Szabadításod
után sóvárog lelkem, igédben reménykedem. Sóvárogva tekintek
ígéretedre: Mikor vigasztalsz meg engem? Bár olyan vagyok, mint a füstre
tett tömlő, nem feledkezem meg rendelkezéseidről. Hány napja van még
szolgádnak? Mikor tartasz ítéletet üldözőimen?
Mi a lélek
sóvárgásának célja? Isten szabadítása, vigasztalása. És mi a reménye?
Isten szava, igéje. Nincs olyan ember, aki baj esetén ne sóhajtozná
Isten nevét, vagy hívná Őt segítségül. Ez az ember lelki genetikájának
egyik legfőbb vonása. Legyen azaz ember akár olyan, aki ismeri az Élő
Istent, vagy épp olyan, aki nem. Mindkét esetben ott hangzik az ajkukon a
„Jaj Istenem” kifejezés. De mit is látatott velem meg ezen keresztül is
az én drága jó Atyám? Azt, hogy nemcsak felületének, vagy szélességének
kell lennie az Isten iránti szeretetnek és megismerésnek, hanem
mélységének is. Mint ahogy azt nyíltan láthatjuk a zsoltáros egyértelmű
szavain keresztül. El van keseredve. Tehetetlennek, esendőnek érzi
magát, de mégis Istenhez szalad és nem éri be egy egyszerű „Istenem –
Istenem” felkiáltással. Ezzel nem azt mondom, hogy ez a felkiáltás
megvetendő lenne, sőt igenis erő van benne, ha van mögötte igazi
szívbéli várakozás van az Élő Istenre és az Ő szavára. Erről győzött meg
ma az ige. Tehát fontos az, hogy ha hirdetjük az igét, akkor ne csak
felületeit mutassuk meg annak, hanem mélységeit is. Mert Isten
kiáltásunkat minden időben meghallgatja, és választ ad rá. Legyen az
örömteljes, vagy épp oly nehézségekkel teli, mint a zsoltárban
felkiáltónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése