonytalanság és az érdemtelenség érzése akadályoz meg abban, hogy a megfelelő módon fogadjuk az ajándékot. Az lehet az érzésünk, hogy ki kell érdemelnünk, rá kell szolgálnunk mindenre, amit kapunk. Az is megfordulhat a fejünkben „Vajon miért akar valaki csak úgy valamit adni?” Gyanakodni kezdünk: „Mit akar tőlem? Mi a szándéka? Miben sántikál?” Velem is előfordult már, hogy valakinek adtam valamit, aztán órákon át annyira győzködtem arról, hogy fogadja el nyugodtan, hogy a végén már én éreztem kellemetlenül magam. Csak annyit akarok, hogy fogadja el! Csak azt szeretném látni rajta, hogy értékeli a gesztust, hálás szívvel elfogadja az ajándékot és örül neki. Ha mi, emberek így érzünk, vajon Isten hogy érezhet, amikor próbálja nekünk adni szeretetét, kegyel-mét, irgalmát, mi meg visszautasítjuk a rosszul értelmezett alázatosság és érdemtelenség érzése miatt? Amikor Isten megérint bennünket szeretetével, egy folyamatot indít el, ami nemcsak számunkra jelent áldást, de mások számára is. Isten terve a következő: azt akarja, hogy elfogadjuk szeretetét, kiegyensúlyozott, istenfélő módon szeressük önmagunkat, hálás szívvel viszontszeressük Őt, és szeretettel forduljunk mindenki felé, akivel kapcsolatba kerülünk. Bizony, már hosszú ideje nem követjük ezt a tervet. Még a saját magunk módján sem szeretjük a másik embert, nemhogy Isten szeretetével. Ne feledd, amíg Isten nem szeretett bennünket, nem volt meg bennünk a szeretet, amivel másokat szeressünk.

Reggeli dicséret- Segítsd a mentőst!

„Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni. Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok, hogy azt hirdethessem.”
Kolossé gyülekezetének írott levél 4:2-4.

Egyik barátom mentős sofőrként töltötte polgári szolgálatát. Elmesélte, hogy egyszer egy nagyon súlyos beteget szállítottak a kórházba. Az idő szorított, és az útszakasz igen forgalmas volt. Bekapcsolta hát a szirénát, és taposta a gázt, ahogyan csak tudta. 

Az autósok lehúzódtak az útpadkára, útkereszteződésnél megálltak, csakhogy előre engedjék a mentőautót. A sofőrök jóindulatának, no és persze barátom forma-1-es vezetési stílusának köszönhetően nemsokára be is értek a kórházba, ahol egy másik stáb várta őket, és rohantak a beteggel a műtőbe. A műszak végén barátom indult volna haza, amikor a folyosón szembetalálkozott a műtős orvossal, aki megszólította:
- Ön vezette azt a mentőkocsit, amivel a ma délutáni súlyos beteget hozták?
- Igen.
- Ha 2 perccel később érkezik a beteg, nem éli túl – mondta az orvos.
Barátomat - elmondása szerint - kirázta a hideg. 2 percen múlt az élete? Pedig azt a 2 percet könnyen el lehetett volna veszíteni a zsúfolt városi forgalomban. Aztán végiggondolta, hogy mindez nem csak rajta múlott. A beteg megmeneküléséhez minden egyes sofőr hozzájárult, akik lehúzódtak az út szélére, akik megálltak az útkereszteződéseknél, akik helyet csináltak a piros lámpánál tornyosuló sorban. Ha a sok ember közül néhány hanyagul veszi a szirénázó mentőautót, és nem ad neki elsőbbséget, könnyen a beteg halálát okozhatta volna.

El tudom képzelni Pál apostolt, ahogy ott ül a szirénázó mentőautóban, személyiségének megfelelően tövig nyomja a gázt, és csikorgó kerekekkel veszi be az éles kanyarokat; mindezt azért, hogy Isten örömüzenetével megmentse az embereket. Csakhogy ő maga is belátja, hogy egyedül kevés feladata elvégzéséhez, ezért arra kéri a hívőket, imádkozzanak kitartóan érte.

„Krisztus titkának szólása” nem csak a lelkészek, gyülekezeti elöljárók, és a neves szónokok tehetségén múlik. Ez egy olyan összmunka, mint a mentőautó útja. Ha csak látszólag jelentéktelen dologgal járulunk is hozzá Isten örömüzenetének továbbításához, akkor is (örök)életet menthetünk.

Szerző: Árvai Tamás

Napi áhítat-A menny kapuja

Hét témája: Kapuk

Olvasmány: 1Móz 28,10–22

Amikor megsejted Isten valóságát, állj meg, és ragadd meg a pillanatot, míg teljesen nem lesz ő a tiéd!

„Elindult Jákób Beérsebából, és Hárán felé tartott. Egy olyan helyre ért, ahol eltölthette az éjszakát, mikor a nap lement. Fogott egyet az ott levő kövek közül, azt a feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen. És álmot látott: Egy létra volt a földre állítva, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le. Odafönt pedig az ÚR állt, és ezt mondta: Én vagyok az ÚR, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annynnyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és áldást nyer általad, meg utódod által a föld minden nemzetsége. Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked. Amikor Jákób fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az ÚR van ezen a helyen, és én nem tudtam! Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja. Reggel fölkelt Jákób, fogta azt a követ, amely a fejealja volt, fölállította szent oszlopként, és olajat öntött a tetejére. Azután elnevezte azt a helyet Bételnek, azelőtt Lúz volt annak a városnak a neve. És ilyen fogadalmat tett Jákób: Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és békességben térek vissza apám házába, akkor az ÚR lesz az én Istenem. Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam föl, Isten háza lesz, és bármit adsz nekem, a tizedét neked adom.”

Magyarázat

Jákob félrevezeti apját, csalással meglopja bátyját, majd menekülni kényszerül a családi háztól. 

Egyik éjjel mégis maga Isten látogatja meg, s álom által szól hozzá. Csodálatos képe ez az isteni kegyelemnek, amely váratlan, meg nem érdemelt és ajándékozó. 

Bennünket most mégis az érdekel, hogy milyen hatással volt az álom a „csalóra” (Jákob nevének jelentése). Vajon milyen érzések és gondolatok kavarognak benne az istenélmény után? 

Egyfelől tudja, hogy megkapta az Úr áldását, és az örökség is az övé, viszont öröme és békessége nem felhőtlen, hisz épp menekül bizonytalan utakon. Megdöbben, amikor feleszmél álmából, hogy az Úr mégis ott van, vele: „...az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam”. 

Ez vegyes érzelmeket vált ki benne: egyfelől rettegést, mert van takargatnivalója, de hódolatot is, mert hirtelen Isten házává, és a menny kapujává alakul át nemcsak a hely, hanem a szíve is. 

Mit jelent hát a menny kapuja szókép? 

Amikor dicsőítjük őt itt a földön, ,,elrepülünk a mennyország kapujába”, de várjuk azt a napot is, amikor majd Megváltónk fogja megnyitni nekünk a kaput, hogy színről színre láthassuk őt.
(Boros Róbert (Erdély))

Az én életem ma-A dicsőség országa- FELKÉSZÜLÉS AZ ANGYALOK TÁRSASÁGÁRA

„Kérlek azért titeket, atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti kos tiszteleteteket.” (Róm 12:1)

Nem kételkedünk abban… hogy évek óta vallott tanításaink a jelenvaló igazság részei, és abban sem, hogy az ítélet egyre közeleg. Azzal készülünk találkozni, aki a szent angyalok seregével jelenik meg majd az ég felhőiben, hogy megadja a hűségeseknek és igazaknak a halhatatlanság ajándékát…
Isten igazságát minden ember különböző módon ragadja meg, de amint annak befolyása alá kerülünk, az elvégzi bennünk a szükséges munkát. Erkölcsileg alkalmassá tesz minket a dicsőség országára és a mennyei angyalok társaságára. Most az Isten műhelyében élünk. Sokan vannak közöttünk, akik meglehetősen durva és csiszolatlan kövek. De amint megragadjuk Isten igazságát, annak befolyása hatással lesz ránk. Felemel minket, és eltávolít belőlünk mindennemű tökéletlenséget és bűnt, bármilyen természetű legyen is az. Így készít föl arra, hogy szépségében lássuk meg a királyt, végül pedig a dicsőség országában csatlakozzunk a tiszta és szent angyalok társaságához. Ennek a folyamatnak itt, e Földön kell végbemennie rajtunk. Itt kell alkalmassá válnia testünknek és lelkünknek a halhatatlanságra.
Olyan világban élünk, amelyik ellenkezik a tiszta és igaz jellemmel és a kegyelemben való növekedéssel. Bárhová is tekintünk, csupa romlást, tisztátalanságot és bűnt látunk. A halhatatlanság elnyerése előtt eleget kell tennünk kötelességünknek. Tisztán és szentként kell megőriznünk testünket és lelkünket attól a romlottságtól, ami ezekben az utolsó napokban burjánzik körülöttünk.

A fény világosan ragyog, senkinek sem kell tudatlanságban maradnia, mert maga a mindenható Isten az ember tanítója… Az a terve, hogy az egészségügyi megújulás nagyszerű üzenetét mindenütt hirdessék, és ezáltal az embereket kutatásra indítsák. A bűnös, egészségromboló és agyat kimerítő szokásaik miatt az emberek nem képesek felismerni azt a szent igazságot, amely megszentelhetné, csiszolhatná, felemelhetné, és alkalmassá tehetné őket a mennyei angyalok társaságára.




Ellen Gould White Az én életem ma című könyvéből-

Az én életem ma- A dicsőség országa- KIK ALKALMASAK A MENNYRE?

„A bölcsek tisztességet örökölnek.” (Péld 3:35)

Isten a törvényével összhangban levő jellemet választja, és aki eléri kívánalmainak normáját, beléphet a dicsőség országába.
Krisztus ezt mondta: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet” (Jn 3:36).
 „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7:21).

A Jelenések könyvében pedig kijelenti: „Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba” (Jel 22:14).

Ami pedig az ember üdvösségét illeti, Isten Igéjében a kiválasztásnak ez az egyetlen módja szerepel.
Minden olyan ember az örök élet jelöltje, aki félelemmel és Isten iránti imádattal munkálkodik az üdvösségén. Kiválasztott az, aki felveszi a fegyverzetet, és megharcolja a hit szép harcát. Kiválasztott az, aki vigyáz és imádkozik, aki kutatja a Szentírást, és nem teszi ki magát kísértésnek. Kiválasztott az, akinek a hite állandó, és aki engedelmeskedik az Isten szájából származó minden igének. A megváltás lehetősége mindenki számára készen áll. De a megváltás áldásait csak azok fogják élvezni, akik eleget tettek a feltételeknek.

Sátán mindig munkában van, és igyekszik elferdíteni azt, amit Isten mondott; elvakítani az elmét és elhomályosítani az értelmet, hogy ezáltal az embert bűnre vigye.
Az Úr nyílt követelményei oly nagyon egyszerűek, hogy senkinek sem kell tévelyegnie. Isten állandóan keresi a lehetőséget, hogy az embert a védelme alá vonja, hogy Sátán ne gyakorolhassa gonosz, megtévesztő hatalmát. Az Úr leereszkedett, hogy saját szavaival beszéljen hozzájuk, és saját kezével írja az élő igéket. És ez áldott igéket élettel áthatva és igazságtól ragyogtatva, tökéletes vezetőként adta át az embernek…

A Biblia minden fejezete, minden verse és minden szava Isten üzenete az emberhez.
Kössük szabályait jegyül a kezünkre és a homlokunkra! Ha tanulmányozzuk és követjük e szabályokat, akkor Isten úgy vezeti mai népét, mint hajdan Izráelt, nappal felhő, éjjel tűzoszlop által.

Az én életem ma:A dicsőség országa-TEKINTSÜNK FEL A MENNYRE!

„Amikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel, és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelgett a ti váltságtok.” (Lk 21:28)

Ha a gyülekezet magára öltené Krisztus igazságát és szentségét, ha mellőzne mindennemű közösséget a világgal, akkor a fénylő és dicső nap hajnala virradna rá. Az Istentől nyert ígéretek örök időkre szólnak, örök gyönyörre, örök örömre. Az igazság elhalad azok mellett, akik megvetik és elutasítják, de végül diadalt arat. Ha időnként látszólag feltartóztatták is, de haladását nem akadályozhatták meg. Ha Isten üzenete ellenállásba ütközik, fokozott erővel ruházza fel, hogy a befolyás annál nagyobb legyen. Hatalmat ad neki, amely a legerősebb korlátokat is ledönti, és minden akadályon át diadalmaskodik.
Mi volt az, ami Isten Fiát fáradságos és áldozatos életén át támogatta? Látta Lelke munkájának gyümölcseit, és megelégült. Az örökkévalóságba pillantva, látta azok boldogságát, akik az Ő megalázkodása folytán bűnbocsánatot és örök életet nyertek. Hallotta a megváltottak ujjongását, énekelni a vére árán megváltottakat; Mózes és a Bárány énekét zengték.
Mi is vethetünk egy pillantást a jövőbe, szemlélhetjük a Menny boldogságát.
A Biblia feltárja előttünk a jövő dicsőségét. Engedi látnunk az Isten keze által festett képeket, amelyek nagyon becsesek a gyülekezetének. Hitben ott állhatunk az örök város küszöbén, hallhatjuk a kegyes üdvözlést, amely azoknak szól, akik e földi életben Krisztus munkatársai, s kitüntetésnek veszik, ha érte szenvedhetnek. Amikor elhangzanak e szavak: „Jertek, én Atyámnak áldottai”, leteszik koronájukat a Megváltó lábaihoz, és így kiáltanak fel: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmat...
A királyi székben ülőnek és a Báránynak áldás és tisztesség és dicsőség és hatalom örökkön örökké” (Mt 25:34; Jel 5:12–13).
Ott a megváltottak üdvözlik azokat, akik fáradozásaik árán a Megváltóhoz vezették őket, és valamennyien egyesülnek Krisztus dicsőítésében, aki meghalt, hogy az emberi lények az Isten életéhez hasonló, magasabb rendű életet elnyerhessék.
A küzdelem befejeződött. A nyomorúság, viszontagság és harc véget ért.
Az egész Menny visszhangzik a megváltottak győzelmi énekétől,
midőn örömmel zengik: „Méltó, méltó a Bárány, amely megöletett, és él a diadalmas győző!”

Ellen Gould White Az én életem ma című könyvéből-

Alfred Christlieb: Bizonyságaid örökkévaló örökségem

"Hit által keltek át a Veres-tengeren, mint valami szárazföldön, amit mikor az egyiptomiak megpróbáltak, elnyelte őket a tenger.      Zsid. 11,29

Isten Igéje olyan néha, mint a csiszolt drágakő, amely a napfényben felragyog. Ilyen ez a vers is. Látjuk benne a hit útját és a hitetlenség útját... A hitnek ott is nyit Isten utat, ahol minden út eltorlaszolva látszik, a hitetlenség előtt pedig elzárja Isten az olyan utat is, amelyen minden simán halad. Milyen rettenetes volt Izrael helyzete a Veres-tengernél: előttük a víz, mögöttük a Fáraó. A pusztulás elkerülhetetlen. Isten azonban szelet támasztott. A vizek kettéváltak. Út lett a tengeren. Az Úr ma is jár a félelmek tengerén, hogy kiszárassza azt (Zak. 10,11). A hitetlenség a fordítottját tapasztalta. Egyiptom biztos volt az olcsó győzelemben. A harci szekerek le fogják mészárolni a menekülőket. Az Isten keze azonban elzárta a biztos utat. Az egyiptomi csapat elmerült. Aztán: a hit védtelenül áll és megmenekül. A hitetlenség állig fel van fegyverkezve, s úgy elmerül a vízben, mint az ólom. Izrael semmit sem tudott az egyiptomiak gyilkos fegyvereivel szembeállítani. A kihajszolt csapat úgy megriadt, mint a juhok a farkastól. Mégis hogy megőrizte őket Isten! Egynek sem görbült meg a haja szála sem. Nem így az egyiptomiak! Harckocsik és paripák, kardok és dárdák jobbra-balra. A hullámok rájuk törtek, és a vasfegyverek csak gyorsították pusztulásukat. S végül: a hit győzedelmeskedik, ha nehézségeken és félelmeken át is. Izrael győzelmesen felkiáltott, amikor a Fáraót megpillantotta. Isten örömre fordította félelmüket, s ennek az örömnek hangja máig hallható. Nem úgy az egyiptomiak! Örültek a katonák a biztos zsákmánynak, s az örömük halálsikollyá változott, amikor a vizek elborították őket. A nagy világítélet elé megyünk, de melyik úton? A hitetlenség útján, vagy a hit útján?

Varga László: Isten asztaláról

"[Jézus követei] betértek a samaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De nem fogadták be. ...Látva ezt tanítványai, Jakab és János így szóltak: Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket!? De Jézus feléjük fordult és megdorgálta őket, és ezt mondta: ...az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse. Aztán elmentek egy másik faluba."      Lukács 9,51-56

Jakab és János Jézus legkedvesebb tanítványai voltak. Nagyon szerették Mesterüket. Ökölbe szorult a kezük, amikor az idegen falu a megszokott nemzetiségi civódás miatt nem adott neki szállást. Pusztuljanak, ha Isten Fiát nem fogadják be! Mi maradna a világból, ha Isten ezt megengedné kemény, bigott szolgáinak, akik erre ma is képesek lennének. Jézus csak mosolyog rajtuk. Ő csak azért is szereti ellenségeit, azt a szerencsétlen falut is, mely lehet, hogy később az elsők közt fogadta be ugyanazon apostolok igehirdetését. Nyugodtan átgyalogolt egy másik faluba, ahol szívesen fogadták. Ma is ezt teszi, ugyanazzal a nyugalommal. Nem szükséges, hogy tűz szálljon le az égből, magamagát semmisíti meg az emberiség, mert nem akarja, nem képes befogadni Krisztus békességét. Krisztus pedig ráér. Boldogságot, jólétet, békességet visz oda, ahol befogadják. A többire vár. Ismeri az övéit, azokat is, akik Őt még nem ismerik, de Ő már számon tartja őket. Bármilyen nehéz, le kell mondanunk az igazságszolgáltatásról. Az az Istené.

Istenem, nekem is gyakran szorul ökölbe a kezem, mikor az önző, tudatlan vagy elbutított aljasság és gyűlölet tombolását látom. Talán kevésbé a magam sérelmei miatt, mint amikor tehetetlen emberek, saját népem vagy éppen egyházad ellen támad a sokszor teljesen értelmetlen gyűlölet. Te, Uram, ráérsz, de én nagyon vágyom a békés, szép életre, még inkább utódaim számára. Kérlek, Uram, ne várj sokáig! Hallgasd meg talán legnagyobb kérésünket földi életünkre, add, hogy úgy élhessünk, hogy ne gyűlöljünk senkit, és minket se gyűlöljön senki. Tudjuk, ehhez csodára van szükség. A hit csodáját ültesd be a gyűlölködő lelkekbe, hogy szereteted uralja életünket! Ámen.

Andrew Kuyvenhoven: Mindennap az Ige fényében-A VIGASZTALÓ

A mai napon olvasandó igeszakasz: Ézs 40,1-5 1 Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja Istenetek. 2 Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért. 3 Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! 4 Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! 5 Mert megjelenik az ÚR dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. - Az ÚR maga mondja ezt.  "Vígasztaljatok, vígasztaljátok népemet! - mondja Istenetek." (Ézs 40,1) Az egyházban, ahol engem felszenteltek, szokás, hogy az első hivatalos igehirdetés számos presbiter és lelkipásztor jelenlétében hangzik el. Első prédikációmban néhány kemény dolgot kellett elmondanom (legalábbis így gondoltam) a keresztyén egyház bizonyos gyengeségeiről: irgalmatlanul lerántottam róluk a leplet. Egy idősebb lelkipásztor megpróbált vitába szállni a magyarázatommal, de elvesztette a vitát. Aztán - végső intésül - csak rám nézett, és ennyit mondott: "Ha nem tudnád, nekünk vígasztalást kell prédikálnunk." Szavait soha nem felejtettem el. Ő nyerte meg a vitát. A Biblia és a keresztyén hitvallás gazdagabb jelentést tulajdonít a vigasztalás szónak, mint ahogy azt a mindennapi szóhasználat teszi. Mi természetesen ismerjük az emberi összetartozás vigasztaló erejét. Nagyra értékeljük, ha csendesen megszorítják a kezünket, és ha erős karok ölelnek át bennünket, midőn a bánat túl mély ahhoz, hogy a szó elég legyen. Legalábbis úgy véljük, hogy vannak olyanak, akik nem keresztyének, mégis megtapasztalják az emberi együttérzés ezt a vigaszát. Számunkra a vigasztalás egy olyan bizonyosság, amelyet magától Istentől kapunk. Egy olyan szívbéli meggyőződés, amely Istentől származik, meggyőződés, mely megerősít bennünket, hogy legyen erőnk elviselni a legnyomorúságosabb körülményeket is. Megszoktuk, hogy ezt a mi "egyetlenegy" vigasztalásunknak nevezzük. Nem arról van szó, hogy nem becsüljük meg az életnek azokat az apró hasznos dolgait, amelyek ellensúlyozhatják a szenvedést, vagy csökkenthetik a fájdalmunkat. De azért mégiscsak egyetlen meggyőződés van, amely átsegít minket minden nehézségen: "Az, hogy testestől-lelkestől ... nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok" (Heid. Káté 1. A ford. megj.). Mindenkinek vigasztalásra van szüksége, és ez az, ami a keresztyén embernek rendelkezésére áll. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki felismeri, hogy erre a vigasztalásra van szüksége. Amíg csak felületesen ismerjük szükségleteinket, be kell érnünk azzal a fajta vigasztalással, amelyet az emberi bölcsesség és együttérzés tud nyújtani, vagyis azzal a talmi okoskodással, hogy "nincsen olyan rossz, amiben ne lenne valami jó is", meg a csendes kézfogással. A Biblia és a Hitvallásunk azonban az egyetlenegy vigasztalásról beszél. Arról a vigasztalásról, amely legmélyebb szükségleteinket elégíti ki.