A fösvények az Úr ügyére az Ő helybeli gyülekezetüknek és a pogány világban levő kiküldöttek szükségletére szánt adományaikat gondosan kiszámítgatják, s azt jótékony és bölcs háztartásnak nevezik, de meg sem álmodják, hogy az olyan fösvénységgel magukat teszik szegénnyé.
Azzal mentegetőznek, hogy kötelesek gondot viselni saját családjukról és elfelejtik, hogy az Úr házának elhanyagolása a legbiztosabb útja annak, hogy saját házukat romba döntsék.
A gondviselés menete annyira Isten kezében van, hogy munkánkat várakozásunkon felül megáldhatja, vagy pedig keresztülhúzhatja tervünket, úgy hogy szégyennel és kárvallottan kell azt abbahagynunk.
Kezének egyetlen intésével a szerencse útjára fordíthatja járművünket, vagy pedig hajónkat a szegénység és nyomor mélységébe taszíthatja.
Az írás tanítja, hogy az Úr a szíves adakozót meggazdagítja, a fösvénynek pedig tapasztalni kell, hogy aki a részvétet visszafojtja, szükségbe jut. Széleskörű tapasztalataim folytán nyertem azon meggyőződést, hogy akik a legszívesebben adakoznak, azok egyszersmind a legboldogabb keresztyének is és azoknak jólétük szemmel láthatóan felvirágzik.
Láttam, hogy a jókedvű adakozó olyan gazdagsághoz jutott, amit álmában sem remélt volna soha. S éppen oly gyakran láttam, hogy a kopott, részvétnélküli fösvény szegénységbe jutott, azon zsugoriság következtében, melynek véleménye szerint elő kellett volna segíteni.
Az emberek a jó sáfárra mindig nagyobb és nagyobb összeget bíznak, az Úr is úgy tesz gyakran. Egész gabonarakományt ad azoknak vissza, kik egy kévét ajándékoztak el. Ahol nem ad gazdagságot, megszaporítja a keveset a megelégedés által. Ezt érzi az istenfélő szív, ha a tizedet Úrnak szenteli abból, amiben őt részesítette.
Az önzés először a maga házára tekint, de az isteni félelem először az Istennek országát és annak igazságát keresi. Az önzés idővel kárt hoz, az istenfélelem pedig gazdag nyereséget.
Hit kívántatik ahhoz, hogy Istennek megnyissuk kezünket, de tény, hogy megérdemli azt tőlünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése