Mózes alatt változott meg először a prófétai szolgálat, ugyanis különvált belőle a pap. Mózes felkente Áront és azután már többé nem végzett papi szolgálatot, ez a koheniták feladata lett. Ez az időszak volt a törvényadás és a néppé válás ideje.
Új korszakot a királyság hozott. Izrael királyait Sámuel próféta kente fel (először Sault, azután Dávidot). Ezután Jeruzsálemben csak Dávid utódai uralkodhattak a Messiás-királyig bezárólag. A kettős királyság idején is próféták jelölték ki az új dinasztiákat (az elsőt, Jeroboámot a silói Ahió az utolsót, Jéhút, Elizeus egy tanítványán keresztül). Bár voltak olyanok, akik prófétai szó nélkül ragadták magukhoz a hatalmat, mint Omri (Akháb apja), vagy a Jéhú dinasztiát váltó utolsó királyok. Péter is Sámuel prófétától jegyzi az új időszámítást, amikor az Ékes-kapunál meggyógyult béna este után így prédikál (ApCsel3):
„A próféták is - Sámueltől és az utána következőktől fogva -, akik csak szóltak, mind ezekről a napokról jövendöltek. Ti vagytok a fiai ezeknek a prófétáknak és annak a szövetségnek, amelyet Isten atyáinkkal kötött, amikor így szólt Ábrahámhoz: És a te magodban áldatik meg a föld minden nemzetsége.Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el Szolgáját, aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából.” (24-26)
Sámuel átmenetet képviselt a törzsszövetségből (bírák kora) a dinasztikus, központosított királyság korába, de nem csak erről volt nevezetes. Rendkívül karizmatikus személyiség volt, akiben a kijelentés olyan erősen működött, hogy Saul szolgája teljes meggyőződéssel ajánlotta a szamarak megkereséséhez is. Ő alapított először próféta-iskolát, amely szinte újszövetségi alapokon állt. A közhatalom gyakorlástól visszavonult prófétát úgy látjuk Rámában, mint aki tanítványok elöljárója, akik hangszerrel kísért és énekelt imák (zsoltárok) közepette prófétáltak. A Szent Szellem működése pedig olyan erős volt, hogy nem csak Saul katonái, hanem maga a király sem tudta kivonni magát a hatása alól. Az üldöző mezítelenre vetkőzött a próféta lábainál, mert a Szellem így emlékeztette arra, hogy mezítelenül jött a világra, és semmije sincs, amit ne úgy kapott volna. (Ezért nem kellene az Istentől kapott hatalmát Isten akarat ellen fordítania.) Saul azonban hiába volt három napig egyfolytában a próféták között, a döntését Dáviddal kapcsolatban nem változtatta meg. Ebből azt is megérthetjük, hogy a Szellem inspirációja – bármilyen erős – önmagában nem elegendő ahhoz, hogy helyes és jó döntést hozzunk. Saulban az irigy féltékenység, a hatalomba való görcsös kapaszkodás felülírta a Szellem inspirációját. Inkább a gonosz szellemre hallgatott, amely gyötörte. Dávidot ellenben jogosan tekinthetjük Sámuel egyik tanítványának – bár erről az Írás nem közöl közvetlen adatot. A zsoltáréneklés és a hangszeres játék tudományát azonban felkenetése után éppen Rámában tanulhatta meg a betlehemi ifjú, Sámuel próféta iskolájában. Ahogyan a rajta megnyugvó Szellem tette bátorrá a pásztori munkájában is. Bátyjai kifejezetten vakmerőnek tartották, de vakmerősége nem „vakságon”, hanem a Szent Szellem inspirációján nyugodott, ahogy kezdetben Sault is ez a bátorság jellemezte. Sámuel tehát több szempontból is mérföldkövet jelentett a prófétálásban, de a leglényegesebb változás az volt, hogy a dinasztikusan öröklődő papi és királyi hatalom ellensúlyát képezték a próféták. Az ószövetség ideje alatt a királyok legfontosabb tanácsadói voltak, akiknek a segítségével kutatták Isten akaratát – és néha ellenségei is, ha a király a politikai, hatalmi játszmák vagy az idegen kultuszok követőjévé vált. A próféták feladata volt őrködni a Mózesi Törvény és a tiszta monoteizmus felett, amely minden fellángolás (megtérés) után szinte azonnal hanyatlani kezdett, ahogyan Izrael fiai igen hamar letértek az Útról a Tízparancsolat kinyilatkoztatása után, amikor aranyborjút készítettek maguknak. A próféták épen ezért ostorozták koruk elhajlásait és egyúttal beszéltek annak a Prófétának az eljöveteléről, akit már Mózes is megígért („Prófétát támaszt nektek az Örökkévaló, olyat, mint engem…) és aki tökéletesen betölti majd mind a király, mind a főpap feladatát. Ennek a prófétának az eljöveteléről beszél Péter a béna ember gyógyulása kapcsán az Ékes-kapunál egybesereglett embereknek. Erre hivatkozva hirdeti nekik, hogy „ti vagytok a próféták fiai”, azaz örökösei, vagyis itt és most, a názáreti Jézusban teljesedett be mindaz, amit a próféták a királyságról és a papságról hirdettek. (A másik két hivatkozási alap pedig az Ábrahám magváról szóló ígéret (lásd Galata 3), illetve Ésaiás prófétának az Úr szolgájáról mondott híres ciklusa a vigasztalások könyvében – ide értve a híres 53. fejezetet is az Úr szenvedő szolgájáról).
Ez azt jelenti, hogy az újszövetségben alapvetően megváltozott a prófétálás és annak természete is. Hiszen az újszövetség már nem egy földi teokráciát hirdet, hanem Isten Országát, melynek egy tökéletes pap-király áll az élén. Így a prófétának már nem a hatalom ellensúlyozása lesz a fő célja, hanem annak hirdetése, hogy ki ez a Király, mi ez a Királyság, és miről szól.
Isten Országa már nem fikció, jövőre vonatkozó ígéret, hanem valóság, amely először bennünk jön létre, majd a maga idejében eltörli és újjáteszi a bennünket körülvevő világot is, nekünk is egy új testet adva. Ezért súlyosan tévednek azok, akik az újszövetségi prófétálást a patriarchák vagy az izraeli teokrácia korából akarják levezetni. Új a szövetség, újak az ígéretek, új a papság és új a prófétálás is.
Görbicz Tamás-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése