Bizonyságaid örökkévaló örökségem

De amikor a vízből kiléptek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt. (Csel 8,39.)

Fájdalmas az olyan személytől elválni, aki áldássá lett az életünkben. Igénk ilyen esetre nyújt vigasztalást. Mikor következett be az elválás? A keresztség után, akkor, amikor Fülöp elvégezte az Istentől rábízott feladatot. Isten azokat az embereket, akiket mint az Ő eszközeit szeretünk és tisztelünk, addig hagyja mellettünk, amíg az Ő kegyelmi tervét nem teljesítik. Csak akkor, s nem előbb, elveszi azokat tőlünk. Az elválasztást az Úr Lelke vitte végbe. Hogy mit jelent ez a kifejezés: "Az Úr Lelke elragadta Fülöpöt..." - nem tudjuk könnyen megmagyarázni. Bizonyára azt, hogy csak az imént összekötött szálakat nem emberi önkény szakította el, hanem maga az Úr volt az, aki az elválást véghez vitte. Ha felismerjük az Úr kezét, akkor az ilyen elválásoknál nem panaszkodunk hangosan, mint az a világban történik. Mi lett a következménye az elválásnak? "Az udvari főember nem látta többé Fülöpöt." Bizonyára tiszteletteljesen nyugodott meg rajta a tekintete. Milyen szívesen magával vitte volna hazájába, hogy ott tovább tanítsa őt is és honfitársait is Isten beszédére! Isten gondolatai azonban magasabbak és jobbak az ember gondolatainál! Amstein evangélista beszélte el egyszer, hogy gyümölcsfái közül egy "függőfává" vált, amely gondos bánásmód után sem akart növekedni. Egy szakember jött rá az okára. A csemetét az elültetésnél nagyon szorosan hozzákötötték a támasztókaró-hoz. Amikor a laza föld a fácska körül lejjebb-lejjebb süllyedt, a fa nem tudott a kötés miatt a talajjal süllyedni. A gyökerek a termőtalaj fölött lebegtek. Isten nem bánt így a főemberrel, nem kötötte Fülöphöz, hanem átélhette azt, amit Pál mond a 2.Kor. 1,21-ben: "Aki minket veletek együtt a Krisztusban megerősít és felken, Isten az!"