Bizonyságaid örökkévaló örökségem

Ellenben, aki nem szolgál meg érte, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, annak hite számíttatik be igazságul.      Róm. 4,5

Ez az Ige az evangélium szívét mutatja meg nekünk, amit a reformáció fedezett fel újra. Először nézzük a helytelen utat, amely nem vezet a célhoz. Ezt így jellemezhetnénk: megszolgálni az üdvösségért. Luther idejében ez volt az általánosan elfogadott út. Az emberek pontosan követték az egyház előírásait, böjtöltek, alamizsnát osztogattak. A felszínesek meg is nyugodtak ebben. Azok azonban, akik komolyan keresték az igazságot, nem találtak békességet benne. És mi? Mi mindnyájan született "katolikusok" vagyunk. Először mi is - ha észrevétlenül is - saját cselekedeteinket akarjuk üdvösségünk alapjává tenni. Isten türelmének nagy munkája kell ahhoz, hogy ettől megszabadítson bennünket. A helyes utat ebben mutatja meg az Ige: "... hisz abban, aki az istentelent megigazítja". Először tanácstalanul állunk, amikor világossá lesz előttünk, hogy a cselekedeteink nem vezetnek célhoz. Boldog az, aki ezt a kétségbeesést már átszenvedte. Csak amikor istentelenségünket és elveszettségünket maradék nélkül elismerjük, akkor borulhatunk annak a karjába, aki az istentelent megigazítja. Ez az új út. Tehát csak akadályozzuk Istent, ha erőfeszítéseinkkel és saját igazságunkkal az Ő jó tetszését ki akarjuk érdemelni. Az Úr azt akarja, hogy megmentésünkért a dicsőség egyedül Övé legyen. Ha vállaljuk azt, hogy mint kárhozatra méltó bűnösök, kik képtelenek vagyunk a jóra - kegyelemre vagy ítéletre - lábai elé borulunk, akkor Isten így szól hozzánk: "Most előttem igaz vagy"! Ez a mi megigazulásunk. Ha magunkat vakon rábízzuk Istenre, a legnagyobb betegségünk gyógyul meg: az Isten iránt való bizalmatlanságunk. Isten szemei a hitre néznek. A büszke "szentek" utálatosak Isten előtt. De az istenteleneket, akik fenntartás nélkül az Ő kegyelmére bízzák magukat, nem veti el magától. Ez az igazi evangéliumi út.