„Ha élünk, az Úrnak élünk.” -(Róma 14,8)
Ha az Isten előtt helyes lett volna, úgy mindegyikünk megtérésének pillanatában a legszívesebben azonnal a mennybe ment volna. Nem okvetlen szükséges az örök életre való előkészülésünkhöz, hogy sokáig itt kelljen időznünk. Nagyon lehetséges, hogy valaki a mennyben felvétetik és alkalmasnak bizonyul, hogy a szentek örökségének, mely a világosságban van, részesévé legyen, jó lehet éppen csak rövid ideje, hogy a Jézusban való hithez jutott.
Habár szentségünk egy hosszú és szakadatlanul haladó munka s mi nem leszünk azzal készen, míg testünket le nem vetjük és be nem megyünk a belső szentélybe. Mindazáltal az Úr, ha az volna az Ő kegyelmes akarata, elváltoztathatná a tökéletlenséget tökéletességre és rögtön felvehetne minket a mennybe.
Ugyan miért vagyunk még itt? Vajon akarja-e Isten a szükségesnél csak egyetlen szempillantásnál is hosszabb ideig távol tartani az Ő szeretett gyermekeit a paradicsomtól?
Miért áll még az élő Isten serege a harcmezőn, hacsak egyetlen támadás is győzelmet juttatna neki? Miért bolyong népe még mindig a pusztában ide-oda, hiszen szájának egyetlen szava az óhajtott ígéret föld közepére, a mennybe helyezhetné őket?
A felelet így hangzik: Azért vannak itt, hogy az „Úrnak éljenek” és másokkal is megismertessék szeretetét. E földön maradunk, mint magvetők, kik a jó magot hintik, mint földművesek, kik az ugart szántják, mint üdvkövetek, kik békét és üdvöt hirdetnek.
Itt vagyunk, mint „a föld szava”, hogy áldásul legyünk a világnak. Itt vagyunk, hogy Krisztust életünkkel megdicsőítsük. Úgy vagyunk itt, mint az Ő munkásai és „munkatársai”.
Bár megfelelne életünk az Ő céljának! Éljünk komoly, tevékeny és szent életet, „az Ő dicsőséges kegyelmének dicséretére.”
Addig is vágyódunk Ő nála lenni és naponként énekeljük:
Veled óhajtok Jézusom
Lenni abban az örömben,
Íme, reád várakozom
Menyegzői öltönyben.
Vidáman nézek menny felé,
Szívem folyton csak arra kér:
Jövel hamar Úr Jézus!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése