(Lk 17,15-16)
A tíz bélpoklos közül - akiket Jézus meggyógyított -, egy jött vissza, hogy hálát adjon neki.
Három körülmény teszi ezt a hálaadást különösen értékessé. - Ez az ember jött, pedig a szükség már nem kényszerítette. Első jövetelét az Úrhoz betegség okozta. Ez már megszűnt, ő azonban mégis visszajött Jézushoz.
Hányan vannak, akik nem keresik már a magános és közös imádságot, mihelyt a baj elmúlt. Az első világháború kezdetén tódultak az imaórákra. Amikor az első győzelmi hírek megérkeztek, sokan távolmaradtak.
Ez a samaritánus visszajött; társai mind más utat jártak: egyetlenegy sem tért vissza a Megváltóhoz. Ő is azt mondhatta volna: ha a többiek nem mennek, nekem sem szükséges. Ez az ember azonban nem a tömeget követte, hanem saját szíve tanácsát. Így indult el a Jézushoz vezető úton, noha senki sem ment vele.
Kérjük Istentől azt a szent szívbeli önállóságot, hogy akkor is tudjunk az Úr útján járni, ha senki nem jön velünk!
Végül ő Jézushoz ment, noha samaritánus volt. A zsidók nem tartottak kapcsolatot a samaritánusokkal. (Jn 4,9) A samaritánusok nem adtak szállást Jézusnak, mivel Jeruzsálembe ment. Ha a meggyógyultnak is olyan előítéletei lettek volna, mint kortársainak, akkor távol maradt volna Jézustól. Családunk, munkatársaink előítélete nem tart-e vissza az imádkozástól, vagy nem fojtja-e el hálánkat?
Hasonlítsunk az egy hálás samáriaihoz, és ne a kilenc hálátlanhoz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése