Részeseivé lettünk az isteni természetnek az ígéretek által; de az isteni természetet szokások kialakításával kell "használnunk". Az első ilyen szokás, hogy észrevegyük: Isten gondoskodik rólunk. "Nincs rávalóm, hogy megszerezzem" - mondjuk és ebben a mondatban az egyik legnagyobb hazugság rejtőzik. Az élet más síkján is nagyon ízléstelen pénzről beszélni, a szellemi életben is; mégis úgy beszélünk, mintha mennyei Atyánk kitagadott volna minket. Igazi szerénység jelének tartjuk, ha egy nap estéjén elmondjuk: "Ó, igen, éppen csak átjutottam, de nagyon komoly küzdelem volt." Pedig a mindenható Isten a mienk Jézus Krisztusban! Ha mi készek vagyunk engedelmeskedni neki, Ő igénybe veszi a legkisebb porszemet és a legtávolabbi csillagot is arra, hogy megáldjon. Mit számít, ha nehezek a külső körülmények? Miért ne lennének nehezek?
Ha önmagunkat sajnáljuk és jajgatunk, ahelyett hogy fényűzésnek tekintenénk a nélkülözést, akkor Isten gazdagságát száműzzük az életünkből és másokat is akadályozunk abban, hogy Isten gondviselésére bízzák magukat. Nincs kártékonyabb bűn, mint az önsajnálkozás, mert félretolja Istent, trónra ülteti az önzést és panaszra nyitja a szánkat. Életünk szellemi élősdi lesz; nem szép és már nem bővölködő ez az élet. Amikor Isten elégedett kezd lenni velünk, kiforgat minden képzelt gazdagságunkból, amíg meg nem tanuljuk, hogy minden forrásunk benne van (Zsolt 87,7).
Ha Isten fensége, kegyelme és hatalma nem ábrázolódik ki bennünk úgy, hogy tudatában sem vagyunk annak, akkor felelőssé tesz minket ezért. "Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét" (2Kor 9,8), ezért tanuld meg másokra tékozolni ezt a kegyelmet! Viseld magadon Isten lényének a bélyegét és áldása mindig átárad majd rajtad mások felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése