10 KEVÉSSÉ ISMERT KÖRÜLMÉNY JÉZUS HALÁLÁVAL KAPCSOLATBAN

Szinte nincs olyan ország a nyugati civilizációban, mely ne ünnepelné a húsvétot. Vannak azonban olyan részletek a kereszthalállal és a feltámadással kapcsolatban, amelyeket kevesen ismernek. Összegyűjtöttünk a 10 legérdekesebbet.

1. Jézus vért izzadt

Ha valami nagy erőfeszítésünkbe került, azt mondjuk, hogy vért izzadtunk vele. Az orvostudomány is számon tart egy ilyen, latinul hematohidrosisnek nevezett betegséget, amit – a mondással megegyezően – nagy pszichikai-fizikai megterhelés, rendkívüli stresszhelyzet idéz elő. A kór olyan ritka, hogy 8 millió emberből csak egynél fordul elő. Jézussal is ez történt, szó szerint vért izzadt a Getsemáné kertben, amint felkészült az előtte álló megpróbáltatásokra. Márk evangéliuma Jézus lelkiállapotát úgy adja vissza, hogy elkezdett „rettegni és gyötrődni”.






2. Meztelenül feszítették meg Jézust

El Greco-tól kezdve Daliig minden ismert keresztre feszítési jelenet ágyékkötővel ábrázolja a haláltusáját vívó Jézust. A valóságban, az ismert képi megjelenítésekkel ellentétben, az egyik leghosszabb ideig tartó kínokkal járó kivégzési módszer áldozatai teljesen meztelenül kerültek a keresztfára. A korabeli római, precíz kivégzési menethez hozzátartozott, hogy már jóval a keresztre feszítés előtt, sőt, a kereszt hordozása előtt letépték az áldozat ruháját megszégyenítésképpen. Ekkora már a korbácstól sebes bőrbe beleragadt szövet lerántása további kínokat is okozott. Az evangéliumban is található több utalás a ruhátlanság tényére, például az asszonyok emiatt távolról nézték megváltójukat, csak Jézus édesanyja, Mária ment közelebb.

3. Hatalmas szögek

A bevert szögek hossza 15-20 centiméter, átmérője 1 centiméteres volt. Bár a legtöbb festmény úgy ábrázolja a jelenetet, hogy a római katonák az áldozatok tenyerét szegezték át, a valóságban a szögeket a csuklójukba verték bele. A lábak esetén pedig a sarokcsontba vagy a lábközépcsontba szúrták a szögeket. Ugyanis a csuklóban lévő ínről tudták a rómaiak, hogy amennyiben ebbe szöget ütnek, az ín elszakad, és így a megfeszített a hátizmait kénytelen használni ahhoz, hogy valamennyire lélegzethez jusson.



4. A kereszt súlya 50 kg is lehetett

A T-alakú kereszt súlya körülbelül 50 kg volt. 30 kg-ot tett ki csupán az a rész, ahová a kezeket szögezték. Az áldozat ezt a vízszintes gerendát vitte magával, a függőleges részt pedig általában a helyszínen rögzítettek. A megalázott Jézus addigra már tele volt sebekkel, mivel még a Via Dolorosa előtt ólomdarabokkal és birkacsontokkal tarkított, bőrszíjakból álló római korbáccsal megkorbácsolták. Az áldozatok karját a rómaiak a fához kötözték, így ha azok elestek hatalmas súly alatt, akkor fejüket, testüket úgy beverték az utcakőbe, hogy szinte felismerhetetlenné váltak. Méltán nevezte hát Cicero ezt a halálnemet az összes halálbüntetés közül a legkegyetlenebbnek és legfélelmetesebbnek.

5. A megfeszített folyamatosan mozgott

Dr. Ruff Tibor és Dr. Galántai Orsolya szerint elfelejthetjük a legtöbb evangélium-film mozdulatlan Megfeszítettjét is. Orvosi szemmel vizsgálva Jézus szenvedéseit a következőképpen mutatják be mit élhetett át a „fájdalmak férfia”.

„Ha a lábai nem kissé meghajlítva lettek volna felszögezve, az elítélt fél órán belül megfulladt volna. Ez azonban nem szolgálta volna a rómaiak érdekeit. Így viszont a biológiai életösztön ellenállhatatlan késztetésétől sarkallva az áldozat pokoli fájdalom árán lábával felnyomhatta magát, csökkentve a mellkasára és karjaira nehezedő súlyt, és kifújhatta jobban a levegőt. A fulladás és az egész testben jelenlévő görcs valamelyest csökkent, a lábakban és kezekben jelentkező, de a gerincoszlopig ható égő idegfájdalom azonban nem tette lehetővé, hogy sokáig így maradjon. Így csak szenvedése hosszabbodik meg: újrakezdődik a fulladás és a görcs. Még két napig szenvedő keresztre feszítettről is van híradás. A keresztre feszítettek szinte állandóan mozogtak, újra meg újra felnyomták magukat, majd visszazuhantak, és így tovább. Minden mozdulat, levegővétel és még a legkisebb szellő érintése is borzalmas fájdalommal járt. Jézus esetében mindezt tovább fokozta korbácstól szétszaggatott hátának állandó érintkezése a kereszt durva fájával.”

6. Jézus a világ közepén függött

A szenvedéstörténet a Golgotát nevezi meg a keresztre feszítés helyszínének. A szó jelentése Koponyahely. A nevet feltehetően a kivégzésekből hátramaradt csontok után kaphatta. Egy ősrégi zsidó hagyomány a Salamoni templom Szentek Szentjében álló sziklának a helyét eredezteti erről a központi helyről. Celestyn Mieczysław Paczkowski lengyel teológus Jeruzsálem mint a világ közepe című tanulmánya szerint a 2. századi egyházi tanító, Órigenész és Jeruzsálemi Szent Cirill, 4. századi egyházatya úgy beszéltek a Golgotáról , mint a világ középpontjáról, ahol Jézus kitárta karjait, hogy szimbolikusan átölelje az egész emberi nemet: „A kereszten kitárta karjait, hogy átölelje a Golgotával, pontosan a világ központi helyével együtt az egész világot, egészen a legszélső határáig. Nem én vagyok az, aki ezt bizonygatom, hanem a próféta: „szabadulást szerzett a föld közepén” (Zsolt 73,12). Az, aki kiterjesztette isteni karjait, hogy megszilárdítsa az eget, [a Golgotán is] kitárta testi karjait.” A teológus arra következtet ebből, hogy ilyen módon beszélhetünk a zsidó és ószövetségi hagyományok keresztény elsajátításáról vagy továbbviteléről.

7. Ádám sírja a kereszt alatt

Nem egy középkori ábrázoláson Krisztus keresztje Ádám koponyája, sírja felett van. Egy judaista tanítás azt állítja, hogy „Izrael földje a világ közepén terül el; Jeruzsálem Izrael országának közepén fekszik; a szent kerület (a Templom területe) Jeruzsálem közepén van; a Templom háza a szent kerület közepe; a Szövetség Szekrénye a templomház közepén áll; a Szent Szikla pedig a Szövetség Szekrénye előtt áll, mert itt van az egész világ közepe".

Lovas Borbála a feltételezést vizsgáló tanulmánya hangsúlyozza, hogy bár a keresztfa eredetével kapcsolatban gyakran eléggé szkeptikus vélekedéseket találunk, az első ember, és Krisztus személyének összekötése elengedhetetlen fontosságú a megváltás pillanatában. Ádám és Krisztus összevetését a Bibliában is meg lehet találni, már Pál apostol is utal erre:

„Bizonyára azért, miképpen egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat: azonképpen egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása” (Róma levél, 5;18).

Ilyen értelemben véve Krisztus azt a halált győzte le, amit Ádám, az első ember szabadított az emberiségre.

8. Jézus átkozott lett

A Tóra tanítása szerint átkozott az aki a fán függ („Ne hagyd holttestét éjjelen át a fán, hanem temesd el őt aznap, mert Isten átka a felakasztott; és meg ne tisztátalanítsd földedet, amelyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked birtokul.” 5. Mózes 21:23.) Történetírók feljegyezték, hogy az eleinte főként a zsidók körében elterjedt, korai kereszténységet a zsidó bírálók ezzel a verssel próbálták hitelteleníteni. A vallásos zsidók számára különösen nehéz volt megbarátkozni a gondolattal, hogy egy közönséges bűnözőként kivégzettben megváltót lássanak, a judaista iratokban és a Tórában megjelenített győztes, harcos Messiás képével ellentétben. A legtöbb keresztény Biblia-tanító, teológus megegyezik abban, hogy Jézus amikor a keresztfán függött, tudatosan lett átkozottá, felvállalva ezzel egy Isten által elrendelt cserét. Azt tanítják, hogy Jézus minden átkot magára véve – ahogyan a húsvéti bárány – maga is áldozatként tette lehetővé, hogy a megváltottak megszabaduljanak ezektől, és belépjenek Isten áldásába.

9. Földrengés és sötétség kísérte Jézus halálát

Jézust – ahogyan az Újszövetség is írja – minden bizonnyal i.sz. 33-ban, április 3-án, pénteken feszítették keresztre. Jefferson Williams amerikai, illetve Markus Schwab és Achim Brauer német geológusok vizsgálatai rámutattak, hogy pontosan akkor két földrengés is történt, s ezt Máté evangéliuma is leírja. A fent említett szakemberek további kutatásaikban pedig arra is keresték a választ, hogy a három evangélium által is említett, Jézus halála után, egészen másnap délután háromig bekövetkező sötétséget magyarázhatja-e egy a földrengés következtében kialakult homokvihar. Erről a nevezetes sötétségről Jézus halálával összefüggésben Lukács és Máté evangélista is beszámol: „Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön. A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt...” (Lukács 23,44-45); „Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség lett az egész földön... a templom kárpitja... kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak.” (Máté 27,45.51)

Más szakértők azt feltételezik, hogy Lukács konkrétan egy napfogyatkozást írt le azzal, hogy a „nap elsötétedett”. Az apokrif iratokban is megjelenik a jelenség, a második században keletkezett Péter evangéliumában még a bárányokról is írnak, akik azt hiszik éjszaka lett. Nikodémosz evangéliumában Pilátus és a felesége aggódott a sötétség miatt, és az eléjük vezetett júdeaiak magyarázták el nekik, hogy ez csak egy egyszerű napfogyatkozás.




10. Jézus gondosan összehajtogatott lepleket hagyott maga után

A János és Lukács evangéliumok szerint Péter és János az asszonyok hírvivése után a sírhoz sietve nagy meglepetésükre összehajtogatott lepleket és kendőt találtak benne. Egyes elképzelések szerint az otthagyott lepellel visszatérését akarta jelezni nekik a Mester. Ugyanis egy korabeli közel-keleti szokás szerint az úr étkezés közben összehajtott szalvétával jelezte a szolgáknak, hogy még nem végzett, még ne bontsák le az asztalt, mert visszajön. Mások szerint az eredeti ógörögben szereplő entulisso ige nem igazán összehajtogatást, hanem betekerést, összecsavarást jelent. Ebből arra következtetnek, hogy a feltámadt Jézus új testben már ki tudott csusszanni a leplekből – az ugyancsak feltámadt, de nem megdicsőült Lázárral ellentétben – neki már nem kellett letekergetnie magáról a halotti gyolcsokat. Egyes szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy a sírfosztogatók, a hullarablók nem helyeztek volna hangsúlyt arra, hogy a leplek rendezettek maradjanak.

„Jézus feltámadt! Valóban feltámadt!” A feltámadásban van való keresztény hit jelentőségét mutatja, hogy Jézus tanítványai és az őskeresztények így köszöntötték egymást, és az orosz keresztények mind a mai napig használják ezt az üdvözlési formát. A görög katolikusok pedig a húsvét és a pünkösd közötti időszakban köszöntik egymást ezekkel a szavakkal.

Bereczki Fodor Enikő-cikke
http://kulturpart.hu/2016/03/26/10_kevesse_ismert_korulmeny_jezus_halalaval_kapcsolatban

Rómabeliekhez írt levél 6. rész 14.vers

1. Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen?
2. Távol legyen: a kik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?
3. Avagy nem tudjátok-é, hogy a kik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg?
4. Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk.
5. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.
6. Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek:
7. Mert a ki meghalt, felszabadult a bűn alól.
8. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hiszszük, hogy élünk is ő vele.
9. Tudván, hogy Krisztus, a ki feltámadott a halálból, többé meg nem hal; a halál többé rajta nem uralkodik,
10. Mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer; hogy pedig él, az Istennek él.
11. Ezenképen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.
12. Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban:
13. Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.
14. Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.
15. Mit is tehát? Vétkezzünk-é mivelhogy nem vagyunk törvény alatt, hanem kegyelem alatt? Távol legyen.
16. Avagy nem tudjátok, hogy a kinek oda szánjátok magatokat szolgákul az engedelmességre, annak vagytok szolgái, a kinek engedelmeskedtek: vagy a bűnnek halálra, vagy az engedelmességnek igazságra?
17. De hála az Istennek, hogy jóllehet a bűn szolgái voltatok, de szívetek szerint engedelmeskedtek a tudomány azon alakjának, a melyre adattatok.
18. Felszabadulván pedig a bűn alól, az igazságnak szolgáivá lettetek.
19. Emberi módon szólok a ti testeteknek erőtlensége miatt. Mert a miképen oda szántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a hamisságnak szolgáiul a hamisságra: azonképen szánjátok oda most a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre.
20. Mert mikor a bűn szolgái valátok, az igazságtól szabadok valátok.
21. Micsoda gyümölcsét vettétek azért akkor azoknak, a miket most szégyenletek? mert azoknak a vége halál.
22. Most pedig, minekutána felszabadultatok a bűn alól, szolgáivá lettetek pedig az Istennek: megvan a gyümölcsötök a megszenteltetésre, a vége pedig örök élet.
23. Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.

Isten asztaláról-Varga László

"Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?"      1Korinthus 15,54-55

Milyen nehéz az életen túli dolgokról földi szavakkal beszélni! Pál apostol is csak dadog. Mi az, ami megmarad belőlünk a halál után? Az európai nyelvű bibliafordítások, a magyar is, "test"-nek fordítják azt a szót, ami az eredeti szövegben nem fizikai testet, hanem létformát jelent. Itt fizikai, testi létformában élünk, a mennyben, az angyalok világában más lesz a létformánk. Jézus tanítja: olyan lesz, mint az angyaloké (Máté 22,30). A földön nincs több keresnivalónk, a mennyei örök életben nincs idő, nincs változás. A test "porból van és porrá lesz" (1Móz 3,19; Préd 12,7). A feltámadás a meghalt ember személyének megjelenése a menny világában. Én ott is élni fogok, ha Krisztus magához emel, mennyei, lelki, angyali "testben", létformában. De az ember tovább kíváncsiskodik: mi az tehát, ami megmarad belőlünk, ami leveti a romlandó, halandó testi létformát, és magára veszi azt a másikat? Milyen fontos megtanulni Jézusnak a mennybemenetelekor mondott szavát: "Nem rátok tartoznak olyan dolgok, melyek az Atya titkai." Pál ebben a nagyon fontos igében erről nem mer semmit mondani. "Ez a romlandó, ez a halandó", aki én vagyok, romolhatatlanságba, halhatatlanságba öltözik. "Hála Istennek, aki diadalt ad nekünk Jézus Krisztus által."

Krisztusom, Királyom, emelj magadhoz, ha véget ér a földi életem! Jól tudom, hogy nem érdemlem, és semmire nem hivatkozhatom, csak végtelen szeretetedre. Nem hiába vállaltad a keresztet. Tudom, hogy szeretsz. Száz alkalommal mutattad meg. "Aki zörget, annak megnyittatik" – ígérted. Kérlek, kereslek, zörgetek kegyelmed ajtaján. Koldusként, méltatlanként, és mégis, megváltott gyermekedként, bátran zörgetek. Tudom, hogy vársz. A Te döntésed, hogy mikor fogadsz magadhoz. Add, hogy ez a hit vezessen életem minden napján, és a halál percében is előre nézzek, feléd, az örök élet, a jövendő felé! Ámen.

János Evangyélioma 6. rész

1. Ezek után elméne Jézus a galileai tengeren, a Tiberiáson túl.
2. És nagy sokaság követé őt, mivelhogy látják vala az ő csodatételeit, a melyeket cselekszik vala a betegeken.
3. Felméne pedig Jézus a hegyre, és leüle ott a tanítványaival.
4. Közel vala pedig husvét, a zsidók ünnepe.
5. Mikor azért felemelé Jézus a szemeit, és látá, hogy nagy sokaság jő hozzá, monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?
6. Ezt pedig azért mondá, hogy próbára tegye őt; mert ő maga tudta, mit akar vala cselekedni.
7. Felele néki Filep: Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset.
8. Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére:
9. Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek?
10. Jézus pedig monda: Ültessétek le az embereket. Nagy fű vala pedig azon a helyen. Leülének azért a férfiak, számszerint mintegy ötezeren.
11. Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen a halakból is, a mennyit akarnak vala.
12. A mint pedig betelének, monda az ő tanítványainak: Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne veszszen.
13. Összeszedék azért, és megtöltének tizenkét kosarat az öt árpa kenyérből való darabokkal, a melyek megmaradtak vala az evők után.
14. Az emberek azért látva a jelt, a melyet Jézus tőn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta, a ki eljövendő vala a világra.
15. Jézus azért, a mint észrevevé, hogy jőni akarnak és őt elragadni, hogy királylyá tegyék, ismét elvonula egymaga a hegyre.
16. Mikor pedig estveledék, lemenének az ő tanítványai a tengerhez,
17. És beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapernaumba. És már sötétség volt, és még nem ment vala hozzájuk Jézus.
18. És a tenger a nagy szél fúvása miatt háborog vala.
19. Mikor azért huszonöt, vagy harmincz futamatnyira beevezének, megláták Jézust, a mint jár vala a tengeren és a hajóhoz közeledik vala: és megrémülének.
20. Ő pedig monda nékik: Én vagyok, ne féljetek!
21. Be akarák azért őt venni a hajóba: és a hajó azonnal ama földnél vala, a melyre menének.
22. Másnap a sokaság, a mely a tengeren túl állott vala, látva, hogy nem vala ott más hajó, csak az az egy, a melybe a Jézus tanítványai szállottak, és hogy Jézus nem ment be az ő tanítványaival a hajóba, hanem csak az ő tanítványai mentek el,
23. De jöttek más hajók Tiberiásból közel ahhoz a helyhez, a hol a kenyeret ették, miután hálákat adott az Úr:
24. Mikor azért látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszállának ők is a hajókba, és elmenének Kapernaumba, keresvén Jézust.
25. És megtalálván őt a tengeren túl, mondának néki: Mester, mikor jöttél ide?
26. Felele nékik Jézus és monda: Bizony, bizony mondom néktek: nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok.
27. Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, a mely megmarad az örök életre, a melyet az embernek Fia ád majd néktek; mert őt az Atya pecsételte el, az Isten.
28. Mondának azért néki: Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?
29. Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy higyjetek abban, a kit ő küldött.
30. Mondának azért néki: Micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higyjünk néked? Mit művelsz?
31. A mi atyáink a mannát ették a pusztában; a mint meg van írva: Mennyei kenyeret adott vala enniök.
32. Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret.
33. Mert az az Istennek kenyere, a mely mennyből száll alá, és életet ád a világnak.
34. Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret!
35. Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.
36. De mondám néktek, hogy noha láttatok is engem, még sem hisztek.
37. Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem.
38. Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem.
39. Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon.
40. Az pedig annak az akarata, a ki elküldött engem, hogy mindaz, a ki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámaszszam azt azt utolsó napon.
41. Zúgolódának azért a zsidók ő ellene, hogy azt mondá: Én vagyok az a kenyér, a mely a mennyből szállott alá.
42. És mondának: Nem ez-é Jézus, a József fia, a kinek mi ismerjük atyját és anyját? mimódon mondja hát ez, hogy: A mennyből szállottam alá?
43. Felele azért Jézus és monda nékik: Ne zúgolódjatok egymás között!
44. Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, a ki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.
45. Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, én hozzám jő.
46. Nem hogy az Atyát valaki látta, csak az, a ki Istentől van, az látta az Atyát.
47. Bizony, bizony mondom néktek: A ki én bennem hisz, örök élete van annak.
48. Én vagyok az életnek kenyere.
49. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak.
50. Ez az a kenyér, a mely a mennyből szállott alá, hogy kiki egyék belőle és meg ne haljon.
51. Én vagyok amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, a melyet én adok, az én testem, a melyet én adok a világ életéért.
52. Tusakodának azért a zsidók egymás között, mondván: Mimódon adhatja ez nékünk a testét, hogy azt együk?
53. Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem iszszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.
54. A ki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.
55. Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital.
56. A ki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban.
57. A miként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, a ki engem eszik, él én általam.
58. Ez az a kenyér, a mely a mennyből szállott alá; nem úgy, a mint a ti atyáitok evék a mannát és meghalának: a ki ezt a kenyeret eszi, él örökké.
59. Ezeket mondá a zsinagógában, a mikor tanít vala Kapernaumban.
60. Sokan azért, a kik hallák ezeket az ő tanítványai közül, mondának: Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt?
61. Tudván pedig Jézus ő magában, hogy e miatt zúgolódnak az ő tanítványai, monda nékik: Titeket ez megbotránkoztat?
62. Hát ha meglátjátok az embernek Fiát felszállani oda, a hol elébb vala?!
63. A lélek az, a mi megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, a melyeket én szólok néktek, lélek és élet.
64. De vannak némelyek közöttetek, a kik nem hisznek. Mert eleitől fogva tudta Jézus, kik azok, a kik nem hisznek, és ki az, a ki elárulja őt.
65. És monda: Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki.
66. Ettől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele.
67. Monda azért Jézus a tizenkettőnek: Vajjon ti is el akartok-é menni?
68. Felele néki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad.
69. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.
70. Felele nékik Jézus: Nem én választottalak-é ki titeket, a tizenkettőt? és egy közületek ördög.
71. Értette pedig Júdás Iskáriótest, Simon fiát, mert ez akarta őt elárulni, noha egy volt a tizenkettő közül.

Alfred Christlieb:Bizonyságaid örökkévaló örökségem-Mózes 120 esztendős volt

,,Mózes 120 esztendős volt, amikor meghalt; nem homályosodott meg a szeme, sem el nem fogyott ereje.,, 
(5Móz 34,7)

 Nincs olyan képünk Mózesről, amit kortársaik készítettek volna.

Igénk azonban maradandó képet ad róla: aggastyán, aki férfierejének teljességében van. 120 éve ellenére nem elgyengült ember, aki fáradtan vonszolja fel magát a hegyre.

Erejének és frissességének teljében megy fel a Nébóra.

Szeme világos és tiszta, testi ereje töretlen. Így festi őt le a Szentírás, és hűséges vezérének ezt a képét őrizte meg szívében Izrael.

Micsoda óriási munkát végzett ez az ember hosszú élete alatt! Negyvenévi pusztai vándorlás van mögötte, minden külső és belső nehézségével.

A felelősség terhe olyan nagy volt, hogy olykor majd összeroskadt alatta. Egyszer így sóhajtott fel: "Avagy tőlem fogantatott-e mind az egész nép, vagy én szültem-é, hogy ezt mondod nékem: Hordozd őt kebleden, miképpen mind az egész népet, mert erőm felett van" (4.Móz 11,11-12).

Nem csoda, hogy ez az ember életének végén még erős és friss? Mivel magyarázható ez?

A széles körben ismert Dr. Fr. W. Baedeker tüdejének nagyobb része tönkrement. Ennek ellenére újra és újra elment Szibériáig, hogy a raboknak ott prédikáljon. Ezt mondogatta: "Ennek az igének az igazságából élek: Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja... Akik az Úrban bíznak, erejük megújul."

Mózes olyan ember volt, aki az Úrban bízott (ld. 4.Móz. 16,4. 15; 2.Móz. 15,25; 2.Móz. 17,4. 11), különben régen összeroppant volna ereje.

Mennyi embernek jobb lenne testi egészsége is, ha használná Dr. Beadeker receptjét!

Varga László: Isten asztaláról- Ő [Péter] erre így válaszolt

"Ő [Péter] erre így válaszolt: Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is! Jézus azonban ezt felelte: Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem. (Lukács 22,33-34)

Milyen biztos volt Péter önmagában! Joga is volt hozzá: annyira szerette Mesterét, olyan hűségesen állt mellette, megérdemelte, hogy őt, Simont Jézus Péternek, szilárd kősziklának nevezze. Csak egy picit tévedett. Elhitte, hogy ő az, aki olyan erős. Erős volt a hitben, a hűségben, az odaadásban, csak szolgálni akart, nem felvágni. De hitte azt, hogy minderre az igen jó, Isten akarata szerint való helytállásra ő a maga erejéből, maga hitéből, maga odaadásából képes. Annyira biztos volt önmaga odaadásában, hogy a halált is őszintén, szeretetből vállalta volna Jézusért. És meg is tette volna - Jézus mellett. De azután úgy esett, hogy Jézust elvitték mellőle. Saját szemével látta, hogy Mestere tehetetlenné vált, és ő magára maradt, egyedül, idegenek, ellenségek között. És magában csak a tagadásra volt ereje. Ő csodálkozott a legjobban, amikor ennek tudatára ébredt. Mire volnánk képesek az ő helyében?

Krisztusom, köszönöm, hogy mindeddig nem kerültem olyan helyzetbe, mint Péter. Nem tudom, mit tennék az ő helyében. Lehet, hogy túlságosan bízom önmagamban, lehet, hogy túl gyávának érzem magam. Ha lehetséges, add, hogy soha ne kelljen halálos veszedelemben próbálni ki hitemet, helytállásomat. De sokkal könnyebb helyzetben is tapasztaltam már, hogy nem volt bátorságom kiállni meggyőződésem mellett. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Tudom, hogy Te, feltámadott és élő Uram, mindig velem vagy. Add, hogy ezt ne csak most, nyugodt percekben érezzem, hanem akkor is, amikor elérkezik a próba pillanata. És ha mégis gyengének bizonyulnék, ne ítélj felettem nagyon keményen! Bocsáss meg, mint Péternek, és erősíts meg, hogy képes legyek helytállni mindig, mikor arra kerül a sor! Ámen.

Carl Eichhorn: Isten műhelyében-Vágy az üdvösség után (I.)

"(Zákeus) igyekezett látni Jézust. " (Luk 19, 3) 

Kereső lélek volt ez a fővámszedő. Előzőleg egészen más vágy uralta: gazdag akart lenni. Lelkét a pénzsóvárság töltötte el. A mammon hallatlanul nagy vonzóerőt jelentett számára. A pénzért lelkiismeretét is áruba bocsátotta és nem volt olyan becstelenség, amitől visszariadt volna. Istenre nem volt gondja. Mikor imádkozott, vagy szombaton a zsinagógában volt, lelkileg érintetlen maradt. A mammon szolgálatában szíve kővé vált. Milyen szegények is a pénz rabjai!

Zákeusnál azonban valami változás történt, amit először talán maga sem vett észre. Isten vonzásába került s ez hozta őt Jézushoz. Lelkiismerete nyugtalankodni kezdett. A pénz elvesztette varázserejét. Nem volt a régi. Lehet, hogy a környezete is észrevett ebből valamit, amint gyakran ott ült gondolataiba mélyedten, mint aki nehéz súlyokat cipel. Jézusról hallott már. De a sokak által magasztalt Mesterrel kapcsolatos hírek sokáig hidegen hagyták. Azután egyszerre csak azt érezte, hogy Jézus vonzásától nem tudott szabadulni. Különösen amikor azt hallotta, hogy milyen szeretettel fogadja a vámszedőket és egyéb bűnösöket. "Ez az az ember, akire szükségem van! Lelkem vágyakozását ő tudná kielégíteni s az engem kínzó kérdéseket is meg tudná oldani." - Egy napon az Úr keresztülment Jerikón. "Látnom kell őt" - szólalt meg egy hang Zákeus szívében. Nem a szokásos kíváncsiság volt ez, hanem az üdvösség után való vágyakozás. Ez annyira fokozódott benne, hogy minden akadályt áttört. Mivel kistermetű ember volt, felmászott egy eperfára. Ezzel persze gúny és nevetség tárgyává vált. Sokan ujjal mutogattak rá, de ő nem törődött ezzel. Tekintete feszülten rátapadt arra az egyre, az Úrra.

Aki Jézushoz akar jönni, az semmi másra nem lehet tekintettel. Nekünk természettől fogva éppen az a bajunk, hogy oly sok mindenre tekintettel vagyunk: emberekre, hivatásbeli, üzleti és társadalmi kapcsolatokra és sokan meg is rekednek itt. Nem tudnak ezektől a láncoktól szabadulnni. Zákeus mindent félretolt. Úgy érezte, hogy látnia kell Jézust, most vagy soha! És valóban, ez volt az egyetlen és utolsó lehetőség Jézus meglátására. Földi életében Jézus utoljára haladt át Jerikón. Útban volt Jeruzsálembe, ment a halál felé. - Hányan gyötrődnek majd az örökkévalóságban az elmulasztott alkalmak miatt!

Isten asztaláról-Varga László

"Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el."      1Korinthus 15,17-18

Mai szemmel nézve egészen különös, hogy az apostolok térítő igehirdetése nem Jézus tanítására, nem is csodáira, gyógyításaira épült, tehát olyan dolgokra, amit mai eszünkkel a legfontosabbnak és leghatásosabbnak tartunk, hanem döntő mértékben a Krisztus halálát és feltámadását hirdették, amit ma még az Istenben hívő emberek egy része is legendának tart. Mi az, ami mai szemmel is igazolhatja a feltámadás valóságát? Nem az, amit mondtak vagy leírtak az apostolok, hanem a magatartásuk. Mások által kitalált hazugságért már sokan önként vállalták a halált, lásd a bigott náci és kommunista hősöket. De az önmaguk által kitalált hazugságért? A Jézus feltámadását, ha nem történt volna meg, csak az apostolok találhatták volna ki. Őket pedig a hagyomány szerint kivétel nélkül bíróság elé állították, és a legszörnyűbb kínzásokkal fenyegették, hogy vallják be, hogy hazudtak, Jézus nem támadt fel. Ők pedig szintén kivétel nélkül szinte szembekacagták a bírákat: öljetek meg nyugodtan, nekünk az csak haszon, hamarabb lehetünk Jézusnál, aki vár, akivel feltámadása után többször is személyesen találkoztunk. Ha letagadnák a Jézus feltámadását, nyerhetnek még néhány évi itt nyomorgást, de elvesztik a saját feltámadásukat. Hát nem bolondok nem vállalni a vértanúságot! Így marad ma is érvényben Pál figyelmeztetése: ha Krisztus nem támadt fel, semmi hasznunk nincs a hitünkből. Amit Ő ad, nem más, mint a már itt megkezdett örök élet.

Istenem, emeld fel tekintetemet, hogy lássam azt, ami több és más, mint a földi nyomorgás! Hogy lássam a léleknek minden anyagi megkötöttségtől szabad, más, boldog világát. Hogy Krisztus feltámadása világítsa meg látásomat és vágyamat az általa megígért mennyei örök életre. Tudom, hogy szereteted nemcsak elmúló életemre szól. Ajándékozz meg a hit bizonyosságával, hogy földi életemnek is az adja meg nyugalmát, értékét és örömét, hogy érdemes itt mindent vállalni, mert ott vár rám a feltámadás boldog találkozása. Ámen.

Andrew Kuyvenhoven: Mindennap az Ige fényében-HIVATALBA LÉPÉSKOR

A mai napon olvasandó igeszakasz: Zsolt 40,1-9 

1 A karmesternek: Dávid zsoltára. 2 Várva vártam az URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. 3 Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. 4 Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az URat, és bíznak benne. 5 Boldog ember az, aki az ÚRba veti bizodalmát, nem igazodik a kevélyekhez és az elvetemült hazugokhoz. 6 URam, Istenem! Sok csodás tervet vittél véghez értünk, nincs hozzád fogható. Szeretném hirdetni és elmondani, de több annál, amit fel tudnék sorolni. 7 Véresáldozatban és ételáldozatban nem telik kedved: nyitott fület adtál nekem. Égőáldozatot és vétekáldozatot nem kívánsz. 8 Akkor így szóltam: Íme, megjelentem, a könyvtekercsben írva van rólam. 9 Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van.

"Akkor így szóltam: Íme, megjelentem, a könyvtekercsben írva van rólam. Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van."- (Zsolt 40,8-9)

Ezt mondta Dávid király, amikor átvette Izráel királyának a tisztségét. Ő volt Izráel második királya. Sault, az első királyt, Isten fosztotta meg trónjától. Saul így gondolkodott: "Amíg áldozom Istennek, baj nélkül megúszom az engedetlenséget." Az Úr azonban ezt mondta: "...többet ér az engedelmesség az áldozatnál (1Sám 15,22).
Amikor Dávid hivatalba lépett, így szólt: "Véres áldozatban és ételáldozatban nem telik kedved... Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van."
Majdnem úgy látszik, hogy Dávid túl messzire elment az egyik irányba, míg Saul korábban a másik irányba ment el. Végül is Isten sehol sem mondja, hogy ellenére vannak az áldozatok. Isten akkor haragszik meg, amikor emberek engedetlenségben élnek, s közben megpróbálják Istenüket áldozatokkal kibékíteni. Gyűlöli ezeknek az áldozatoknak az illatát, ahogy ezt számtalanszor elmondta prófétái által.
De Dávid szavai tulajdonképpen próféciát jelentenek. Ez a prófécia akkor teljesedett be, amikor "egy másik király" elfogadta megbízatását. Amikor Krisztus eljött a világba, ezt mondta: "...égő és bűnért való áldozatot nem kedveltél. Akkor ezt mondtam: Íme itt vagyok, ... hogy teljesítsem a te akaratodat, Istenem. (Zsid 10,5 és 6-7)
Ennél fogva, ezek a szavak nemcsak azt az igazságot tükrözik, amelyet Dávid megtanult, nevezetesen, hogy az áldozatok engedelmesség nélkül elfogadhatatlanok Isten előtt. Arra a további igazságra is utalnak, hogy az égő és bűnért való áldozatok nem tudják megbékíteni az Istent és az embert. Csak Jézus engesztelő halála tudta azt megtenni. Az összes áldozatbemutatás sem tudta elérni azt, amit Jézus egyszer s mindenkorra megtett.
Most Krisztus azt is világossá teszi, hogy mi az összefüggés áldozat és engedelmesség között. Jézus annyira hű volt az Isten akarata teljesítésére letett esküjéhez, hogy ő maga vált az Istennek bemutatott áldozattá. Az ő áldozata az ő engedelmessége volt, és az ő engedelmessége önmaga feláldozásává lett. Ma Krisztus teszi képessé Isten gyermekeit, hogy betöltsék tisztüket Életüket engedelmességben élik. "Törvényed szívemben van." És ez az Istennek való teljes önátadás ugyanakkor az az egyetlen áldozat, amelyet az Úr kíván.

Oswald Chambers: Krisztus mindenek felett-MINDENT VAGY SEMMIT

"Simon Péter azért, amikor hallotta, hogy ott van az Úr, magára vette az ingét... és bevetette magát a tengerbe" 
(Jn 21,7).

Voltál-e már olyan válságban, amikor szabadon, határozottan és kíméletlenül otthagytál mindent? Ez az akarat válsága. Külsőleg sokszor eljuthatsz idáig, de ez még nem megoldás. Az elhagyás igazi, mély válságába nem külsőleg jutunk, hanem belsőleg. Külső dolgoktól való elszakadásod sokszor csak azt mutatja, hogy még teljesen meg vagy kötözve. 

Átadtad-e már akaratodat önként, tudatosan Jézus Krisztusnak? 

Ez az akarat cselekvése, nem az érzelemé; az érzelem ennek a cselekvésnek csak az aranyozott széle. Ha először az érzelemnek adsz helyet, akkor sohasem teszed meg ezt a lépést. 

Ne kérdezd Istentől, mit kell átadnod, hanem egyszerűen hajtsd végre, amit már felismertél - akár a felszínen, akár mélyebben találsz rá. 

Ha meghallottad Jézus Krisztus hangját a hullámokon, ereszd szélnek meggyőződéseidet, dobd el következetességedet, csak a vele való kapcsolatodat őrizd meg.

Charles H. Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza- Békesség az ellenségekkel

"Akinek életútját kedveli az Úr, azt még ellenségeivel is összebékíti"- (Péld 16,7)

Vigyáznom kell arra, hogy útaim az Úr előtt kedvesek legyenek. De még így is lesznek ellenségeim. Talán éppen azért, mert bátor vagyok az igazat cselekedni. Milyen nagyszerű ígéret ez a mai! Amikor az emberek dühösködnek, az Úr megmutatja (nekem) dicsőségét: lecsendesíti haragjukat úgy, hogy nem kell félnem tőlük.

Istennek hatalmában áll ellenségemet megakadályozni abban, hogy ártson nekem, akkor is, ha nagy kedve volna hozzá. Lábán is üldözte Jákóbot, mégsem árthatott neki. Isten meggyőzheti haragos ellenségemet és barátságosra hangolhatja. Így tett Ézsauval, aki testvéri öleléssel várta Jákóbot, holott az attól tartott, hogy fivére kard élére hányja családjával együtt. Az Úr a legdühösebb ellenséget is Krisztusban testvérré és munkatárssá változtathatja, mint ahogyan Sault is azzá tudta tenni. Bárcsak mindenkor ez történne az evangélium üldözőivel!

Boldog az, akivel szemben olyanok lesznek ellenségei, mint az oroszlánok Dániellel: békességesek és barátságosak. Ha eljön halálom, a végső ellenség, kívánom, hogy békességben tudjak szembenézni vele. 

De most arra kell törekednem, hogy mindenben kedves legyek az Úrnak. Hitben és szentségben éljek, mert csak ebben gyönyörködik a Magasságos.

Ruff Tibor - A húsvét valósága

Ezen a hétvégén a nyugati civilizáció Jézus Krisztus halálának és feltámadásának emlékét ünnepeli – amelyhez máig ambivalens módon viszonyul. Összeállításunk az ünnep eredeti tartalmát és mai formáit járja körül.

A sokak által már akkor is Messiásnak tartott Jésua rabbit feltehetőleg i. sz. 32. niszán hónap 14-én (tehát a mi márciusunk utolsó vagy áprilisunk első napjaiban) ölték meg a római katonák az akkor szokásos, és máig is a legkegyetlenebbnek számító kivégzési módszerrel: keresztre feszítéssel. Az akkor már – a közhiedelemmel ellentétben – negyvenhez közeledő vagy éppen negyvenéves zsidó prédikátor-tanítót alapvetően nem teológiai okokból adta a római megszállók kezére a zsidó nép vezető testülete, a szanhedrin, hanem egyszerű, közönséges vallási féltékenységből. 

Miután a római hatalom képviselője – hosszas vívódás után szintén nem meggyőződésből, hanem politikai nyomásgyakorlás és zsarolás eredményeképpen hatalmi érdekeiből – szentesítette döntésüket, a kivégzést a rómaiak hajtották végre. A kereszthalált általában nem az egyszerű, köztörvényes bűnözők, hanem kifejezetten a birodalom rendje ellen lázadók számára fejlesztették ki, ezért szükséges volt, hogy a lehető legnagyobb elrettentő erővel bírjon mindenki számára, aki csak tanúja lett az ilyennek.

Az elítélteket először megkorbácsolták, arra azonban ügyeltek, hogy ez ne okozhassa gyors halálukat. Az ólomdarabokkal és birkacsontokkal preparált bőrszíjakból álló római korbács ugyanis azonnali halált is képes volt okozni, hiszen a csontokig szét tudta szaggatni a megkorbácsolt hátát. Ezután a kereszt mintegy harminc-ötven kilogrammos vízszintes gerendáját az elítéltnek kellett a kivégzés helyére vinnie. Az áldozatot mindkét nyújtott karjával a gerendához kötözték, így annak teljes súlya a legfelső hátcsigolyán és a legalsó nyakcsigolyán nyugodott. Ha az elítélt útközben elesett, nagyon megsérült, mert az arcára esett a gerenda súlyával a nyakában, és arcát nem tudta védeni.

A halálraítélteket a rómaiak meztelenül feszítették keresztre. A szögeket nem a tenyéren, hanem a csuklón ütötték át, ami elviselhetetlenül erős, a gerincoszlopig ható úgynevezett "égő idegfájdalommal" járt együtt. A halált végül fulladás okozta: a felfüggesztett test mellkasa a kezeken lógó teljes testsúly miatt annyira kifeszült, hogy az elítélt csak belélegezni tudott, a levegőt nem tudta kifújni. Mintegy tíz perc után a megfeszítettnél fulladozás lépett fel, miközben a testnek a légszomj következtében fellépő elsavasodása miatt az egész törzsben és minden végtagban minden izom állandó, szünet nélküli, erős görcsbe került.

Ha a lábai nem kissé meghajlítva lettek volna felszögezve, az elítélt fél órán belül megfulladt volna. Ez azonban nem szolgálta volna a rómaiak érdekeit. Így viszont az életösztöntől sarkallva az áldozat pokoli fájdalom árán lábával felnyomhatta magát, csökkentve a mellkasára és karjaira nehezedő súlyt, és kifújhatta jobban a levegőt. Még két napig szenvedő keresztre feszítettről is van híradás. A keresztre feszítettek tehát szinte állandóan mozogtak, újra meg újra felnyomták magukat, majd visszazuhantak.

A vér- és folyadékveszteség miatt végül úgynevezett hypovolaemiás sokk következett be. Az ilyen sokk hatására a vérnyomás drasztikusan csökken, a szív sokkal gyorsabban, de sokkal gyengébben ver. Mivel a szervezet a legfontosabb szervek működésének fenntartására koncentrál (szív, agy, tüdő), leáll a máj, a vese, a gyomor, a belek működése, és mivel ezek már nem kapnak vért, bizonyos idő után visszafordíthatatlanul károsodnak. A pupilla kitágul, remegés, szájszárazság, fokozott vészreakció indul meg, a sérült elsápad, hideg verejték jelenik meg rajta. Még érzékeli a környezetét, de reagálni nem tud rá; végül eszméletvesztés következik be, amely a szív megállása miatt bekövetkező halál pillanatáig tart. Folyadék gyűlik össze a tüdőkben (tüdőödéma), a lélegzés hörgéssé válik, a szív összevissza ver, s ez közvetlenül a halálhoz vezet.

Jézus esetében azonban a halál bizonyosan nem így állt be. Közvetlenül a halála előtt ugyanis még beszélt (tehát a sokkos állapot nem lépett még fel), és szenvedése – relatíve – nagyon rövid ideig tartott, "mindössze" hat órán át, délelőtt kilenctől délután háromig, olyannyira, hogy Pilátus el sem akarta hinni, hogy meghalt, hanem külön ellenőriztette ezt, mielőtt a testet kiadatta. A teológusok egyetértenek abban, hogy Jézusnak azért kellett hamarabb meghalnia, mert a húsvét ünnepének beállta miatt az alkonyatkor még élő sorstársait, a két lázadót lábszáruk eltörésével ölték meg, neki azonban be kellett teljesítenie a húsvéti bárányra vonatkozó jövendölést, amely szerint a csontja nem törhet el. A lábszár eltörését a többiek esetében egy szintén külön erre a célra készült eszközzel, a crurifragium nev? vasrúddal végezték. Ez a halált azáltal gyorsította meg, hogy az elítélt nem tudta többé feltornázni magát a kilégzése érdekében, és így fél órán belül megfulladt.

Az Evangéliumok szövegei azt sugallják, hogy Jézusnak hatalmában állt halála időpontjának meghatározása, és egy erős kilégzéssel maga "fújta ki" tudatosan a szellemét, hogy csontjai eltörésére ne kerülhessen sor. De az is lehetséges, hogy az általában szokásosnál fokozottabb kínzása okozta korai halálát: hiszen amikor megkorbácsolták, még fennállt szabadon bocsátásának lehetősége, ezért a korbácsolás erősebb lehetett a kereszthalálra ítéltek esetében szokásosnál; valamint a töviskoszorú is jelentős vérveszteséget okozhatott; és a fájdalomcsillapító hatású mirhás bort sem fogadta el.

A keresztény hagyományon belül több álláspont is létezik megfeszítése helyének, a Golgotának ("Koponya-hely") a meghatározását illetően. A katolikus egyházak által tiszteletben tartott Szent Sír-templomban lévő sírhelyet ugyanis a protestánsok nem fogadják el hitelesnek, hiszen ezt a 4. században jelölte csak ki Konstantin császár édesanyja, Heléna, egy álomra hivatkozva, bár sok történész még ezt is csak legendának tartja. Problematikus az is, hogy a hely a jelenlegi és a feltételezett régi városfalon egyaránt belül van, márpedig sem a római, sem a zsidó felfogás szerint ilyen kivégző- és temetőhely nem lehetett a városon belül. Egyes katolikus történészek éppen ezért feltételezik, hogy a városfal máshol, beljebb húzódhatott, mint ahol általában sejtik – ezt a kérdést azonban csak egy ásatással lehetne eldönteni. Jelenleg azonban az érintett terület már sűrűn tele van lakó- és műemléképületekkel, így erre nincs lehetőség.

Protestáns körökben egy másik helyet valószínűsítenek Jézus sírjaként, bár hangsúlyozzák, hogy biztosnak ez sem tekinthető. A mai és a régi városfalon egyaránt bizonyosan kívül eső területen van egy domb, amely a benne lévő két sziklaüreg miatt az Óváros felől nézve valóban egy koponyára emlékeztet (lásd képünkön – a szerk.). Közel ehhez egy ősi kertet, s abban egy üres sírt tártak fel. Mindezek elhelyezkedése és sajátosságai valóban megfelelnek az evangéliumi beszámolóknak és a történelmi sajátosságoknak – a protestánsok hitélete szempontjából azonban a konkrét helyszínek vallásos tiszteletének messze nincs olyan jelentősége, mint a katolikusok számára, így a hely abszolút hitelességét nem hirdetik.

Még érdekesebb problémát vet fel Jézus halotti leplének ügye, amelyet a turini ereklye körül újra meg újra fellángoló viták is reflektorfénybe helyeznek. Jézus korában ugyanis a halottakat nem ilyen jelleg? lepelbe borították, hanem több kilogrammnyi illatos kenőccsel együtt hosszú gyolcsvászon csíkokba pólyálták, arcukat pedig kendővel takarták le. Erre maguknak az Evangéliumoknak az eredeti görög szövege is utal (János evangéliuma 11:44, 19:40, 20:5–6).
Az is jelentős kérdés a keresztény világban, hogy mennyi időt töltött Jézus a sírban. Ő maga ugyanis többször azt jövendölte, hogy három napot és három éjszakát fog a föld gyomrában tölteni, ezzel szemben megfeszítésének péntek délutáni, feltámadásának vasárnap virradat előtti datálása csak másfél napot és két éjszakát foglal magába. Azok a keresztény teológusok tehát, akik tartják magukat Jézus próféciájának hitelességéhez, azt vallják, hogy azon a héten a pészach munkaszüneti napja ("szombatja") péntekre eshetett, így a szombattal együtt két teljes munkaszüneti nap találkozott, és erre utal János evangéliuma, amikor azt említi: "mert ez a szombat nagy [vagy: hosszú] nap volt" (19:31), tehát úgynevezett "hosszú szombat" keletkezett. Ebben az esetben Jézus csütörtök délután háromkor halt meg, eltemetése pedig ugyanezen a napon, még jóval napnyugta előtt; pénteken és szombaton végig a sírban volt; majd vasárnap hajnalban támadt fel. Így valóban három (két és fél) napot és három éjszakát volt a sírban.

Az Újszövetség egybehangzó és egyértelm? tanítása és tanúvallomásai szerint Jézus a halálból a szó testi, fizikai, valóságos értelmében támadt fel. Ez az üzenet már viszonylag korán, Pál apostol idejében "megfeküdte a gyomrát" sok, a görög kultúra és filozófia hátteréből származó hívőnek (lásd a Korinthosziakhoz írt 1. levél, 15. fejezetét), mivel ez a világnézet – szemben a zsidó hittel – lehetetlenségnek tartotta az ilyesmit. Mindezek ellenére a niceai hitvallás ("Hiszekegy") még a keresztény hit üdvösséghez nélkülözhetetlen alapköveként foglalta magába ezt az állítást.
A zsidóság politikai és vallási vezetői alapvetően nem teológiai megfontolásokból utasították ezt el, hanem Jézus személyével való szembenállásuk, ellenérzéseik miatt, sőt Máté evangéliuma beszámol az esemény szemtanúinak, a főpapi őrségnek a szanhedrin általi megvesztegetéséről is.

Jézus testben történő feltámadásának üzenetét azonban a nem zsidó világ nagy része is elutasította, illetve korunkra már a névlegesen keresztény teológia jelentős irányzatai is fokozatosan újra kivetették magukból mint természettudományos képtelenséget, valamiféle szellemi, eszmei "feltámadással" helyettesítve azt.
Jézus feltámadásának hírét – amely valamennyi világvalláshoz képest egyedivé teszi a kereszténységet, hiszen egyetlen másik vallás sem hirdet hasonlót – az európai kultúrkör máig éppúgy nem tudta "sem lenyelni, sem kiköpni", mint maguk az esemény kortársai. Éppen ez a jelenünkig húzódó szellemi konfliktus mutatja, hogy nem a régmúlt egyik érdektelen ügyéről van szó, hanem máig is eleven aktualitásról. Az "első húsvét" továbbra is folyamatos kihívást jelent mind a teológusok, mind a történészek, a kultúránk és a tudomány számára egyaránt.

Ruff Tibor - Mi is a húsvét? 2.

Új nép születik

A pészach a zsidóság nemzeti ünnepe maradt, anélkül, hogy különösebb, történelmileg mérhető hatást tett volna más nemzetekre, ameddig a kereszténység nem adott neki olyan új tartalmat, amely a nemzeti megszabadulást immár általános emberi megmeneküléssé értelmezte át. A zsidó Jézus mintegy harmincnégy esztendő híján éppen kétezer éve a pészach ünnepét választotta a Megváltás megtörténtének időpontjául. Önmagát azonosítva a szabadulásért feláldozandó báránnyal, a hivatalos ünnepnapon tudatosan átadta önmagát a halálos ítéletnek, hogy kiomló vérével megjelölve a fát, szabadulást hozzon azoknak, akik "a világ fejedelmének", a Sátánnak a rabszolgaságában sínylődnek, aki láthatatlan láncokkal: a bűnökkel kötözi őket "e jelenlegi gonosz korszakhoz". A későbbi keresztény írásmagyarázat ennek megfelelően a pészach eseményének egészét mindmáig így magyarázza: Egyiptom a világnak felel meg, pontosabban e jelenlegi gonosz világkorszaknak. Hogy ez valóban lényegénél fogva, legalapvetőbb szerkezetében, működésében gonosz, azt mindenki pontosan tudja, érzi – aki nem, az nagyon nagy bajban van. A fáraó: "e világ (gonosz korszak) fejedelme", a Sátán. A rabszolgaságban tartó erő: a bűn. A bárány: Jézus, akinek a vére a bűnök bocsánatáért omlott ki. Ez a vér biztosít egyedül védelmet a szellemi halál és a világba való belefeledkezés pusztító erejével szemben, és ez oldozza ki a világban való szellemi fogság köteleit, a bűnöket: így vonulhatnak ki a gonoszok uralta világkorszak egykori rabjai a szabadságba. A Sátán pusztító ereje, a bűn "elkerüli" őket. Új nép születik: az Egyház, amely néppé válni és erkölcsöt kapni – előbb a szabadság s abból az erkölcs – indul hosszú, sivatagi – próbatételekkel gazdag – vándorlására.
A pészach nemzeti ünnepből ezzel az emberiség egyik legalapvetőbb egzisztenciális tapasztalatának, a világ gonoszságából és a személyes bűnökből való sikeres kimenekedésnek ünnepévé válik. Ennek a valóságosságát és fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni, de még talán leírni sem. Az ünnep annyira ünnepivé válik, hogy már meg sem lehet igazán ünnepelni: minden, az év egyes napjaihoz kötött ünneplési kísérlet silánynak tűnik a szabadulás mindennapos valósága mellett.

Az egyetemes ünnep

Jézus e szavakkal eszi meg az utolsó vacsorán a bárányt: "...bizony mondom nektek, hogy nem eszem többé abból, amíg be nem teljesedik az Isten királyságában." Az Isten királysága az a világbirodalom, amely el fog jönni a Földre: az igazságosságnak, békének, örömnek, szeretetnek a birodalma. Az ószövetségi-újszövetségi közös reménység értelmében el kell jönnie majd egy olyan világkorszaknak, amely a mostaninak pontos ellentéte lesz szellemi lényegét tekintve: ahogyan most a Földön a bűn, a gonoszság és a nyomorúság uralkodik a jó fölött, elnyomva azt, akkor éppen fordítva lesz. A jó, az igaz és jogos uralkodik majd, elnyomva a gonoszságot. Nem nehéz észrevennünk, hogy ez az időszak még előttünk áll. Jézus szavai arra utalnak, hogy értelmezése szerint a pészachi bárány képe akkor "teljesedik be" majd. Ahogyan Izrael szabadulásakor a pészach-hal kezdődött el a sivatagi vándorlás, és negyven évvel később egy másik pészach-ünnepléssel fejeződött is be, az Egyház sivatagi vándorlása is hasonlóképpen fog véget érni: egy újabb "elkerülés" hozza majd el. A Jelenések könyvében újra feltűnik egy leölt bárány a mennyben, amelyen ugyan látszik, hogy leölték, mégis él. Tevékenysége nyomán immár az egész Földet érik pontosan – szembetűnően – ugyanazok a csapások, amelyek egykoron Egyiptomot érték: a vizek vérré válnak, különös sáskahadak lepik el az emberiséget, sötétség borít el mindent. Az egész bolygót megdöbbentő katasztrófák rázzák meg gyors egymásutánban.
Itt felmerül a kérdés, ahogyan az első esetben is: valóságosan megtörténne mindez? Vajon az egyiptomiak elhitték volna néhány évvel korábban, hogy lehetséges az, ami azután megtörtént velük? Aligha. Ma is abból indulunk ki, amit már megéltünk – nem nagyon tudunk elfogadni olyasmit, amihez még hasonlót sem láttunk soha. De vajon ettől még valóban nem is történhet meg?
A harmadik pészach is kivonulással ér majd véget, miután a csapások különleges módon elkerülik azokat, akik a bárány vérében lévő lehetőséggel élnek. Ekkor az ünnep egészen egyetemessé válik: immár nem egy kiválasztott természetes nemzet, nem is egy kiválasztott szellemi közösség, hanem maga az egész emberiség menekül meg a világ gonoszságának, a bűnnek a láncaiból, hogy kilépve a valódi szellemi szabadságba, erkölcsöt tanuljon, "néppé" váljon, és új, ezúttal már boldog korszakok felé induljon.

Ruff Tibor - Mi is a húsvét? 1.

Az első pészach

Zsidó családokban a pészach ("elkerülés") ünnepének estéjén a család legifjabb fiának illik megkérdeznie a felnőtt férfiaktól: mit is ünnepelünk most voltaképpen? – azoknak pedig el kell mondaniuk. Egy ilyen kérdésre kétféleképpen lehet válaszolni. A válaszadó vagy megpróbál továbbadni egy tradíciót, amely a hétköznapokban semmit nem mond számára sem – vagy valóban az ünnepről beszél, feltételezve vagy érezve, hogy valami valóságosról, igazán fontos dologról szól. Ha már megemlékezünk róla, emlékezzünk meg valóságosan. Mit jelent az emberiség számára az "elkerülés"?

Több mint 3500 évvel ezelőtt Izrael népét kegyetlen rabszolgamunkára – vályogvetésre – fogta a József érdemeire már nem emlékező fáraó. A nemzet rendkívüli szaporaságát – amely már az egyiptomiak biztonságát, "életterét" fenyegette szerintük – megakadályozandó a zsidó fiúgyermekek megöletését is elrendelte. Ekkor a nép a Mindenhatóhoz emelte fel szavát – akit akkoriban nem sokkal ismert jobban bármely más nemzetnél: homályos emlékként élt bennük az atyák, Ábrahám, Izsák és Jákób Istentől való megérintettsége.

Az említett ima után még nyolcvan éven át öldökölhette szabadon a fáraó a zsidó gyermekeket (bár valószínűleg nem tette meg, hiszen akkor aligha olvashatnánk később férfiak tömeges jelenlétéről az Egyiptomból történő kivonuláskor). Semmi látványos nem történt, csak annyi, hogy egy családban megszületett Mózes, akit sikerült végül is megmenteni a haláltól. Negyvenévesen azután megmozdult benne valami: megölt egy zsidót verő egyiptomit, majd megkísérelt igazságot tenni testvérei között. Utóbbi kísérlete miatt idegen földre kellett menekülnie, ahol újabb negyven évet töltött el csendes magányban: apósa juhait őrizve a sivatagban. Isten nem sietett.

Amikor azután Mózest az égő csipkebokor lángjából megszólítva a Mindenható visszaküldi népéhez, hogy hozza ki őket Egyiptomból, néhány bátortalan kifogás után nyíltan is megtagadja a parancsot. Ekkor Isten egy pillanatra megharagszik – ez elegendő is Mózes engedelmessé válásához. Csodatevő erővel ruháztatik fel, majd hazaindul.

Nyolcvan évvel a fentebb említett ima után megérkezik Egyiptomba, és Isten követeként felszólítja a fáraót: engedje el Izraelt. A fáraó ellenállására válaszul Mózes a kapott jelekkel válaszol: a hihetetlen méretekben felszabaduló természetfeletti erő uralmat vesz a természet erői felett, és Egyiptomot eléri a tíz csapás: minden víz vérré változik, majd békák tömege borítja el egész Egyiptomot, azután a föld pora tetvekké változik, a fáraó további engedetlensége nyomán pedig ártalmas rovarok is elborítják az országot. Ezután dögvész tör ki az állatállományban, majd az emberek között tör ki – valószínűleg – himlőjárvány. Jégeső veri el a termést, még megmaradt részét pedig sáskák emésztik fel. Sötétség borítja el az országot, olyan, amelyen a lámpafény sem tud áthatolni, hiába gyújtják meg. Csak Izrael fiainak otthonaiban van világosság.

Az olvasó – hallgató, a kérdező fiú – most döntés elé kerül: elhiszi-e, hogy mindez pontosan így meg is történt, vagy csak bibliai mesének tartja. Ez egyáltalán nem mindegy. Előbbi esetben az embernek leírhatatlanul meg kell döbbennie, hogy ilyen egyedülálló esemény valaha is történt a Földön – utóbbiban a vallásoskodó félálom érdektelenségébe süllyed az asztali beszélgetés: hiszen mi okosat lehetne mondani egy ennyire buta és gyermekded meséről?

Mi az előbbi nyomon indulunk tovább – és máris szinte felfoghatatlanul sokkoló az, amit hallunk. Elérkeztünk a tizedik csapáshoz: Izrael fiai családonként levágnak egy-egy bárányt, majd annak vérével bekenve ajtófélfáikat, bezárkóznak. Útra kész öltözetben, saruban, kezükben bottal, összecsomagolva, éjfél körül nagy sietséggel megeszik a bárány megsütött húsát. Kint a városban eközben tömeges jajveszékelés tör ki: Egyiptomot elárasztották a gonosz angyalok, akik minden házban, amelynek ajtaján nincsen bárányvér, megölik az elsőszülötteket, emberekét, állatokét egyaránt. A bárány vére azonban megmenti azokat, akik elhitték a figyelmeztetést, és éltek a menekülés lehetőségével: a gonosz angyalok nem tudnak ártani a bent lévőknek, hanem elkerülik a házat, mintha irtóznának a bárányvértől – innen a név: pészach, "elkerülés". Be sem fejezhetik az étkezést a zsidók, amikor a fáraó küldöttei felszólítják őket az ország azonnali elhagyására. Hatszázezer ember vonul ki Egyiptomból a sivatagba, a szabadságba, hogy ott Istennel találkozva törvényt kapjon és néppé váljon. Isten először szabadságot adott, feltétel nélkül, azután a szabadságra építve erkölcsöt.

Izrael e nemzeti ünnepén, szabadságának és néppé válásának ünnepén a hagyomány szerint a legfontosabb az, hogy minden megemlékező zsidó teljesen tudatosan tisztában legyen azzal: Isten őt személyesen vezette ki Egyiptomból; és ő is ott volt utána a sivatagban. Remélheti, hogy népét ma is és mindenkor minden hasonló helyzetből ugyanígy menti meg Isten, ha végveszélybe kerül.

Cseri Kálmán : Mi is történt akkor?

"Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? "(Lk 24,18)

Egy halott Krisztus emlékével, az élő Krisztus nélkül csak ilyen csüggedten járhat az ember, ahogy ez a két emmausi férfi. Ma is többen mennek így kifelé a templomból, a vallásból, kedves, de halványuló emlékekkel, nem tudva, hogy Krisztus él.

Miközben keseregtek, hozzájuk csatlakozott a feltámadott Úr, de egyelőre nem ismerték fel. Mindig Jézus lép oda mellénk, mert ő számon tart, név szerint ismer, és nem hagy reménytelenségben. Kérdezgeti, beszélteti őket. A férfiak pedig elmondják, milyen nagy baj az, hogy őt megölték és nincs többé. Ilyen okosakat mondunk ám, ha nem tudjuk, hogy mi is történt valójában Jeruzsálemben azokban a napokban. Mert ők csak a felszínt látták, az eseményeket. De hogy mi volt Jézus halálának a valódi oka és célja, azt nem. Mert nem csak annyi történt, hogy a nép akkori vezetői kivégeztették őt. Hanem ezzel egy örök isteni terv valósult meg, mert ez nyitotta meg előttünk az Istenhez visszavezető utat. Mi az Isten elleni lázadásunkkal kizártuk magunkat a vele való közösségből, s ezzel halálra ítéltük magunkat. Jézus Krisztus ezt az ítéletet vállalta magára, és helyettünk elszenvedte. Rajta hajtotta végre az igazságos Isten azt a büntetést, amire mi szolgáltunk rá, s amit nekünk kellett volna elszenvedni. Így viszont szabadok vagyunk, még egyszer nem hajtja végre azt Isten, hanem mindenkit, aki ezt komolyan veszi, gyermekévé fogad. Ez a helyettes elégtétel történt meg Jeruzsálemben azokban a napokban.

Aki ezt tudja és hiszi, az azt is tudja, hogy Isten feltámasztotta Fiát a halálból, és Jézus Krisztus ma is él. Semmi okunk tehát a csüggedésre, de minden okunk megvan az örömre, reménységre, hálára. Mert nem egy halott Megváltóra emlékezünk, hanem élő Urunkat követjük és magasztaljuk.

Charles H. Spurgeon: Harmatgyöngyök és aranysugarak

„Járultatok…a meghintésnek véréhez, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére”  (Zsidók 12,24)

Kedves olvasó, járultál már a ránk hintett vérhez? Nem arról van szó e kérdésben, hogy a keresztyén tanokat ismered-e, a kegyelmi eszközöket használod-e vagy, hogy bizonyos belső tapasztalatokhoz jutottál-e, hanem azt kérdem tőled, jöttél-e Jézus véréhez? Jézus vére minden élő jámborság életfolyama. Ha valóban Jézushoz jöttél, akkor tudjuk, hogyan történt az: a Szentlélek vezetett téged Hozzá szeretetteljesen. A ránk hintett vérhez minden érdem nélkül jöttél. Vétekkel megterhelten, elveszetten és segítség nélkül jutottál e vérhez, hogy az neked legyen ajándékozva, és egyes-egyedül csupán ez a vér a te halhatatlan reményed. Krisztus keresztjéhez remegő és reszkető szívvel jöttél, de milyen kellemesen hathatott rád, mikor Jézus vérének hangját észrevetted! Vérének csepegése úgy hangzik a föld bánkódó fiának, mint valami égi zene. Mi bűnnel teljesek vagyunk, de a Megváltó felszólít minket, hogy szemeinket emeljük fel Rá és mialatt vérző sebeiből látjuk egyik cseppet a másik után leesni, halljuk, hogy minden csepp beszél és kiállt! „Elvégeztetett minden; a bűnnek véget vetettem; örök megváltást hoztam létre.” Óh, Jézus vérének kedves szózata! Ha már egyszer ehhez a vérhez jöttél, akkor mindig visszatérsz oda. Életed Jézusra vetett pillantás lesz majd. Minden utad e szavakban fog összpontosulni: „Megyek Őhozzá.” Nem az a fő, hogy kihez jöttem, hanem hogy kihez jövök újból és mindig. Ha te már egyszer a ránk hintett vérhez járultál, akkor érezni fogod magadban annak szükségességét, hogy naponta jöjj ismét. Aki nem kívánkozik a naponkénti mosakodás után az még egyáltalán nem mosakodott meg. A hit érzi, hogy ez a nyílt forrás az ő öröme és üdvös előnye. Az előbbi tapasztalatok megbízhatatlan táplálékok a keresztyén lelkek számára. Csak úgy lelünk békét és örömet, ha most Krisztushoz jövünk. Ma ismét be fogjuk fecskendezni házunk ajtajának oldalait és küszöbeit. E vérrel megüljük a Megváltás Bárányának lakomáját és hisszük, hogy az öldöklő angyal el fog minket kerülni.

Napi áhítat: Átmenni a halálból az életbe

Kattints rá: Jn 5,19–30

Ha valóban élsz, mert átmentél a halálból az életbe, adj érte hálát, becsüld meg, és segíts másoknak is átmenni!

„Megszólalt tehát Jézus, és ezeket mondta nekik: „Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit ő tesz. Sőt még nagyobb feladatokat is fog rábízni, hogy ti csodálkozzatok. Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem is ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki őt elküldte. Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak. Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek. Akik a jót tették, az életre támadnak fel; akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel. Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.”

Magyarázat

Jézus már életében előrevetíti a húsvét legfontosabb üzenetét: Van élet a halál után, méghozzá nem egy meghosszabbított földi élet, hanem örökké tartó. Erről szól a feltámadás.
Aki hallja Jézus tanítását, és felismeri rajta keresztül az Atyát, annak van lehetősége dönteni. Ez a döntés pedig élet-halál kérdése. Hiszed-e, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, aki megfizette a bűneidért a büntetést? Ezen áll vagy bukik az életed. Ezen múlik, hogy élsz, vagy halott vagy.
A szellemi halál állapotában jövünk a világra, vagyis a bűn miatt halálos ítélet van mindannyiunkon. Még nem haltunk meg (fizikailag), de a Biblia alapján már most halottak vagyunk. A halálos ítéletet Jézus vére vette el, de csak azokról, akik ezt hittel elfogadták. Ők átmentek a halálból az életbe. Örök életük van. Te is közéjük tartozol?
Ha élsz, mert átmentél a halálból az életbe, akkor örökké élni fogsz. Ez nem kis dolog, Jézus vérével fizetett érte! Adj hálát, becsüld meg, és segíts másoknak is átmenni! Ha még nem döntöttél, ne halogasd! Ne maradj örökre halott! Keresd Jézust, mert az út, amely az életre visz, számodra is csak ő lehet. Ha őt megtaláltad, az utat is megtaláltad. Higgy és élj!
(Horváth László)

Heti imagondolatok: AZ Ő SÁTRÁNAK REJTEKE

"Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem." (Zsoltárok 27:5)

MILYEN ELŐKÉSZÜLETEKRE VAN SZÜKSÉGEM AHHOZ, HOGY A NYOMORÚSÁGOK IDEJÉN BÍZHASSAK ISTEN VÉDELMÉBEN?

Így szól az Úr: "Amikor Sátán saját gondolatait erőlteti elménkbe, azt mondhatjuk, hogy így szól az Úr, s ez által a Mindenható sátrának rejtekébe menekülhetünk."

Az igazság ismerete védelmünk: "Akik igazán igyekeznek megismerni az igazságot és lelküket az engedelmesség útján megtisztítani, minden erejükkel készülve a harcra, azok az igazság ismeretében biztos oltalomra lelnek. 'Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, én is megtartalak téged' (Jel 3:10) - ígéri a Megváltó. Inkább elküldené minden angyalát a mennyből népe védelmére, mintsem engedné, hogy Sátán egyetlen Istenben bízó embert is legyőzzön."

A Szentírás védőbástya: "Isten népének a Szentírásnál kell védelmet keresnie a hamis tanítók befolyása és a sötétség lelkeinek megtévesztő hatalma ellen. Sátán minden úton-módon igyekszik az embert elzárni a Biblia kínálta ismerettől, mert a Biblia világos kijelentései leleplezik csalásait. Nemsokára szemtanúi lehetünk utolsó nagy csalásának. A hamisítvány annyira fog hasonlítani az igazságra, hogy csakis a Szentírás által lehet különbséget tenni köztük. Minden kijelentést és minden csodát a Biblia bizonyságtételével kell ellenőrizni. Csak azok fognak az utolsó nagy küzdelemben végig kitartani, akik felvértezték értelmüket a Biblia igazságaival."

Emlékezni kell: "Jézus ezt ígérte tanítványainak: 'Ama vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam néktek' (Jn 14:26). De ahhoz, hogy a veszély idején Isten Lelke eszünkbe juttathassa Krisztus tanítását, előbb azt szívünkbe kell zárnunk."

Emlékezetünkbe vésve: "A mindennapi, őszinte igyekezet Isten és küldötte, Jézus Krisztus megismerésére erőt, eredményességet ad a léleknek. A Szentírás szorgalmas kutatásával nyert tudás megvilágítja az elmét éppen a megfelelő időpontban. Ám ha valaki elhanyagolja Krisztus Igéjének megismerését, ha próbában sohasem tapasztalta meg kegyelmének erejét, nem várhatja, hogy a Szentlélek emlékezetébe idézze szavait. Naponta osztatlan ragaszkodással és bizalommal kell szolgálnunk Istent!"

Meg van írva: "Isten megkísértett és megpróbált népének az élő Ige alapjain kell állnia: meg van írva."

ÖSSZEFOGLALÁS ÉS IMAGONDOLATOK

Ha Sátánnak és a bűnnek szolgálunk, lépésről lépésre, szinte észrevétlenül ereszkedünk le az ő romlott lelki színvonalára. Amikor azonban őszinte keresztényekké leszünk, és ellenszegülünk kísértéseinek, Sátán gyilkos ellenséggé válik és szüntelenül támadni fog bennünket. Elsősorban értelmünket támadja meg. Különös örömét leli abban, ha a múlt bűneivel kínozhat bennünket. De a kísértés közben emlékezhetünk arra, hogy Isten oly messze vetette bűneinket, mint amilyen messze van kelet a nyugattól, és soha nem emlékezik meg azokról. Eltemette bűneinket a bocsánat tengerébe.

Amikor Sátán mintegy özönvízzel a régi bűnök és kísértések emlékével borít be minket, szüntelenül emlékezzünk arra, hogy Isten nem hagy bennünket feljebb kísérteni, mint ahogy elhordozhatnánk, és a kísértéssel együtt a kimenekedést is megadja nekünk. Ezért van menekvés imádság által. Isten azt ígérte, hogy bűneink nem uralkodnak rajtunk, mert sátrának rejtekébe helyez bennünket. Hála Istennek, rabságunk véget ért, és a rabszolgatartónak nincs többé hatalma felettünk. Nem tud bűnre kényszeríteni bennünket.

JÉZUS FELTÁMADÁSA TÖRTÉNELMI TÉNY

A feltámadás mellett szóló tudományos érveket nehéz félresöpörni; sok ismert gondolkodó jutott ezek vizsgálatakor arra a következtetésre, hogy valóban megtörtént.

Jézus feltámadása történelmi tény – állítják kétezer éve a keresztények. Vajon lehet-e ezt úgy is mondani, hogy a pontot a "történelmi tény" szavak után tegyük ki? Vagy Jézus feltámadása ugyanúgy hit kérdése, mint az, hogy Héraklész járt az alvilágban? Történészek számára az "Újszövetség" néven összegyűjtött első századi dokumentumgyűjtemény természetesen nem szent irat. Mint minden más ókori dokumentum vizsgálatakor, a Jézus feltámadásáról szóló beszámolók esetében is azt kérdezik, hogy van-e okunk az újszövetségi iratokban található információt megbízhatónak tekinteni. Az 1940-es években az Újszövetséggel foglalkozó kritikusok jelentős része még azt válaszolta volna, hogy Jézus feltámadása a tanítványok képzeletében zajlott le, de nincs, és nem is lehetett történelmi alapja egy ilyen eseménynek.

Paradigmaváltás: hitelesnek tűnnek a beszámolókA terület egyik kutatója, William Lane Craig szerint az elmúlt hatvan évben érzékelhetően nagyot fordult az Újszövetséggel foglalkozó történész szakma általános hangulata; többségük ma már megkerülhetetlennek tartja a következtetést: a Jézus feltámadásáról szóló beszámolók a bevett történettudományos módszertan alapján hitelesnek tűnnek. Jézus feltámadása nem csak lehetséges, hanem valószínű, sőt nagyon valószínű magyarázata a kereszténység kezdeteinek (a valószínűséget természetesen a történettudomány, nem a kísérleti tudományok mércéje szerint értve).

Milyen érvek szólnak a Jézus feltámadásáról szóló beszámolók hitelessége mellett? 

Néhány éve The Resurrection of the Son of God (Isten Fiának feltámadása) címmel N. T. Wright Újszövetség-kutató több mint nyolcszáz oldalas tanulmányt jelentetett meg, melyben történész szemmel foglalkozik Jézus feltámadásának a kérdésével. Wright könyve nem az első ilyen tanulmány, de alapos munkával és az első századi júdaizmus irodalmának ismeretében összefoglalja, megerősíti és kiegészíti korábbi szerzők érveit. Wright szerint az üres sírra és a szemtanúk élményeire Jézus feltámadása ad elégséges és szükségszerű magyarázatot. Elégségeset, mert megmagyarázza a tényeket, és szükségszerűt, mert semmilyen más magyarázat nem működik. A feltámadás mellett szóló érveket valóban nehéz félresöpörni, sok ismert gondolkodó jutott az érvek vizsgálatakor arra a következtetésre, hogy Jézus feltámadása megtörtént. Wright könyvének elolvasása után még az élete utolsó éveiben ateistából deistává váló brit filozófus, Antony Flew is elképzelhetőnek tartotta, hogy a Jézus feltámadásáról szóló történet igaz lehet.

A történeti érvek, melyek az Újszövetség-kutatók többségét meggyőzték a beszámolók hitelességéről, két tény együttállásából építkeznek. Az egyik tény az üres sír, a másik a szemtanúk beszámolói a feltámadt Jézussal való találkozásról. Önmagában egyik sem lenne feltétlenül meggyőző, a kettő együtt azonban erősen valószínűsíti a feltámadás tényét. Ha nem lett volna üres a sír, a zsidók vagy a rómaiak előhozhatták volna Jézus testét, amikor a tanítványok azt állították róla, hogy feltámadt. Ha nem lettek volna szemtanúi a feltámadt Jézusnak, az üres sír önmagában nem bizonyította volna, hogy ő feltámadt. A két tény együtt képezi a feltámadásról szóló beszámolók hitelessége melletti érvet.

Cáfolhatatlannak tűnik az üres sírAz evangéliumok feltámadás-történeteiben sokan ellentmondásokra mutattak rá. Mások amellett érveltek, hogy ezek csak látszólagos ellentmondások, melyek könnyedén feloldhatók. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a beszámolók közötti eltérések azt igazolják, hogy különböző forrásból származó hagyományok állnak az evangéliumok beszámolói mögött. A történeti kutatásban az egymástól független források léte mindig erősíti azoknak a részleteknek a hitelességét, melyek mindegyik forrásban jelen vannak. A Jézus feltámadásáról az evangéliumokban fellelhető hagyományok egy dologban feltétlenül egyeznek: Jézus sírja húsvét reggel üres volt.

Újszövetség-kutatók szerint (az eseményekhez időben egyébként is közel íródott) Márk evangéliumának feltámadásról szóló hagyományrétege az Újszövetség egyik legrégebbi hagyománya, mely Jézus halála után néhány évvel már mindenképpen részét képezte a tanítványok hitének. Ez nem azt jelenti, hogy korábban nem hittek Jézus feltámadásában, de azt igen, hogy a feltámadás-hit bizonyíthatóan jelen volt az egyház egészen korai időszakában. Ókori dokumentumok esetében ilyen rövid időintervallum az esemény és az arról tudósító források között rendkívülinek számít. Történelmi eseményeket tényként fogadunk el akkor is, ha az események és az azokkal kapcsolatos beszámolók között ennél lényegesen több idő telik el (Nagy Sándor életéről Plutarkhosz négyszáz évvel az események után írt, mégis forrásként használja a történettudomány). Az üres sír ténye történeti szempontból cáfolhatatlannak tűnik.

A. N. Sherwin-White a római társadalom és az Újszövetség kapcsolatáról szóló könyvében, melyet a patinás oxfordi Clarendon Press jelentetett meg, amellett érvel, hogy legendák két generáció alatt sem voltak képesek teljes egészében elmosni valódi történelmi események emlékét. Az üres sírról szóló beszámolókról tudjuk, hogy ennél sokkal hamarabb, az eseményekhez egészen közeli időpontban már elterjedtek, ráadásul a beszámolók maguktól az események résztvevőitől és szemtanúitól származtak. És ami igazán érdekes: az erőteljesen ellenérdekelt ellenfeleik sem tudták ezeket cáfolni, mert a sír üres volt.

A szemtanúk beszámolói Az újszövetségi dokumentumok azt mondják el, hogy Jézus a feltámadása után számos alkalommal megjelent különböző embereknek és emberek csoportjainak. A szemtanúk beszámolói elképesztően változatosak és egyáltalán nem olyanok, mint a kísértet-históriák. Jézus megjelent Júdeában és Galileában, a fővárosban és vidéken, férfiaknak és nőknek, egyéneknek és csoportoknak, egyszerre kettőnek, tizenkettőnek vagy akár ötszáz embernek, megjelent házakban és az utcán, látták őt távolról is és közelről is, sőt, sokan meg is érintették és együtt is ettek vele. Megjelent váratlanul is és előre megbeszélt időpontban, találkoztak vele tóparton, hegyen, síkságon, látták őt ülve, állva és sétálva. Jézus tanította a tanítványait, kérdéseket tett fel nekik, beszélgetett velük, intette és bátorította őket. Nem csak négyszemközt, hanem úgy is, hogy mindenki jelen volt. És mindez negyven napon át zajlott!

Későbbi források – történetírói precizitás Más forrásokból is tudunk Jézussal való találkozásokról. Két évtizeddel az események után Pál apostol ezt írta például a korinthusi gyülekezetnek: "Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is." (1Kor 15,3-8) A kereszényüldöző Pál megtérése önmagában is rengeteg kérdést vet fel, melyekre ő maga mindig a feltámadt Jézussal való találkozás elbeszélésével felelt. Érdemes azonban azt különösen észben tartani, hogy amikor Pál felsorolja a feltámadás tanúit (köztük a több, mint ötszáz embert), az említett szemtanúk közül sokan éltek még akkor, tehát ki lehetett őket faggatni az eseményekről.

A történetírói precizitásáról híres Lukács éppen ezt tette. A szemtanúkkal való beszélgetések és az eseményeknek való személyes utánajárás lett a forrása az általa megírt feltámadás-történetnek: "Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy tudósítsanak bennünket a közöttünk beteljesedett eseményekről úgy, amint reánk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: magam is jónak láttam, hogy miután eleitől kezdve mindennek pontosan utánajártam, sorjában megírjam azokat neked, nagyrabecsült Teofilus, hogy azokról a dolgokról, amelyekről tanítást kaptál, megtudd a kétségtelen valóságot." (Lk 1,1-4)

Az evangéliumok beszámolójának hitelessége mellett azt az érvet is gyakran megemlítik, hogy a tanítványok élete és gondolkodása gyökeresen megváltozott, és (egyiküket leszámítva) mind meghaltak azért a megyőződésükért, hogy látták a feltámadt Jézust. A tanítványokat láthatóan meglepte a feltámadás, és olyan erővel motiválta őket Jézus úr voltának hirdetésére, amely érthetetlen lenne, ha nem találkoztak volna a halálból életre támadt Jézussal. N. T. Wright szerint ha elutasítjuk Jézus feltámadásának tényét, tátongó szakadék marad az első századi történelemben, melyet semmilyen más magyarázat nem tud betölteni. Egyedül Jézus feltámadása képes megmagyarázni a kereszténység kezdeteit.



Miért szkeptikusak mégis sokan?Jézus feltámadásával kapcsolatban az az igazán érdekes, hogy ha nem feltámadásról lenne szó, pusztán történettudományi szemszögből megvizsgálva a forrásokat mindenki tényként kezelné, hogy a feltámadás megtörtént. Jézus feltámadásának erősebb történeti alapjai vannak, mint a legtöbb ókori eseménynek, csak az a baj vele, hogy feltámadás, és a halottak a mi tapasztalatainkban nem támadnak fel. Jézus feltámadása nem azért problémás, mert a források gyengék és megbízhatatlanok lennének (éppen ellenkezőleg, a források rendkívül erősek és megbízhatók!), hanem azért, mert a források hallatlan dolgot állítanak: egy keresztrefeszített zsidó tanító visszajött a halálból!

Jézus feltámadását mindannyian igaznak fogadnánk el, ha nem lenne analógia nélküli esemény. A Jézus feltámadását elutasító Gerd Lüdemann szerint a modern tudomány bebizonyította, hogy a halál állapota végleges. Jézus testével tehát akármi is történt, egy dolog biztos: azon a helyen, ahova került, elrothadt. Csakhogy Lüdemann véleménye azt sugallja, mintha az ókori emberek nem tudták volna ugyanolyan jól, mint mi, hogy a hullák szétfoszlanak és nem kelnek életre! Ha volt olyan dolog, amivel kapcsolatban az ókori emberek nem voltak naivak, akkor az a halott testek szétfoszlásának véglegessége. Nem a halállal kapcsolatos tudása nagyobb a modern embernek, hanem az értelem vizsgálódásáról vallott nézete más.

A modern ember egészen a közelmúltig zárt világegyetemben gondolkodott, és sokan még ma is így gondolkodnak. Immanuel Kant kizárta a transzcendens okokat a tiszta ész vizsgálódási köréből, Ernst Troeltsch pedig az analógia szükségességét tette meg a történelmi események értelmezésének egyik kritériumává. Ebben a szűk kritériumrendszerben Jézus feltámadása eleve nem történhetett meg, és akármennyi történeti érv és bizonyíték szólna is mellette, ezeket mind el kellene utasítani.

Csakhogy Jézus feltámadásában éppen az a lélegzetelállítóan izgalmas, hogy analógia nélküli esemény. A halottak tényleg nem támadnak fel, de Jézus feltámadt! Ezért van kereszténység, erre a hírre épült a keresztény misszió, ez a tanúvallomás tette a kereszténységet néhány évtizeden belül a Közel-Kelet és a Földközi-tenger medencéjének legnépszerűbb vallásává. (Hatalmi szó és fegyverek nélkül!) Ha Jézus feltámadt, de az analógia elvéhez körömszakadtánkig ragaszkodunk, nincs az a történeti érv, amely elfogadhatóvá tenné számunkra a hírt. Ha Jézus valóban feltámadt, csak az analógia-elv felfüggesztése tehet bennünket nyitottá a történeti érvek becsületes megvizsgálására. Az elmúlt évtizedek Újszövetség-kutatása pontosan ezt tette, és a történészek nagy része meghajolt az érvek súlya alatt.

A kérdés most már az, hogy mi mit kezdjünk ezzel a ténnyel.