A szív megszaggatása

„Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat” (Joel 2,13)

Az nem valami nehéz, ha mi belső, istenfélő hangulatunknak valami külső, látható módon, ruháink megszaggatásával adunk kifejezést, sőt nagyon gyakran valami képmutatásszerű ez, de valódi őszinte bánatot érezni nehéz, azért ritkább is. 

Az emberek minden habozás nélkül figyelembe veszik a külsőséges istentiszteleti rendeletek legcsekélyebb és legkényelmetlenebb szabályait, mert ez tetszik a testi érzékeknek, de az igaz istenfélelem nagyon megalázó és szívre ható, nagyon ellenkezik a testi embernek legbensőbb érzékével, sokkal inkább előnyben részesítenek valami tartalmatlant, világiast és feltűnőt. 

A külső szabályok jótékonyan hatnak a futólagos és ideig való értelemre, sőt hízeleg neki. A szem és fül meg vannak elégedve; az öncsalódás táplálódik; az önigazság felfuvalkodik, de ezek a külső megfigyelések nagyon csalárdak, mert a halálos órában és majd az ítéletnapon a léleknek valamivel többre van szüksége, támaszul valami igazabbra van szüksége, mint az üres alakiság és a tartalom nélküli látszat. 

Ha amellett nincsen meg az élő istenfélelem, akkor az istentisztelet hiábavaló és haszontalan, ha hiányzik annál az őszinte szív komolysága, akkor az istentiszteletnek minden külső alakja a mennyország felségének nagyszabású gúnyolása és vakmerő megcsúfolása. 

De a szív megszaggatása valami isteni és mélyen érzett hatás. 

Ez rejtett szenvedés, ami személyesen érezhető, nem valami külsőség, hanem a lélek mélyre ható műve a Szentléleknek, ami behat a hívő legmélyebb velejéig. Ez hatalmasan megalázó és teljesen ellentétben van mindennel, ami bűn, de épp ez által becses előkészítés azon kegyelmes vigaszra, amit dölyfös, meg nem alázkodott lelkek soha nem érezhetnek, ez teljes elhatározást munkál, ami egyedül csak az Isten választottainál található. Alapigénk arra szólít minket, hogy szíveinket szaggassuk meg, ámde ezek természetüknél fogva kemények, mint a márvány; tehát hogyan lehetséges? Fel kell vinnünk szívünket a Golgotára. 

Egykor a haldokló Üdvözítő hangja kősziklákat tépett szét, az még ma is olyan hatalmas.