Május 6-án nagy eseményre ébredtek Nagy-Britannia lakói, olyan eseményre, ami legutóbb csak két emberöltővel ezelőtt volt látható.
1953 június 2-án, 27 évesen került az ország trónjára II. Erzsébet, aki nem csak uralkodója, de fogadott nagymamája is volt a szigetországnak.
Emberek milliói nőttek fel úgy, hogy nem is ismertek más uralkodót az angol trónon, sokak számára elképzelhetetlen, hogy a himnuszt máshogy énekeljék, mint hogy "God save the Queen" (Isten, óvd a Királynőt).
A királynő aztán 70 év uralkodás után, a tavalyi év szeptemberében elhunyt, helyére a fia, III. Károly lépett (ő mindössze három éves volt, mikor édesanyját megkoronázták).
74 évesen már nem is számított rá, hogy valaha király lesz, de eljött a pillanat.
Hogy ez jó, vagy rossz, azt mindenki döntse el maga, az biztos, hogy különleges dolog, hogy 2023-ban, mikor Európa nagy részén már demokratikus úton választják meg az országok vezetőit, még szem- és fültanúi lehetünk koronázásoknak és királyi hatalomátvételeknek.
Nem mintha olyan jó volna uralkodónak lenni. Engem soha nem vonzott a trón.
Persze, esélyem se lett volna pályázni rá, de akkor sem.
Az csak egy dolog, nem tűnik valami kényelmesnek — van egy füles fotelem, ha én lennék a király, biztosan ezt helyeztetném a trón helyére.
Meg aztán ott a nagy felelősség, a lelki nyomás is.
Nem lehet egyszerű egy ország uralkodójának lenni, hiszen a döntéseken, amiket meg kell hozni, emberéletek múlnak (közvetlenül vagy közvetetten).
Másik oldalról viszont ott van a megbecsülés, a hatalom, a dicsőség, ami az uralkodással jár.
Talán ez az, ami kárpótlásul szolgál a nehézségekért, amikor az ember király lesz.
(Meg persze a sok pénz, de erről most ne is beszéljünk.)
A koronázás képét tárja elénk Isten is, de olyan koronázásét, ahol csak a jó dolgok maradtak már meg az uralkodásból. Mikor mindennek vége, és ő, mint a világmindenség uralkodója, már meghozta azokat a helyes és igazságos döntéseket, amik embermilliárdok életét mentették meg, és magához hívta azokat, akik az ő uralma alatt kívánnak élni, a követőit is uralkodóvá teszi.
(Milyen ország az, ahol mindenki király?)
Nem az érdemeik miatt, vagy mert jobbak lennének bárki másnál, hanem azért, mert szeretné megosztani velük a saját dicsőségét.
Uralkodás a felelősség és lelki teher nélkül. Bár soha nem vágytam királyi címre, de ez a trón még nekem is vonzó.
(Ömböli Krisztián)
1953 június 2-án, 27 évesen került az ország trónjára II. Erzsébet, aki nem csak uralkodója, de fogadott nagymamája is volt a szigetországnak.
Emberek milliói nőttek fel úgy, hogy nem is ismertek más uralkodót az angol trónon, sokak számára elképzelhetetlen, hogy a himnuszt máshogy énekeljék, mint hogy "God save the Queen" (Isten, óvd a Királynőt).
A királynő aztán 70 év uralkodás után, a tavalyi év szeptemberében elhunyt, helyére a fia, III. Károly lépett (ő mindössze három éves volt, mikor édesanyját megkoronázták).
74 évesen már nem is számított rá, hogy valaha király lesz, de eljött a pillanat.
Hogy ez jó, vagy rossz, azt mindenki döntse el maga, az biztos, hogy különleges dolog, hogy 2023-ban, mikor Európa nagy részén már demokratikus úton választják meg az országok vezetőit, még szem- és fültanúi lehetünk koronázásoknak és királyi hatalomátvételeknek.
Nem mintha olyan jó volna uralkodónak lenni. Engem soha nem vonzott a trón.
Persze, esélyem se lett volna pályázni rá, de akkor sem.
Az csak egy dolog, nem tűnik valami kényelmesnek — van egy füles fotelem, ha én lennék a király, biztosan ezt helyeztetném a trón helyére.
Meg aztán ott a nagy felelősség, a lelki nyomás is.
Nem lehet egyszerű egy ország uralkodójának lenni, hiszen a döntéseken, amiket meg kell hozni, emberéletek múlnak (közvetlenül vagy közvetetten).
Másik oldalról viszont ott van a megbecsülés, a hatalom, a dicsőség, ami az uralkodással jár.
Talán ez az, ami kárpótlásul szolgál a nehézségekért, amikor az ember király lesz.
(Meg persze a sok pénz, de erről most ne is beszéljünk.)
A koronázás képét tárja elénk Isten is, de olyan koronázásét, ahol csak a jó dolgok maradtak már meg az uralkodásból. Mikor mindennek vége, és ő, mint a világmindenség uralkodója, már meghozta azokat a helyes és igazságos döntéseket, amik embermilliárdok életét mentették meg, és magához hívta azokat, akik az ő uralma alatt kívánnak élni, a követőit is uralkodóvá teszi.
(Milyen ország az, ahol mindenki király?)
Nem az érdemeik miatt, vagy mert jobbak lennének bárki másnál, hanem azért, mert szeretné megosztani velük a saját dicsőségét.
Uralkodás a felelősség és lelki teher nélkül. Bár soha nem vágytam királyi címre, de ez a trón még nekem is vonzó.
(Ömböli Krisztián)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése