Az én szavamnak Isten szavára kell épülnie. Isten ezt mondja: "Nem hagylak el", így én bátran mondhatom: "Az Úr az én segítségem, nem félek..." - nem engedem, hogy elárasszanak a rossz előérzetek. Ez nem jelenti azt, hogy meg sem kísért a félelem, de akkor is emlékszem majd Isten biztatására. Megtelek bátorsággal, mint az a gyermek, aki "összeszedi magát", hogy atyja kívánságának eleget tegyen. Olyan sokan meginognak hitükben; amikor jönnek a félelmek, elfelejtik Isten biztatását, elfelejtenek mélyen lélegzeni szellemileg. Egyetlen úton űzhetjük ki a rettegést magunkból, ha Isten biztatására figyelünk. Mitől rettegsz? Nem vagy gyáva, készülsz bátran szembenézni a nehézzel, mégis ott lappang benned a rettegés. Mikor senki és semmi sem segíthet rajtad, akkor mondd ezt: "Az Úr az én segítségem, ebben a percben, mostani helyzetemben is." Megtanultad-e, hogy csak akkor állj elő dolgokkal, ha már hallgattál Istenre, vagy már kimondtad és azután próbálod összhangba hozni Isten Igéjével? Fogóddz meg erősen az Atya biztatásába és azután mondd nagy bátran: "Nem félek!" (Zsolt 118,6). Nem számít, milyen gonoszság, vagy igazságtalanság vár rád ezen az úton, Ő ezt mondta: "Nem hagylak el soha." A gyengeség is akadály lehet, odafurakodik Isten biztatása és a mi feleletünk közé. Amikor tudatára ébredünk, milyen gyengék vagyunk a nehézségekkel szemben, a nehézségek óriásokká nőnek, mi magunk pedig nevetségesen kicsivé leszünk, Isten pedig mintha nem is volna.
Emlékezz ilyenkor Isten biztatására: "Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled." Megtanultunk-e már azon a hangon énekelni, amit Isten szólaltatott meg?
Betölt-e mindig az a bátorság, amely így szól: "Az Úr az én segítségem"? (Zsolt 56,5)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése