Mindenki hibázik. Mind a mai napig emlékszem a legnagyobb tévedéseimre, bakijaimra amiket gyerekként elkövettem. Néha napján rám jön a szomorúság, és ezeken gondolkozom.
Nem jó érzés. Az önvád sosem jó.
Rengeteg értéket tudok felmutatni, megannyi felpezsdítő, pozitív tapasztalatot tudok elmondani, mégis időről időre eszembe jutnak a hibáim, és gyötörnek. Sokmindenkinek könnyen megbocsátok, de magamnak nagyon nehezen.
Mind követtünk már el hibákat. Nem azt mondom, hogy ez egy jó dolog, de az élet része.
Van amit sikerül javítani, van amit nem.
Van amikor sikerül békét kötni a sértettel, és van amikor közel sem. Nem így van Istennel.
Istennel sokkal egyszerűbb a dolog. Ha hibázol - mert hibázol, hiszen ember vagy - akkor nála nagyon egyszerű a békülés. Sokszor mondom ezt, de mióta szülő lettem, sokkal többször találok párhuzamot az apai szerep és Isten között. Mikor a kisfiam összetöri a tányért, nem old meg semmit, ha dühös leszek.
Ha ölembe veszem, megnyugtatom, hogy semmi baj, majd együtt feltakarítunk, az már sokkal többet ér. Ha rumlit csinál a szobában, és nekilátok kiabálni, attól még nem lesz rend, de ha megkérem, hogy pakoljunk együtt össze, már lehet hogy minden a helyére kerül.
Isten a békére törekszik velünk. Nem vádaskodni akar. Nem vagdalkozni, hibáztatni.
Számára nem ad örömet, ha vádolod magad. Ő azt szeretné, ha nyugodtan oda tudnál menni hozzá, megvallva a tévedéseket, a küzdelmeket. Csak át akar ölelni, és megnyugtatni, de csak azt a gyermeket lehet átölelni, aki nem menekül.
Lehet, hogy hibáztál, de ne menekülj! Lehet, hogy elbuktál, de ne bújj el! Lehet, hogy tévedtél, de ne magyarázkodj! Isten akkor is szeret.
(Ömböli Dávid)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése