Alfred Christlieb: Bizonyságaid örökkévaló örökségem

Amikor el akarták indítani a ládát, ezt mondta Mózes: Kelj fel, Uram, és széledjenek el a Te ellenségeid!      4.Móz. 10,35

Minden alkalommal, amikor a szövetségláda tovább vonult, Mózes első dolga az volt, hogy kezét imádságra emelje. Pedig a láda indulásánál Mózesnek bizonyára nagyon sok tennivalója volt. Mondhatta volna: most ellenőriznem kell, hogy a léviták vigyáznak-e a szent sátorra; meg kell néznem, hogy Júda a sereg élén áll-e; saját dolgaimnak is utána kell néznem, hogy vajon Józsué mindent rendbe tett-e, imádságra éppen most nincs időm! De Mózes nem ezt tette. Mihelyt a felhőoszlop felemelkedett, mihelyt a vonulás elkezdődött, ő szakított időt imádkozásra. Bárcsak hasonlítanánk ebben Mózesre! Mennyi mindent elrontunk amiatt, hogy az imádságot nem az első helyre tesszük. Azt gondoljuk, időt nyerünk azzal, ha imádság helyett dolgozunk. Pedig csak sok időt elvesztünk azzal, ha dolgainkat nem imádsággal kezdjük. Eliézer bizonyára nem vesztett időt azzal, hogy Lábán városába érve leszállt a tevéről, Isten vezetéséért imádkozni (l.Móz 24,12). Így sokkal hamarabb elérte célját, mintha várakozás nélkül házról házra járva kérdezősködött volna. Nehémiás sem veszített semmit azzal, hogy mielőtt választ adott volna a király kérdésére, amikor kívánsága felől érdeklődött - előbb a menny Istenéhez könyörgött (Neh. 2,4). Szabadságot, útravalót, engedélyt Jeruzsálem falainak megépítésére - egy csapásra megkapott imádságára feleletül. Minden új nap egy útszakasz számunkra. Kezdjünk minden napot imádsággal! S ha napközben emelkedik fel számunkra Isten ládája, hogy valahová tovább vigyen minket, akkor először imádkozva nézzünk fel az Úrra, még ha egy ilyen rövid sóhajjal is: Kelj fel, Uram!