Van aki a pártodat fogja✨🌹

,,✨🌹Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus…,, János apostol első levele 2. rész 1. verse

A gyermekkor tele van kisebb-nagyobb csínytevéssel, legalább is az enyém ilyen volt. 

Könnyen találtunk egymásra a rosszaságban, az izgalmak keresésében. mindezt az is megkönnyítette, hogy abban az időben, a mi falunkban szabadabbak voltunk talán, mint a mostani gyerekek. 

Szüleinek, ha megkérdezték: - Hova indultok? Hova mentek? 

- Válaszként elég volt a barátunk nevét mondani. Ismerték ők is, hogy ki kinek a "fia-borja" és a szülőkről megítélve a társaságot, nyugtázták magukban, nem lesz baj. 

Mi pedig boldogan indultunk együtt felfedezni a nagyvilágot, hogy aztán kikössünk valami izgalmas helyen. Keresztapám csűrjében szénába ugráltunk a tetőről, a focipálya mellett felmásztunk a Körtvélyesi kút melletti fa tetejére, ami a környéken a legmagasabb volt és kunsztnak számítottak már az első lépések is. Hiszen kapaszkodó ág nem volt, így a kiálló bordás kéreg segített, hogy eljussunk az első ágig. Visszafelé meg ugorni kellett úgy két-, két és fél méterről. 

Mindez a sok élmény összekovácsolt minket, mindig igaz cimborák voltunk jóban is, rosszban is, kiálltunk egymásért minden körülmények között. Amikor valamiért verekedés tört ki a csapatban, mert összevesztünk valamin és jöttek az igazságosztó szülők, egytől egyig védtük a másikat is a büntetéstől még akkor is, ha a csatában épp az ellenkező oldalon harcolt velünk szemben. 

Nagy dolog a barátság, no meg a betyár becsület is.

Amikor ezt az igét olvasom reggel, és János megszólítását hallom: "Gyermekeim!" - ezek a gyerekkori emlékek jutnak eszembe. 

A szülők, akik mindig bíztak bennünk, hogy jók leszünk, vagy legalább annyira jók, mint a többiek. 

Az ő intelmük cseng a fülemben és az elvárásaik, aminek azért mindig igyekeztünk megfelelni. 

Egyszer aztán, az egyik focimeccs komoly vitába torkollott. 

Egy vitatott szabálytalanság adta rá az okot. 

Az lett a vége, hogy a tesóm végül megrúgta az igen erősen érvelő, súlyemelő gyereket, akinek mindig igaza volt, mert féltek tőle a híre miatt. 

Mivel azonban a rúgás úgy sikerült, hogy gyomortájt kapta, el is terült a földön egy kis időre. 

Mivel azonban a bátyám egy fejjel magasabb is volt, meg egy évvel idősebb is, lett nagy felháborodás. A hirtelen meggyógyult delikvens úgy döntött, hogy minden barátját segítségül híva igazságot követel a kapunk előtt. 

Össze is gyűlt ott egy egész gyerek sereg és kérték, hogy apukám jöjjön ki és tegyen igazságot. 

Ő ki is jött, és meghallgatott mindenkit, pedig nagy volt a hangzavar, de csak addig, amíg meg nem kérte, hogy egyesével meséljük el, mi történt. 

Már nem emlékszem pontosan, végül mit mondott, de arra igen, hogy nyugodtsága és határozottsága lecsendesített mindenkit. A probléma megoldódott és mi másnap már vígan ugyanúgy együtt fociztunk, mintha mi sem történt volna.

Visszatérve a szöveghez. Isten olyan, mint a mi kedves apukánk. 

Pontosan tudja, mit várhat tőlünk, mert tudja, milyenek vagyunk. 

Elvárása, hogy jól tegyük a dolgunkat és ha nem sikerülne, akkor is tudja, mit tegyen. 

Nem bíróként áll elénk. Nem szigorúan hirdet igazságot és sújt le ítéletével. 

A mi Urunk, Jézus pártfogó, aki a nehéz helyzetünkben, amikor mi hibáztunk, akkor is a pártunkat fogja, de úgy, hogy a dolgok elrendeződjenek, az igazság ne sérüljön, a bűnös belássa tettét és végül helyre álljon a béke.

(Restás László)