Amikor Jézushoz engeded az embereket, akkor a szívükre figyelsz. Amikor az egyházhoz, akkor a viselkedésükre.
„Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.”
Magyarázat

Egy nagypapa elmondta, hogy bár szereti az unokáit, nincs türelme hozzájuk. „Miben tapasztalja ezt?” – kérdeztem tőle. „Amikor kijönnek velem a műhelybe, elmondom nekik, mit kell csinálniuk, és nem tudják azt csinálni, végül inkább megcsinálom én” – válaszolta.
Ahogy idősödünk, bizony csökken a türelmünk. Ismerem a fent említett unokákat, akikre most az a panasz, hogy nem akarnak a nagyszülőknél időt tölteni, inkább maradnak otthon a számítógép előtt, amire egyesek azt mondják, ilyenek a mai fiatalok. Csakhogy ezek a gyerekek ott akartak lenni a nagyszülőknél, de nekik már nem volt türelmük mindent megmutatni. Nem engedték őket oda „közel a tűzhöz”.
A gyülekezetben is tudjuk ezt csinálni. Egy frissen megtért embertől elvárjuk, hogy ismerje a szokásainkat, a Bibliát, imádkozzon úgy, mint mi. Nem segítjük a lelki nagykorúsághoz ezeket az embereket, nem engedjük szolgálni őket, mert nem „elég jók” hozzá. Vagy épp magunkról mondjuk azt, hogy nekünk már nem fog menni a szolgálat, ezzel önmagunkat tiltva el Krisztus közelségétől. Pedig akár másban, akár magunkban fojtjuk el a gyermeki kíváncsiságot Isten iránt különböző okokból, Jézus közösségétől és áldásaitól fosztjuk meg őket és magunkat.
Imaáhítat

Könyörögjünk pásztori lelkületű gyülekezeti elöljárókért (1Pt 5,1–4)
(Boncz Zoltán)