A KÉTELKEDÉS

„Íme, az én markaimba metszettelek fel téged.” -(Ézsaiás 49,16)

Kétség nélkül csodálkozásra méltó az, amely az „íme” szóban nyilvánul meg, melyre az előző kifejezés hitetlen panaszkodása adta meg az alkalmat.
Azt mondta a Sion: „Elhagyott engem az Úr, és az Úr elfelejtkezett én rólam”.

Milyen borzasztó lehet az isteni érzület előtt az ilyen gonosz hitetlenség! Mi lehetne hitetlenebb dolog, mint Isten kedvenceinek alaptalan kételkedése és ijedelme? 

Az Úr szeretetteljes intő szava mélyen megszégyeníthet minket.
Felkiált: „Hogyan felejtettelek volna el téged, hiszen tenyerembe véstelek be?” Miért vonod azt kétségbe, hogy szüntelen rád emlékezem, mikor az emléklevél testembe van vésve? Ó hitetlenség, milyen megfoghatatlan, bámulatos valami vagy te! 

Nem tudom, min csodálkozzam inkább, az Isten hűségén-e, vagy népe hitetlenségén? 

Ezerszeresen beváltja ígéretét és mégis kételkedünk Benne a legközelebbi kísértés alkalmával. Ő sohase tagadja meg segítségét. Ő nem csapolt forrás, nem leáldozó nap, nem pislogó gyertyafény, nem eltűnő köd. S mégis aggodalomnak adjuk magunkat minden újabb gond miatt, kételkedő gyanúra hagyjuk magunkat ragadtatni és megzavartatni a félelemtől, mintha Isten csupán a lég játéka volna.

„Íme”, ez olyan szó, mely csodálkozásunkat kell, hogy felkeltse. Igen, valóban, itt ok van a legnagyobb ámulatra.
Az ég és föld teljesek lehetnek csodálattal, hogy a lázadók oly nagy kegyelemben részesülnek és oly közel vonzatnak a végtelen szeretet Urához és kezére lesznek felírva. „Tenyerembe véstelek be”. Nem: „a te nevedet”. 

A név is ott van mindenesetre, de az nem minden: „Tenyerembe véstelek be”. Lásd és figyeld meg ezt a teljességet! Bevéstem személyedet, képedet, gondjaidat, viszonyodat, bűneidet, kísértéseidet, gyengeségedet, szükségedet, munkáidat. Felirtalak téged! Mindent, ami rád vonatkozik, mindent, ami téged illet. Egészen ide helyeztelek téged. 

Nos, mondod-e még újra, hogy Istened elhagyott téged, mikor saját kezére írt fel?