Napi áhítat, -A legnagyobb név

A győzelem előzménye az önmegtagadás

Olvasmány: Fil 2,5–11

„Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”

Magyarázat

A Krisztus-himnusz záróakkordjaként az Úr Jézust látjuk felmagasztalva. Kötőszóval kezdődik igénk: Ezért. Miért is? Mivel Krisztus megalázkodott, szolgált, engedelmes volt a csúfos kereszthalálig, Isten felmagasztalta őt, a legnagyobb nevet adta neki. Számunkra is szól ma az ige: sokan szeretnék azt, hogy Isten emelje, felmagasztalja őket a megaláztatás, szenvedés, önmegtagadás vállalása nélkül. Pedig a dicsőséghez a halálon (az óember halálán) keresztül vezet az út. Nem népszerű ez az evangélium. Itt nem földi dicsőségről, hanem mennyei, kimondhatatlan dicsőségről beszélünk. Ezért kedves testvérem, ha itt talán hited miatt megaláztatásban van részed, bátorítson a tudat, Krisztus is ezt az utat járta. Ahogyan az Úr Jézusnak adatott a dicsőség, nekünk sem kell könyökölni, magunkat előtérbe helyezni. Istennek gondja lesz rá, hogy gyermekeit a megfelelő helyen és időben értékeljék. Hadd jegyezzük meg azonban, hogy az Úr Jézus státusza egyedi, ilyen hódolatra csak ő méltó.
Meggyőződve arról, hogy Jézus az urak Ura, mi sem tehetünk mást, mint hogy megalázkodunk előtte, meghajlunk a legnagyobb név előtt, hogy az utolsó napon ne kényszerű legyen meghajlásunk!

(Vékás Benjámin)