Azt hiszem, egy sincs közülünk, aki nem úgy beszélt volna, mint Péter. Nagyon szerette Jézust. Hatalmas dolgokat remélt tőle. Látta, milyen szükség van rá abban a társadalomban. És féltette, személyes szeretetből is. Hogyne tiltakozott volna még a gondolata ellen is annak, ami bekövetkezett! Miért vállalja valaki önként a legcsúfosabb halált? Ez őrültség! "Isten mentsen!" Jézus nem is bűnként dorgálja ezt a magatartást. Emberinek nevezi. De az emberi magatartás nem elég annak, aki őt követi. Talán éppen ez az újjászületés, amit követel és ígér. Mássá lenni, nem természetinek, ösztönszerűnek, önközpontúnak. Ez mind a magam céljára és szempontjaira van tekintettel. Az Istentől várt magatartás az eszközszerűség: ha arra van szükség, feláldozom magam, mert én csak szolgálni akarok. Életem saját célját Isten valósítja meg, én az Isten céljait szolgálom. Ez hát a sátáni: az öncélúság. Jézusban nyoma sincs az öncélúságnak. Azért tanít minket is arra: kövessetek engem, aki elveszti az életét az én követésemben, az fogja megkapni azt Isten kezéből.
Uram, Te tudatosan kész voltál feláldozni magad, hogy megtaníts az igazi Isten szerint való életre és megválts az önzés, a bűn, a bűnhődés, a kárhozat ördögi köréből. Én félek az önfeláldozástól. Pedig naponta áldozom fel magam a kenyérért, a családomért, a tekintélyemért. Vajon ezt mind csak magamért teszem? Mutasd meg, Uram, jóhiszeműen végzett munkám mikor válik sátánivá, ne tévedjek úgy, mint Péter. Értsem meg, mit kívánsz tőlem valójában, hogy tudatosuljon bennem a szolgálat értelme és értéke annyira, hogy még gyermekeimet is képes legyek arra nevelni. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése