| 17 Amikor aztán Jézus odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van. 18 Betánia pedig közel, mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez, 19 ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. | | 20 Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt. 21 Márta ekkor így szólt Jézushoz: "Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. 22 De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten." 23 Jézus ezt mondta neki: "Feltámad a testvéred!" | | 24 Márta így válaszolt: "Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon." 25 Jézus ekkor ezt mondta neki: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; 26 és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?" 27Márta így felelt: "Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba." |
|
 A rossz költészet és a rossz vallás a halált szelíd és ártatlan dolognak mutatja be. Azt a látszatot keltik, hogy nagyszerű érzés az éj köpönyegébe beburkolózni, mert így alhatunk, anélkül, hogy fel kellene majd ébrednünk feladataink végzésére.
De az emberi becsületesség és a bibliai realizmus gyűlöli a halált. Nem számít hogy hány virágot és szóvirágot használunk, nem tudjuk eltitkolni annak iszonyatos voltát.
Ezért amikor az a hang ezt mondja: "Írd meg: boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva," akkor kijelentést kapunk. Valami olyat tanulunk meg, amit az újszövetségi prófécia külön kijelentése nélkül nem tudnánk.
Az első keresztyének nem azt tanították, hogy az embernek van egy halhatatlan lelke, meg egy, a sír számára teremtett teste, ahogy ezt sokan hiszik manapság. Ők egynek és oszthatatlannak tekintették az embert, és azon a véleményen voltak, hogy a halál ítélet a mi bűnös életünk felett. Mégis, hitték, hogy Krisztusban már megmenekültek abból a birodalomból, ahol a bűn és a halál mondja ki az utolsó szót. Így hát a halál olyan volt, mint amikor valaki meghajol a már megvert ellenség előtt, ahelyett, hogy részt venne az Úr győzelmében való részvétel lenne. És ha ebben a vonatkozásban nem így érzünk, akkor az élet- és halálszemléletünk nem hitelesen keresztyén. A halál előtt való meghódolás mindig olyan, mint amikor megengedjük egy idegennek, hogy elvigye azt, ami nem az övé, olyan, mint amikor feladjuk azt, amire már előbb igényt támasztottunk.
De most jön az az Ige, amelyet hitben kell elfogadnunk. A kijelentés így szól: "Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg". "Boldogok a halottak?" Ez nevetségesen hangzik. Annak azonban, hogy "boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg", már van értelme. "Meghalni az Úrban" áldás "mostantól fogva". Ezentúl azokat, akik az Úrban halnak meg, azzal a teljes bizonyossággal temetjük el, hogy feltámadnak. Csak látszik, hogy a nem megfelelő gazdának hódoltak be. Ők az Úréi, mert az Úrban haltak meg. Nem léptek ki - és nem is léphetnek ki - Jézus hatalmi köréből.
A halál erős, de Jézus még erősebb. Ha egyszer Jézuséi vagyunk, ő nem ereszt el bennünket. Így hát van valami kellemes Isten gyermekeinek a halálában. De ez a kellemes nem a halálban, hanem Jézusban van. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése