Az Úr Jézus némelykor kinyilatkoztatja szeretetbeli szándékait jegyesének, a gyülekezetének.
Nem elégszik meg azzal, hogy hátuk mögött magasztalja őket; megmondja fülük hallatára: „Íme, szép vagy én mátkám, íme szép vagy!” Ez ugyan nem közönséges modora; Ő bölcs barátunk és jól tudja, mikor kell visszatartania szeretete ömlengéseit, de azt is, mikor teheti ezt minden tartózkodás nélkül; vannak idők, mikor ebből nem csinál titkot; idők, mikor minden leplezgetés nélkül feltárja szívét az övéinek. Tetszik némelykor a Szentléleknek, hogy lelkünknek Jézus szeretetéről egész barátságosan és kegyelmesen szóljon. Veszi azt, ami Krisztusé, azután nyilvánítja nekünk.
Nem hallunk valami hangokat a felhőkből és nem látunk valami jelenést az éjszakán, mégis kapunk olyan bizonyos tanúságot, mint ama kettőnek egyikétől. Ha egy angyal szállna ide az égből, ki a szentet kioktatná személyesen Jézusnak iránta való szeretetéről, akkor az a bizonyíték nem lenne egy hajszálnyival sem találóbb, mint az, amit a Szentlélek maga visz a szívbe.
Kérdezd meg Istennek azon gyermekeit, kik legközelebb laknak a menny kapuihoz, s majd megmondják neked, hogy értek ők már olyan időt, hogy Krisztusnak irántuk való szeretete oly tiszta és bizonyos volt előttük, hogy azon épp oly kevésbé kételkedtek, mint azon, hogy ők valóban léteznek. Úgy ám, kedves hívő lélek; te meg én is élveztünk már az Úr jelenlétében felüdítő időket, akkor hitünk elérte bizonyossága legmagasabb tetőpontját.
A leggyermekiesebb buzgalommal hajtottuk fejünket Jézus ölébe, s ama szeretett tanítvány, mint János is legkevésbé sem kételkedtünk Mesterünk szeretetében.
Sőt többet mondok, ez a félelmes kérdés: „Uram, én vagyok-e az, aki elárul tégedet?” távolról sem jutott többé eszünkbe. Ő megcsókolt minket szájának csókjával és szívbéli ölelésével megfojtotta bennünk a kételyt. Szeretete kedvesebb lett előttünk a bornál.
Mily jó nekem! Lelkem barátja
Szerető közelében nyughatom.
El, félelem! Íme, azt várja,
Hogy csüggedésem elhagyom.
Mennyország ez már itt e földön, -
Nos, mily öröm lesz majd odafenn!
********************************
„Örök szövetséget szerzett velem” (2 Sámuel 23,5)
Ez a szövetség isteni az ő eredetében. „Örök szövetséget szerzett velem”.
Ó, nagy szó: az Úr maga!
Figyelj kedves lélek: Isten, az örök Atya, tényleg szövetséget kötött veled; igen, ugyan az az Isten, ki egyetlen szavával teremtette a világot a semmiből; Ő, aki nyájasan leereszkedett magasztos felségéről, karon fog téged és szövetséget köt veled.
Nem olyan tény-e ez, mely szívünket örökké elragadtatná, ha csodás leereszkedését képesek lennénk felfogni és megérteni? „Szövetséget kötött én velem”. Nem valamely király kötött velem szövetséget, már ez is sok lett volna, hanem a királyoknak Királya e földön, a seregeknek Ura, a teljes Tökéletesség, az idők Jehovája, az örök Isten kötött velem „örökkévaló” szövetséget.
De vedd figyelembe, itt valami különös viszonyról van szó. „Örök szövetséget szerzett velem”. Ebben valami kedvesség rejlik minden hívő részére. Az engemet nem illet, hogy a világnak békességet adott, nekem azt kell tudnom, velem szerzett e szövetséget? Ó, boldog bizonyosság, hogy immár tudom: „örök szövetséget szerzett velem!” Ha ezt nekem Isten, a Szentlélek határozottan biztosítja, akkor üdve az enyém, megváltása enyém, szíve enyém, Ő maga az enyém: Ő az én Istenem!
Milyen becses, hogy részesei vagyunk Isten ígéreteinek: „meg nem töröm az én szövetségemet, meg sem változtatom, mely az én számból jött ki”.
Erről akarok éneket zengeni, mint Dávid az ő halála idején, habár házam nem is lenne úgy Istennel, mint a szívem kívánja.
„Mert a hegyek meginoghatnak, és a halmok megrendülhetnek, de az én irgalmasságom tőled el nem távozik és az én békességemnek szövetsége meg nem szűnik, azt mondja a te könyörülő Urad”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése