Isten szolgájának sokszor kell egyedül megállnia. Keresztyén életünk első szakaszán sok csalódás ér: emberek, akik világító fáklyák voltak, kilobbannak. Akik pedig egykor mellettünk álltak, elszakadnak tőlünk. Meg kell ezt szoknunk, hogy észre se vegyük, ha egyedül maradunk. "Mindnyájan elhagytak... de az Úr mellettem állott" (1Tim 4,16-17).
Hitünk ne az elmúló, hanem a soha ki nem alvó fényre épüljön.
Amikor "nagy" emberek elmennek, csak addig szomorkodunk, amíg megértjük, hogy menniük kellett.
Az egyetlen, ami megmarad az, hogy mi magunk nézzünk Istenre. Semmi ne tartson vissza attól, hogy komolyan szembe nézz Istennel, mind magadra, mind pedig tanításodra nézve.
Valahányszor hirdeted az Igét, nézz bele előbb Isten arcába, akkor kezdettől végig ottmarad a dicsőség. A szolgáló testvér szüntelenül Istenre tekint és azután elindul, hogy beszéljen az emberekkel. Krisztus szolgáinak ismertetőjele, hogy öntudatlanul is sugárzik az arcuk. "Mózes nem tudta, hogy orcájának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott" (2Móz 34,29).
Nem arra vagyunk elhíva, hogy kétségeinket mutogassuk, vagy kifejezésre juttassuk Istennel való életünk rejtett elragadtatásait.
A munkás élet titka abban rejlik, hogy mindig összhangban marad Istennel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése