„És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” 1Móz 2,18.
A fenti Igének a prófétai vonatkozásáról most nem lesz szó, hanem a személyes üzenetéről, amely mindnyájunknak szól. A Mózes első könyvének második részében le van írva, hogyan teremtette Isten Évát, és hogyan szerezte a házasságot. Ilyenkor legelőször arra szoktunk gondolni: igen, hiszen nem jó az embernek egyedül. Jobb megnősülni, férjhez menni, jobb házasságban élni. Ennél azonban sokkal többről van szó ebben az Igében.
1.) Nem jó az embernek egyedül
Amikor Isten hat nap alatt helyre állította a földet - megfigyelhettük -, minden egyes napon azt mondta: jó, igen-igen jó. Amikor befejezte Isten az egészet a hatodik nap végén, úgy olvassuk: „És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap” (1Móz 1,31). Eddig még csak ez a szó hangzott el Isten szájából: jó.
Most első ízben mondta Isten, hogy nem jó. Valami nem jó. Nem jó az embernek egyedül lenni. Amikor Isten kimondta, hogy nem jó, akkor rögtön gondoskodott is arról, hogy az ember ne legyen egyedül: „...szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” Ez az első, amit meg kell jegyeznünk mindnyájunknak, akit nyomaszt a magány. Amikor érzi az ember, nem jó egyedül, ne kezdjünk el intézkedni. Isten mondhatja ki csak azt, hogy nem jó. Ha Ő ezt kimondja, akkor majd Ő intézkedik is. Ő szerez majd segítőtársat, hozzánk illőt. Eddig még mindenki ráfizetett arra, ha változtatni akart a magányán. Tenni akart valamit, és nem bízta Istenre, Aki látja, hogy mi a jó, és mi nem. Isten, ha akar, majd változtat!
2.) Egyedüllét, magány
Az egyedüllét nem csak annyi, hogy felnő a gyermek, ifjú lesz belőle, és azt mondja: nem jó egyedül. Keresek magamnak társat, és házasságban fogok élni.
(1) A házasság önmagában nem oldja meg lelkünk magányosságát
Hiába él az ember házasságban, egyszer valamilyen módon a házasságnak is vége szakad. Ott marad özvegyen valamelyik fél, és akkor újból egyedül van. Sőt élhet még a társa is, és házasságban lehetnek, mégis egyedül érzi magát. Gondolják át ezt a testvérek! A házasságban is lehet egyedül lenni! Talán éppen akkor, amikor nagy szükségben van, és kérdései vannak az embernek.
Legtöbbször nem is azért van egyedül az ember, mert a másik nem akar segíteni, nem akar megérteni, ellenséges a másikkal szemben. Természetesen ilyen is van, hogy valakit nem érdekel a társa, mert éli a maga önző életét. Nem is méltó az ilyen ember arra, hogy házastársnak, segítőtársnak nevezzék. Viszont lehet az, hogy valaki nagyon is akar, szeretne segíteni, de nem tud. Az ember így egyedül marad. Hiába élnek százak és ezrek körülöttünk, az ember nagyon is érzi, hogy egyedül van. Ez nem jó!

(2) Az egyedüllét érzése általános
Az egyedüllét olyan általános dolog, amit nemcsak a hívő ember, hanem minden ember ismer. Most, a huszadik század végén, nagyon elidegenedtek egymástól az emberek. Hiába élünk több milliárdan a földön, az ember mégis azzal küszködik, hogy egyedül van.

„Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom. …………..
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én. S magam vagyok a föld kerekén” - írta az egyik költőnk, Tóth Árpád (Meddõ órán).
Miért van ez? Isten azt mondta, hogy „nem jó az embernek egyedül”, mégis annyi ember van egyedül. Egy dolgot figyelembe kell venni. Bejött a bűn, és attól kezdve nagyon sok minden
megváltozott, ahogy az egyedüllét kérdése is.
3.) Az egyedüllét áldásai
Bizonyos esetekben szükséges és jó az embernek egyedül, mert áldására lehet.
(1) Elősegítheti az igazi Segítőtárssal való találkozást
Jeremiás siralmai 3. részének 24-33. versében ez áll: „Az Úr az én örökségem, mondja az én lelkem, azért benne bízom. Jó az Úr azoknak, a kik várják őt; a léleknek, a mely keresi őt. Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában. Egyedül ül és hallgat, mert felvette magára. Porba teszi száját, mondván: Talán van még reménység? Orczáját tartja az őt verőnek, megelégszik gyalázattal. Mert nem zár ki örökre az Úr. Sőt ha megszomorít, meg is vígasztal az ő kegyelmességének gazdagsága szerint. Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát.” „Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában. Egyedül ül és hallgat.” Jó egyedül ülni és hallgatni? Ez új dolog. A bűneset miatt nagy változás történt. A bűneset előtt azt mondta Isten, hogy „nem jó az embernek egyedül”, és ez nem változott. Az Ige megáll. Most sem jó az embernek egyedül. Az embernek segítőtársra van szüksége. Azért, hogy erre az igazi Segítőtársra rátaláljon - mivel a bűn bejött -, először jó egyedül, porba tenni a száját, megalázkodni. Így találja meg azt, Akivel járva már nem lesz egyedül.
Az Ige mit mond az egyedüllétről? A Hóseás könyve 2. részének 13. verse Izráelnek szól, de nyilván mi is tanulhatunk belőle. „Azért ímé csalogatom őt, és elviszem őt a pusztába, és szívére beszélek.” Talán itt kezdődik az egyedüllét. Az ember mélyen átérzi, hogy maga van, egyedül maradt. Ember nem tud rajta segíteni. Hiába is akarnak, nem tudnak. Pusztában találja magát, és ezt Isten készíti így.
Van, amikor a nem hívő embereket is kiviszi Isten a pusztába. Másért, mint a hívőt, de a célja mindkét esetben ez: „szívére beszélek”. Csak mást kell mondania a hitetlennek, és mást az övéinek. Azért van a nem hívő ember életében annyi nyomorúság, hogy megértse: egyedül maradt. Pusztába jutott, és jó lenne egy kicsit elcsendesednie. Meghallania, vajon hogyan és miként menjen tovább.
Annyiféle zaj veszi körül az embert. Az ember nem szeret pusztába kerülni, kell neki a zaj, a tömeg, a társaság. Hadd szóljon az a zene, olyan erősen, hogy szinte majdnem belesüketül, mert érzi, hogy az egyedüllétben, valaki szólna hozzá. Nem akar egyedül maradni. Egyszer aztán odáig jut, hogy azt mondja, most kikapcsolok. Nemcsak a rádiót, és a külső hangforrásokat,

hanem valamit magamban is. Hadd legyek végre csendben! Akkor kezd Isten az ember szívéhez szólni!
Jó egyedül. Jó egyedül hallgatni. Akkor kezdi az ember megérteni, hogy nem jó egyedül. Nem elégítenek ki a barátok. Nem elégít ki a másik nem. Nem elégít ki a házasság, a házastárs. Nem elégít ki a pénz. Nem elégít ki a hírnév. Nem elégít ki semmi ezen a világon, egyedül vagyok, és nem jó egyedül. Akkor, ebben a pusztaságban, az egyedüllétben kezd Isten az ember szívére beszélni.
(2) Találkozás Istennel az egyedüllétben
Van egy történet az Ószövetségben. Mózes első könyve 32. részének 23. és 24. verseiben: Jákóbról van szó, amikor a családjával hazafelé vonul: „Vevé hát azokat és átköltözteté a vízen, azután átköltözteté mindenét valamije vala. Jákób pedig egyedűl marada és tusakodik vala ővele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig.” Amikor mindenét átvitte a vízen, úgy tűnt, teljesen egyedül maradt, majd észre vette, hogy még sincs egyedül. Van valaki, aki neki is a szívére akar beszélni, mégpedig egészen komolyan, hiszen tusakodott vele egy férfiú: „Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. És monda néki: Mi a te neved? És ő mondá: Jákób. Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. És megkérdé Jákób, és monda: Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az pedig monda: Ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá őt ott” (32,25-29).
Az egyedüllétben, a pusztában, a magányában az ember Istennel találkozik. A szívére beszél. Van, amikor sokba kerül a „szívünkre beszélés” - mint Jákób esetében is -, amikor Isten tusakodik velünk, és mi Istennel. Mi is szoktunk tusakodni. Védjük a magunkét, a felfogásunkat, a terveinket. Mondjuk az érveinket Istennek. Ömlik belőlünk a hitetlenségből eredő ellenállás.
„Megilletté csípőjének forgócsontját”, és akkor Jákób nem tudott tovább harcolni. Sánta maradt egész életére. Így van, amikor az ember tusakodik a magányában Istennel. Az Úr tesz valamit, ami olyan nyomot hagy az emberen, hogy egész életében meglátszik rajta.
Azt olvastuk a végén, hogy új nevet adott Jákóbnak: „Isten harcosa”. Ez lett a neve. Ezen kívül, mikor kérdezősködött a vele küzdő neve után, nem mondta meg, de ott megáldotta Jákóbot. Jó egyedül! Amikor úgy néz ki, hogy egyedül maradt az ember, és már nincs körülötte más, se ember, se jószágok, semmi; hogy letett már mindent; hogy nem kell már kincs, anyagiak, egyebek, akkor ott van az Úr, és rájön, hogy nincs egyedül. S ha ott van az Úr, abból áldás fakad: „megáldotta őt az Úr ott.”
(3) Jézus Krisztus egyedülléte
Jézus Krisztus is nagyon gyakran volt egyedül. Bár azt olvassuk az Igében, az Úr Jézus többször is mondta: „...de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van (Ján 16,32). Mégis sokszor kivonult a pusztába, hogy egyedül lehessen az Atyával. Mindjárt, amikor bemerítkezett, viteték a Szellemtől a pusztába. Márk evangéliuma 1. részének 13. versében ez áll: „És ott volt a pusztában negyven napig kísértetvén a Sátántól, és a vad állatokkal vala együtt; és az angyalok szolgálnak vala néki.” Amikor az ember egyedül volt, Isten elvezette előtte az összes állatot, de hozzá illő segítőtársat nem talált. Krisztus is egyedül volt. Hiába voltak ott az állatok. Hiába szolgáltak az angyalok, és hiába volt ott az ördög. Egyedül harcolta meg a harcot. Meg kellett harcolnia, hogy nyilvánvaló legyen, nincs más, akiben igazán bízik, akire számíthat, egyedül csak az Atya.
Nem jó az embernek egyedül, de amikor külsőleg egyedül marad, akkor tűnik fel igazán az embernek, hogy van Segítőtársa. Az, aki segít, aki igazán társ minden nyomorúságban és bajban, aki mindig tud segíteni: Isten. Azért visz Isten bennünket a pusztába, a csalódásba, és azért hagyja, hogy meggyengüljünk, mert így tanuljuk meg, hogy nincs más, aki igazán segítőnk lenne, csak Ő. Más nincs, egyedül csak Isten.
A Jeremiás prófétánál olvassuk: „Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik...” (Jer 17,5), ha valaki bízik a másikban, és gondolja: ha vele leszek, nem leszek egyedül, ha annyira bízik ebben, hogy Isten helyére teszi az életében, és Isten már háttérbe szorul, akkor átkozott lesz. Az ember egyedül Istenben bízhat, másban mindig csalódni fog. Meg kell tapasztalnia, hiába van mellette a másik, mégis egyedül van.
(4) Pál apostol magányossága
Pál apostol életében is azt látjuk, hogy élete végén egyedül maradt. Ezt azért mondom el, mert a hívő embernek is meg kell ezt tanulnia. Pál apostolnak utolsó levele a Timótheushoz írott második levél. Az utolsó rész 16. és 17. versében írja: „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, sőt mindnyájan elhagytak; ne számíttassék be nékik. De az Úr mellettem állott, és megerősített engem; hogy teljesen bevégezzem az igehirdetést, és hallják meg azt az összes pogányok: és megszabadultam az oroszlán szájából.”
4.) Az igazi segítőtárs Jézus Krisztus!
Már tudjuk azt, hogy miért mondta Isten, „nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat hozzá illőt.” Feladatot is bízott az emberre, hogy művelje és őrizze a kertet. Azt mondta Isten, hogy nem jó egyedül. Egyedül ezt nem tudja megtenni az ember. Ezt a munkát egyedül nem végezheti el, segítőtárs kell neki. Nem azért adta Évát mellé, hogy érzelmi alapon ne legyen egyedül, ne nyomassza az egyedüllét. Segítőtársra volt szüksége.
Pál itt arról beszél, hogy Isten rábízott egy munkát: hogy teljesen elvégezze az igehirdetést a pogányoknak. Amikor ezt a munkát végezte, voltak segítőtársai az emberek közül. Nagyon sokszor felvidították Pál szívét. Végül mégis egyedül kellett maradnia, hogy megtapasztalja, és bizonyságul legyen nekünk is: mindenki elhagyta, de az Úr mellette állt, és megerősítette, hogy bevégezze a rábízott munkát.
A nem hívő - de a hívő is! -, tanulja meg, hogy az igazi segítőtárs Jézus Krisztus! Nem ember: nem a másik, nem apám, nem a szülő, nem a gyermekem, akire számítok, hogy öreg napjaimban segít; nem a férjem vagy a feleségem, akire számítok. Nem az emberek. Az igazi segítő Jézus Krisztus!
Sokszor Isten ezért vesz el minden támaszt, ezért visz ki a pusztába, hogy tanuljuk meg: Ő az igazi segítőnk! „...szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.”
(1) A Zsoltárok könyvének bizonyságtételei
Nézzük meg milyen segítőtárs Jézus Krisztus!
108. zsoltár 13. verse: „Adj szabadulást nékünk az ellenségtől, mert hiábavaló az emberi segítség!” Nem mindenkit az egyedüllét nyom. Van, akinek más harcai vannak. Van, aki épp az ellenkezője, amolyan „zajos” fajta ember, mindenben benne van, de sokszor a vesztére: „adj szabadulást nékünk!” Van, aki a bűnnel harcol: nem azt teszi, ami jó, amit szeretne, hanem azt teszi, amit gyűlöl. Nem tudja, hogyan lehetne szabadulni, győzni ebben a harcban. Hiábavaló az emberi segítség. Kért már annyi tanácsot. Tanács van, de nem tudnak segíteni: „adj szabadulást nékünk az ellenségtől!”
116. zsoltár 1. és 2. verse: „Szeretem az Urat, mert meghallgatja esedezéseim szavát. Mert az ő fülét felém fordítja, azért segítségül hívom őt egész életemben.” Testvérek, ki tudja azt elmondani közülünk: van tapasztalatom, meghallgatja az Úr esedezéseim szavát, és nemcsak a Bibliában olvastam. Nemcsak mások mondták. Van tapasztalatom arról, hogy esedeztem és meghallgatott az Úr. Szeretem az Urat, és meghallgatott, mert fülét felém fordította, és ezért ezután is segítségül hívom Őt! A 3. és 4. vers: „Körülvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem; nyomorúságba és inségbe jutottam. És az Úrnak nevét segítségűl hívám: Kérlek Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!”, és megszabadította az Úr.
A 16. és a 17. versekben így olvassuk: „Uram! én bizonyára a te szolgád vagyok; szolgád vagyok én, a te szolgáló leányodnak fia, te oldoztad ki az én köteleimet. Néked áldozom hálaadásnak áldozatával, és az Úr nevét hívom segítségül.” A Római levél 10. részének 13. versében ez áll: „...a ki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” Ugyanaz a szó van itt, amit üdvösséggel is szoktak fordítani. Aki segítségül hívja az Urat, üdvözül, azaz megtartatik.
118. zsoltár 5-9. versek: „Szükségemben segítségül hívám az Urat, meghallgatott és tágas térre tett engem az Úr. Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember? Velem van az Úr az én segítőim közt, és nézni fogok az én gyűlölőimre. Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni. Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni.”
50. zsoltár 15. verse: „És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem.”
91. zsoltár 14. verse: „Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet! Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat.” Itt a Segítőtárs, Akit mindig segítségül lehet hívni! Tudom, hogy vannak emberek is, akik segítenek. Embereket is adhat egy időre segítségül nekünk az Úr. Mégis, az emberek sokszor nem tudnak segíteni. Gyakran nincsenek ott, amikor segíteni kellene. Hiába hívjuk, nem hallják. Az Úr mindig ott van! Mindig tud segíteni!
Nagyon érdekes, mennyi ígérete van az Úrnak, és ezeket mind megcselekszi, mert megígérte. Ebből a mi részünk csak annyi, ahogyan a 91. zsoltár 14. versében olvassuk: „Mivelhogy ragaszkodik hozzám...” Ragaszkodunk Istenhez, és ezért. Ilyen ígéreteink vannak: „Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe. Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt.”
Vegyük figyelembe, ezek nem olyan oroszlánok és sárkányok, amelyeket ketrecben tartanak, vagy amelyek a pusztában ordítanak. Ezek nem állatok. Ezek a kígyók és sárkányok a szellemi hatalmakat jelképezik. Ilyen esetekben, amikor ott jár az ember a sötétség hatalmai között, a démonok között, a Sátán ereje alatt, azt mondja az Úr, hogy kézen hordozlak, nem ér veszedelem egy dolog miatt: mert ragaszkodunk hozzá, és segítségül hívjuk Őt. Ilyen segítőtárs az Úr, „hozzánk illő”!
63. zsoltár 1-9. versek: „Mert segítségem voltál, és a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem. Ragaszkodik hozzád az én lelkem; a te jobbod megtámogat engem.” Érdekes, hogy ezt a zsoltárt Dávid a pusztában írta.
Őt is kivitte oda az Úr: „Dávid zsoltára, mikor a Júda pusztájában volt. Isten! én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, a melynek nincs vize; Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat, és dicsőségedet. Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél: az én ajakim hadd dicsérjenek téged. [...] Mert segítségem voltál, és a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem. Ragaszkodik hozzád az én lelkem; a te jobbod megtámogat engem.” Ilyen az a Segítőtárs, akit Isten nekünk adott. „...szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” Ilyen az Úr segítsége!
(2) A Szent Szellem is segítségünkre van
A Rómaiakhoz írott levél 8. részének 26. versében is segítségről van szó. Ezt a hívő emberek értik meg: „Hasonlatosképen pedig a Lélek [Szellem] is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, a mit kérnünk kell, a mint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek [Szellem] esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” Eddig sok Igét olvastunk arról, hogy amikor szükségben vagyunk, segítségül hívhatjuk az Urat. Itt azt mondja az Ige, hogy mikor nem tudjuk, mit kérjünk, mit mondjunk, a Szent Szellem akkor is segítségünkre van. Amikor segítségül hívjuk az Urat, akkor segítségére van a mi erőtlenségünknek: „... maga a Lélek [Szellem] esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” Láttuk az Igében, hogy Istennek a szava az volt: „...Nem jó az embernek egyedül lenni”. Azután bejött a bűn, és elszigetelődtek egymástól az emberek. Egyedül maradtak, mert a bűn falat rak nemcsak Isten és az ember közé, hanem ember és ember közé is. Eltávolítja őket egymástól. Isten ezt a rosszat jóra fordította. Ő maga vezeti úgy az ember életét, hogy kicsalogatja a pusztába, mert a szívére akar beszélni. Meg akarja értetni vele, hogy más Segítőtársat akar adni. Krisztust akarja adni, akit mindig segítségül lehet hívni!
(3) Krisztusban leszünk egymásnak is segítőtársai
Amikor az ember megtalálja Krisztusban a segítséget, a Segítőtársat, nem lesz tovább egyedül. Nemcsak azért, mert megtalálta Krisztust. Krisztusban ledőlt az a fal is, ami a bűn miatt emelkedett ember és ember között. Ha mindkettőnek Krisztus a segítőtársa, akkor a két ember is közel kerül egymáshoz.
Nem volt nagyobb ellentét emberek között, mint zsidók és a pogányok között. Azt olvassuk az Úr Jézusról: „... egygyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat” (Ef 2,14). Ad olyan segítséget emberekben is, ami nem emberi segítség, hanem emberek által adott isteni segítség. A testvéri segítség nem emberi segítség. Mindig, amikor összetévesztjük, és nem az Urat látjuk azokban a testvérekben, akik által megsegít, azonnal kijózanít! Azonnal megmutatja: te most emberben bíztál, és ez így nem jó!
Akkor visszavezet, kicsalogat a pusztába, és a szívünkre beszél. Újból elmondja nekünk: csak Rám van szükséged. A másik emberben is csak Rá van szükségünk, vagyis az Úr a segítőtárs. Éppen ezért, ezt szeretném ide helyezni a szívünkre: Amikor ezt az Igét olvassuk, lehet, hogy valakinek úgy készíti el az életét az Úr, hogy ad neki házastársat is segítőtársul. Amiről történetileg szól ez az Ige: lesz felesége, lesz férje. Nem ez a lényeg, és nem ez a legfontosabb. Ehhez külön kegyelmi ajándék kell, kinek így adta az Úr, kinek úgy (1Kor 7,7). Akár házasságban él az ember, akár házasság nélkül, akár házasság előtt, akár özvegységben, akárhogyan is él: az ember az igazi segítőtársa csak Krisztus. Vele nem vagyunk egyedül!

„És nincsen oly teremtmény, a mely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, a kiről mi beszélünk. Lévén annakokáért nagy főpapunk, a ki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz [vallástételünkhöz]. Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindúlni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül” (Zsid 4,13-16).
Ámen.
(Debreceni ismeretlen szerző)
