Emlékezteti őket arra, hogy Jézus Krisztus azon a különleges páskavacsorán, amelyet a halála előtti napon a tanítványokkal töltött el, újraértelmezte Izrael legnagyobb ünnepét, az egyiptomi szabadulásra emlékező páskaünnepet. Hasonlóan szabadulásról beszélt, de egy új szabadulásról, Istennek egy új munkájáról, egy új szövetségről. Itt a kenyér, amit megtörnek a páskán, nem más, mint Jézus teste, amely megtöretik; és a pohár, amelyet felemelnek hálaadással, nem más, mint Jézus vére, amely kiontatik. A páskavacsora minden elemét magára vonatkoztatja Jézus: az ő halála és feltámadása által születik meg az új szövetség, ez az egészen új kapcsolat Isten és a Krisztusban bízók között.
Amiről a vacsorán Jézus beszélt, a következő napon valóság lett: testét szögekkel és lándzsával megtörték, vérét kiontották a kereszten. Mindez azonban értetek, értünk történt, mondta Jézus, ismétli az apostol, és halljuk mi is újra és újra. Amikor a gyülekezet egybegyűl Isten magasztalására, az úrvacsora ünneplésével rendszeresen felidézi maga előtt Jézus Krisztus üdvözítő kereszthalálát.
Ez a keresztény istentisztelet kritériuma. Ez a keresztény istentisztelet szíve, szívdobbanása, együtt az igehirdetéssel. Mert az igehirdetés csak arról szólhat, amiről az úrvacsora. A megfeszített és feltámadott Krisztus hirdetéséről. És ha az igehirdetés eltévelyedik, emberi célok szolgálatába áll, kiüresedik, lapossá, sekélyessé, sőt, akár hamissá és hazuggá lesz (amint lehet és gyakran lett is), az úrvacsora emlékeztet: mi azért vagyunk együtt, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus magasztaljuk, aki közöttünk van. Ezért és így lesz az úrvacsora minden istentisztelet kritériuma: nem engedi elfelejtenünk a lényeget. Lássuk ezt bővebben!
Az úrvacsora jele annak, hogy Jézus Krisztussal eggyé lettünk, és általa tápláltatunk. Miközben nem valljuk, hogy a kenyér valóságosan Jézus testévé, a bor valóságosan Jézus vérévé változna át, azt sem hisszük, hogy az úrvacsora nem több, mint emberi cselekedet. Hisszük, hogy Jézus Krisztus valóságosan jelen van a Szentlélek által, és amint hittel vesszük magunkhoz a kenyeret és a bort, ő táplál bennünket, ahogy a régiek mondták, "lelkiképpen." Pál levele előző fejezetében egyértelműen rámutat a Krisztussal való egységre: "Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?" (1Kor. 10. 16)
Másodszor, az úrvacsora jele annak, hogy Jézus Krisztus egymással is közösségbe vont bennünket.
Ez a keresztény istentisztelet kritériuma. Ez a keresztény istentisztelet szíve, szívdobbanása, együtt az igehirdetéssel. Mert az igehirdetés csak arról szólhat, amiről az úrvacsora. A megfeszített és feltámadott Krisztus hirdetéséről. És ha az igehirdetés eltévelyedik, emberi célok szolgálatába áll, kiüresedik, lapossá, sekélyessé, sőt, akár hamissá és hazuggá lesz (amint lehet és gyakran lett is), az úrvacsora emlékeztet: mi azért vagyunk együtt, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus magasztaljuk, aki közöttünk van. Ezért és így lesz az úrvacsora minden istentisztelet kritériuma: nem engedi elfelejtenünk a lényeget. Lássuk ezt bővebben!
Az úrvacsora jele annak, hogy Jézus Krisztussal eggyé lettünk, és általa tápláltatunk. Miközben nem valljuk, hogy a kenyér valóságosan Jézus testévé, a bor valóságosan Jézus vérévé változna át, azt sem hisszük, hogy az úrvacsora nem több, mint emberi cselekedet. Hisszük, hogy Jézus Krisztus valóságosan jelen van a Szentlélek által, és amint hittel vesszük magunkhoz a kenyeret és a bort, ő táplál bennünket, ahogy a régiek mondták, "lelkiképpen." Pál levele előző fejezetében egyértelműen rámutat a Krisztussal való egységre: "Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?" (1Kor. 10. 16)
Másodszor, az úrvacsora jele annak, hogy Jézus Krisztus egymással is közösségbe vont bennünket.
Az úrvacsora gyülekezeti esemény, nem egyéni. Jézus azt mondja: "vegyétek, egyétek…" - és közben körbeadja az egy kenyeret. Majd vette a poharat, hálát adott, és körbeadta. Erre mutat, hogy az előbb idézet helyen Pál ezt is hangsúlyozza: "Mivel a kenyér egy, mi is mindannyian egy test vagyunk, mert mindannyian egy kenyérből részesedünk." (v. 17) Te csak abból a kenyérből ehetsz, amiből a testvéred is eszik. Nincs más. Te csak abból a kehelyből ihatsz, amiből a testvéred is iszik - nincs más. (Ezért veszélyes teológiailag a kiskelyhek használata… mindig emlékezz, egy kelyhet emelünk fel Jézus szavait ismételve!) Az úrvacsora jel: azok gyűlünk össze az istentiszteleten, akik megbékéltünk egymással, akik szeretetközösségben élünk, akik az Isten által teremtett új emberiség előhírnökei vagyunk.
Harmadszor, az úrvacsora (és az istentisztelet) jele annak, hogy Isten még mindig végzi a maga elhívő, megváltó és üdvözítő munkáját a világban. "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön." Figyeljük meg, hogy Jézus egyrészt elrendelte, hogy követői gyakorolják az úrvacsora ünneplését, másodszor pedig ehhez hozzákapcsolta az evangélium hirdetését. Amint a keresztény gyülekezet újra és újra ünnepli az úrvacsorát, emlékezik Jézus halálára, megéli Jézus jelenlétét a jelenben, előre is tekint: hirdeti őt minden népnek amíg ő vissza nem jön. Igen, újra hangsúlyozzuk: az istentiszteletünk nem csak magunkért van. A népekért, a népekre nézve is összejövünk, és ennek jele az úrvacsora. Minden alkalommal, amikor megtörjük a kenyeret és felemeljük a poharat, Krisztus megváltó halálát hirdetjük minden népeknek!
Harmadszor, az úrvacsora (és az istentisztelet) jele annak, hogy Isten még mindig végzi a maga elhívő, megváltó és üdvözítő munkáját a világban. "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön." Figyeljük meg, hogy Jézus egyrészt elrendelte, hogy követői gyakorolják az úrvacsora ünneplését, másodszor pedig ehhez hozzákapcsolta az evangélium hirdetését. Amint a keresztény gyülekezet újra és újra ünnepli az úrvacsorát, emlékezik Jézus halálára, megéli Jézus jelenlétét a jelenben, előre is tekint: hirdeti őt minden népnek amíg ő vissza nem jön. Igen, újra hangsúlyozzuk: az istentiszteletünk nem csak magunkért van. A népekért, a népekre nézve is összejövünk, és ennek jele az úrvacsora. Minden alkalommal, amikor megtörjük a kenyeret és felemeljük a poharat, Krisztus megváltó halálát hirdetjük minden népeknek!
Azt, hogy egy nap visszajön ítélni élőket és holtakat. Ezért most van a kegyelem, a megtérés, az Istenhez fordulás ideje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése