/Cseri Kálmán A Budapest Pasaréti Református Gyülekezet(link is external)
lelkipásztora 2004. július 4-én így emlékezett elődjére/
1952. április 27, vasárnap
Lekció:
1Korintus 11,27-34
Alapige
“... ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”- 1Korintus 11,24c
Amint láthatjátok, az Úrnak szent asztala megint meg van terítve és elkészítve várja azokat, akik a megváltás drága ajándékaiban e látható cselekmény által is akarnak részesülni. Fölmerülhet ezzel kapcsolatban a mai vasárnapon a kérdés: miért osztunk ma újra úrvacsorát? Hiszen nagypénteken és húsvétkor ugyancsak bőséges alkalom nyílott rá mindenkinek, aki akarta. És ennek még csak két hete! Nem túlságosan sűrűn van ez? Nem sok ez? Nem kellene jobban vigyázni arra, hogy istentiszteletünknek ez a legszentebb cselekménye ne váljék túl megszokottá, hogy az Úr vacsoráját ne járassuk le?!
E templomban már sokszor beszéltünk az úrvacsoráról. Nem is akarom én most a sákramentum lényegének összefoglaló tanítását adni újra, hanem inkább csak egyetlen textus, Jézus egy mondása szemszögéből tekinteni az egész szent cselekményt. A textus, Urunk e mondása így hangzik: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. 1Kor11.24(link is external)c Kétszer is mondja ezt: a kenyér kiosztásánál először, a bor odanyújtásánál újra. Miközben e szavak értelmét vizsgáljuk, talán megtaláljuk a feleletet az előbbi kérdésünkre, hogy tudniillik mi értelme van az ilyen sűrűn való úrvacsora-osztásnak?
“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. Ilyen formulázásban már nagyon megszoktuk, próbáljuk egy egészen kicsit másként kifejezni ugyanezt, így: ezt cselekedjétek az én reám való emlékezés céljából, én reám emlékeztessen benneteket az, amit ilyenkor cselekedtek! Az úrvacsoránál tehát egy cselekmény által emlékezünk. Mindnyájan ismerjük, hogyan segít egy emléktárgy visszaidézni lelkünkben valakinek az arcát, akit már régen láttunk. Egyszer tanúja voltam, amikor egy fiatalember levelet kapott tiszántúli kis falujában élő nővérétől. Kinyitva a levelet néhány préselt virág hullott ki belőle. Leírta nővére, hogy édesanyjuk sírjáról való a virág és most a halála évfordulóján küldi az öccsének Pestre. Csodálatos volt látni, hogy a kis emlék hogyan idézte vissza a fiú lelkében édesanyja egész életét. Meghatódva kezdett beszélni anyja szeretetéről, lelkének sok drága szépségéről, hitéről, áldozatáról. Apró történeteket mondott el, amiket együtt éltek át és végül elmesélte, hogyan halt meg az édesanyja. És mindezt egy kis száraz virág váltotta ki belőle. - Az utolsó vacsora is ilyen emlék, amely újra meg újra mintegy visszahívja feledékeny emlékezetünkbe a mi Urunk szenvedésének drága jeleneteit, eseményeit. Felidézi a Gecsemáné kertbeli gyötrődést, a megcsúfoltatást, a keresztfán való kínlódást és halált, s emlékezetünkbe idézi újra azt a végtelen szeretetet, amivel mindezt érettünk vállalta. Úgyis nagyon kísért a veszedelem, hogy csak bizonyos időszakokhoz kötötten emlékezünk Jézus életének üdvösségünket szerző nagy eseményeire, különösen az Ő szenvedésére és halálára. Igen: nagypénteken! Akkor minden gondolatunk odairányul, - de azután az élet halad tovább. Nagypéntek elmúlik és vele a Krisztus halálára való emlékezés is! Amint távolodunk időben nagypéntek napjától, úgy távolodunk lélekben nagypéntek eseményeitől, a Krisztus keresztjétől is. És ez által megint kívül kerülünk a megváltás isteni erőhatásán is, elfordulva a kereszttől, mintegy kilépünk lélekben abból a lelki mágneses térből, amit a Krisztus keresztje áraszt. Ezért lesz a hitünk is megint örömtelen, ingadozó, bukdácsoló.
Nos, elmúltak az ünnepek most is, ez a szent emlék itt az asztalon arra figyelmeztet, hogy ne múljék el a Krisztus halálára való emlékezés. “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”: forduljatok vissza újra a kereszthez, térjetek vissza a kereszt alá, ne menjetek, ne távolodjatok el innen, maradjatok itt, ne feledjétek el, amit érettetek cselekedtem, hiszen ebben van az erőszámotokra! A reám való emlékezés által, lelketeknek felém fordulása által tapasztaljátok meg az én golgotai áldozatom szabadító hatását. Valami effélét mond Jézus ezekkel a szavakkal: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
De még mást is! Egészen különös szertartás ez az utolsó vacsora! Kezdettől fogva mind máig a keresztyén gyülekezet istentiszteletének a középpontja, csúcspontja. Ezért is nevezik sákramentumnak, azaz magyarul: szentségnek! Jeléül annak, hogy ez a legszentebb része, aktusa, cselekménye az egész kultusznak! Annyira az, hogy nem is vehet részt benne más, csak az, aki a Krisztusban való hitéről vallást tesz. Kezdetben a nem konfirmáltakat ki is küldték a templomból, amikor az úrvacsoraosztásra került a sor. De ez csak az egyik jellegzetessége az úrvacsorának, ez a megkülönböztetett szentség-jelleg, sákramentumi cselekmény. Éppen az a csodálatos benne, hogy mindennek az ellenkezőjét is el lehetne mondani róla, tehát azt, hogy ez éppen a legkevésbé szent cselekmény az egész istentiszteletben. Sőt, nagyon is profán, nagyon hétköznapi és nem ünnepi, nagyon is közönséges, általános dolog: evés-ivás. Tehát olyan cselekmény, amit nem kultuszi keretben, nem istentiszteleti cselekményként sokkal gyakrabban teszünk. Enni-inni mindenki szokott minden nap többször is és nem mondható e cselekményről, hogy valami különösen szent és áhítatos cselekmény lenne. Milyen érdekes, hogy éppen ez a leghétköznapibb, legközönségesebb cselekmény: embereknek az együttes étkezése, ez került be a keresztény istentisztelet középpontjába, mint annak legszentebb, leghétköznapibb, legkiemelkedőbb kultuszi cselekménye. Mit jelent ez? Azt, hogy az úrvacsorában találkozik a hétköznapi és az ünnepi, a szent és a profán és e kettő közötti határvonal eltűnik. A keresztény ember számára nincs hétköznapi élet és ünnepi élet, nincs profán terület és szent terület, hanem a keresztény ember élete akkor is istentisztelet, amikor nem kultikus keretek között történik, akkor is istentiszteletet tart, amikor nem a templomban van, amikor nem éppen imádkozik vagy Igét hallgat, hanem mondjuk: eszik vagy iszik.
Az úrvacsorában az történik, hogy a hétköznapi bevonul az istentiszteletbe azért, hogy az istentisztelet pedig bevonuljon, - vagy ha úgy tetszik: kivonuljon - a hétköznapiba, ki a világba! Itt bent a templomban olyat csinálunk, amit odakint szoktunk, a világban, az otthonunkban: eszünk és iszunk, azért, hogy amikor majd odakint a világban, vagy az otthonunkban újra eszünk és iszunk, dolgozunk és játszunk, akkor majd ott is mindezt istentiszteletet tartva cselekedjük! Úgy együnk és igyunk, úgy éljünk kint a világban, mint akik mindezt az Úrnak tesszük, az Ő dicsőségére, az Ő tiszteletére.
“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. És azt akarja vele mondani, hogy életed leghétköznapibb dolgai között emlékezzél meg Róla! Jusson eszedbe Jézus, az Ő szava, az Ő cselekedete, amikor ott kint a mindennapi életben a kenyeredet magadnak vagy másnak megtöröd, amikor a kenyeredet megkeresed vagy élvezed, - emlékezzél meg Róla! Ez azt jelenti, hogy lélekben állj oda Eléje, számolj Vele, gondolj Reá! Az úrvacsorával újra emlékeztetni akar Jézus, hogy nem lehet széttagolni az életünket, ahogyan mi szoktuk vagy szeretnénk Isten és a világ között, a templomon belüli és a templomon kívüli életforma között. Az úrvacsorában a leghétköznapibb élet egy darabja kerül az istentisztelet középpontjába azért, hogy istentiszteletté váljék a leghétköznapibb élet is!
“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. Ez az emlékezés nemcsak egyszerűen visszagondolás az Úrra, hanem ugyanakkor megerősödés is az Ő szeretetében, a Vele való közösségben. - Egy fiatalember egyszer nagy útra készült. Búcsúzásnál édesapja kivette zsebéből az óráját, egy régi fedeles órát, aminek a fedőlapján mindkét szülő fényképe volt. Vedd ezt az órát, mondta az édesapa, és vidd magaddal minden utadon. Valahányszor ránézel, hogy meglássad hány óra van: édesapád és édesanyád tekintetével találkozol. És látva az otthoni arcokat emlékezz meg róla, hogy rád gondolunk és imádkozunk érted. Ne menj olyan helyre, ahol nem szeretnéd, ha látnánk téged. Ne tégy semmi olyant, amit nem szeretnél, ha tudnánk!
Valahogy ilyenformán adta Jézus az úrvacsorában az Ő képmását, fényképét, az Ő megtöretett testének és kiontatott vérének a látható jegyeit. És azért adta, hogy mindig emlékezzünk Reá, hogy soha ne feledjük: az Ő szeme rajtunk van, az Ő kegyelme vesz körül, az Ő ereje segít, az Ő közbenjáró imádsága véd, az Ő szava bíztat és tanácsol, tilt és parancsol! Nemcsak úgy, mint a fiút a szülei fényképe, hanem valóságosan, közvetlenül. Ezért nem kell mást tenni, csak megemlékezni, csak nem feledni, csak rágondolni mindig arra, hogy velünk van, ahogyan mondta: “minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20(link is external)c) Igen: a feltámadott, az élő Jézusra emlékeztet az úrvacsora, hiszen olyan cselekmény ismétlődik benne, amilyet a tanítványok minden nap átéltek Jézussal a földön, amiben egészen reálisan és egyszerűen megélték, megtapasztalták Jézus velük létét: az együtt étkezésben. Az úrvacsora megismétlése a Krisztussal való reális együttlétnek. Tehát éppen mert nem látható, el ne feledd, hogy élő Urad van, emlékezzél rá, gondolj rá, hogy itt van, jelen van, veled van!
“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. Milyen jó, hogy most újra cselekedhetjük ezt az Ő emlékezetére. Milyen jó, hogy most újra emlékeztethetjük egymást az Ő halálára, az Ő föltámadására, az Ő életünket megszentelő jelenvalóságára. Éppen azért jó, mert már elmúltak az ünnepek és az élet, - a hétköznapi élet - halad tovább. Nos: haladjon, de ne Krisztus nélkül, hanem Vele, együtt Vele, közösségben Vele!
Mondjuk el Néki:
Óhajtunk, Jézus, egyesülné veled:
Úgy lesz szívünk szent, ha te megszenteled.
Adjad hát, hogy mint tagok a főnek,
Engedjünk néked, bennünk élőnek.
Oltsd be magadba, mint jó szőlőtőbe,
Hogy jó nedvesség folyjon a vesszőbe,
És légyen szívünk szívednek mása,
Életünkben élted hogy minden lássa.
438. ének 7. vers
Ámen
Dátum: 1952. április 27.
1952. április 27, vasárnap
Lekció:
1Korintus 11,27-34
Alapige
“... ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”- 1Korintus 11,24c
Amint láthatjátok, az Úrnak szent asztala megint meg van terítve és elkészítve várja azokat, akik a megváltás drága ajándékaiban e látható cselekmény által is akarnak részesülni. Fölmerülhet ezzel kapcsolatban a mai vasárnapon a kérdés: miért osztunk ma újra úrvacsorát? Hiszen nagypénteken és húsvétkor ugyancsak bőséges alkalom nyílott rá mindenkinek, aki akarta. És ennek még csak két hete! Nem túlságosan sűrűn van ez? Nem sok ez? Nem kellene jobban vigyázni arra, hogy istentiszteletünknek ez a legszentebb cselekménye ne váljék túl megszokottá, hogy az Úr vacsoráját ne járassuk le?!
E templomban már sokszor beszéltünk az úrvacsoráról. Nem is akarom én most a sákramentum lényegének összefoglaló tanítását adni újra, hanem inkább csak egyetlen textus, Jézus egy mondása szemszögéből tekinteni az egész szent cselekményt. A textus, Urunk e mondása így hangzik: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. 1Kor11.24(link is external)c Kétszer is mondja ezt: a kenyér kiosztásánál először, a bor odanyújtásánál újra. Miközben e szavak értelmét vizsgáljuk, talán megtaláljuk a feleletet az előbbi kérdésünkre, hogy tudniillik mi értelme van az ilyen sűrűn való úrvacsora-osztásnak?
“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. Ilyen formulázásban már nagyon megszoktuk, próbáljuk egy egészen kicsit másként kifejezni ugyanezt, így: ezt cselekedjétek az én reám való emlékezés céljából, én reám emlékeztessen benneteket az, amit ilyenkor cselekedtek! Az úrvacsoránál tehát egy cselekmény által emlékezünk. Mindnyájan ismerjük, hogyan segít egy emléktárgy visszaidézni lelkünkben valakinek az arcát, akit már régen láttunk. Egyszer tanúja voltam, amikor egy fiatalember levelet kapott tiszántúli kis falujában élő nővérétől. Kinyitva a levelet néhány préselt virág hullott ki belőle. Leírta nővére, hogy édesanyjuk sírjáról való a virág és most a halála évfordulóján küldi az öccsének Pestre. Csodálatos volt látni, hogy a kis emlék hogyan idézte vissza a fiú lelkében édesanyja egész életét. Meghatódva kezdett beszélni anyja szeretetéről, lelkének sok drága szépségéről, hitéről, áldozatáról. Apró történeteket mondott el, amiket együtt éltek át és végül elmesélte, hogyan halt meg az édesanyja. És mindezt egy kis száraz virág váltotta ki belőle. - Az utolsó vacsora is ilyen emlék, amely újra meg újra mintegy visszahívja feledékeny emlékezetünkbe a mi Urunk szenvedésének drága jeleneteit, eseményeit. Felidézi a Gecsemáné kertbeli gyötrődést, a megcsúfoltatást, a keresztfán való kínlódást és halált, s emlékezetünkbe idézi újra azt a végtelen szeretetet, amivel mindezt érettünk vállalta. Úgyis nagyon kísért a veszedelem, hogy csak bizonyos időszakokhoz kötötten emlékezünk Jézus életének üdvösségünket szerző nagy eseményeire, különösen az Ő szenvedésére és halálára. Igen: nagypénteken! Akkor minden gondolatunk odairányul, - de azután az élet halad tovább. Nagypéntek elmúlik és vele a Krisztus halálára való emlékezés is! Amint távolodunk időben nagypéntek napjától, úgy távolodunk lélekben nagypéntek eseményeitől, a Krisztus keresztjétől is. És ez által megint kívül kerülünk a megváltás isteni erőhatásán is, elfordulva a kereszttől, mintegy kilépünk lélekben abból a lelki mágneses térből, amit a Krisztus keresztje áraszt. Ezért lesz a hitünk is megint örömtelen, ingadozó, bukdácsoló.
Nos, elmúltak az ünnepek most is, ez a szent emlék itt az asztalon arra figyelmeztet, hogy ne múljék el a Krisztus halálára való emlékezés. “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”: forduljatok vissza újra a kereszthez, térjetek vissza a kereszt alá, ne menjetek, ne távolodjatok el innen, maradjatok itt, ne feledjétek el, amit érettetek cselekedtem, hiszen ebben van az erőszámotokra! A reám való emlékezés által, lelketeknek felém fordulása által tapasztaljátok meg az én golgotai áldozatom szabadító hatását. Valami effélét mond Jézus ezekkel a szavakkal: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
De még mást is! Egészen különös szertartás ez az utolsó vacsora! Kezdettől fogva mind máig a keresztyén gyülekezet istentiszteletének a középpontja, csúcspontja. Ezért is nevezik sákramentumnak, azaz magyarul: szentségnek! Jeléül annak, hogy ez a legszentebb része, aktusa, cselekménye az egész kultusznak! Annyira az, hogy nem is vehet részt benne más, csak az, aki a Krisztusban való hitéről vallást tesz. Kezdetben a nem konfirmáltakat ki is küldték a templomból, amikor az úrvacsoraosztásra került a sor. De ez csak az egyik jellegzetessége az úrvacsorának, ez a megkülönböztetett szentség-jelleg, sákramentumi cselekmény. Éppen az a csodálatos benne, hogy mindennek az ellenkezőjét is el lehetne mondani róla, tehát azt, hogy ez éppen a legkevésbé szent cselekmény az egész istentiszteletben. Sőt, nagyon is profán, nagyon hétköznapi és nem ünnepi, nagyon is közönséges, általános dolog: evés-ivás. Tehát olyan cselekmény, amit nem kultuszi keretben, nem istentiszteleti cselekményként sokkal gyakrabban teszünk. Enni-inni mindenki szokott minden nap többször is és nem mondható e cselekményről, hogy valami különösen szent és áhítatos cselekmény lenne. Milyen érdekes, hogy éppen ez a leghétköznapibb, legközönségesebb cselekmény: embereknek az együttes étkezése, ez került be a keresztény istentisztelet középpontjába, mint annak legszentebb, leghétköznapibb, legkiemelkedőbb kultuszi cselekménye. Mit jelent ez? Azt, hogy az úrvacsorában találkozik a hétköznapi és az ünnepi, a szent és a profán és e kettő közötti határvonal eltűnik. A keresztény ember számára nincs hétköznapi élet és ünnepi élet, nincs profán terület és szent terület, hanem a keresztény ember élete akkor is istentisztelet, amikor nem kultikus keretek között történik, akkor is istentiszteletet tart, amikor nem a templomban van, amikor nem éppen imádkozik vagy Igét hallgat, hanem mondjuk: eszik vagy iszik.
Az úrvacsorában az történik, hogy a hétköznapi bevonul az istentiszteletbe azért, hogy az istentisztelet pedig bevonuljon, - vagy ha úgy tetszik: kivonuljon - a hétköznapiba, ki a világba! Itt bent a templomban olyat csinálunk, amit odakint szoktunk, a világban, az otthonunkban: eszünk és iszunk, azért, hogy amikor majd odakint a világban, vagy az otthonunkban újra eszünk és iszunk, dolgozunk és játszunk, akkor majd ott is mindezt istentiszteletet tartva cselekedjük! Úgy együnk és igyunk, úgy éljünk kint a világban, mint akik mindezt az Úrnak tesszük, az Ő dicsőségére, az Ő tiszteletére.
“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. És azt akarja vele mondani, hogy életed leghétköznapibb dolgai között emlékezzél meg Róla! Jusson eszedbe Jézus, az Ő szava, az Ő cselekedete, amikor ott kint a mindennapi életben a kenyeredet magadnak vagy másnak megtöröd, amikor a kenyeredet megkeresed vagy élvezed, - emlékezzél meg Róla! Ez azt jelenti, hogy lélekben állj oda Eléje, számolj Vele, gondolj Reá! Az úrvacsorával újra emlékeztetni akar Jézus, hogy nem lehet széttagolni az életünket, ahogyan mi szoktuk vagy szeretnénk Isten és a világ között, a templomon belüli és a templomon kívüli életforma között. Az úrvacsorában a leghétköznapibb élet egy darabja kerül az istentisztelet középpontjába azért, hogy istentiszteletté váljék a leghétköznapibb élet is!
“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. Ez az emlékezés nemcsak egyszerűen visszagondolás az Úrra, hanem ugyanakkor megerősödés is az Ő szeretetében, a Vele való közösségben. - Egy fiatalember egyszer nagy útra készült. Búcsúzásnál édesapja kivette zsebéből az óráját, egy régi fedeles órát, aminek a fedőlapján mindkét szülő fényképe volt. Vedd ezt az órát, mondta az édesapa, és vidd magaddal minden utadon. Valahányszor ránézel, hogy meglássad hány óra van: édesapád és édesanyád tekintetével találkozol. És látva az otthoni arcokat emlékezz meg róla, hogy rád gondolunk és imádkozunk érted. Ne menj olyan helyre, ahol nem szeretnéd, ha látnánk téged. Ne tégy semmi olyant, amit nem szeretnél, ha tudnánk!
Valahogy ilyenformán adta Jézus az úrvacsorában az Ő képmását, fényképét, az Ő megtöretett testének és kiontatott vérének a látható jegyeit. És azért adta, hogy mindig emlékezzünk Reá, hogy soha ne feledjük: az Ő szeme rajtunk van, az Ő kegyelme vesz körül, az Ő ereje segít, az Ő közbenjáró imádsága véd, az Ő szava bíztat és tanácsol, tilt és parancsol! Nemcsak úgy, mint a fiút a szülei fényképe, hanem valóságosan, közvetlenül. Ezért nem kell mást tenni, csak megemlékezni, csak nem feledni, csak rágondolni mindig arra, hogy velünk van, ahogyan mondta: “minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20(link is external)c) Igen: a feltámadott, az élő Jézusra emlékeztet az úrvacsora, hiszen olyan cselekmény ismétlődik benne, amilyet a tanítványok minden nap átéltek Jézussal a földön, amiben egészen reálisan és egyszerűen megélték, megtapasztalták Jézus velük létét: az együtt étkezésben. Az úrvacsora megismétlése a Krisztussal való reális együttlétnek. Tehát éppen mert nem látható, el ne feledd, hogy élő Urad van, emlékezzél rá, gondolj rá, hogy itt van, jelen van, veled van!
“Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Jézus. Milyen jó, hogy most újra cselekedhetjük ezt az Ő emlékezetére. Milyen jó, hogy most újra emlékeztethetjük egymást az Ő halálára, az Ő föltámadására, az Ő életünket megszentelő jelenvalóságára. Éppen azért jó, mert már elmúltak az ünnepek és az élet, - a hétköznapi élet - halad tovább. Nos: haladjon, de ne Krisztus nélkül, hanem Vele, együtt Vele, közösségben Vele!
Mondjuk el Néki:
Óhajtunk, Jézus, egyesülné veled:
Úgy lesz szívünk szent, ha te megszenteled.
Adjad hát, hogy mint tagok a főnek,
Engedjünk néked, bennünk élőnek.
Oltsd be magadba, mint jó szőlőtőbe,
Hogy jó nedvesség folyjon a vesszőbe,
És légyen szívünk szívednek mása,
Életünkben élted hogy minden lássa.
438. ének 7. vers
Ámen
Dátum: 1952. április 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése