Alfred Christlieb: Bizonyságaid örökkévaló örökségem

Ezt mondta az Úr Noénak: Menj be a bárkába! És az Úr bezárta utána az ajtót.      l.Móz. 7,1.16

Egy évet és tíz napot kellett Noénak a viharoktól rázott és az özönvíztől körültombolt bárkában eltöltenie. A bizalomnak és várakozásnak nehéz iskolája volt ez. A bárka nem olyan volt, mint a hajó, hogy evezővel vagy egyéb szerkezettel irányítani lehetett volna, hogy a veszélyt jelentő sziklákat kikerülje. Egy óriási "láda" volt ez, amelybe Noé be volt zárva. Aki átélt már vihart tengeren, vagy látott hegyről leomló áradatot, az el tudja képzelni, hogy a bárka úgy dobálózott, mint egy dióhéj, s minden percben ki volt téve annak a veszélynek, hogy sziklába ütközik és darabokra szakad. Mit tehetett Noé, hogy az ilyen pusztulást elkerülje? - Semmit! - Teljesen rá volt utalva Isten megőrző kezére. Hitéletünk érésére nézve alig képzelhető el jobb helyzet az ilyennél, amikor vakon és minden segítség nélkül rá kell hagyatkoznunk az Úrra. A várakozás iskolája is nehéz lehetett Noénak. A holló és galamb kibocsátása bizonyossá tette afelől, hogy a föld felszáradt. Noé a tetőt is felnyitotta. De mivel Isten zárta be az ajtót, Istennek kellett kinyitnia is, és parancsot adni: "eredj ki a bárkából", ami végül meg is történt (8,16). Mivel Noé a bizalomnak és várakozásnak iskoláját türelmesen kijárta, Isten új áldást ajándékozhatott neki: új szövetséget és új ígéreteket.