''Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást''
(Példabeszédek 10:22)
Amikor Jákob kétségbeesetten megragadta az angyalt, és
könnyek között esdekelt, a mennyei követ, hogy próbára tegye Jákob
hitét, emlékeztette bűnére, és igyekezett elmenekülni tőle. De Jákob nem
engedte el. Tudta, hogy Isten kegyelmes, és bízott a könyörületében.
Hivatkozott a bűnbánatára, és szabadulásért esedezett. Amint felidézte
az életét, majdnem kétségbeesett, de szorosan fogta az angyalt, és
buzgó, gyötrődő lélekkel kitartóan könyörgött, amíg nem győzött.
Ugyanezt fogja Isten népe is átélni a gonoszság hatalmával vívott utolsó
küzdelmében. Isten próbára fogja tenni hitüket, állhatatosságukat,
szabadító hatalmába vetett bizalmukat. Sátán megkísérli megrémíteni őket
sorsuk reménytelenségének gondolatával... Rájuk nehezedik hibáik
tudata, és megvizsgálva életüket, minden reményük elvész. De Isten nagy
kegyelmére és saját őszinte bűnbánatukra gondolva, Isten ígéreteire
hivatkoznak, amelyeket Krisztus által a tehetetlen, bűnbánó bűnösök
kaptak. Hitük nem lankad, ha imájukra nem kapnak azonnal választ. Isten
erejébe kapaszkodnak, mint Jákob az angyaléba, és ezt mondják
''Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet'' (1Móz 32:26).
Jákob története
mégis azt bizonyítja, hogy Isten nem veti el azokat, akiket bűnre
csábítottak, de bűnbánattal visszatértek Istenhez. Jákob alázat, bizalom
és hit által győzött ott, ahol a saját erejével küzdve kudarcot
vallott. Isten így tanította meg a szolgáját arra, hogy csak az ő
hatalma és kegyelme adhatja meg neki azt az áldást, amire sóvárog. Így
lesz azokkal is, akik az utolsó napokban élnek. Amikor veszélybe
kerülnek, és kétségbeesés tölti el a lelküket, egyedül a Krisztus
érdemei általi engesztelésre támaszkodhatnak. Önmagunktól semmit sem
tehetünk. Tehetetlenségünkben és érdemtelenségünkben a megfeszített és
feltámadt Megváltó érdemeiben kell bíznunk. Senki sem pusztul el, aki
ezt teszi.
Ellen White írása alapján-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése