,,✨🌹Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk. És akkor az ő színe előtt azzal biztatjuk a szívünket, hogy bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud. Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt; és amit csak kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte.,, János első levele 3:18-22
A hitünket – a kapcsolatunkat Istennel – sokféleképpen éljük meg.
Ami az egyikünket feltölti, segíti az Istennel járásban, az nem biztos, hogy ugyanolyan lelkesítő a másikunk számára.
Ez így természetes, hiszen más és más lelki alkatúak vagyunk, különböző lelki ajándékokkal megáldva.
A másokról való gondolkodás az egyik ilyen mód.
Mindannyian meg tudjuk tenni – mindannyian másként, a lehetőségeink és képességeink alapján.
Ha elmulasztjuk megtenni azt, amivel másoknak segíthetnénk, azt Jakab, bár lehet, hogy radikálisnak hangzik, bűnnek nevezi (Jakab 4:17).
Vannak, akiknek tudatosan oda kell figyelniük arra, hogy észrevegyék azokat, akiknek segíthetnek, másoknak mi sem természetesebb ennél.
Ők ebben élnek, ez az ő „lelki szeretetnyelvük”.
Amikor gondoskodnak valakiről, aki segítségre szorul, akkor érzik magukat igazán közel Istenhez, számukra a jó cselekedetek az istentisztelet.
Ők „nem szóval szeretnek, hanem cselekedetekkel”.
Nem azért, hogy cserébe mások is jót tegyenek velük, és nem azért, hogy a tetteikkel jó pontokat szerezzenek Istennél.
Viszont amikor a „szívük elítéli” őket (mert látják fogyatékosságaikat, hibáikat, bűneiket), akkor a tudat, hogy mivel szívből teszik a jót, az „igazságból valók”, és Isten, aki „nagyobb a szívüknél” ezt is tudja, bizalommal tölti be őket a jövő iránt.
Mert a mások iránti szeretetből fakadó tetteik közelebb vitték őket Megváltójukhoz.
Te közéjük tartozol?
(Simon Csaba)
