Így június elején szoktuk tartani az öregek és betegek vasárnapját, amikor külön is megemlékezünk gyülekezetünk idős, beteg, magányos tagjairól. Persze az a jó, ha nemcsak egyszer egy évben emlékezünk meg róluk, hanem folyamatosan, naponta körülvesszük őket szeretetünkkel és gondoskodásunkkal. Főleg a magunk öregjeit és betegjeit, mert a másét sokszor könnyebb szeretni. Ilyenkor azonban mégis úgy nyitjuk ki a Szentírást, hogy keresünk az igék között olyan evangéliumot, amely elsősorban az ő számukra lehet örömhírré.
Amikor ezen gondolkodtam az elmúlt héten, eszembe jutott egy találkozás. Itt a fasor vadgesztenyéi alatt az ősszel megszólított egy idős férfi. Egyebek között ezt mondta: Könnyű a tiszteletes úrnak, amíg ilyen könnyedén lépked. De ha majd megöregszik, megtudja mi a balsors! Tudja mit ér az ember, ha vén? Semmit! Két félét akarok venni az üzletben, és mire odaérek, az egyiket elfelejtem. Hiába kötök csomót a zsebkendőmre, mert amikor előveszem, semmi nem jut eszembe róla. Hol itt fáj már, hol ott fáj, és az ember órákig üldögélhet egy-egy orvosi rendelőben vagy fürdőben. És egyáltalán semmit nem tud már tenni az ember. Tudja milyen tevékeny ember voltam. És most is az lennék, hiszen mióta nyugdíjba vagyok, az egész család elhalmoz kérésekkel, mondván, hogy a papa ráér. Rá is érek, de nem bírom. A nagy akaraterőmből megmaradt az akarat, de elszállt az erő. Így pedig nem érdemes élni! Én nem tudok örülni már semminek. Olyan az öreg ember is, mint ezek a vadgesztenyék itt - mutatott fel a fára -, még a virág is tüskés gombóccá lesz rajta őszre. Szívesen beszélgettem volna még vele ezekről a kérdésekről, de azután az órájára nézett és sietve elbúcsúzott. Az óvodából kellett hazakísérnie az unokáját.
Most azonban a nyitott Bibliával a kezemben, újra és újra végiggondoltam, amiket mondott. Próbáltam megkérdezni, hogy vajon mindenben igaza van ennek az én kedves bátyámnak? Csakugyan semmit sem ér az ember, ha vén? Valóban nem tud már tenni semmit, ha az ereje megfogyatkozik? És ha kevesebbet tud tenni, akkor kevesebbet is ér? Minden igaz abból, amit ő mondott? Valóban vadgesztenyévé válik minden idős és beteg atyánkfia? Tüskéssé, szúróssá, aki terhére van önmagának és a környezetének is?
Nem hinném! Arcok jelentek meg előttem, akik mind sorban cáfolták ezeket a kijelentéseket. Idős, megfáradt, sokat harcolt emberek arca, akikhez olykor fiatalodni jártam vagy járok, akiktől nagyon sokat tanultam és tanulok, nemcsak tapasztalatot, életbölcsességet, higgadtságot, hanem jókedélyt, derűt, szellemességet. Betegek jutnak eszembe, akiktől meggazdagodva jöttem el egy-egy látogatás után. Emberek, akiknek hatóerejük van, tehetetlenül, erőtlenül ágyban fekve is, akikkel élmény együtt imádkozni, akiktől örömhírt, evangéliumot hallhat mindenki, aki meglátogatja őket. Öreg emberek, beteg emberek, akik formálták a jellememet, akik sok tekintetben eszményképemmé váltak, és akik mind azt tanítják nekem, hogy nem semmit ér az ember, ha vén.
Eszembe jutott az az idős asszony akinek fülem hallatára azt mondta egyszer a veje: "Mama, ha maga nem lenne, nem tudom mi lenne itt velünk. Akármi történik a hivatalban, olyan jó magához hazajönni." Pedig nem ők laktak a mamánál, hanem az anyósa költözött oda hozzájuk. És az anyósa olyan beteg volt, hogy otthon még valamit tudott tennivenni, de lejárni már nem tudott, bevásárolni is a fiataloknak kellett. De légköre volt ennek a sokféle betegségtől meggyötört idős asszonynak. Olyan légkört árasztott maga körül, hogy ő határozta meg az otthoni levegőt. És jó volt hazajönni abba a levegőbe, akármi történt is napközben a hivatalban.
Úgy érzem tehát, hogy nincs mindenben igaza az én kedves bátyámnak. Tegyük fel hát most úgy magunkban ezt a kérdést, mintha még nem hangzott volna el rá felelet: Mit ér az ember, ha vén? És keressünk rá az igéből feleletet.
Kutatásunkat kezdjük egy másik kérdéssel: Mit ér az ember, ha gyermek? Az előző vélemény szerint semmit, mert semmit nem tud tenni a családért. Csak gondot okoz. Tisztába kell tenni, éjjel felsír, orvost kell hozzá hívni, mindenbe belebeszél, erőszakosan követelőzik és semmivel nem járul hozzá a háztartáshoz, legalábbis hosszú ideig nem. Semmi haszna a családnak belőle. És mégis, hogy örülnek neki! A puszta léte, a családban való jelenléte egy csomó örömnek a forrása. Pedig semmit nem tesz a családért, csak éppen ott van.
Vajon amikor Jézus azt mondta, hogy ha olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, nem mehettek be a mennyek országába, nem gondolt valami effélére is? Nem kellene nekünk megtanulni úgy élni, hogy amikor semmit sem teszünk, akkor is tudjunk örömet szerezni egymásnak? Hogy úgy tudjunk jelen lenni egy közösségben, hogy annak hatóereje legyen? Hogy a puszta jelenlétükből is áldások fakadjanak mások számára? Nem kellene-e nekünk a szó jézusi értelmében kis gyermekké válnunk, hogy azután értelmes felnőttekként tudjunk tevékenykedni és boldogan tudjunk megöregedni? Nem kellene nekünk megtanulnunk néha csak lenni és nem mindig csak tenni? Mégpedig mindkettőt a maga idejében. Mert az Isten világában mindennek rendelt ideje van és Ő mindig ahhoz ad erőt és abban tanít meg boldognak lenni, aminek akkor van az ideje.
És vajon az elcsendesedésnek, az Istenre való figyelésnek, a nyugodt szemlélődésnek és magunkba mélyedésnek nem akkor van-e kiváltképpen való alkalma, amikor már nem kell vagy nem is lehet teljes erőnkkel tevékenykedni? Persze hogy máskor is kell keresni az alkalmakat erre. Nem lehet ezt csak az öregségre halasztani, mert hátha nem is fogunk megöregedni. És nem lehet mindezt csak az idősekre áthárítani. Mindig, szüntelenül, már most kell nekünk keresni azokat az alkalmakat, amiket Isten erre készít. De vajon az idős kor és egy-egy betegség nem kiváltképpen való alkalom erre, hogy minket így gazdagítson meg a mi Urunk?
Jézus azért foglal állást ebben a történetben Mária mellett, mert Ő ismerte ezt a titkot. Ő nem ítéli el a szorgalmas gazdasszony gondolkodását, nem ítéli el Mártát sem azért, mert háziaskodik, hanem megdicséri Máriát azért, mert miután elvégezte a munkáját, odaült Jézuslábához, hogy hallgassa Őt. Mária tudott tenni és abba is tudta hagyni a tevékenységet és utána teljes odaadással tudott Jézusra figyelni. Talán megérzett valamit abból, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, mert Jézus akkor járt náluk utoljára, akkor hallhatott tőle még valami fontosat, amire neki szüksége volt.
Félreérti Mária és Márta történetét az, aki úgy magyarázza ezt, mintha Mária és Márta két egymással ellentétes embertípus megszemélyesítői lenének… Márta a tevékeny, aktív, Mária a szemlélődő, a passzív típus. Szó sincs erről. Mária is segített neki. Amiatt háborog Márta, hogy nem segít tovább neki. (És amikor úgy látta, hogy elég volt abból, odatelepedett Jézus lábához és attól kezdve Őreá figyelt.) Ó, ha idősek és fiatalok kölcsönösen azt figyelnék, hogy a másiknak mire van szüksége és azt próbálnák adni. Ó, ha idősek és fiatalok egyaránt azt figyelnék, hogy mikor akar nekünk Jézus adni valamit! És akkor nem mi nyüzsögnénk és tevékenykednénk tovább, hanem tudnánk elcsöndesedni, reá figyelni. Mert egyikünk sem tudja, hogy mikor szól hozzá Jézus utoljára ebben az életben. Mint ahogyan ott akkor abban a bethániai hajlékban Máriához utoljára szólt. Milyen könnyen lemondunk sokszor az ige hallgatásáról, mert sok egyebet kell elintézni. Milyen könnyen le kellene tudnunk mondani minden egyébről, hogy az igét hallhassuk, ha tudnánk azt, hogy ez jelenti számunkra az életet, mert "az én beszédem Lélek és élet", - mondja Jézus, és ha komolyan vennénk, hogy Ő a beszédén keresztül ad nekünk olyan kincseket, amelyek gazdaggá teszik a földi életünket és amelyek nem vétetnek el tőlünk. Mária tehát nemcsak adni skart mindig, hanem tudott elfogadni is. Engedte, hogy a Mester kézbe vegye, formálja, alakítsa.
Vannak olyan helyzetek az életben, amikor nem az a fontos, hogy mit teszünk, hanem az, hogy kik vagyunk. Hogy kikké formálódtunk Jézus lábainál. Egy kórterembe új beteget hoznak, újabb tehetetlent a tehetetlenek közé, és néhány nap alatt megváltozik a szoba légköre, mert ebből az emberből biztatás, reménység, békesség, megértés és derű árad. Mert mindannyiunkból az árad, ami a lényegünk. Mert a személyiségnek kisugárzása van. Ezért tudnak fizikailag egészen erőtlen emberek is hatni a környezetre jó és rossz értelemben egyaránt.
Egy ideges, nyugtalan ember akár akarja, akár nem, nyugtalanná teszi a környezetét. Egy kiegyensúlyozott, békességet hordozó ember lecsendesíti maga körül a viharokat is, sokszor a puszta jelenlétével. Akik sokat időznek Jézus lábainál, azok telítődnek az Ő lényével, és azokon - Pál apostol szavaival élve -, a Krisztus jó illata jelenik meg és ez az illat árad róluk akár akarják, akár nem. Mi lehetne ennél szebb program egy idős embernek, egy beteg embernek, mint telítődni Krisztussal és a Krisztus jó illatát árasztani maga körül.
Mit ér az ember, ha vén? Sokat, nagyon sokat érhet, hanem a maga keserűségének a szagát, hanem Krisztus jó illatát árasztja ebbe a világba. Azt a szolgálatot végezhetik el az idős emberek, amit a parkok. Egy nagy városban, ahol kémények százai ontják a füstöt, de amelyben itt-ott vannak vén vagy kevésbé vén fák vagy facsoportok, ezek folyamatosan tisztítják a levegőt, oxigénnel frissítik azt. Nem csinálnak tulajdonképpen semmit, csak vannak. Úgy vannak jelen, hogy hatnak és az áldásukat sokan érzik. Azt, hogy a kéményekből száll a füst, mindenki látja. Azt, hogy a fákból oxigén száll föl, senki sem látja. De nem is az a fontos, hogy lássák, fontos az, hogy szálljon. És a füstölő kémények közül milyen jó odamenekülni az árnyas fák közé! Akkor tudjuk meg csak mit jelentettek, ha már nincsenek.
Kedves idős testvérek! Ez az ige azt üzeni most nektek (és rajtunk keresztül akik itt vagyunk, másoknak is), hogy parkokká kell válnotok. (Olyanokká, ahol néha szívesen üldögéltek ti magatok is). Hogy amikor a füstös kémények közül este fáradtan hazajönnek a fiatalok, sokszor maguk is füstölögve, akkor jó legyen nekik hazajönni, üdítő legyen leülni mellétek. Tudjunk frissíteni, erőt árasztani, áldássá lenni. Egy-egy családban egy-egy idős ember tudjon ilyen levegőt teremteni maga körül. És erre még az is képes, akinek már arra sincs ereje, hogy lemenjen az üzletbe bevásárolni. Mert napközben, otthon, a nagy csendben minden idős és beteg testvérünk odatelepedhet Jézus lábaihoz, sokat beszélgethet a Mesterrel, és telítődhet olyan áldásokkal, amelyeket senki nem tud elvenni tőle, legfeljebb amiket ő tud továbbadni azoknak, akik körülötte élnek.
És akkor még megtörténhet az is, hogy egy fiatalasszony egy este így szólt az anyósához: Anyuka, annyi bajom összejött most, tudna-e nekem segíteni? Én nem tudok imádkozni, de a maga imádságát meghallgatja a jó Isten. A férjem, a főnököm, a gyerekek, a vizsgám, az egészségem ... és sorolta, hogy mi minden nyomja most. És attól kezdve az anyósa napközben sokat imádkozik érte és mindannyiukért, és este izgatottan várja a híreket. És kiderül, hogy egy több év óta betegágyban fekvő asszony csöndesen igazgatja népes családjának az életét - az imádságaival. És egy erőtlen, magatehetetlen, idős ember tartja a lelket az olyannyira tevékeny fiatalokban, akik már nem tudnak és talán nem is akarnak elcsendesedni, - tartja a lelket hitével és szeretetével bennük.
Mit ér az ember, ha vén? Ennyit, ilyen sokat érhet. És kiderülhet az, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy élete őszére minden emberen a virág is tüskés gombóccá váljék, mert vannak olyan fák, amelyeken a virág ízes gyümölccsé válik őszre. Nem a vadgesztenyefák, hanem a gyümölcsfák. Mert nem attól függ, hogy mennyi egy fa életkora, vagy hogy milyen évszak van, hogy mi terem rajta, hanem attól, hogy milyen az a fa. És akik a Krisztusba oltattak, tavasztól őszig, azok is megváltoznak. Őket is megtépázzák a viharok, ők is ki vannak téve sok kártevő támadásának, megritkul a lombjuk meggörnyednek egy kicsit, de a poros és rozsdásodó levelek között ízes gyümölcsök vannak. Olyanok, amilyeneket egyetlen tavaszi pompájában virágzó fán sem lehetne mutatni, amik az öregkor kiváltsága és áldásai, amiket akkorra lehet megteremni. Mert igaz, hogy a vadgesztenye termése őszre lesz igazán szúróssá, de igaz, hogy a körte is őszre érik igazán édessé. Az tehát a döntő kérdés, hogy milyen faként él valaki egész életében, mert úgy fog megöregedni. Évtizedes vadgesztenye-múlt után nem válik csak úgy magától, hirtelen körtévé valaki, mert megöregedett. Akkor tüskés gombócokat tud adni. De akik már előzőleg időztek a Mester lábainál, akik tanulgatják azt a nagy hajszában is, hogy szabad néha lenni és nem kell mindig csak tenni, akik megtanulták Jézustól azt, hogy a mi feladatunk igenis az, hogy becsülettel helytálljunk, alkotó, munkás, szorgalmas életet éljünk, de éppen ennek érdekében néha meg kell állni, és Őreá figyelni és tőle új erőket kapni. Akik komolyan veszik, hogy nem mindig az a fontos, hogy mit teszünk, hanem néha az a döntő, hogy kik vagyunk, azok egyszer csak ízes gyümölcsöket fognak majd teremni. Nem mutogatják azokat, sokszor nem is nagyon tudnak róla, mások veszik észre és mások áldják az Istent érte.
Mire képes az ember, ha vén? Attól függ! Attól függ, hogy magában vagy Krisztusban van. Nem én mondom, én még nem tapasztaltam, az öreg Pál mondja, hogy ha Krisztusban van, akkor mindenre képes az ember, akkor is, ha vén. Azért olvastam fel a Filemonhoz írt levélnek ezt a részét, mert itt vallja be magáról egyetlen egyszer, hogy megvénhedett. "Én, Pál, írom ezt neked, aki megvénhedett, aki beteg is, meg fogoly is most a Krisztusért, én írom ezt a levelet." Mit ír benne? Kiderül, hogy ő, aki beteg is, meg megvénhedett, fogoly is, egy szökött rabszolga hitre jutásával törődik, szüntelenül imádkozik a gyülekezetekért és azok tagjaiért is név szerint, egyenként. Levelez erre-arra, mások érdekében, önmagáról megfeledkezve. Arról tesz vallást egy másik öregkori levelében is, hogy aki Krisztusban van, az képes értelmesen élni, szépen megöregedni, elviselni önmagát minden nyavalyájával együtt, képes türelmesen szenvedni, képes másoknak segíteni akkor is, amikor ő szorul már segítségre, képes áldássá lenni akkor, amikor néha kínjaiban átokra nyílna a szája, és képes még idejében szépen, bátran, józanul felkészülni arra, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell jelenni a Krisztus ítélőszéke előtt. Mert aki a Krisztusban van, az Pál szerint minden jóra képes, akár fiatal, akár idős. "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." (
Fil 4,13). Ezért az erőért könyörögjünk most.
