2019. július 21., vasárnap

KENNETH E. HAGIN (1917-2003)


Kenneth Hagin a 20. század nemzetközi szinten is elismert bibliatanítója, prédikátora, akinek prófétai működése úgyszintén sokak épülésére vált, és akinek sokoldalú munkássága utána következő nemzedékek tagjainak ezreit készítette fel szolgálatra. Nyomdokain jó néhány, ma már szintén nemzetközi hírnevet szerzett tanító és prédikátor halad, akik a nyilvánosság előtt sem tagadják, hogy hatalmas bátorítást és rendszeres inspirációt merítettek Hagin tanításaiból és személyes példájából.

Kenneth E. Hagin közel hetven évig szolgált különféle keresztény közösségekben. 
Neve elválaszthatatlanul összekapcsolódik azzal a teljes evangéliumi, karizmatikus, felekezetközi irányzattal, amelyet Amerika-szerte – és külföldön is – „hit-mozgalomnak” neveznek. (Mások ugyanezt „Ige-mozgalomnak” hívják, de egy és ugyanarról van szó.) Mi húzódik meg a „hit-mozgalom” elnevezés mögött? Kenneth Hagint saját fiatalkori, megdöbbentő megtapasztalása Isten Igéjének erejéről, amely talpra állította őt egy teljesen reménytelen fizikai állapotból, arra a megingathatatlan meggyőződésre, mondhatni mennyei látásra juttatta, hogy az írott Ige, a Szentírás szövege hatalmas mennyei erőtöltettel rendelkezik. (Ez a felismerés pontosan megfelel a Zsidó levél 4. fejezete 12. versében az Isten Igéjét jellemző eredeti kifejezés, a dünamisztartalmának: maga az Újszövetség is nyilvánvalóan így mutatja be Isten beszédét, mint olyan valóságot, amely robbanékony erőt hordoz.) Hagin már tizenéves kora végétől ebben a mindent megmozgató, szellemi, lelki, fizikai realitásokat átalakító Igében hitt, és erről prédikált mindenhol, ahol elfogadták látását. A Szentírással való bensőséges viszony egyik úttörője volt. Az igetanulmányozás számára egyáltalán nem vallásos kötelességet vagy tudományos kutatómunkát jelentett, hanem szellemi táplálkozást, étkezést, amely ugyanúgy – sőt jobban – hozzátartozik az ember mindennapjaihoz, mint a természetes táplálkozás. Az ima ilyen megközelítésben szintén nem napi feladat, amelyet teljesíteni kell, hanem a szellemi ember lélegzetvétele. Esténként szerette „álomba imádkozni” vagy „álomba énekelni” magát a Szentlélek nyelvén. Gyógyulása után hamarosan részesült a Szentlélek-keresztségben, és ezután egész életében Isten Szellemének vezetését kívánta követni, annak ajándékaiban járt, és nagyra becsülte a Szellem megnyilvánulásait. Ezzel együtt mindvégig megmaradt egyszerű, józan, amerikai vidéki embernek, aki nagy természetességgel működött természetfölötti síkon, és soha nem veszítette el egyensúlyérzékét a természetes és a szellemvilág vonatkozásaiban, megítélésében. Ezért is taníthatta olyan látványos eredménnyel a fiatal karizmatikusokat a Szentlélekről. Tanításainak legkedveltebb témái közé tartozik a Szentlélek ajándékainak, azaz megnyilvánulásainak taglalása sok bibliai példával és nagyszámú személyes történettel illusztrálva. Fő üzenete ifjúkorától utolsó napjaiig ugyanakkor a hit volt. Ezt több alkalommal meg is említette prédikációiban, mert meggyőződése szerint ez volt küldetése, Isten őt ezzel a feladattal bízta meg, amikor szólt hozzá: „Menj, és tanítsd hitre az én népemet!”

Isten ezzel a feladattal bízta meg, amikor szólt hozzá: „Menj, és tanítsd hitre népemet!”

A hit tanításában rávilágított arra, hogy az Isten által kimondott szó, amely létrehozta a világmindenséget, rendkívüli, számunkra felfoghatatlan erővel rendelkezik. Ezért, amit Isten kimondott, az azonnal meg is jelent a fizikai világban (lásd: teremtés). Jézus ugyanilyen módon, természetfölötti hatalommal mondta ki szavait, amikor a betegeket gyógyította, és démonokat űzött az emberekből, s szavának energiája létrehozta az egészséget, a szabadságot, áldásba „kapcsolta be” az Ige hallgatóit. (Ez volt egyébként a római százados felismerése is Jézus szolgálatáról, amelyre az Úr elismerően mondta, hogy „még Izraelben sem találtam ilyen nagy hitet” – Mt 8:10b). A bibliai hit tehát olyan, mint Isten hite: a szó erején alapul. Ez az a hit, amelyből egy mustármagnyi már hegyeket mozgat… Hagin úgy tapasztalta, hogy ugyanakkor az olvasott bibliai szöveg, bár az ember bensőjét is megérinti, először sok esetben csak az ember lelki síkjára kerül – ekkor az illető még csupáncsak „felfogja” az olvasmányt –, vagy ha ugyanezt hallgatja, akkor éppen csak „megérti” a hallottakat. Ez is hasznos lehet, de nem elég. Mint ahogy a magvetőről szóló példázatban a pusztán csak megértett Ige ugyan jobb reménységre jogosít fel, mint az első körben szereplők helyzete, akiknek a Sátán azonnal kiragadja a szívükből az üzenetet, mielőtt befogadták volna, de ez az állapot még nem hozza meg azokat a változásokat az ember életében, amelyeket a tényleges bibliai hit eredményez. Az Igének le kell hatolnia az ember bensőjébe, szellemébe, és ott meg kell gyökereznie, teret kell nyernie. Tehát a bibliai hit nem „fej-hit”, hanem „szív-hit”. Az utóbbi nem jön létre felszínes szellemi élettel, félfüllel hallgatott prédikációkkal vagy futtában olvasott Biblia-versekre való homályos emlékezéssel.

Hagin sokat idézi a Róma 10:17-et: „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.”„Hallani, olvasni, szólni kell” az Igét ahhoz, hogy belső valósággá váljon az emberben, hogy az ereje felül tudjon kerekedni a negatív realitásokon: a bűnön, a betegségen, a szegénységen és minden más emberi bajon, nyomorúságon. Ha valaki folytonosan táplálkozik az Igével, és felkent üzeneteket hallgat, mindenképpen komoly változásokon megy át belső és külső élete is, mert az Ige közben cselekszik, hiszen eleven szellemi valóság, Isten ereje van benne, az élet lehelete.

Kenneth Hagin a hitben járást aktív, cselekvő magatartásnak látta. Rendkívüli fontosságot tulajdonított az ember által kimondott szónak. Meggyőződése volt, hogy sok ember saját hitetlen beszédének az áldozata. Volt ugyan helye teológiájában a szellemvilágról való kijelentéseknek, nem utasította el a démonok kiűzését, sőt esetenként gyakorolta is, viszont nem kívánta figyelmen kívül hagyni az ember felelősségét, és gyakran igyekezett rámutatni a felelőtlen, hitetlen beszéd káros következményeire. Nem azt akarta, hogy az emberek tagadják le, ha bajban vannak, vagy hogy ne nevezzék meg betegségüket – bár ehhez hasonló vádakat bőségesen lehetett hallani Haginről és a hit-mozgalom más képviselőiről –, hanem azt próbálta megmagyarázni hallgatóinak, hogy reálisan felmért állapotukból is tekintsenek fel hittel egy, az állapotuknál is nagyobb, időtállóbb, megbízhatóbb valóságra: Isten beszédére – és magára Jézus Krisztusra, a megtestesült Igére, a hit szerzőjére és bevégzőjére. Maga Jézus is hasonlóan viszonyult a hozzá forduló, betegségekkel, nyomorúságokkal sújtott emberekhez: hitet kívánt tőlük, semmi mást. A holdkóros fiú apjának ezt válaszolta: „Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek.” (Mk 9:23) A vérfolyásból meggyógyult asszonyhoz így szólt: „Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból.” (Mk 5:34) Kenneth Hagin rámutat arra a tényre, hogy az asszony önmagához is hittel szólt: „Ha csak a ruháit illethetem is, meggyógyulok.” (Mk 5:28) Azaz tizenkét évi szenvedés, kirekesztés, elszegényedés sem fosztotta meg ezt az asszonyt attól a bátor belső kiállástól, meggyőződéstől, pozitív várakozástól, ami a hithez szükséges, és amit maga Jézus is méltányolt. Kenneth Hagin erre akarta megtanítani nemzedékét és az utána következő hívő generációkat, mert az utat ő maga is megjárta előttünk, és a hit jelentette számára az egyetlen lehetőséget az életben maradásra, gyógyulásra, felemelkedésre szellemi, fizikai, anyagi területen egyaránt, ez segítette győzelemre az akadályok fölött földi pályafutásában.

Kenneth E. Hagin 1917. augusztus 20-án született Amerikában, a texasi McKinney nevű kisvárosban. Születésének története több könyvében szerepel, mert élete első bizonyságát már első földön töltött napján megtapasztalta: ugyanis koraszülött, szívhibás gyermekként semmi életjelet nem mutatott, az orvos ezért halottnak nyilvánította. Csak nagyanyja fedezett fel valami egészen apró, légzésre utaló mozgást a kisfiún, és az orvossal vitába szállva megpróbálta táplálni és gondozni – mivel a gyermek anyja szintén súlyos állapotban volt. Kenneth Hagin később ezt írja: „Az életre való esélyem szinte a nullával volt egyenlő, hiszen akkor még a maihoz hasonló kórházi ellátás és inkubátorok nem léteztek.” Az imádkozó nagymama viszont nem mondott le az életképtelennek minősített, súlyos rendellenességekkel született gyermekről sem akkor, sem később, amikor állapota tizenöt évesen válságosra fordult. Hagin úgy emlékszik vissza a gyermekkorára, hogy soha nem játszhatott, sportolhatott úgy, mint más, egészséges gyerekek – szívbetegsége és vérösszetételének hibája miatt. Egyes iskolatársai még vissza is éltek hátrányos fizikai helyzetével és durván, kegyetlenül bántak vele, úgyhogy kisiskolás korában különböző trükkökkel tudta csak megvédeni magát bizonyos brutális bántalmazásoktól. Nem sokkal tizenhat éves kora előtt viszont már ágyba döntötte a súlyos betegség, és az összes őt kezelő orvos egyöntetűen reménytelennek nyilvánította az állapotát. Közöttük olyasvalaki is, aki az országos hírű Mayo Klinikán szerzett régebben gyakorlatot. A család hagyományos metodista és baptista felekezethez tartozott, s a fiatal fiút látogató lelkészek a megváltoztathatatlanba való belenyugvásra, a közeli halál elfogadására „buzdították” őt – ami neki sehogyan sem tetszett, még legerőtlenebb állapotában sem, mivel egy dolog minden körülmények között világos volt előtte: meg akart gyógyulni. Ugyanakkor ez orvosi szemmel is, természetes emberi ésszel is képtelenségnek tűnt; két súlyos szervi szívrendellenességgel, teljesen lebénult állapotban a tinédzser fiú már élőhalottnak számított: már az is háromnegyed órába telt, hogy a kezét kinyújtsa egy pohár vízért. Vérvételkor az orvos megriadva látta, hogy a fiú vérének a színe teljesen elüt a normálistól, valamilyen világos színű, híg folyadék folyik ereiben – mindez a közelgő vég képét vetítette a család és a szűkebb közösség elé.

Az I Believe In Visions című, későbbi (1984-ben megjelent) könyvében Kenneth Hagin pontosan leírja mindezeket a részleteket, és azt is, ahogyan három, egymást követő alkalommal szó szerint meg is halt a betegágyon: szelleme elhagyta a testét, és egy lefelé tartó pályán látta eltűnni a föld fényeit. 
A zuhanórepülésben egyre sötétebb, feketébb világ vette körül, és egyre nagyobb volt a forróság: mindezt test nélkül is érzékelte. Végül itt-ott fellobbanó tüzeket, fekete üregeket látott közeledni, sőt egy valóságos lángtenger kezdte vonzani még jobban lefelé, mint vasat a mágnes. Világosan érezte, hogy nem akar menni, de a szelleme nem tudott kibújni ebből a magnetikus vonzásból, sőt a szemét sem tudta levenni arról a helyről (testen kívül). A rettenetes hőség megcsapta az „arcát”. Sok évvel később még mindig úgy látta mindezt maga előtt, mint ahogy azon a napon történt. Hamarosan egy bejárat elé ért. Ez volt a pokol kapuja. Ott egy kicsit megtorpant – továbbra sem akart bemenni. Megérezte, hogy még egy lépés, és örökre eltűnik ott bent; azon a rettenetes helyen, és nem tud többé onnan kijönni… Akkor egy nehezen kivehető formájú szellemi lény odalépett hozzá, és karon fogva be akarta kísérni. Abban a pillanatban egy erős hang szólalt meg valahonnan felülről olyan erővel, hogy megrázta körös-körül az egész helyet. Nem derült ki, kinek a hangja volt, Jézus szólt-e, vagy talán egy angyal. Nem volt érthető, amit mondott, mert nem angolul beszélt. Ahogyan ez a beszéd elhangzott, a szellemi lény levette a kezét a fiatal fiúról – azaz a szelleméről. Ekkor egy láthatatlan erő, mint egy forgószél, felkapta és felfelé sodorta, s egyre távolodott és távolodott a tűztől, a hőségtől és a teljes sötétségtől – valahol a sötét birodalom felső szélén pedig már újra látni kezdte a föld fényeit. Látta a nagyszülői házat, és szelleme átmenve a falon a hálószobába érkezett, majd visszalépett a testébe – a száján keresztül. Ezután újra meg tudta szólítani az odagyűlt családtagokat, de még mielőtt akár el is búcsúzhatott volna édesanyjától, aki kinn, a ház előtt imádkozott, szelleme újra elhagyta a testét, aztán még egyszer – vagyis az előbbi jelenet még kétszer megismétlődött. Hagin emlékszik rá, ahogyan harmadik alkalommal azt kiáltotta lefelé menet: „Istenem, én egyháztag vagyok! Megkereszteltek vízzel!” De nem jött válasz, csak saját visszhangja kongott a sötétben. A tekintéllyel szóló hang azonban újra és újra megrázta a pokol kapuit, és a fiatal Hagin harmadszor is elhagyhatta a kárhozat helyét – felfelé. Ahogyan ez alkalommal a sötétség felső régióiba ért, azonnal intenzíven imádkozni kezdett: „Istenem! Hozzád jövök az Úr Jézus Krisztus nevében. Kérlek, bocsásd meg a bűneimet, és tisztíts meg! Én elfogadom Jézust mint személyes Megváltómat, aki meghalt értem… ” Ahogy újra magához tért, még súlyos beteg volt, de a haláltól és a kárhozattól való félelem már örökre eltűnt az életéből: szelleme újjászületett! Ez 1933. április 22-e estéjén történt. Erőtlen és tehetetlen fizikai állapota ellenére nagy boldogság töltötte el. „Mintha egy többtonnás súlyt emeltek volna le a mellkasomról – mondja visszaemlékezésében. – Közben odahívták az orvosokat, akik kijelentették, hogy hamarosan meg fogok halni. De ez már nem érdekelt. Tudtam, hogy készen vagyok.” A halálosan beteg fiatalember másnap reggel már dicsérte magában Istent, megköszönte Neki a Napot, a fákat, a virágokat, mindent, ami szép és kedves a világon. Aznap délután arra gondolt, hogy este talán már nem lesz a földön többé – de hálásan megköszönte az Úrnak az üdvösséget, az örök életet, a kegyelmet, azt, hogy nem hagyta ottveszni a pokolban – és ezután mosolyogva, Istent dicsérve aludt el. Így telt el nap nap után, hét hét után, egyik hónap a másik után… Őszre már az állapota annyit javult, hogy lassan, fokozatosan elkezdhette olvasni a Bibliát. Az Újszövetséggel kezdte, mert orvosai szerint még mindig bármikor meghalhatott – így aztán a legfontosabb üzeneteket kívánta megismerni legelőször. A Márk evangéliumhoz érve eljutott erre az igeversre: „Azért mondom néktek: Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz nektek.” (Mk 11:24) Ez a vers számára olyan volt, mint amikor egy sötét szobában felkattintják a villanyt, és a fény elönti az egész helyet. Úgy érezte, a belsejében felragyog a világosság, sőt minden, ami körülveszi a betegágyon, fényárban úszik. Ennek az Igének erejét, hatalmát, jelentőségét soha nem felejtette el többé. Természetesen az ördög rögtön a fülébe súgta:
 „Ez az ígéret csak szellemi dolgokra vonatkozik, fizikaiakra nem.” Nem sokkal ezután pedig meglátogatta egy helyi felekezeti pásztor, aki részvéttel el is búcsúzott tőle, családtagjaiért pedig szintén imádkozott, „hogy Isten adjon nekik vigasztalást e kedves fiú elveszítése miatti bánatukban…” Kenneth Hagin viszont újra belemélyedt a Bibliába, mert ezek után bizonyos volt abban, hogy egyedül ott találhatja meg a megoldást erre a mindenki által reménytelennek látott állapotra. Családja már a temetését kezdte tervezni, ő pedig egyre a Márk 11:24 versén töprengett (és a megelőzőn: „meglesz néki, amit mondott” – Mk 11:23). Kitartóan imádkozni kezdett Istenhez, hogy mutassa meg számára, hogyan válik gyakorlattá az életében, amit olvasott. Egy napon azután valóságos hit töltötte el: még ugyan nem érezte testében a gyógyulást, de szellemében történt valami, egyszerre csak megvolt a belső bizonysága, s ennek alapján felkelt a betegágyból – először környezete nagy rémületére, majd ámulatára, mert nem esett össze holtan, ahogyan várták. Bebizonyosodott, hogy nem holmi színlelt, magára erőltetett helyzet volt ez, hanem valódi gyógyulás Isten erejével! Napról napra erősödött, enni kezdett, és hamarosan nemcsak az ágyat tudta elhagyni, hanem a városba is saját lábán sétált be. 
Ahogy az utcán állva nézte a nyüzsgő, vásárló tömeget, könnyek folytak végig az arcán a hálától, a boldogságtól, hogy Isten beszéde ennyire igaz, ennyire valóságosan működik, és hogy ez az igazság megcáfol és fölülhalad minden emberi gondolatot, tudást, tapasztalatot, érzést és ítéletet…

Még nem érezte a gyógyulást, de megvolt a belső bizonyossága, s ennek alapján felkelt a betegágyból

Hagin soha nem bátorította az embereket arra, hogy bebeszéljék maguknak a gyógyulást, aztán kidobják a gyógyszereket, elutasítsák az orvosi segítséget, és utána esetleg belehaljanak a kísérletbe. 
Mindig hangsúlyozta, hogy a hit igazi működése a szellemben történik, és konkrét, megtapasztalható esemény, nem az akarat és a képzelet műve. Ő is sokáig akarta a gyógyulását, sokáig kereste az útját – de akarati, képzeleti szinten ez a dolog számára sem működött. A Szentlélek konkrét, nyilvánvaló érintése, a hit belső bizonyosságának félreérthetetlen valósága kellett ahhoz, hogy megtegye első lépéseit az ágyról lefelé. Ezt nem szabad értelemmel utánozni, mivel ez hamis útra vezetheti azt, aki csupán követni kíván egy másik hívőt, „mivel neki sikerült”. Ugyanakkor ehhez sokszor „érezni” sem kell semmit, nem is kell semmilyen drámai eseménynek történnie. Gyógyulásának ez a bizonysága ezreket, sőt talán milliókat bátorított arra, hogy megtalálják a hitnek a maguk számára megoldást hozó mértékét, hogy Istenre nézzenek bajaikban, és a lehetetlent is megvalósítsák, amikor már minden emberi segítség hiábavalónak bizonyul. Kenneth Hagin egy idő után megvizsgáltatta magát, és az orvosok a betegség nyomát sem találták – saját elmondása szerint egyszer volt ezután még egy komolyabb szívpanasza, amely rövid ideig tartott, és amelynek oka tisztázódott számára – későbbi évtizedeit pedig makkegészségesen, fejfájások, influenza és ehhez hasonlók nélkül élte le.

A fiatalember hamarosan, már 1936-ban elkezdett prédikálni, először a baptista egyházban, és mindenütt bizonyságot tett gyógyulásáról. Baptista körökben ezeket a tényeket – finoman szólva – nem fogadták egyértelmű lelkesedéssel. Hamarosan viszont találkozott teljes evangéliumi, nyelveken szóló hívőkkel, akik között otthonosan érezte magát, hiszen gyógyulása alkalmával őt is az Úr ereje érintette meg, ugyanaz a Szellem, amely egyéb módon is megnyilvánult, munkálkodott a természetfölötti jelenségeket vállaló keresztények között. 1937-ben Hagin – pünkösdi hívők bátorítására – elfogadta a Szent Szellem ajándékát, és nyelveken kezdett imádkozni, egyre többet és többet – és ezután még jobban élvezte az imát, a közösséget Istennel. Látása kiszélesedett: ismerte már Jézust, aki gyógyít, aki Szentlélekkel keresztel, s lassanként a Biblia más igazságai is kezdtek megnyílni előtte, ahogy tanulmányozta az Írásokat, és hirdette, gyakorolta, amit felfedezett. Ezután egyre többet szolgált pünkösdi gyülekezetekben: tizenkét év alatt öt texasi gyülekezetnek volt a pásztora. 1938 novemberének végén feleségül vette Oretha Rookert, aki ezután hatvannégy éven át volt állhatatos, bátor, hűséges társa és támogatója tűzön-vízen át. Két gyermekük született: Kenneth Jr. és Patricia. Felesége, aki a mostani napokban fájdalma ellenére is nyilatkozott együtt eltöltött éveikről, a következőképpen értékelte közös pályájukat: „Mindezek alatt az évek alatt úgy éreztem, csodálatos dolog együttmunkálkodni – semmivel sem cseréltem volna fel. Semmi nem lehetett volna nagyobb jutalom, mint férjemmel együtt az Úr Jézus Krisztusért tevékenykedni… A korai évek nehezek voltak. Nem voltunk jómódúak. És amikor Isten utazó szolgálatra hívta el Kennethet – vagyis amikor nyolc éven át egyfolytában úton volt az ország különböző helyein – akkor rendkívül nehéz volt mindnyájunknak. De akármenynyire kemény idők is voltak azok, Isten átsegített minket rajtuk. Nem is sejtettük akkor, mennyi mindent tartogat még számunkra az Úr…”

„Soha ne mondjátok, mit nem szeretnétek tenni Istenért, mert a dolog vége az lesz, hogy pontosan azt fogjátok majd csinálni!”

Oretha Rooker a texasi Blue Ridge-ben született, és egy kis farmerközösségben nőtt fel a Sherman város melletti White Moundban, ahol apja gyapotot és kukoricát termesztett, és ebből viszonylagos jólétet tudott biztosítani felesége és egyetlen leánya részére. A család először baptista, majd metodista imaházba járt, ez utóbbi volt Oretha megtérésének színhelye. Szülei is hitre jutottak eközben, de apja inkább pünkösdi gyülekezethez kívánt csatlakozni, mivel az ottani igehirdetést hitelesebbnek tartotta. Így jutottak el a közeli Tom Bean nevű helyen zajló istentiszteletekre 1938 nyarán, ahová éppen akkor érkezett egy fiatal, megnyerő, és Isten tüzével prédikáló pásztor – a neve Kenneth E. Hagin volt… Oretha első látásra vonzalmat érzett iránta, de megismerkedésük után Hagin is félreérthetetlen tanújelét adta érdeklődésének. Szinte azonnal találkozni kezdtek (persze a család jelenlétében), és ezeket az alkalmakat hamarosan jegyesség követte, házasságkötésükre is viszonylag rövid időn belül, 1938. november 25-én sor került. A vőlegény még az esküvő előtt közölte Orethával, hogy minden földi lény közül őt szereti a legjobban – viszont az Urat, a Megváltó Jézust még nálánál is jobban szereti, Ő az első számára, ezért „ha az Úr azt mondaná, menjek Afrikába vagy Indiába szolgálni, azt is megtenném” – mondta, vagyis menyasszonya értésére adta, hogy az Úr akarata lesz számára a legfontosabb egész élete folyamán. Oretha nem is kifogásolta ezt, s a maga részéről szintén elkötelezte magát Isten feltétlen szolgálatára. (Hagin időskorában a házasságról szólva megjegyzi, hogy fontos ilyen és más lényeges kérdéseket tisztázni házasságkötés előtt. Ugyanis éppen elég szenvedő pásztort látott élete során, akiket feleségük állandóan vádolt amiatt, hogy Istent követték, és az elhívásukban jártak. Voltak, akik házastársuk nyomására felhagytak a szolgálatukkal, és ezután tönkrement az életük – semmivel sem lettek sikeresebbek a civil életben, mert engedetlenek voltak Isten rájuk vonatkozó eredeti tervét illetően. Ezért, mint mondja, a leendő férjnek és feleségnek időben tisztázni kell, mi lesz a közös életcéljuk, milyen értékrendet vallanak, és ha a leglényegesebb kérdésekben nincsenek egy hullámhosszon, nem szabad összekötni az életüket…) Hagin felesége maga is beszél erről a döntésükről könyvében, amelyet 1991-ben írt (címe: The Price Is Not Greater Than God’s Grace – szabad fordításban: Isten kegyelme nagyobb, mint lemondásaink mértéke). Megemlékezik arról, hogy fiatal lányként azt szokta mondani, semmiképpen sem szeretne prédikátor felesége lenni. És ezután hozzáteszi: „Soha ne mondjátok, mit nem szeretnétek tenni Istenért. Ugyanis a dolog vége az lesz, hogy pontosan azt fogjátok majd csinálni!” Oretha menyasszonyként már felmérhette, hogy mit kell vállalnia: az addiginál jóval szerényebb életszínvonalat; sok váratlan helyzetet, eseményt; sok ember terheinek, gondjainak hordozását; ismeretlen helyekre való költözéseket; és mindennek tetejébe a férjéről való lemondást – rengeteg alkalommal (például szolgálatok előtt, alatt és után) – olyankor is, amikor a legjobban igényelné a jelenlétét, a vele való közösséget…

Ami az ideiglenes életszínvonal-hanyatlást illeti, Kenneth és Oretha Hagin egyaránt felelevenítik azt a jellemző – és később már komikusnak tartott – esetet, amikor házasságkötésük másnapján bementek a városba azzal a céllal, hogy egyetlen tízcentesükön két darab csokit vegyenek. 
„Mert – ahogy Hagin ironikusan megjegyzi – le akartam szállni a mélypontra, ahonnan már csak feljebb lehetett jutni…” 
Így is lett: anyagi életük sokéves küzdelemmel, de fokozatosan révbe jutott. A harmincas évek végén természetesen még nem volt az Egyházban igei tanítás az anyagi áldásról, Isten ellátásáról, a bővelkedésről. Hagin a maga bibliatanulmányozásai alapján értette meg, hogy Isten gondoskodni akar gyermekei anyagi szükségeiről, és le akarja venni róluk a megélhetés terheit. Ifjabb Kenneth Hagin ezzel kapcsolatban elmondja, hogy apja már akkor hirdette Isten gondviselését anyagi területen, amikor még ütött-kopott autója is felmondta a szolgálatot, és buszokon zötykölődve jutott el szolgálati célállomásaira. Ez idő tájt kopottan és nélkülözve élte napjait, és minden számla kifizetését imameghallgatásnak vehette… Valóban nem arra nézett, ami a szeme előtt volt. Oretha beszámolója szerint egyébként Kenneth Hagint már pályakezdésekor „két lábon járó Bibliának” titulálták a környezetében.

Azt vallotta, hogy a spontán ihletés legjobb előszobája a szívós, kitartó, kenet alatt végzett bibliatanulmányozás

1949-ben, körülbelül tízéves házasságuk idején, amikor gyermekeik még kisiskolások voltak, lezárult a helyi szolgálat Kenneth Hagin életében, és elkezdődött a sok utazással járó helyközi tanítói munka. Ezután az év nagy részében távoli helyeken prédikált és tanított, legalább a karácsonyi ünnepekre ugyan mindenképpen megpróbált hazatérni, de a család örült, ha néhány napig egyfolytában velük volt. Oretha legtöbbször otthon maradt, hogy nevelje a gyermekeket, gondoskodjon minden szükségükről – és néha egyedül is komoly anyagi gondokkal kellett szembenéznie. Ez a nyolc év hívő életükben valóban a kemény pusztai vándorlást jelentette. Hagin maga is visszaemlékezett néhányszor arra, hogyan várta néha, hogy otthonától távolodva autójával befordulhasson az első utcasarkon, és azután szabad utat engedhessen könnyeinek… Nem tette boldoggá a sivár szállodai szobákban töltendő magányos esték kilátása. Sokszor egész éjszaka autózott hazafelé, hogy legalább egy reggeli erejéig együtt lehessen övéivel, azután újra mennie kellett a következő állomáshelyére. Amerikában abban az időben a mainál gyakrabban fordultak elő többhetes tanítássorozatok, amelyekre az akkor ismert legígéretesebb vendégszónokokat hívták meg – és Kenneth Hagin ebben a kategóriában is a legjobbak közé tartozott. Sok volt a meghívása, de kevés az ebből származó jövedelme. Viszont ez az időszak a tapasztalatszerzés, szolgálati érés szempontjából felbecsülhetetlen jelentőségű volt – ugyanakkor a végkimerülésig fárasztó. Felesége és gyermekei pedig megszenvedték a férj és apa hiányát – igaz ugyan, hogy naponta írt nekik leveleket. A maihoz hasonló telefonos összeköttetés akkoriban még ismeretlen volt. Oretha tisztában volt férje munkájának fontosságával, bár azt egyikük sem gondolta – még később sem –, hogy egy Amerikán kívül is nagy hatásfokú szolgálat alapjait rakják le ezek alatt a keserves évek alatt… Oretha időnként az Úrnak öntötte ki bánatát, neki panaszolta el, ha túlságosan megviselte az egyedüllét, és érzelmei mélypontra jutottak… Egy alkalommal mindenesetre megpróbáltak kiszállni a helyközi szolgálatból, és ismét pásztorként folytatni életüket – ekkor következett be Hagin egyetlen olyan szívrohama, amely régi betegségét idézte fel, és feleségének bűnbánó imája után egy pillanat alatt újra egészséges lett… Kénytelenek voltak megérteni, hogy az a csoda, amely az ifjú Kenneth Hagint talpra állította halálos ágyáról, egyúttal kötelezi is őt arra, hogy Isten tökéletes akaratát keresse, és abban járjon. Hagin tudta, hogy nem az Úr verte meg újra betegséggel, amikor kitért a Szentlélek vezetéséből, hanem belátta, hogy megszűnt az a természetfölötti védelem, amely a gyógyulása után egészen addig és azután is, teljes életében kísérte őt. Több öszszejövetelen foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, és elmondta, hogy más keresztény vezetők életében szintén tanúja volt az ördög térnyerésének, amikor az említett személyek nem követték Isten útmutatásait. Ezzel ugyanakkor nem azt akarta állítani, hogy ha Isten szolgáit bajok érik, az minden esetben engedetlenség következménye… Az ő történetükben viszont egyértelműen erre utaltak a jelek – és amint megértették, miről van szó, korrigálták magukat. Oretha viszont saját bevallása szerint ezután nem élt át egyetlen szomorú, magányos napot sem többé, még ha egyedül volt is otthon: az Úr kedves, gyengéd jelenléte derűssé, vidámmá tette a következő időszakot számára – minden erőfeszítés nélkül. Ha a férje a szolgálati útról megérkezett, egy kicsit fociztak a fiával, egy kicsit segített a ház körül, aztán indult tovább. 1955-ben lakókocsit béreltek, és gyermekeikkel együtt járták az országot szolgálati útjaikon. Ez alatt a tizenöt hónap alatt a gyerekek magántanulóként, családi környezetben készültek vizsgáikra, mégpedig úgy, hogy miután apjuk a délelőtti istentiszteletek után hazajött, Oretha örömére és nagy megelégedésére otthon (a lakókocsiban) ebédelt, majd kora délután gyermekeit korrepetálta, hogy a tananyagban le ne maradjanak. Körülbelül negyvenöt percet vagy egy órát pihent ezután, és esténként újabb istentiszteletre ment. 1956-ban a gyermekek egy oregoni keresztény bentlakó magániskola diákjai lettek egy évig, s ezalatt Oretha minden utazására elkísérte férjét. Ezután viszont a család viszszaköltözött Texasba, ahol ifjabb Ken és húga, Patricia azután be is fejezték középiskolai tanulmányaikat. Ez időtől fogva Oretha már szinte mindenhová együtt utazott Haginnel. Vendégszolgálatuk alkalmával legtöbbször az őket meghívó pásztorok otthonában laktak – csak később, idősebb korukban tartózkodtak többet szállodákban –, és így teljes keresztmetszetet kaptak az egyházi emberek családi és szolgálati életéről, örömeikről, gondjaikról egyaránt. Kenneth Hagin ezeket a gazdag tapasztalatait későbbi könyveiben vagy tanításait illusztráló történeteiben (esetleg vezetőknek nyújtott egyéni tanácsadásaiban) bőven kamatoztatta. A maga részéről természetesen utazásai alatt sem engedte meg magának a felszínes, rapszodikus imaéletet vagy a rutinszerű, közhelyes igeszolgálatot (amely sajnálatos módon sokfelé elterjedt a pünkösdi–karizmatikus szolgálatokban Amerikában és másutt). Állomáshelyein komoly imákkal készült az Ige tanítására, akár egyedül utazott, akár feleségével – nemegyszer még a házigazdáit is bevonta közös imákba, amíg náluk lakott. Ilyen helyzetekben is emlékezetes látogatásokat élt át az Úrtól. Amikor helyi szolgálatban állt, időnként napokra bezárkózott az üres imaházba, és böjtökkel, hosszas imádkozásokkal kereste Istent. Sohasem volt viszont „szuperszellemi”, elvont és „túlvilági”, semmilyen – efféle vagy ehhez hasonló – körülmények között sem. Mindvégig természetes, egyszerű módon élte meg kapcsolatát Istennel. Emellett minden lehetséges időt felhasznált a Biblia tanulmányozására. Az Igével való együttlét nemcsak „hivatás”, „foglalkozás” volt a számára, hanem kikapcsolódás, kedvenc időtöltés, élvezet – mondhatnánk: szenvedély. Sohasem végzett el semmilyen szemináriumot, mert fiatalkorában erre nem volt elég pénze, később pedig szolgálati eredményei már nem tették szükségessé, hogy iskolába járjon… Ugyanakkor minden fellelhető segédanyagot, komoly szerzői művet elolvasott, amihez csak hozzájutott, némelyiket ezek közül egész életében szívesen használta és emlegette is – például Kenyon vagy Bosworth műveit. Hitt az „ihletett beszéd” fontosságában, de azt vallotta, hogy a spontán ihletés legjobb előszobája a szívós, kitartó, kenet alatt végzett bibliatanulmányozás… Egyik üzenetében Hagin említést tesz arról, hogy teljesen megérti az olyan prédikátorokat, akik rendszeresen sportolnak, például golfoznak, vagy barkácsolnak, kertészkednek, és így próbálják regenerálni fáradt idegeiket. Ő viszont a maga részéről nem tud semmit sem igazán élvezni a Biblián kívül. Természetesen ez nem zárta ki, hogy kiránduljon néha a családjával, vagy hogy megnézzen sportközvetítéseket a televízióban, akár még drukkoljon is csapatoknak, esetleg részt vegyen családi ünnepségeken, baráti találkozókon… Mindazáltal mégis egyedül Isten Igéjével érezte „maradéktalanul otthon” magát, ez volt a legnagyobb földi (és mennyei) szerelme egész életében, és Oretha ezt teljesen rendjénvalónak tartotta – mert ő is így érzett.

1950-től Jézus több látomásban megjelent, és üzenetet adott Kenneth Haginnek. Az első ilyen látogatás a texasi Rockwallban történt egy sátoros evangelizáción, 1950. szeptember 2-án, mialatt az ott jelen levő gyülekezet együtt imádkozott. Hagin saját elmondása szerint éppen annyira számított erre, mint arra, hogy ő lesz az első űrhajós a Holdon. Sohasem akart ilyesmit kieszközölni a maga számára, és később sem próbált kitűnni ezekkel az élményekkel. Isten igazi szolgái tudják, milyen veszélyes a vallásos öncsalás, az öngerjesztés, ezért inkább egy életre lemondanak a látomásokról, elragadtatásokról, mint hogy valamibe beleszuggerálják magukat. Ugyanis tudják, hogy az ördög készségesen várja a hamis motívumú hívőket. Hamis természetfölötti élményt pedig könnyű beszerezni hamis motívumokkal, ami azután a hívő életet is hamis irányba vezeti. Az ezzel járó kevélység, lázadás, és az azt követő romlás azután már a legtöbb esetben helyrehozhatatlan eltorzulásba viszi a megtévedt személyt.

Viszont ott, azon a helyen a Szentlélek valódi, hiteles megnyilvánulása történt, és Hagin látta Jézust fenn, a sátor tetejének helyén megjelenni. A többiek ezalatt imádkoztak, és nem látták az Urat, sem az Ő szavait nem hallották. Az I Believe In Visions című könyv részletesen leírja a látomást és a következő alkalmakat is, amikor Jézus szólt Kenneth Haginhez. A látomások alatti üzenetek egyrészt arról szóltak, hogy a hívőknek felelősséget kell vállalniuk az elveszettek iránt, hogy ne csak saját üdvösségükkel törődjenek, hanem igyekezzenek megmenteni, akiket csak lehet, mert a kárhozat, a pokol valóságos állapot és tartózkodási hely, még akkor is, ha emberek milliói nem vesznek róla tudomást. A látomás alkalmával Jézus – először távolabbról – megmutatta a fiatal prédikátornak a menny leírhatatlanul gyönyörű városát, majd azután, szellemben lefelé haladva, azt a helyet, ahol emberek lángokban vergődve, elmondhatatlan gyötrelemben élik meg az örök elszakadást Istentől. Ez alkalommal Hagin nem érzett semmilyen félelmet, amikor a poklot meglátta, mert tisztában volt azzal, hogy ehhez már semmi köze sincs… Viszont Jézus azt mondta: „Figyelmeztesd az embereket ennek a helynek a létezésére!” Hagin könnyek között, megrendülten ígérte meg, hogy megteszi.

A Szent Szellem ezután egy következő látomásban Amerikára vonatkozó üzenetet adott számára, amelyet egy látomásbeli lovas nyújtott át egy összehajtott tekercsen. Amikor Hagin olvasni kezdte a tekercsen levő üzenetet, annak tartalma képszerűen is megjelent előtte. A cím így szólt: Háború és pusztulás. Katonák ezrei meneteltek háborúba a szeme előtt, világosan látta amerikai egyenruhájukat. És azután fájdalomtól meggörnyedt nők tömegei tűntek fel előtte, akik közül sokan gyermekeikkel siratták hozzátartozóikat. Egy nagyváros körvonalai rajzolódtak ki azután előtte, amelynek egy része romokban hevert – maga előtt látta a kiégett felhőkarcolókat… Több nagyvárost is látott még romokban. Az Úr a tekercsen felhívást küldött Amerikának, megtérésre szólító üzenetet, mert ahogy újra mondta: „Mindeneknek vége közel van… Egyes nemzetek már megkapták utolsó felhívásukat, és nem kapnak többet… Az Egyházban ugyanakkor minden eddigi méretet felülmúlóan fognak működni a Szellem ajándékai, és a csodák is minden eddigit meghaladnak majd…
A csodák kora jön el… Ugyanakkor sok hívő utasítja majd el a Szentlélek munkáját, és nem készül fel a Megváltójával, Istenével való találkozásra. Sokakat csapnak majd be hamis próféták és sátáni csodák…
De – az Úr így buzdította szolgáját – kövesd Isten Igéjét, Isten Szellemét és Engem, és nem csalattatsz meg… Összegyűjtöm az enyéimet, és felkészítem őket, mert az idő rövid…” Jézus arra bátorította szolgáját, hogy Noéhoz hasonlóan figyelmeztesse kortársait, mert nincs messze már az ítélet ideje – ezt valóban több alkalommal, nagy nyomatékkal jelentette ki.

A látomást az Úr további látogatásai és üzenetei követték, amelyek során Hagin ösztönzést, felkenetést kapott arra, hogy bátran imádkozzon gyógyulásokért, működjön a szellemi megítélés ajándékában, űzzön démonokat emberekből, és ne féljen a kritizálásoktól, támadásoktól, amelyek a Szellem erejével végzett szolgálatok elmaradhatatlan kísérőjelenségei. Ezek után valóban több gyógyulás és csoda kísérte imáit, mint azelőtt. Ugyanakkor továbbra is folytatta tanítói szolgálatát, bár tudta, hogy a szellemi ajándékok megbízható, együttes működése a nyilvánosság előtt igazolja azt is, hogy prófétai szolgálatba lépett. Az Úr menet közben a prófétai szolgálatról is adott számára tanítást.

Ebben az időszakban Kenneth Hagin világos képet alkotott az Egyházban működő szolgálati ajándékokról, ezen belül saját pályafutásáról is – és komolyan tanulmányozni kezdte az ezzel kapcsolatos igehelyeket. Szolgálati ajándékok című könyvében az Egyházba Isten által helyezett, felkent személyek működését írja le. Ez a tanítás egyszerű, gyakorlati módon tárja fel az újszövetségi egyházszerkezetet, és képet ad az Isten által tervezett egyházmodellről és egyházvezetésről. Szembeszállva sok évszázados vagy éppenséggel modern kori vallásos egyházszervezési gyakorlatokkal, ez a könyv az újszövetségi első Egyház szolgálati és szervezeti felépítéséhez való visszatérést, a Pál apostol által közölt kijelentéshez való hűséget képviseli és szorgalmazza – amely ugyanakkor már sok pünkösdi–karizmatikus közösségben spontán elindult a hatvanas évektől. 
A szolgálatok alapja a felülről való elhívás, az Egyház Krisztus Teste, ahol a tagoknak különféle – más és más – feladataik vannak, amelyeket a Fő, Krisztus hangol össze Szelleme által, és amely szervezet a békesség és szeretet köteleivel összekapcsolva valóban úgy funkcionál, mint egy egészséges test, élő szervezet.

Ez a kijelentés túlnyomórészt az 1. Korinthusi levél 12. fejezetében és az Efézusi levél 4:1–16. verseiben fogalmazódik meg. Emellett Pál részletesen tárgyalja az egyházvezetés kérdéseit az 1. Timótheus levél 3., 4. és 5. fejezeteiben is (természetesen másutt is előfordulnak útmutatások az egyház belső életvezetésére vonatkozólag). A vezetés, irányítás kulcsszemélyei a szolgálati ajándékok, amelyeket az Egyházban produkált, nyilvánvaló, félreérthetetlen eredményeikről, gyümölcseikről lehet felismerni. Az öt ajándék: apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók. Minden ajándék, ha megnyilvánul, megáll önmagában, a pásztori ajándék is. Ezért nincs szükség „pluralizmusra” a vezetésben… Az egyszemélyű vezetés az Igének és a Szellemnek alávetve garantáltan az emberek épülésére működik, ennek legfőbb mutatója maga a gyülekezet növekedése, fejlődése. Természetesen a vezetésre adott ajándék nem zárja ki a presbiteri és diakónusi testület létjogosultságát, de ezek a testületek képesek a pásztori ajándékkal harmóniában működni. Hagin nagy fontosságot tulajdonít annak a ténynek, hogy az Újszövetségben minden hívőben benne lakik a Szent Szellem: a szellemi egység az alapja a gyülekezeti egységnek, s a szellemi emberek nem ismerik a civakodást, a versengést, a törtetést, mert ezek a test cselekedetei. A szellemi emberek „természetszerűleg” engedelmesek az Igének, hűségesek az Egyházban, segítik, támogatják szolgatársaikat, elfogadják az Istentől rendelt tekintélyeket. Hagin szerint a helyi gyülekezetben a pásztor szerepe olyan, mint az apáé a családban. A pásztori kenetben benne foglaltatik a kormányzás ajándéka, azaz a vezetésre való képesség, ez teremti meg tehát a gyülekezet folyamatos előmenetelének, sőt felvirágzásának a feltételeit.

A mennyei látás birtokában Kenneth Hagin egyre inkább függetlenné vált a felekezeti szabályoktól, elvárásoktól, és azt tanította, amit Isten Igéjéből megismert, és amely igazságokat Isten Szelleme különböző módokon, sokszor személyes kijelentésekkel megvilágított számára. Ennek ellenére sok felekezeti helyen is szívesen látott vendégszónok, de nem rejti véka alá ellenvéleményét sok vallásos gyakorlattal, előítélettel, megrögzöttséggel szemben. Időnként felemlíti, hogy sok pünkösdi gyülekezet – neve ellenére – fél a Szentlélek közvetlen megnyilvánulásaitól. Az emberek igeellenes nézeteket vallanak, azt tartják, hogy a Szentlélek-keresztséggel eljutottak a földi hívő élet csúcsára, amely szintről már feljebb – azaz előbbre – nem lehet menni, s ezáltal nem akarnak megváltozni, nem ismerik el korlátaikat, ehelyett inkább felesleges törvényeket, szabályokat állítanak fel közösségükben, amivel egymást előmenetelükben akadályozzák és fogságban tartják. Nem fogadják el a modern élethez tartozó kommunikációs eszközöket, kicsinyes szabályokat követelnek meg például a nők öltözködésében, elvetik a világi tudás, művelődés, sokoldalú képzettség szükségességét, sok világi ismeretet tulajdonítanak az ördög munkájának, viszont nem fogadják el, hogy keresztényekben lehetnek démonok… Sajnos, ennek következtében aztán a társadalom perifériáján élő, segélyekből tengődő, sokszor passzív és életvezetésükben céltalan rétegeken kívül nem tudnak másokat megnyerni Isten munkája számára, és ezért kis létszámú, megrekedt csoportjaikban főleg arról vitatkoznak, kinek van elsőbbsége a szolgálatban, kit válasszanak vezetőnek maguk közül. Emiatt és más okokból is nyilvánvalóan szubkultúrát hoznak létre, amely egyre kevésbé tud nyitni a külvilág felé, vagyis nem tud a Nagy Küldetés útmutatásainak eleget tenni.


Kenneth Hagin és más, dinamikus látással rendelkező prédikátorok felismerték, hogy a pünkösdizmus ezen mivoltában zsákutcába jutott, és a pünkösdi üzenetet eredeti evangéliumi tartalmának megfelelően, hitelesen és szélesebb társadalmi rétegek számára is elfogadható módon, szalonképes formában – azaz a Szentlélek erejében, szabadságában – kell képviselni. Ez történt meg a karizmatikus mozgalomban (sajnálatos módon nem minden ágazatában), amely a pünkösdi ébredést bevitte olyan környezetbe, amely korábban hallani sem akart semmilyen alternatív vallási gyakorlatról, mert minden, amit azelőtt e „témakörben” látott, felborzolta kedélyeit, annyira idegen kulturális-szociális mintát kínált számára. Hagin és más elkötelezett keresztény vezető személyiségek jóvoltából azonban Isten ereje kiszabadult az emberek által létesített szociális gettóból, és a Biblia igazságait új, eleven módon állította a legkülönfélébb anyagi-kulturális szinten élő, a legváltozatosabb múltú, hátterű, műveltségű emberek tömegei elé, felekezeti hovatartozásuktól teljesen függetlenül. A különböző hangsúlyok különböző irányzatokként lettek nevesítve, így kapta a Kenneth Hagin neve által fémjelzett mozgalom a „hit-mozgalom” nevet. Hagin különben semmilyen „mozgalmat” nem óhajtott létrehozni, hanem csak arról prédikált és tanított rendszeresen, amire küldetett: hitről, Isten Igéjéhez való viszonyról és a Szentlélekről, a Szellem vezetéséről. Az ezekben a tanításokban meggyökerezett csoportok, gyülekezetek azután valamiképpen saját maguk elnevezésében is feltüntették a „hitet”, és összekapcsolódtak, ahogyan mások is, például a „tanítványság” táborához tartozók. De úgynevezett „független karizmatikusok” közül is sokan szintén ugyanezeken a tanításokon kezdtek nevelődni, mint ahogy egyes régi, hagyományos gyökerű presbiteriánusok, foursquare-ek vagy metodisták is, akik közül a bátrabb pásztorok megújulásba vezették nyájaikat, és átvették a „hit-tanításokat”.

A hitről szóló számos könyvében és szinte számtalan audioüzenetében Kenneth Hagin gyakorta „az ábécé első betűinek számító” igékből indul ki, úgymint a Zsidó levél 11. részének első két verséből: „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Mert ezzel szereztek jó bizonyságot a régebbiek” – és a 6. versből: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni…” Ezenkívül a „hittanítások” kedvelt kiindulópontja még a Róma 10:17:„Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” Ezeket a verseket magyarázva Hagin rámutat arra, hogy a hit tulajdonképpen saját felelősségünk, nem pedig külső tényezők függvénye. Van egy alapvető hit, amely az üdvösséghez szükséges, amely által átlépünk a kárhozatból az örök életre. Az Efézusi levél 2:8-ban Pál ezt mondja: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” A Róma levél fenti verse elárulja azt is, hogyan juthatunk hithez: az Ige hallásával, befogadásával. Az Apostolok cselekedetei 11:14-ben az angyal szavai szerint Kornéliusznak azért kell magához hívnia Pétert, mert „ő szólni fog hozzád olyan igéket, melyek által megtartatol [megmenekülsz, üdvösségre jutsz] te és a te egész házadnépe.” Tehát az Ige hallgatása nélkül nem lehet hitet nyerni. 
Az ember először meghallja az életre hívó üzenetet, és így születik meg bensőjében a hit. Ez nem érzelmi síkon zajló esemény, hanem a szellemben történő fordulat, amelyet az Igét hordozó és célba juttató Szentlélek hajt végre: azaz az üzenet „megérinti” az embert. Az addig hitetlen személy képes lesz elfogadni Jézus Krisztus megváltását és befogadni az Urat a szívébe, s ezáltal újjászületik a szelleme, elnyeri az örök életet, az Isten-fiúságot.

Az üdvösségre szóló hit mellett másra vonatkozóan is létezik ugyanilyen belső meggyőződés – például a gyógyulásra, imakérések meghallgatására való hit –, tulajdonképpen mindenfajta szükség betöltésére lehet hitet gyakorolni. Mindenfajta működőképes (bibliai értelemben vett) hit szellemi természetű, szívben való hit. „A hit a remény nem létező dolgainak megragadása és megvalósítása” – olvassuk az egyik hitről írt könyvében. (Exceedingly Growing Faith, 2. fejezet) Kenneth Hagin példákkal is illusztrálja, hogyan lehet hinni akkor, amikor még szemmel nem látjuk a remélt dolog valóságát – és hogyan ne tévesszük össze a hitet a kétségbeesett akarással. Az igazi hit el tudja fogadni az Isten Igéjében meglévő áldásokat. (Természetesen az útban levő szellemi akadályok elmozdítása szükséges lehet némely esetben.) „A hit megjeleníti a reménylett dolgot” – mondja Hagin ugyanitt később. A hit és a remény nem ugyanaz. A remény a jövőre szól: erre is szükség van. A hit viszont egy megalapozott belső látás valamiről, ami már megvan szellemi síkon, az érzéki tapasztalat számára viszont lehet, hogy csak később jelenik meg. A remény azt mondja: „Majd meglesz.” A hit azt mondja: „Megvan.” De ez nem értelemből, fejből jövő mondat – emiatt szükséges a kapcsolat Isten Igéjével. Ma sok rohanó, hajszolt életet élő, felszínes hívő a kávéautomata használatához hasonlóan szeretne eredményeket látni: nincs elmélyedve az Igében, nem hallgatja azt rendszeresen, nem imádkozik komolyan és összeszedetten, hanem csak gyors, felszínes imákkal él, itt-ott olvas egy kis Bibliát, és azután azt mondja: „hiszem, hogy megvan”. Ez így nem működik, mert nincs meg a belső meggyőződés, csak akarás, rábólintás van, és elvárás, hogy az automata „dobja ki” a kívánt dolgot. A bibliai kultúrában élő emberek azonban nem így gyakorolták a hitüket. Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes és a többiek hite nem így hozta meg a gyümölcseit. Kenneth Hagin más helyütt rátér arra, ami ebben a „hit világában történő utazásban” nagyon fontos: elmélkedni kell Isten Igéjéről. Nem keleti vallásokban gyakorolt meditációról van szó. Bár a kifejezés ugyanaz az angolban, a bibliai meditáció mégis más – például az, amit Máriáról jegyez meg a Lukács evangélium 2. részének 19. verse: „Mária pedig mind ez Igéket megtartja, és szívében forgatja vala…” A kapkodó, félig-meddig megértett igazságokkal is megelégedő, az evilág dolgaira, híreire, családi és egyéb eseményekre jobban figyelő keresztény – aki például csak minimális időt tölt el hétköznapjaiban az Úrral, de szabadidejének tetemes hányadát a tévé előtt, internetezéssel vagy a plázák forgatagában vesztegeti el – megalapozatlanul várja az Ige olyan mértékű hatóerejét az életében, amilyet szeretne még afölött, amit a szolgálókon és a gyülekezeten meglévő kenet jóvoltából élvez… Ha nem engedjük, hogy az igazság „dolgozzon bennünk”, nem lesz meg annak a gyümölcse sem. Ezért fontos tehát az elmélkedésre időt szakítani, leülni és nyugodtan „időzni” az Úr előtt, emellett pedig – ami nélkülözhetetlen a hit eredményes működéséhez – a beszédünket megrendszabályozni. Kenneth Hagin mint a hit embere más Isten szolgáihoz hasonlóan komoly és elszánt ellensége volt a panaszkodásoknak, a nyafogó-sopánkodó, önsajnálattól csöpögő beszédeknek, nem is beszélve a morgolódásokról, zúgolódásokról, amelyeket a Biblia sok helyen megbélyegez, kezdve a pusztában vándorló izraeliták viselkedéséről beszámoló igehelyektől az apostolok leveleiben szereplő, félreérthetetlen figyelmeztetésekig. A zúgolódás, panaszkodás, elégedetlenkedés minden esetben a hitetlenség jele – és bizonyos, hogy bezárja az egek csatornáit az áldás közlése elől. Hagin jó néhány megtörtént esetet mond el az általa hirdetett igazság illusztrálására, számos alkalommal említ olyan vallásos embereket, akik saját magukat kötözték meg negatív megvallásaikkal, vagy gyermekeiket tartották fogságban a rájuk mondott hitetlen beszédükkel. Ezek a példák sokakat ébresztettek rá arra, hogy sorsukat először is saját beszédükkel kívánják kedvező irányba fordítani, és kezdjenek Isten Igéje szerint, hitük alapján beszélni, még problémáik ellenére is.

A hit tehát egy megalapozott viszonyon, kapcsolaton áll – amely a hívő és Isten Igéje között van. Az Ige nem betűt jelent, hanem Isten Szellemétől adott konkrét valóságot. Ahogyan a hívő megérti, meglátja, megérleli magában azt, hogy ez az Isten által kimondott szó, ez a valóság nagyobb, több, erőteljesebb, mint az ő állapotának, hiányának valósága, megszületik benne a hit, és „meglesz neki, amit mondott”. Jézus maga is tanít ennek az egyszerű, szívbéli hitnek a hatóerejéről – egy ilyen ige volt az, amely villámcsapásként érte a fiatal Hagint a betegágyon: „Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy megnyeritek, és meglesz az néktek.” (Mk 11:24) Hinni és elfogadni – ennyi az egész. Nem látható, nem érzékelhető sokszor, ahogy a hit meghozza eredményét – mint ahogy a rádióhullámok vagy más természeti jelenségek működése sem –, de ami általa történik, az már kézzelfogható, fizikailag igazolható, sokszor szemmel látható valóság.

Kenneth Hagin sokat támadott üzeneteihez tartozik még az Ige megvallására való buzdítása is, azaz az úgynevezett „megvallás üzenete”. Arról beszélt ugyanis, hogy „olvasni, hallani és szólni is kell” Isten Igéjét. Beépíteni az imaéletbe, sokszor elmondani, megvallani, ugyanis: „Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van: azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk… Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.” (Róm 10:8b,10) Amit mondunk, befolyással van életünkre, szellemi és fizikai állapotunkra, kapcsolatainkra, munkánkra, jövőnkre egyaránt. Hagin így fogalmaz: „Isten azért adta nekünk az Igéjét, hogy gondolkodásunk helyes legyen, hogy a hitünk helyes legyen. Ha a gondolkozásunk és hitünk egyaránt helyes, akkor a beszédünk is helyes lesz.” (Exceedingly Growing Faith, 2. fejezet) Nem önkényes Ige-idézgetést akart a hívőknek ajánlani, hanem azt, hogy gyakorolják, tanulják Isten Igéjét, és használják azt szellemi fegyverként, amikor akadályoztatások, támadások (akár betegségek is) nehezítik az életüket.

Pál tanítása szerint az Ige fontos szellemi fegyver, amellyel – más szellemi fegyverek mellett – le lehet rontani „okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett…”
 (2Kor 10:5) Az Efézusi levél 6:10–18. szakaszában felsorolt szellemi fegyverek közt a Szellem kardjaként említi Isten Igéjét. Vajon a páncélba öltözött harcos hogyan áll meg az ellenséggel szemben kard nélkül? Úgy, ahogyan a megvallást ellenző hívők a szellemi ellenséggel, az ördöggel szemben. Az „Ige-megvallás” ugyanakkor nem tekinthető olyanféle csodaszernek, amellyel bűnösen is megigazulásba, haragos, ellenségeskedő állapotban is békességbe, vagy lusta, dologkerülő életmóddal anyagi áldásba „vallhatja be” magát az öncsalásba tévedt hívő. A megvallás szerepe az, hogy erősítse a hitet, visszaverje a szellemi támadásokat (emlékezzünk arra, hogy Jézus a Sátánt ugyanígy, igéket szólva késztette visszavonulásra), nem pedig az, hogy hibák, mulasztások tagadására szolgáló védekező mechanizmus része legyen. Visszaélni mindennel lehet, ahogyan a kereszténység történetében ezt már sokszor bebizonyították – ugyanis minden megalapozott, Szentlélektől kapott mennyei látásnak megjelent az eltorzított, elferdített, hamis utánzata, lett légyen az démonok kiűzése, prófétálás, hitről szóló tanítás vagy Ige-megvallásról kapott kijelentés. Ezek az értékes szellemi ismeretek viszont hatalmas áldást jelentettek akkor, ha józanul, kellő bölcsességgel és körültekintéssel alkalmazták őket.

Az Ige szólásán kívül a hit fontos tartozéka az Ige cselekvése is – tanítja Kenneth Hagin. Példaként állítja elénk többek közt a Márk evangélium 5. részében szereplő vérfolyásos asszonyt. Ő kimondtaa hit szavait, utána pedig ennek megfelelően cselekedett is – azaz odament Jézushoz, és hátulról megérintette a köntöse szegélyét. Nem törődött állapotával, közérzetével, még a tömeggel sem, amely látszólag elválasztotta tőle Jézust. Odaverekedte magát hozzá még erőtlen állapotában – és elérte, amit akart. Ábrahám hite cselekedeteként elhagyta eredeti lakóhelyét, és átment az Ígéret földjére; Izsák kutakat ásott és magot vetett az ínség idején; Jákob juhokat szaporított, hazatért Kánaánba, és felnevelte Izrael tizenkét törzsének atyáit. Mindenki aktív, aki hitben jár, a hit emberei dinamikus, előrelátó, jövőnek munkálkodó személyek!

A Szentlélek ösztönzésének követése szintén csak kipróbált, illetve abszolút őszinte, alázatos és igei életvezetéssel megy igazán

A hitben való járásban mindenképpen teret kell kapjon a Szentlélek vezetése. Kenneth Hagin kedvelt és keresett tanításai közé tartoztak a Szentlélek (Szent Szellem) ajándékairól szóló sorozatok, amelyeket a hetvenes évek végétől már hívők ezrei hallgattak audiokazettákon. E tanítások sajátossága, hogy Hagin olyan témáról beszél, amely számára nem tananyag, információ, absztrakció, hanem olyasmi, amivel bensőséges viszonyban él. A Szentlélekről nem mint távoli személyről mond el teológiai igazságokat, hanem feleleveníti mindazt, amit az Írások közölnek, és egyúttal elmondja az ezzel kapcsolatos személyes bizonyságait is. Az 1. Korinthusi levél 12. fejezetének első tizenegy versében szerepelnek egyes szellemi megnyilvánulások, amelyeket más szóval szellemi ajándékoknak neveznek. Isten Szelleme aktívan működik az újjászületett, Szellem-keresztséget vett hívők között. Megnyilvánulásai „mindenkinek haszonra adatnak” (1Kor 12:7). Ezek a karizmák az emberek épülésére, bátorítására, védelmére, igazság szerint való eligazítására adattak. Nem emberek adják maguknak ezeket a képességeket, hanem a Szentlélek, „osztogatván mindenkinek külön, amint akarja” . Használatuk tekintetében fontos szempont, hogy Isten népe, a közösség tanuljon, fejlődjön. Ha valakinek a gyülekezetben szólnia kell, szüksége van kenetre, a kijelentés ajándékaira, mert Isten dolgait nem lehet természetes emberi lélekből hirdetni. Ha a hívőknek tanácsra van szükségük valamely kérdésben vagy döntésben, elengedhetetlen, hogy Isten Szellemétől vegyenek ehhez bölcsességet. Felbecsülhetetlen érték már a földi életben is a Szentlélek vezetése. Kenneth Hagin egész könyvet szentel ennek a témának, de más üzenetei közepette is kitér erre. Felvilágosítja olvasóit, hogy az Isten eszköze gyermekei vezetésére, azaz a lámpása (régiesebben: szövétneke) – az ember szelleme (Péld 20:27). Tehát „Isten a mi szellemünkön keresztül világosít meg és vezet bennünket”. A továbbiak megértéséhez szükség van egy kis bibliai antropológiára – vagyis annak (legalább vázlatos) taglalására, hogy az ember három részből áll: szellemből, lélekből és testből. A szív, a szellem az ember belső, láthatatlan része. A lélek – amelyet a vér hordoz, de láthatatlan része is van – tartalmazza például az értelmet, az érzelmi világot és az akaratot. A szellem és a lélek szétválasztása az újjá nem született emberek világában nem létezik, ők a kettőt legtöbbször felcserélhető valóságként, esetleg fogalmakként látják. Csak Isten Igéje választja szét a szellemet a lélektől. („Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és a léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig…”– Zsid 4:12) A fizikai test az embernek a harmadik alkotórésze, amely a „külső burok”, s amellyel – érzékszerveink jóvoltából – a külvilággal érintkezünk. Kenneth Hagin szerint fontos látni a bibliai értelemben vett fontossági sorrendet: 1. szellem, 2. lélek, 3. test. Ezért többször is ismétli tanításaiban: „Szellemi lény vagyok. Van lelkem. Testben élek.” Így neveli hallgatóságát „szellemtudatúságra”. Nem lehet eléggé értékelni korunkban azt, hogy valaki ilyen nyomatékosan figyelmeztet az ember szellemi lény mivoltára, Istentől nyert méltóságára. Természetesen a „három szint” kölcsönhatásban van egymással, s a földi élet során összekapcsolódnak, egészen a halálig. Isten beszéde a szellemhez szól, azt eleveníti meg – és az új életben a szellemében kapja, fogadja az ember a Szent Szellem jelzéseit, ösztönzését, kijelentett igazságait. A nyelveken szólás elkezdése mutatja be az emberben azt a képességet – a Szentlélek által –, hogy a szelleme imádkozik, de „az értelme gyümölcstelen” (1Kor 14:14). Az új „imanyelv” nagyon fontos, többek között ezáltal épül az ember egész személyisége. A lelket meg kell újítanunk Isten Igéjével, hogy új módon, Isten szerint tudjunk gondolkozni, érezni, és hogy akaratunk is harmóniába kerüljön az Úr akaratával. A test pedig szolgálni fogja a belső embert: oda megy, ahova a szellem „menendő”, azt teszi, amit a szellemi ember akar tenni, így tehát alá van rendelve az új természetnek, a fizikai tagok pedig „Isten fegyvereiként”, eszközeiként működnek – a szellem céljaira; így válik az ember alkalmassá arra, hogy a Szentlélek vezesse, tanítsa életútján.

Kenneth Hagin úgy tapasztalta, hogy Isten legtöbbször egy finom belső ösztönzéssel, egy úgynevezett „belső bizonyság” alapján vezeti az embereket. Nincs szükség arra, hogy a hívők elragadtatások, látomások, látványos jelenések után vágyjanak – nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire veszélyes út az, ha valaki megpróbál ilyesmit elérni, például hosszas böjtölésekkel, éjszakázásokkal, napokig tartó, ezt célzó imádkozásokkal. A Szentlélek ugyanis Úr, úgy vezet, ahogy akar. Az ördög viszont a vallásos csalások és szélsőségek nagymestere. És nem fukarkodik hamis utánzásokkal, ha az illető keresztény olyannyira „felette nagy szellemi átélésekre” áhítozik… Maga Kenneth Hagin is, aki a 20. században egészen kivételes szellemi élményekben részesült (de egyiket sem a maga vágyakozásai alapján élte át), később olyan üzenetet kapott az Úrtól, hogy „mostantól kezdve a belső bizonyosság által foglak vezetni”. Vagyis visszatért az „átlaghívőknek” is rendelkezésre álló vezetésre úgy, ahogyan más, tiszta szellemű emberek, akik néha hosszas imádkozás nélkül is a belsejükben „érzik”, melyik a helyes döntés, mit válasszanak, merre forduljanak pályájukon. Máskor ehhez több ima, esetleg böjt is kell. Testi emberek sajnos ebbe a „vezetés témába” is belebuknak, mert a Szentlélek ösztönzésének követése szintén csak kipróbált, illetve abszolút egyenes, őszinte, alázatos és igei életvezetéssel megy igazán. Ugyanakkor még érett hívők is tévedhetnek néha menet közben, ahogy Hagin saját életéből vett példákkal őszintén elismeri; persze ezekből a tévedésekből könynyen vissza lehet találni a helyes útra, ha valaki egészséges tudománnyal él menet közben.

Vannak azután hamis gyakorlatok, mint az úgynevezett „gyapjúkitétel”, Gedeon története alapján, aki jelet kért Istentől, és megkapta a kívánt eligazítást. Sok újszövetségi hívőnek ezt utánozva könnyedén és észrevétlenül sikerült magát teljes csődbe, vagy szerencsésebb esetben csak félresikerült helyzetekbe juttatnia. Az ok, mint Hagin mondja, az, hogy Isten már nem így vezeti az embert azután, hogy a Szentlélek eljött pünkösdkor, és betöltötte a tanítványokat. Nem lehet Istent különböző ötletekkel próbára tenni, mondván: „Ha azt akarod, hogy oda elmenjek, akkor legyen nyitva annak a háznak a kapuja…” A földi körülmények számos tényezőtől függnek, nem beszélve arról, hogy az ördög is aktívan tevékenykedik a megcsalattatásban. Hagin óvja a keresztényeket a felelőtlen jelkérésektől, különféle események zavaros értelmezésétől és úgy általában minden hamis „szuperszellemi” kísérletezéstől. Isten Szelleme a józanság szelleme, bölccsé, értelmessé tesz, mint Józsefet, Dávidot vagy Dánielt. A Szentlélek őrködik Isten Igéjének a tekintélyén, sohasem járatja le azt. Ami nem józan, nem értelmes, nem egészséges gondolat, látás, vezetés, az biztosan nem Istentől van. Vannak természetesen személyes kijelentések, próféciák olykor a Szentlélek vezetése szerint az Egyházban, de ezek nyilvános helyen zajlanak, olyan személyek jelenlétében, akik megítélhetik, hogy a bennük levő szellem ugyanúgy bizonyságot tesz-e arról az üzenetről, és hogy az adott prófécia összhangban van-e Isten írott beszédével. Általában kipróbált, érett szolgálók (akik jól ismerik az Igét) szólnak ilyenkor bátorítást, intést vagy vigasztalást a hívőknek. Mivel Isten fiait a Szent Szellem vezeti (Róma 8:14), ezért a személyes élet dolgaira vonatkozó döntéseket túlnyomórészt saját magunknak kell meghoznunk, elkérnünk Istentől, ugyancsak nekünk magunknak kell megimádkozni hibáinkat, kijavítani tévedéseinket és így tovább. Az Újszövetség természetesen nem kifogásolja az egymástól való tanácskérést, de semmiképpen sem támogatja a lelki függést, az indokolatlan egymásrautaltságot, az egymáson való uralkodást, hiszen a „más dolgába való avatkozást” egyenesen bűnként kezeli, ahogyan az 1. Péter levél 4:15 a gyilkos, tolvaj, gonosztevő említése után utal erre a cselekedetre. Valóban nem kis bűnnek számít, ha valaki saját magától indíttatva úgymond „megprófétálja” egy hívő társának, kit vegyen feleségül, milyen munkát válasszon, vagy hova utazzon. A torz egymásba kapaszkodás, a fegyelmezetlen, tekintély alá nem vetett keresztények lelki kötődései, a tolakodó „lelki apaság” vagy (ami még roszszabb) „lelki anyaság” általában szektás gondolkodású, felelőtlen vallásos emberek játszadozásai, amely tevékenységek némelykor átlépik a hamis prófétaság ha-tárát. Gyümölcseik néha rémisztőek, előfordul, hogy helyrehozhatatlan zavarodottságot és a hitetlen állapotnál rosszabbat eredményeznek áldozataikban. Ez nem a Szentlélek vezetése, hanem épp ellenkezőleg, démonikus kötelék, csalás, hamis ajándékutánzat, amely legtöbbször mindkét felet a romlásba, tévelygésbe viszi. Az Úr a Szentlélek-keresztséggel belénk helyezte az élővíz kútfejét. Nekünk tudnunk kell élni ezzel a fantasztikus adománnyal, és úgy élni vele, hogy másoknak ebből áldás származzon. A kártevés a démonok világába tartozik, akkor is, ha vallásos köntösben jelenik meg a hitetés, csalás, s legjobban akkor, ha törvénytelen, mindenkitől független tekintélyt próbál magának kiépíteni. Hagin időnként ugyanazokat a jelenségeket írja le példáiban, mint Derek Prince a „varázslás” címszó alatt. Az ő történeteiben az efféle megnyilvánulások ugyan inkább a vallásos bolondériák kategóriájába tartoznak, de azért ő sem veszi teljes mértékben tréfának a dolgot.

Visszatérve az egészséges szellemi vezetéshez: Hagin tanítása szerint a hívőben működő belső bizonyságnál erősebb, konkrétabb az úgynevezett „belső, csendes kis hang”. Ennél pedig még erőteljesebb magának a Szentléleknek a hangja. Nem szabad összekevernünk saját szellemünk hangját a Szentlélekkel. A Szentlélek nagyobb erővel, tekintéllyel szól, mint az emberi szellem. Ezért sem szabad felelőtlenül kimondani, hogy „az Úr ezt mondta nekem…” Akik ezt sokszor hangoztatják, azokhoz általában sohasem szól az Úr. Vannak olyanok is viszont, akik nem veszik észre, fel sem tételezik, hogy tényleg a Szent Szellem szól hozzájuk. Mindezen tapasztalatainak átadása során Hagin határozottan leszögezi:

„Nekünk nem kell keresnünk hangokat!
Nekünk nem szabad hangokat követni!
Nekünk Isten Igéjét kell követnünk!” (A Szentlélek vezetése, 20. fejezet)

Amíg valaki nem jár hosszú ideje Isten útján, és nem ismeri jól, sőt alaposan a Bibliát, nem szükséges igényelnie semmilyen „vezetést”. Az igazság Szelleme a belsejében minden feltűnés nélkül úgyis vezeti, előrelépést ad neki sok területen, értelmessé teszi otthonában, munkahelyén, előreviszi a szellemi életben. Ha valamely igazság megvilágosodik előtte, elég azt mondania: „Úgy látom…”, „Azt sejtem…” Jobb kevesebbet állítani, de azt biztos talajon, mint „nagy szellemi embernek” látszani, és hajótörést szenvedni hitben! Az egészséges kapcsolat Isten Igéjével megőrzi a Szellemben járó hívőket a tévedésektől, egyensúlyban tartja őket, nem engedi, hogy becsapják magukat és másokat. Kenneth Hagin több, hívők körében átélt esetet mond el figyelmeztetései nagyobb nyomatékául.


1963-ban Kenneth Hagin egy kis houstoni gyülekezetben vendégszolgálatra készült, s mialatt az esti istentisztelet előtt imádkozott, az Úr ismét félreérthetetlenül szólt hozzá. Azt a kijelentést kapta ezúttal, hogy nemsokára szélesebb körű, nagyobb hatásfokú szolgálatba fog belépni, mivel Isten a hit üzenetét az egész világon el akarja terjeszteni. Ahogy az Úr érett és komoly embereivel ilyenkor lenni szokott, Hagin is megdöbbenve fogadta „mennyei látásának” újabb szakaszát, és természetesen mélységesen alkalmatlannak, úgyszólván senkinek érezte magát ahhoz, hogy ilyen volumenű munkában részt vegyen. Isten viszont világosan értésére adta: „Nem foghatsz halakat a saját fürdőkádadból… Tulajdonképpen egy szűk körben mozogsz, egyik gyülekezetből a másikba jársz. Kezdj el rádión keresztül szolgálni! És nyomtass ki mindent, amit tanítasz!” Ezzel indult útjára a Kenneth Hagin Ministries, amelynek mai eredményeit már sokan itt, Kelet-Európában is ismerik…


1966-ban a Hagin-család az Oklahoma állambeli Tulsába költözött, és a frissen megalakult új szolgálati centrum irodaépületének felső szintjén lakott. Ez idő tájt is sokat utaztak, gyermekeik pedig időközben felnőttek, és a maguk életét kezdték élni, persze sohasem szüleiktől távol. A Hagin házaspár rövidesen a város másik részén talált végre önálló otthonra, amelyre már nagy szükségük volt a sok kimerítő utazás és a hazaérkezéskor rájuk váró újabb feladatok miatt. Kenneth Hagin rádiós szolgálata egyre nagyobb visszhangot keltett, a hit üzeneteit Amerika-szerte nagy érdeklődéssel fogadták, s hamarosan népes levelezőtábor kezdte ostromolni a szolgálatközpontot a szerző kazettáiért és könyveiért, amelyek kiadása szinte ugyanekkor kezdődött; a kiadói munkában Hagin veje, Buddy Harrison oroszlánrészt vállalt. Az ekkor alapított Harrison House később közismert amerikai keresztény könyvkiadó lett, amely Hagin és fia, sőt később unokája könyvein kívül a legismertebb hit-tanítók és más jó hírű írók és prédikátorok műveit forgalmazta nagy sikerrel.

Kenneth Hagin 1968-ban jelentette meg először a Word of Faith (magyarul: A hit beszéde) című, havonta megjelenő magazinját, amely példányszámait tekintve mindmostanáig töretlenül haladt előre, s napjainkban mintegy 250 ezer olvasóhoz jut el. (A könyvkiadások eredményei is sokatmondóak: 65 milliós példányszámban adták ki Kenneth Hagin, ifjabb Hagin és más szerzők műveit.
A kazettákra vonatkozó adatok szintén nem lebecsülendő visszhangot sejtetnek: 9 millió tanító kazetta és CD talált gazdára Amerika és a világ különböző részein.)

1974-ben Haginék megint egy új hitbeli lépésre szánták el magukat, amit előzőleg sokat vizsgálgattak, s amely terv fontosságáról barátaik, akik többen maguk is érett, sikeres prédikátorok voltak, igyekeztek őket meggyőzni, mondván, hogy ez minden kétséget kizáróan Isten vezetése az életükben. 
Ez a nagyszabású vállalkozás, fontos ügy pedig a Rhema Bibliaképző Központ létrehozása volt. Oretha Hagin leírja könyvében, hogy hosszas tépelődés után határozták el az oktatási centrum megalapítását, amely egyúttal minden addigit felülmúló anyagi beruházást (tehát hitgyakorlást) is jelentett számukra. 1974-ben végül megvalósult ez a nagy jelentőségű elképzelés, és a Tulsa elővárosaként ismert Broken Arrow-ban megnyitotta kapuit az intézmény, amely kétéves képzési idejével viszonylag rövid, de intenzív kurzuson készíti fel azóta is fiatalok ezreit a keresztény szolgálatra, többek között missziós munkára. 1975-ben még mindössze ötvennyolc hallgató végzett az első, kísérleti jellegű osztályban. Azóta tizenhárom országban nyitottak Rhema központokat, 2003-ig az összes intézményben 28 ezer volt a végzősök száma… A „rhémások” ma már megtalálhatók a föld legtávolabbi sarkaiban, a legkülönfélébb nemzetek missziós területein. Kenneth Hagin és felesége évenként rendszeresen imádkoztak kézrátétellel a missziós munkába induló végzett diákjaikért, ezenfelül megszervezték számukra a szintén évente tartott „hazalátogatási napokat”, amikor szűk körben együtt volt Haginékkel volt hallgatóik egyre bővülő családja.

A Rhema Bibliaképző Központ igazgatását kezdettől fogva Lynette Hagin, ifjabb Kenneth Hagin felesége látta el, kívülálló szakemberek szerint is kiemelkedő tehetséggel és nagy szorgalommal. 1985-ben a Rhema-intézet falai közt létrejött a Rhema Gyülekezet – egyrészt, hogy a hallgatóknak szellemi otthont biztosítson tanulmányaik végzése alatt, másrészt egyszerűen azért, mert szükség volt a szolgálati centrumban egy egészségesen fejlődő helyi gyülekezetre. (Ez rendkívül fontos igei látás volt akkor is, de napjainkban is, amikor gyülekezetektől eltávolodott, azoktól függetlenül működő szolgálati bázisok éretlen, testi életmódot folytató bürokratái kellemetlen helyzetek sokaságát okozzák a Krisztus Testében azzal, hogy helyi gyülekezeteket, pásztorokat próbálnak alárendeltjeikként kezelni, utasítgatni, vagy a velük közös szolgálatok szervezése alkalmával irreális kérésekkel, egyenesen követelésekkel lépnek fel velük szemben.) A ma már nyolcezer főt számláló Rhema Gyülekezet pásztora elejétől fogva ifjabb Kenneth Hagin volt, aki emellett több könyvet és kazettát adott ki saját tanítói, pásztori üzeneteit felhasználva csakúgy, mint az őt ebben (kisebb számú kiadással) követő fia, Craig Hagin, aki az utóbbi évtizedben családos emberként már maga is szolgálatba lépett.

A Harrison House mellett működő Faith Library, a Ministries kiadója a nyolcvanas évek elejétől nagy számban jelentette meg Kenneth Hagin prédikációit és tanításait kisebb füzetekben is, s bár legtöbbször szóban elhangzott üzeneteket foglaltak csak írásba minden különösebb kiegészítés nélkül, ezek a kisebb terjedelmű könyvek is nagy sikerpályát futottak be, mivel tartalmuk hűségesen adta vissza az élőszóban elhangzottak lényegét, megtartotta az élő beszéd dinamizmusát, elevenségét. Túlnyomórészt a hittel kapcsolatos tanítások jelentek meg ilyen módon, de más témák szintén nagy hatással voltak a széles olvasóközönségre. Leghíresebb kiadványaik a következők voltak (a teljesség igénye nélkül): Redeemed From Poverty, Sickness and Spiritual Death(Megváltva a szegénységtől, a betegségtől és a szellemi haláltól), The Believers’ Authority (A hívők hatalma), How To Turn Your Faith Loose (Hogyan szabadíthatod fel a hite-det?), Mountain-moving Faith (Hegyeket mozdító hit), You Can Have What You Say (A tiéd lehet, amit kimondasz), El Shaddai (ez utóbbi Hagin egyik legnépszerűbb prédikációja Istenről, Aki Több Mint Elég); ezenkívül a keresztény jellem formálására szolgáló Five Hindrances To Growth in Grace (A kegyelemben való növekedés öt akadálya), vagy How To Walk in Love (Hogyan járjunk szeretetben?), Learning To Forget (Megtanulni felejteni) és mások is természetesen; a Szentlélekről szóló nagyszámú üzenet példáival együtt: Concerning Spiritual Gifts (A szellemi ajándékok), Understanding The Anointing (A kenet megértése) és hasonlók.

Ahogy már a bevezetésben is említettük, Kenneth Hagin útnak indított több, ma már számos kontinensen szolgáló, közismert bibliatanítót és prédikátort, sőt menet közben további „lökéseket adott” nekik személyes példájával és az Ige bölcsességében, erejében való előrehaladásával. Olyan stabil és kiterjedt szolgálattal rendelkező személyek vallják őt meghatározó, inspiratív atyai tekintélynek az életükben, mint Kenneth Copeland, Jerry Savelle, Keith Moore, Norvel Hayes, Charles Capps, Keith Butler, Fred Price vagy akár az új generáció képviselője, Joel Osteen, akinek apja évtizedekig rendkívül szoros baráti kapcsolatot ápolt Haginékkel. Creflo Dollar, a mai igehirdetői-tanítói szolgálat egyik kiemelkedő személyisége mind teológiájában, mind stílusában közel áll Kenneth Haginhez, ugyanúgy az egyre kiterjedtebb nemzetközi szolgálatban álló Joyce Meyer. Marilyn Hickey és férje, Wallace azt vallják, hogy szolgálatukra, keresztény pályafutásukra a legnagyobb hatást Kenneth Hagin gyakorolta.
Az évenként rendszeresen (február hónapban) tartott, „Szentlélek-szemináriumnak” nevezett, egyhetes tulsai konferencián pásztorok, belföldi és külföldi prédikátorok, végzett Rhema-hallgatók ezrei vettek részt. A rendezvénysorozaton Kenneth Hagin délelőttönként az imáról, esténként pedig a Szellem ajándékairól tanított. Az esti összejövetelek olykor kötetlenek voltak, gyakran szakították meg a tanítást a Szentlélek megnyilvánulásai, ilyenkor az emberek nyelveken énekeltek, új dallamok születtek, és Kenneth Hagin gyakran prófétálással buzdította az egybegyűlteket… A tengerentúlról érkezett szolgálók a helybeliekkel együtt magasztalták Istent, megtapasztalták a Szentlélek frissítő erejét, és emlékezetes igei bátorítással tértek haza. A nyári, általában július utolsó hetében tartott, a régi sátoros evangelizációkra emlékeztetően „Campmeeting”-nek nevezett éves konferencia inkább a nagyközönségnek szólt. Itt elsősorban a hit üzenetét prédikálta Kenneth Hagin és néhány meghívott vendégszónok. Egy ilyen alkalommal Oral Roberts és T. L. Osborn is részt vett a szolgálaton, és a konferencia alkalmával felkenték a szolgálatra a következő generáció képviselőit, köztük kettejük fiait, Richard Robertset és az ifjabb Hagint.

A „hit-tanítók” által vezetett gyülekezetek közül jó néhány az elmúlt évtizedekben az átlagos amerikai szintet meghaladó növekedést produkált, ezenkívül tagjai sok más irányzat tagságánál „jóltápláltabbak” voltak Ige-üzenetekkel: köreikben kevésbé voltak felfedezhetőek az érzelmeskedések, vallásos közhelyek, kellemetlen emberi magatartások, kicsinyes viszályok, amelyek sok pünkösdi gyülekezetet sajnálatos módon megfosztottak a hatékonyságtól és fejlődéstől. Az emberek ezeken a helyeken tényleg szerették és élvezték a Bibliát – és ez meglátszott átlagosnál harmonikusabb kapcsolataikon, békésebb, egymást szívesen építő, egymást beszéddel is buzdító közösségi életükön. Amit viszont mások a „hit-mozgalom” (és természetesen Kenneth Hagin) szemére vetnek, az bizonyos teológiai egyoldalúság, a tanítások ismétlődése és a bibliai tudomány (azaz az apostolok tudománya) más oldalainak figyelmen kívül hagyása. Némelyek hiányolják azt, hogy például a megpróbáltatások, üldözések, Istenért való szenvedés vagy a szellemi konfliktus nem kaptak kellő teret a hit-üzenetekben, különösen úgymond az ószövetségi történetekkel, a Mózes-törvénykönyv idézésével és a próféciákkal bánnak takarékosan a „hit-tanítók”. Az európai emberek a gyülekezeteknek adott üzenetekben ezenkívül mindenképpen igényelték volna a Biblia történeti és prófétai könyveiben kirajzolódó üdvtörténeti látást, a történelem összefüggéseinek szellemi magyarázatát, ahogy például Dániel könyve és a Jelenések alapján Isten terveit – különösen a végső időkre vonatkozóan – meg lehet érteni. És ennek felismerését maga Jézus is fontosnak tartotta, hiszen megrótta képmutató nemzedékét, hogy „az idők jeleit” nem értik meg (Lk 12:55–56). Egyesek kevesellték az erkölcsi tanítások menynyiségét a „hit-táborban”, amelyekre pedig maguk az apostolok is nagy gondot fordítottak leveleikben. A bűn ellen való határozott fellépés, következetes intés valóban nem kifejezetten jellemző az amerikai „hit-körökben”, bizonyosnak látszik ugyanakkor, hogy tagjaik nem rosszabbak erkölcseikben, mint például a pünkösdi (Assemblies of God) gyülekezetek tagjai – ugyanis az Ige maga is tisztít, a Szentlélek ereje önmagában is ad ellenállást a bűnnel szemben. Viszont Kenneth Hagin tanítványai közül voltak némelyek, akik „negativizmusnak” minősítettek minden intést, korrekciót, és elzárkóztak az emberek erkölcsi nevelésétől, néhány esetben sajnos a magukétól is… Maga Hagin kevésbé volt e területen egyoldalú, mint sok követője: tanításában, példáiban néha egyenesen hátborzongató történetekkel illusztrálta az istenfélelem nélküli élet buktatóit, alkalmanként beszélt démonikus megnyilvánulásokról is, és mind beszédével, mind életmódjával egyértelművé tette, hogy nem ismer kompromisszumot erkölcsi területen.

A félreértések érett, kipróbált, közismert prédikátorok tanításai körül sokszor nem az ő hibájukból adódnak. Hozzájuk hasonlóan igényes, érett és intelligens hívők a hallott igemagyarázatokat a többi, általuk már ismert látás közé el tudják helyezni, és a különféle tanításokat kirakójátékhoz hasonlóan összeillesztik, ami által kirajzolódik számukra az egészséges tudomány „tájképe” – vagyis megértik a rész szerint közölt igazságokból is a Biblia tiszta és teljes üzenetét. Viszont az éretlen, testi keresztények a prédikátor emberi tulajdonságaira koncentrálnak, a természetes embert követik, és emiatt egyoldalúan és kisarkítva szajkóznak bizonyos, szövegösszefüggésekből kiragadott részigazságokat, amivel ok nélkül is szélsőségessé teszik a hallott íráselemzést, így persze aztán már könnyen szembeállíthatják azt más tanítók más hangsúlyaival, s ilyen módon éppen ők gerjesztenek néha akaratlanul is haszontalan, fölösleges vallásos vitatkozásokat a Krisztus Testében. A „sarkítások” egyik fő oka tehát a felszínesség, igénytelenség, a testi, éretlen, rossz értelemben vett gyermekes hívő felfogás és magatartás.

Kenneth Hagin a szenvedés témáját is szerette volna beilleszteni teológiájába, még ha e tekintetben nem bocsátkozott is gyakran túl sok részletbe, amikor prédikált vagy írásban tanított. Ugyanakkor a már bántóan egyoldalú „hurrá-evangélium” hirdetőivel és az azt gyakorló hallgatósággal szemben mégis meg akarta fogalmazni fenntartásait.
Az először 1982-ben (és később még többször) kiadott, Must Christians Suffer? (Szükséges-e szenvedniük a keresztényeknek?) címmel megjelent, rövid és valós élethelyzetekből bőven vett példákat tartalmazó írásában több oldalról közelíti meg az emberi szenvedés jelenségét. A témát ugyan nem tárgyalja a teljesség igényével, hanem inkább gyors és hatékony ellenszérumnak szánja a hit-mozgalomban is burjánzó, zavaros félremagyarázásokra, de mégis megpróbálja megvilágítani a Krisztusért való szenvedés és az emberi hibákból, mulasztásokból, sőt bűnökből bekövetkező hátrányos helyzetek közti hatalmas különbséget. Ezenkívül szeretné megértetni a „hitre nevelt” tömegekkel, hogy a gondokat, terheket, megpróbáltatásokat nem lehet semmilyen „hit-módszerrel” sem kizárni a földi életből. Sőt, a hit izmosodásához egyenesen nélkülözhetetlenek a próbák, az időnként jelentkező nehézségek, bajok, viharok… (Lásd: Jak 1:2–3) A hit tanításának nem szabad azt a várakozást keltenie az emberekben, hogy földi pályafutásuk szélcsendes, békés, idillikus környezetben fog lezajlani – ehhez a Biblia maga szolgáltatja a legtöbb ellenbizonyítékot, akárhol üti is fel az elfogulatlan olvasó. Ha nehézségekbe ütközünk, először valóban érdemes megvizsgálni, nem magunk okoztuk-e bajainkat, és ha igen, megvan az igei módja a kimenekedésnek. De Hagin emlékeztet arra, hogy Jézust maga a Szentlélek vezette a pusztába, ahol megkísértette a Sátán. Az ezutáni időszak pedig minden volt, csak nem zökkenőmentes, problémamentes, szélcsendes nyugalomban töltött életút, nem beszélve a földi végkifejletről… Ugyanígy végigkísérhetjük az apostolok vagy más bibliai szentek előttünk hitben megjárt útját . A „hit hősei” nem a „háborítatlan nyugalom szigetén” lettek a hit hősei, hanem pontosan ellenkező körülmények között. Tehát az utunkba kerülő akadályok, kellemetlen helyzetek nem a hitetlenségünk okozta „véletlen balesetek”, hanem Istentől jóváhagyott kihívások abból a célból, hogy az elméletben tanultakat gyakorlatba vigyük át. Van, amit el tudunk hárítani, van, ami a hatalmunkban van, és van, amire a harci felszerelésünket be kell vetnünk. De van, amire semmilyen „megvallás”, szellemi fegyver vagy más imatípus (mint mentesítő eszköz) nem működik… Az ilyenfajta háborúságokat el kell szenvednünk, és át kell mennünk rajtuk hittel. Azokat, akik éber, aktív szellemi életet élnek, a Szentlélek megtanítja arra, melyik szituációnak melyik hitbeli viszonyulás a kulcsa, vagyis mi az Istentől való diagnózis és mi a kezelés módja az adott helyzetben.

Elmondása szerint az Úr így szólt hozzá: „Az nem baj, ha a gyermekeim jómódúak. Az a baj, ha kapzsiak.”

Hagin józanságra inti a „hit-mozgalom” tagjait, illetve a hívőket, és általánosságban komolyan figyelmeztet arra, hogy az Ige világosan és egyértelműen jelzi: üldözéseket, háborúságokat kell szenvednünk az igazságért, ahogy a Mesternek és a prófétáknak is előttünk. Csak magában az Evangéliumban, az első oldalaktól kezdve már meggyőződhetünk arról, hogy Isten szolgáit a földi életben végigkíséri az ellenkezés, az alantas bánásmód, a rágalmazások, sőt gyakran fizikai támadások is – ezt Jézus már a Hegyi Beszéd alkalmával említi, és azt mondja erről, hogy örömmel kell üdvözölni ezt a jelenséget az életünkben, mert ez kapcsol össze Isten más áldott, tiszta, kiváló embereivel, akik nálunk régebben jártak Isten útjain… (Mt 5:11–12) Viszont van olyan szenvedés, amelyre semmi szükség nincs: az átkokból eredő, bűnök miatt bekövetkező, emberi mulasztás okán vagy egyszerűen butaságból és az igeismeret hiányából fakadó nyomorúság és gyötrődés, nem beszélve a rossz, rendezetlen testvéri vagy családi kapcsolatokból eredő háborúságokról. Ezekben az esetekben szükség van az ilyenféle „szenvedők” alapos felvilágosítására Isten beszéde alapján, és a pásztoroknak hatékony szellemi szolgálattal gyakran segítséget is kell nyújtaniuk. A betegség vagy a démonikus eredetű gyötrődések nem tartoznak az Istentől jóváhagyott próbák kategóriájába. De az anyagi áldásokat kísérő üldöztetések például már igen, mert Jézus előre utalt erre az evangéliumban (Mk 10:30): Isten szolgálatát természetes módon kísérik a zaklatások, kellemetlenkedések, sőt az adott hely, térség politikai-vallási-kulturális berendezkedésének megfelelően még kemény fizikai megtorlások is – vagy például korunkban a média nyújtotta eszközökkel végrehajtott hecckampányok, országos, sőt nemzetközi színtéren folyó rágalomhadjáratok, kirekesztő intézkedések, nem egy esetben mindez együtt, azaz össztűz is… Viszont a végeredményre nézve Kenneth Hagin nagyon egyszerűen megjegyzi: „Győzelmünk van Jézusban!” Azt is leszögezi, hogy saját hányattatásai nélkül – amit a vallásos világban elszenvedett folytonos ellenkezések, félremagyarázások, gyanúsítások, ellehetetlenítési kísérletek, emberi gonoszkodások és más hasonlók formájában tapasztalt meg – az Úrban végzett munkája nem fejlődött volna odáig, mint ahová idős korára eljutott, s ő maga sem szerzett volna annyi látást, ismeretet, sőt nem szánt volna olyan sok órát az imádkozásra sem. Voltak nagyon „nehéz emberek”, többnyire hívők, akik elmondása szerint múlhatatlan érdemeket könyvelhetnek el az ő pályafutására való hatásuk tekintetében azért, mert őt hosszas, kitartó imádkozásokra ösztönözték… Hagin sokat tanult a keresztény szolgálat közepette adódó szenvedésekből. Megpróbáltatásai nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy egyenes pályán maradjon, fokozatosan növekedjen szellemi erőben, és hetvenes-nyolcvanas éveire odáig jusson, hogy több kontinens fiataljai-idősei úgy ízlelgessék a szolgálatában felhalmozódott kenetet, mint zamatos óbort. Mert addigra a szónak, amit kimondott, a hitele, súlya is megcsapta a hallgatókat, nemcsak az információs tartalma…


Viszontagságaihoz ugyanakkor később is hozzátartoztak a tanításait egyoldalúan megjelenítő, azokat hiteltelenül képviselő személyek okozta zavarok. Némely fiatalabb „hit-tanító” félreérthetően fogalmazott például Isten gyógyító akaratáról szólva. Azt sugallták üzenetükben, hogy aki hisz, az meg is gyógyul (ez eddig rendben is lenne), aki viszont nem gyógyul meg, az saját maga tehet róla, vagyis saját hitetlensége az oka. Emiatt sokan felháborodtak és azt állították, hogy a hit-mozgalom szeretetlenséget, érzéketlenséget vált ki az emberekben, mivel a szenvedőket hibáztatja bajaikért. Hagin természetesen ilyesmivel nem vállalt közösséget, és a maga részéről nem adott okot hasonló félremagyarázásokra.

Kenneth Hagin igyekezett harmonikus kapcsolatot tartani Krisztus Teste más vezetőivel, irányzataival. Békeszerető, alázatos, szelíd ember volt, el tudta tűrni az igazságtalan támadásokat, azt is, amikor kiforgatták tanításait, azt is, amikor antikarizmatikus személyek megkérdőjelezték szellemi tapasztalatainak valódiságát, és nem válogatva becsmérlő kifejezésekben, nem kímélve személyét, becsületét sem, szinte hajmeresztő módon ócsárolták őt, sőt egyenesen kétségbe vonták ajándékát is. 
A Rhema végzett hallgatói között szintén akadtak hálátlan, ellenségeskedő vagy rá szégyent hozó személyek – igaz, nem túl nagy számban. Ezeket a méltatlan bánásmódokat, magatartásokat az általa vallott és képviselt hittel, olykor leplezetlen derűvel hordozta el. Ilyen dolgok nem tudták sem megrendíteni, sem elbizonytalanítani, az sem, amikor könyvet írtak róla – súlyosan lejárató szándékkal –, és ezt a könyvet szétküldték a világ minden tájára, evangéliumi és karizmatikus közösségekbe egyaránt. A hit-mozgalomban tevékenykedő személyek minden helytelen igeértelmezését és gyakorlatát rendszerint Kenneth Haginen kérték számon az éber kritikusok, főleg antikarizmatikus körökben. 
Hagin ezekre egyedül azzal válaszolt, hogy több későbbi könyvében az előzőeknél is jobban igyekezett egyértelműen megfogalmazni mondanivalóját, megvilágítani látásait, tanításait bizonyos „kényes témákról”: ilyen volt a szolgálati ambíciók tekintetében korrigáló szándékkal írt Plans, Purposes and Pursuits (Tervek, célok, törekvések), illetve az anyagi bővelkedésről való tanítások egyensúlyáért síkra szálló, a „Midász-jelenségről” írt munka (The Midas Touch, magyarul: Midász király érintése). Ugyanis némely kiváló „hit-tanító”, köztük például Kenneth Copeland (és John Avanzini) rendszeresen utaltak az anyagi élet fellendülését eredményező szellemi törvényekre, részletesen beszéltek arról, hogy más területekhez hasonlóan a hit az anyagi életben is meghozza eredményeit, és a hívőket igyekeztek ösztönözni arra, hogy igyekezzenek előbbre jutni, felemelkedni – egyebek mellett – anyagi szinten. Buzdításuk nyomán a hit valóban „kamatozott”, és a hit-mozgalom képviselői – szolgálók, de hallgatóságuk is – biztató eredményeket produkáltak pénzügyi területen. Ez óriási jelentőségű előrehaladás volt például a Fred Price vezette fekete gyülekezetekben, ahol megjelentek a jól öltözött, konszolidált, polgári életmódot folytató feketék ezrei, és ez nagyszerű perspektívát nyújtott a még társadalmi periférián küszködő feketék tömegeinek. Viszont egyes személyek túlzásba vitték az anyagi felemelkedésről szóló üzeneteket, és az embereket önző, kapzsi, luxus életmódot hajhászó pályára terelték. Kenneth Hagin a kilencvenes évek végén már sietett elhatárolódni mindezektől a túlkapásoktól, amelyeket bizonyos kevésbé ismert tanítók úgy követtek el, hogy közben őrá hivatkoztak. Maga Hagin soha nem kereste a milliomosok életszínvonalát és életmódját – bár természetesen ő is egyre jobb anyagi körülmények között élt –, viszont mindent, amit a jó amerikai középosztálybeli életszínvonal fölött elnyert a szolgálatban, visszaforgatta a munkába, egyúttal pedig megelégedett a maga és családja reális szükségeire való javakkal. Elmondása szerint az Úr így szólt hozzá: „Az nem baj, ha a gyermekeim jómódúak. Az a baj, ha kapzsiak.” Így tehát igyekezett megértetni tanítványaival, hogyan lehet az áldással sáfárkodni úgy, hogy nem kell közben szeretni a pénzt, nem kell vágyakozni mind nagyobb gazdagság után sem, viszont arról is beszélt, hogyan csapja be az ördög a hívőket, amikor a szegénységet mint áldást tünteti fel előttük, és életük végéig a szűkölködés és az ebből fakadó cselekvésképtelenség kalodájában tartja őket.

Hagin szolgálatára is jellemzőek voltak a Szellem megnyilvánulásai, mint később Howard-Browne-éra

Egyensúly az Ige alapján – idős éveiben ez lebegett a szemei előtt –, egészséges bölcsesség, sokoldalú látás Isten igazságairól, amellyel jó dolog élni, és amelyre megvan a lehetőség a Biblia útmutatásai szerint. Vallotta, hogy a hit anyagi területen is meghozza eredményeit, ha valaki egyenes, tisztességes, megérti és megtartja az Úr útmutatásait. A „Midász-jelenségről” írott könyv sikeresen árnyalta a bővelkedésről való üzenetet, tisztázta a félreértéseket, és elhallgattatta a szándékos félremagyarázók táborából jövő hangokat. Hagin ezt az egy „harci módszert” követte: mindig az Ige igazságaival igyekezett visszaverni minden alaptalan és rosszindulatú támadást, nem jött indulatba a vallásos irigység, rágalmazás jelenségei láttán sem, mivel megvolt a biztonsága Istennel való személyes kapcsolata, igeismerete és szellemi vezetése által, ő is tudta Pállal együtt, „kinek hisz” – és az évek múlásával elégedetten nézte a hitben felnövekvő fiatal generáció egyre népesebb táborát. Családi életében is megadatott, mint az idős Jákobnak, hogy láthassa gyermekei, unokái, sőt dédunokái életének indulását, tanúja legyen növekedésüknek, fejlődésüknek hosszú évekig. Hatalmas bizonyság volt ez a tizenhat évesen mások által már „eltemetett” ember számára Isten végtelen és felfoghatatlan jóságáról…

Szolgálata késői szakaszában már többször „csak úgy élvezte” összejöveteleit, és összefoglalta életének fő tanításait, bizonyságait. Tanítványainak, követőinek, köztük a Rhema hallgatóságának nagyszámú képviselője ugyanakkor éppen ezt a rendíthetetlen nyugalmat, biztonságot, a hit erejéből fakadó pozitív, egészségesen optimista életszemléletet kedvelte mindennél inkább Kenneth Hagin szolgálatában. Gyakran ismételt „sztorijai”, megtérésének, gyógyulásának bizonyságai mindig újdonság erejével hatottak a jelenlevőkre. Hagin előadói stílusához – más kiemelkedő tanítókhoz hasonlóan – szintén hozzátartozott a finom irónia, egy kellemesen derűs atmoszférát teremtő, mértéktartó humor, időnként eredeti texasi szólásokkal, kifejezésekkel tarkítva, amelyeket csak az „igazán bennszülött amerikai” közönség értett meg és kísért hangos tetszésnyilvánításokkal. Iróniája elsősorban a vallásos megrögzöttségekre, értetlenségre – magyarán butaságra – irányult, gyakran pellengérezte ki az Isten erejével szembehelyezkedő makacs, hitetlen, vallási rendszerekbe kapaszkodó mentalitást –, de ezt sohasem sértő módon tette, hanem inkább könnyed, tréfálkozó stílusban, „ébresztgetés” formájában. Ha a Szentlélek erejét az addiginál is erősebben érzékelte, a tanítást félbeszakítva elkezdett nyelveken szólni, majd átadta magát a szellemi ajándékok működésének: magyarázta a nyelveken kapott üzenetet vagy prófétált. Egyes összejövetelein eksztatikus megnyilvánulások is voltak, jóval a már azóta ismert, Rodney Howard-Browne nevével összekapcsolt („új hullám”-ként is nevezett) mozgalom előtt. A „hit-mozgalom” képviselői teljes elfogadással, jóindulattal viszonyultak Rodney Howard- Browne személyéhez és szolgálatához, és várták további előrehaladását az érett igehirdetésben. Kenneth Hagin semmi kifogásolnivalót nem talált abban, ha a Szellemmel betöltött hívők nevetnek, sírnak, táncolnak vagy futnak – ő maga is megtette mindezeket, amikor a kenet erősen jelen volt egy-egy összejövetelén. Utolsó éveiben szívesen vette „az öröm kenetét” – ahogy a fenti jelenségek okát nevezte –, és az ezzel kapcsolatos bibliai példákat részletesen elmagyarázta hallgatóinak. Ezzel egyidejűleg viszont figyelmeztette közönségét, hogy teremtsenek egyensúlyt az „örömmegnyilvánulások” és a Bibliában felsorolt kilenc szellemi ajándék gyakorlása között, buzdított arra, hogy a hívők ne lankadjanak meg a nyelveken szólásban, igényeljék a hit, a gyógyulás, a csodatevő erők működését is, tehát minden más, az Írásokban előforduló szellemi tevékenységre továbbra is nyitottak legyenek, ne csak a „fizikai jelek” képviseljék számukra a Szentlélek jelenlétét. Ennek a meggyőződésnek megfelelően Hagin a legváltozatosabb módon kívánt együttműködni Isten Szellemével, és összejövetelei, ha szokványosan is kezdődtek némelykor (főleg az őt megelőző, esetleg kevésbé ismert szónokok hosszadalmas hirdetései, néha kissé egysíkú buzdításai miatt), utána már annál izgalmasabban folytatódtak, amikor maga Hagin kezdett beszélni, és egyre inkább a Szellem vezetésére hagyatkozott, ugyanis soha nem lehetett tudni, mi következik…

Kenneth Hagin elsősorban amerikai prédikátor, próféta és tanító volt, amellett, hogy könyvei, kazettái sokfelé eljutottak, többek között Kelet-Európába, Magyarországra is („csempészett áruként” már a hetvenes évek végétől). Pályafutása során viszonylag kevés alkalommal szolgált Amerikán kívül, életművét mégis univerzálissá tette Isten Igéjéről kapott látása, a Szentlélekkel megélt bensőséges kapcsolata, amelyet olyan egyszerű és természetes módon tudott közvetíteni kortársainak és nálánál fiatalabbaknak egyaránt. Igazi „atyai személyiség” volt, ezért is nevezték a Rhema-hallgatók „Dad-Hagin”-nek (feleségét pedig „Mom-Hagin”-nek), sőt anélkül is tudta ezt az atyai tekintélyt gyakorolni, biztonságérzést nyújtani, hogy valaha is szemtől szembe találkozott volna a vele ilyen típusú kapcsolatba lépett emberekkel. Mivel nagyon tudott szellemben kommunikálni, sokkal több hívő kapcsolódott hozzá szellemi módon – világszerte –, mint ahányról tudott. Ezért is lepte meg, amikor egyszer-egyszer megtörtént, hogy távoli földrészekről is családiasan üdvözölték olyanok, akik sokat épültek bizonyságain és tanításain, noha azelőtt nem beszéltek még vele személyesen.

2003. szeptember 19-én, nyolcvanhat évesen, ez a Krisztus Testében elementáris bizonyságként működő, fáradhatatlan, lankadatlan életkedvet árasztó Isten szolgája szinte észrevétlenül átlépett abba a mennyei szférába, amely hívő ifjúkorában is megnyílt már előtte – a Szentlélek ajándéka révén –, s ahonnan még Jézus szava küldte vissza a földre, elvégezni azt a munkát, amelynek befolyási övezetét emberi mivoltában fel sem tudta mérni. Elmondhatjuk róla, hogy Isten kertjének gazdagon termő, dús lombozatú fája volt, amelynek ágain sokan telepedtek meg, és amelyből sok fiatal hajtás hajtott ki.
Ez a bőséges gyümölcstermés nem áll meg azzal, hogy eltávozott a földről.
Minden bizonnyal tartós, emlékezetes és továbbra is hatékony marad Kenneth E. Hagin szellemben ihletett munkája a 21. század Egyháza számára.
Mindazok, akik akár „távolról”, akár személyesen ismerték, egész életükre szívükbe zárták Istennek ezt a nagyszerű, a szellemi életben virtuóz és bátor, mégis olyan közvetlenül kedves, szelíd és mindvégig egyszerű emberét. (H. J.)

Kenneth Hagin és a Hit Gyülekezete-

Kenneth Hagin személyesen sohasem járt Magyarországon. Néhány könyvét és kazettáját viszont már a hetvenes évek végétől jól ismerték, és kézről kézre adták az akkor kialakulóban levő karizmatikus mozgalom egyes csoportjai – így kerültek el egyes barátok, külföldről érkezett látogatók révén a budaörsi imacsoportba is.

Elsőként két könyv gyakorolt maradandó hatást Németh Sándorra és Juditra abban az időben:
The Holy Spirit And His Gifts (A Szentlélek és ajándékai – amely tulajdonképpen a Rhema Bibliaképző tankönyve is volt egyben), valamint a szintén Szentlélekről szóló, személyes példákkal és más hívők történeteivel gazdagon színesített How You Can Be Led By The Spirit Of God (A Szentlélek vezetése). Nem sokkal ezután a hit klasszikus üzenete is megérkezett a budaörsi helyszínre, természetesen „korhű módon”, azaz amatőr kazettamásolatok formájában. Ezek a tanítások épp olyan forradalmi változásokat eredményeztek a Németh házaspár és több barátjuk életében, mint a Derek Prince révén közvetített szabadulás üzenete. Figyelemre méltó, hogy mindezek a „szellemi földrengést” kiváltó igemagyarázatok körülbelül egy időben, szinte párhuzamosan jutottak el a fent említett hívők körébe, és valamiképpen kezdettől fogva kiegészítették, kiegyensúlyozták egymást.

Amiben Kenneth Hagin szolgálata mély és kitörölhetetlen nyomot hagyott a Budaörsön összegyűlt, szellemi igazságokra éhes és szomjas keresztényekben, az a Szentlélekkel (Szent Szellemmel) való eleven, valóságos és gyakorlatias kapcsolata, az az utánozhatatlanul könnyed, elegáns, de mégis meggyőző, sőt megrendítő bizonyságtétele, amellyel nemcsak Isten Szellemének első érintéseit, hanem a Vele megtett későbbi útját, megnyilvánulásait írta le saját életében, és érzékeltette másokkal kapcsolatosan is. A „Szellemben járás” az ő olvasatában nem valami különös, idegen világból származó, misztikus élményeket jelentett, hanem olyan hétköznapi – de mégis ünnepi – eseményeket, amelyek jól megférnek a legegyszerűbb ember más, evilági tapasztalataival, csak éppen bekapcsolják őt egy magasabb rendű, nagyon kívánatos, gyönyörűséges és megszentelt világba. Ilyen módon láttatni a természetfölöttit – vagyis olyan közvetlenséggel, ahogyan családi dolgairól, utazásáról, munkájáról beszél egy ember –, ez gyökeresen más volt, mint amit a marxista agymosástól menekülő magyar újjászületett hívők addig hallottak. Hagin valóban „közel hozta” a Szent Szellemet számukra, s ez óriási változásokat érlelt bennük, radikális fordulatot hozott világszemléletükben is.


Más, gyakorlati előnye is volt a Szentlélekről, annak ajándékairól és vezetéséről szóló tanításnak az induló, fiatal gyülekezet számára: egyrészt megvetette számukra a Szentlélekről szóló karizmatikus teológia alapjait, másrészt megtanította őket arra, hogyan kell szolgálni a Szellem-keresztséggel. Hagin ugyanis nem volt híve annak, hogy a Szentlélek vételekor hosszadalmas, fárasztó procedúráknak vessék alá a vágyakozókat, vagy hogy hangosan imádkozó emberekkel körülvéve próbálják „bevezetni őket” a nyelveken szólás folyamatába. Ő az Apostolok Cselekedetei gyakorlatához kívánt visszatérni, vagyis ahhoz a szellemi környezethez, amelyben a Szentlélek ténylegesen jelen van az idősebb és fiatalabb hívők közösségében, így ugyanis egy megfelelő igei eligazítás után rövid imával, kézrátétellel teljesen magától értetődő módon „adatik a Szentlélek ajándéka”, nem kell semmilyen mesterkélt „várakozási jeleneteket”, illetve erőlködéseket, küszködéseket hozzátenni. A budaörsi hívő csapat megfogadta a tanácsokat, és attól fogva ez a típusú imaszolgálat nagyon könnyedén és gördülékenyen hozta az eredményeket: a Szentlélek-keresztségre vágyók többsége percek alatt elkezdett nyelveken szólni.

A nyolcvanas évek elejétől azután folyamatosan áramlottak be Hagin könyvei és kazettái a budaörsi közösségbe. Ebben az időben már több üzenetről készültek fordítások, de a „földalatti jelleg”, azaz a kiadás lehetőségének hiánya és a munka illegális volta miatt csak gyors használatra való nyersfordítások születhettek az egyes tanításokról, igaz, az akkori céloknak ezek is megfeleltek. A hit üzenete a szabadulásról való látással együtt előnyösen hatott a fiatalok szellemi növekedésére. Hagin bizonyságai megrázóak voltak, s az Úrral való személyes élményei, látomásai felbátorították az erre fogékony hívőket a Szellem ajándékaiban való kezdeti lépések megtételére. Szerencsére nem történtek felelőtlen utánzások, szélsőséges próbálkozások az övéihez hasonló megnyilvánulások előidézésére: ugyanis szolgálatának egyik nagyszerű, értékes tulajdonsága mindvégig az volt, hogy egyrészt rendkívüli módon ösztönzött és bátorított a szellemi ajándékok használatára, másrészt szüntelenül óvott mindenkit a félresiklásoktól, nyesegette a vadhajtásokat, néha azzal is, hogy finoman kipellengérezte a zavarkeltő vallásos jelenségeket. Ilyen módon mindenképpen igyekezett előmozdítani a tiszta, egyértelműen Isten Szellemétől származó megnyilvánulásokat, és tanítványait arra nevelte, hogy az igazat el tudják különíteni a hamistól. Az Ige szólására, tanulására nagy hangsúlyt helyezett, és mindent megmért az Írásokkal – még saját látomásait is! Az Ige tekintélyét Kenneth Hagin nem győzte eléggé erősíteni, követőibe ezért visszavonhatatlanul beleivódott Isten beszédének feltétlen tisztelete, a Biblia teljes üzenetének elfogadása, és nagyfokú igyekezet az igazságnak való engedelmességre.

1985-től a budaörsi gyülekezet felvette a Hit Gyülekezete nevet, amelyet a napjainkban már több tízezres közösség mindmáig megtartott

Budaörsön a nyolcvanas években megfordult néhány kevésbé ismert prédikátor, akik a hit-mozgalomhoz tartoztak. A hivatalos elismertetésért élethalálharcot vívó (közben pedig folyamatosan növekvő létszámú) gyülekezet erőfeszítéseit látva felvetették egy esetleges csatlakozás lehetőségét a Hit Gyülekezetei Nemzetközi Közösségéhez (eredetiben: Faith Christian Fellowship International, azaz FCFI). Ezáltal, mint mondták, a Kelet-Európában még illegálisnak minősített, állandó hatósági zaklatásoknak kitett közösség ha mást nem is, de legalább nemzetközi nyilvánosságot és némi védelmet élvezhetne. (Amellett, hogy a nyolcvanas években a hivatalos állami elismertetésért folytatott küzdelem egyes állomásain külföldi hívők érdeklődő-aggódó levéláradata már megindult Magyarországra, és bár a hatóságok dühösen és fenyegetően adtak erről „visszajelzést” Németh Sándornak és társainak, mégis figyelmeztetésként kellett elkönyvelniük a más országok karizmatikus keresztényeitől tapasztalt, egyes intézkedéseikre adott reagálásokat.) 1985-től a budaörsi gyülekezet – nem kizárólag a vendégszolgálatok javasolta célból, de egyúttal azt is figyelembe véve – felvette a Hit Gyülekezete nevet, amelyet a napjainkban már több tízezres közösség mindmáig megtartott. A nyolcvanas évek végétől személyes kapcsolatfelvételre került sor a hit-mozgalom egyes vezetőivel, illetve néhány kiemelkedő képviselőjével. Az FCFI 1988 őszén Stuttgartban tartott konferenciáján Németh Sándor és Judit, valamint néhány budapesti barátjuk is részt vett. Ezen az összejövetelen elnökölt Doyle (Buddy) Harrison, Kenneth Hagin veje, aki ezekben az években két alkalommal is járt Magyarországon feleségével, Patriciával (másodszor 1991-ben, amikor a Hit Gyülekezete Vasas Sportcsarnokban tartott összejövetelein szolgáltak együtt Jerry Savelle-lel.) Jerry Savelle a stuttgarti konferencián jövőbeli szolgálatára vonatkozó, bátorító üzenetet prófétált Németh Sándornak. Buddy Harrison személyes megbízottja és közeli barátja, Tom Demont németországi lakó- és állomáshelyéről (minthogy az amerikai hadsereg tisztje volt) évekig látogatta Némethéket és az időközben (azaz 1989-től) budapesti helyszíneken zajló Hit Gyülekezete-istentiszteleteket.

A nemzetközi hit-mozgalomhoz való csatlakozás végül inkább személyes kapcsolatok által valósult meg, mint formálisan, s a Hit Gyülekezete időközben, 1989 májusában elnyerte állami elismerését, azaz hivatalosan működő magyarországi egyház lett. Viszont a hit-tanítókkal való kapcsolattartás nagymértékben erősödött azáltal, hogy Marilyn Hickey, a hit-mozgalom jól ismert, kiváló személyisége 1989 márciusában Magyarországra érkezett, és többnapos tanítássorozatban szolgált a Hit Gyülekezetében, majd látogatásai a kilencvenes évek során sűrűn, szinte évente ismétlődtek. Marilyn és férje, Wally Hickey szoros és tartós barátságot kötött a Németh házaspárral, s ezek alatt az évek alatt Némethék megismerkedtek a „hit-tábor” számos más elismert és jó hírű vezető személyiségével. Maga Marilyn Hickey is legtöbbször „hamisítatlan” hit-üzenetekkel, azaz hitről, gyógyulásról szóló igemagyarázatokkal, buzdításokkal, szellemi ajándékokban való működéssel szolgált Budapesten. Hasonló módon hangsúlyozta a hit fontosságát az egyébként örömről, bátorságról, az ördög elleni harcias helytállásról gyakran prédikáló Jerry Savelle, aki eddig két alkalommal volt vendégszónok Budapesten. Creflo Dollar 2002 májusában a hitből való megigazulásról tanítva észrevehetően Kenneth Haginhez közel álló módon fejtette ki az Írásokat. Mindezek bizonyítják, hogy a nyolcvanas évek végétől – anélkül, hogy más, alapvető látásokat (például a szabadulás, szellemi harc, alaptanítások, bibliai próféciák és hasonlók) mellőzött volna, a Hit Gyülekezete mégis egyre inkább magáénak vallotta és gyakorolta Kenneth Hagin Istentől kapott látásait a hitről, Szentlélekről úgy, hogy ugyanakkor identitását megőrizve a Biblia teljes üzenetének, igazságának sokoldalú megismerésére törekedett – Németh pásztor ugyanis ezt a fontos szempontot soha nem veszítette szem elől.

Németh Sándor és Judit a kilencvenes években Amerikában több alkalommal részt vettek olyan összejövetel-sorozatokon, ahol Kenneth Hagin személyesen szolgált, legelőször 1992-ben, Houston elővárosában, Alvinben (Al és Judy Jandl gyülekezetében), később pedig az oklahomai Tulsában rendezett konferencián 1998 nyarán, illetve a főleg pásztoroknak, vezetőknek tartott februári „Szentlélek-szemináriumokon” 1999-ben és 2000-ben. Ezeknek a rendezvényeknek a szüneteiben egyes esetekben már sor került személyes üdvözlésekre Haginék és Némethék között, kissé hosszabb és tartalmasabb beszélgetésre viszont az utolsó találkozás során, 2001 júniusában, Denverben tartott egyhetes Hagin-szolgálat végén nyílt lehetőség, amikor (a konferencia házigazdái, Marilyn és Wally Hickey felkérésére) Németh Judit, férje és a gyülekezet nevében tolmácsolta Kenneth Haginnek és feleségének a magyar hívők háláját, tiszteletét és köszönetét azért, hogy szolgálatuk áldásaiból már évtizedek óta részesedhetnek. Haginék nagyon csodálkoztak azon, hogy áldozatos munkájuk és sok viszontagságban való helytállásuk tudtukon kívül messze földön is ilyen gyümölcsöket termett, és meghatott örömmel vették kezükbe a Midász király érintése című könyv magyar nyelvű példányát.
 Nem sokkal később egy kedves, őszinte, baráti hangú levélben köszönték meg ennek a találkozónak az áldásait.

Ami tehát a személyes ismeretséget illeti, az mindöszsze néhány köszöntő szó, egy-két kedves mondat, némi biztatás és méltánylás volt Kenneth Hagin és a Hit Gyülekezete vezetője között. Viszont ami ezen felül, szellemiekben adatott Hagin személye és szolgálata által, az Isten komoly és hiteles ajándékának bizonyult, s ezért nem támadt a magyar hívőkben semmilyen űr, hiányérzés a hosszú évek alatt, amíg személyes találkozásra nem nyílt lehetőség: a távolságot ugyanis áthidalta a kenet, a mennyei látás ereje, a prédikáló és bizonyságtevő személy közvetlensége, kedvessége, s az Amerikától oly távol eső térségben élő keresztények ezeket a bátorító szavakat olvasva és hallva egyre inkább kezdték megérteni, hogy Isten igazsága működőképes minden helyen és helyzetben, s így indultak el egymás után merészebben a hit ösvényén, követve ebben Isten emberét, aki előttük járt. Ennek köszönhetően bátran állíthatjuk mindannyian, akik részesültünk ennek az Istentől támasztott kútfőnek tiszta és üdítő élővizéből, hogy Kenneth Hagin nemcsak a Rhema-hallgatók számára volt az Úrban „Dad” (azaz: „apa”, vagy becézve: „apuka”), hanem nekünk, magyar keresztényeknek is; és számunkra is megmarad annak és a hit példájának, minden kétséget kizáróan továbbra is, egész földi életünkben mind az örökkévalóságig, ott pedig a mi Urunkkal és testvérünkkel is újra együtt leszünk…

Halavács Judit
www.ujexodus.hu