Adventről ⭐ Cseri Kálmán igehirdetéséből⭐

Alapige:1Kor 1,4-9.

Hálát adok értetek Istennek mindenkor, azért a kegyelemért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott. Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. 

Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. Hű az Isten, aki elhívott titeket az Ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, megalázzuk magunkat előtted és szeretnénk egyedül neked adni minden dicséretet, dicsőséget és hálaadást.

Magasztalunk téged gondviselő szeretetedért, hogy nem bűneink szerint bánsz velünk, hanem a te nagy irgalmasságod szerint.

Köszönjük az elmúlt hét sok ajándékát is. Köszönjük, hogy világított utunkon igéd, köszönjük az imádság nagy lehetőségét, köszönjük, hogy hallod és válaszolsz imádságainkra.

Bocsásd meg, Urunk, hogy annyira átitatott bennünket az ellened való lázadás, hogy sokszor akkor is vétkezünk, amikor nem akarunk.

Bocsáss meg minden önzést, szeretetlenséget, hiúságot, hitetlenséget, és elsorolni sem tudjuk azt, amivel bántunk téged és egymást. Légy irgalmas nekünk, bűnösöknek.

Kérünk, ajándékozz meg minket azzal az új élettel, amit Szentlelked teremt a hívőben, hogy a Lélek gyümölcsét teremje gazdagon az életünk.

Áldunk téged megváltó Urunk, Jézus Krisztus, hogy kereszthaláloddal és dicsőséges feltámadásoddal te tetted lehetővé ezt. Engedd, hogy valóság legyen: élünk többé nem mi, hanem te élsz bennünk a hit által.

Kérünk, ebben segíts előbbre lépni most is. Szólíts meg minket igéddel, bátoríts Szentlelkeddel, világosíts meg, hogy lássuk: hol tartunk, és milyen irányban haladhatunk tovább. Adj nekünk növekedést a te megismerésedben, a hitben, az engedelmességben, a szent életben. Tisztíts és formálj minket, hogy ha majd jössz, készen legyünk. Ámen.

Igehirdetés:
Isten kegyelméből elérkeztünk ennek az esztendőnek adventjéhez is. Az advent szó azt jelenti: eljövetel, vagy az adventusz azt jelenti: aki eljön. Bod Péter, a 18. század tudós prédikátora, erdélyi magyarigeni lelkipásztor az adventtel kapcsolatos legfontosabb bibliai tanítást így foglalta össze: "A mi Urunk Jézus Krisztusnak négy adventusa vagyon. Először, midőn testben megjelent. Másodszor, midőn a szívbe bészáll és az embert megtéríti. Harmadszor, midőn halála óráján elmegyen az emberhez, és negyedszer, midőn eljön ítéletre."

Röviden mindaz benne van, amit a Szentírás az adventről tanít. Próbáljuk ma egészen személyesen közel engedni a gondolatainkhoz és a szívünkhöz azt, amit Isten igéje az adventről, az Eljöttről és az eljövendő Jézusról tanít. Mivel Pál apostol ebbe a néhány mondatba ezt tömören belefoglalta, menjünk végig ezen az igén és nézzük meg: hogyan állunk mi ezzel a négy adventtel.

1. Az első: midőn testben megjelent. Ez karácsony előtörténete. Évszázadokon keresztül sok ember várt arra, hogy beteljesedjék Isten ígérete. Hogy Isten valóban könyörüljön rajtunk, akkor is, ha nem érdemeljük meg, hiszen mi szakítottuk meg Istennel a szeretetkapcsolatot durván, hitetlenül, a bizalmunkat megvonva tőle. Ő azonban kegyelmesen megígérte, hogy eljön majd a szabadító, aki a kígyó fejére tapos, aki kiszabadít minket az ördög fogságából, az Isten elleni lázadásnak a kényszeressége alól.

Ez az ígéret beteljesedett. Jézus személyében maga a mindenható Isten hajolt utánunk olyan mélyre, amilyen mélyre zuhantunk, és innen emeli ki a benne hívőket. Az Ige testté lett, Jézusban Isten utánunk jött. Jézus Krisztus magára vállalta bűneinknek a büntetését. Kiitta - bibliai képpel - az Isten igazságos ítéletének poharát az utolsó cseppig. Tökéletes váltságot szerzett, ami azt jelenti, hogy kiszabadított minket a bűnnek, a halálnak, az értelmetlen létnek, a kárhozatnak a rabságából, és új lehetőséget adott az igazi életre. És mindezt teljesen nélkülünk, egyedül, érettünk hajtotta végre. Nekünk ebben semmi részünk nincs, csak az áldásaiból részesedhet a benne hívő. Megszerezte Isten kegyelmét, és Jézusra való tekintettel Isten nem úgy bánik a hívőkkel, ahogyan megérdemelnék.

Ezért lelkendezik itt Pál apostol: "Hálát adok értetek Istennek mindenkor, azért a kegyelmért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott." Jézusban Isten utánunk nyúlt, nem hagyott elveszni, van lehetőség a hozzá való visszatérésre. "Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is véle éljetek, s boldogságban örvendjetek." Már itt, és örökkön örökké.

Ez az első advent beteljesedése, és ez az első kérdés ma hozzánk: miénk-e már ez az élet? Ezt nem szabad összetéveszteni semmi mással. Nem is lehet igazában, csak mi egy sor hamis azonosításra képesek vagyunk. Miénk-e már ez az élet? Ha a miénk, soha ne szűnjünk meg hálát adni érte.
Ha még nem, akkor buzgón könyörögjünk, és legyen nyitva a szívünk, hogy Isten nekünk ajándékozza ezt.

AZ ÚRVACSORA HASZNA: Cseri Kálmán -

Pasarét, 2003. május 25. (vasárnap)

Alapige: 1Kor 10,16-17 és 21

Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? 

A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?
Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.
Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is.

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, kegyelmes mennyei Atyánk, köszönjük, hogy elkészítetted ezt a csendes órát itt a te házadban. Tudjuk, hogy te hívtál ide minket, mert te akarsz megajándékozni valami olyan kinccsel, amit csak tőled kaphatunk mindnyájan. Köszönjük nagy szeretetedet. 

Köszönjük, hogy nem arra vársz, hogy szeressünk téged, mert te előbb szerettél minket. 

Köszönjük az elmúlt hét minden ajándékát is.

A te kezedből fogadjuk a próbákat is. Hisszük, hogy azokkal is a javunkat munkálod. 

Kérünk, ajándékozz meg most olyan belső csenddel, amivel meg tudjuk hallani, érteni, magunkra venni a te életünket támogató igédet.

Könyörülj rajtunk és támasszon bennünk új életet a te beszéded. 

Erősíts meg minket a veled való közösségben. Oly nagy szükségünk van mindnyájunknak rád.

Hozzuk a bűneinket, amik nem kellenek rajtad kívül senkinek. Adj bocsánatot nekünk. 

Engedd megtapasztalnunk, hogy nagyobb a kegyelmed minden mi vétkünknél. 

Hozzuk szomorúságunkat és a gyászunkat. Adj igazi vigasztalást nekünk.

Könyörgünk most különösen azokért, akik az elmúlt napokban álltak meg ravatal mellett. 

Kérünk, hogy az űrt, ami az életükön támadt, te magad töltsd ki. 

Emeld fel a tekintetüket, töröld le a könnyeiket. Hadd lássák a láthatókon túl a láthatatlanokat is, téged magadat, életnek és halálnak diadalmas Urát, megváltó Urunk Jézus Krisztus. 

A te Szentlelked adjon nékik igazi vigasztalást, élő reménységet.

Kérünk, szólíts meg most bennünket. Te tudod, melyikünk milyen helyzetben van, milyen terheket hordozunk, milyen kérdésekben van szükségünk tanácsra, útmutatásra. 

Ajándékozz meg minket önmagaddal, Szentlelkeddel, a veled való találkozással.

Ámen.

Igehirdetés :

Ez a mai úrvacsorás istentiszteletünk különösen is kedves ünnepi alkalom, hiszen most úrvacsoráznak először azok, akik ebben az évben tettek konfirmációi hitvallást és fogadalmat. Bárcsak lenne számukra valóban emlékezetes, szent, szép alkalommá ez! Bárcsak lenne mindig mindannyiunknak igazi ünnep, amikor az úrasztalához járulhatunk.

Jó alkalom ez arra, hogy megvizsgáljuk: mi a haszna az úrvacsorának? Miért kell, miért érdemes úrvacsorázni és hogyan lehet helyesen úrvacsorázni?

Tegyük ezt úgy, hogy leolvassuk a most elhangzott két igeszakaszról azt, amit erről mond. Négy egyszerű, de fontos örömhíre van ennek az igének.

1. Az első, hogy az úrvacsora középpontjában mindig Jézus Krisztus áll, mégpedig az érettünk meghalt és dicsőségesen feltámadott Úr Jézus Krisztus személye és váltságmunkája.

Olvastuk a szereztetési igében, amit minden úrvacsora alkalmával hallunk, hogy ezt mondja a mi Urunk: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre."

Kétszer egymás után említi, hogy az Ő emlékezetére kell az úrvacsorát venni. Vagyis emlékeznünk kell arra, hogy mit tett Ő értünk. És mit tett értünk? A folytatás így hangzik: "Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön."

Nekünk tehát minden úrvacsora alkalmával az Úr Jézus Krisztus kereszthalálának a tényét és jelentőségét kell hirdetnünk. És mi volt annak a jelentősége? Hosszas magyarázat helyett, hadd olvassak néhány mondatot Ézsaiás könyvéből.

"A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért." (Ézs 53,4-6)

Ez az Úr halálának a jelentősége, hogy Isten Jézuson hajtotta végre a mi bűneink büntetését. Ezért, aki Jézusban hisz és komolyan veszi, hogy ez rá is érvényes, az Istentől teljes bocsánatot kap, mivel Jézus a kereszten már elszenvedte a mi büntetésünket. Ezért fogalmazott a mi Urunk az úrvacsora szereztetésekor így: "E pohár az új szövetség az én vérem által, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára."

Ez az Úr halálának a jelentősége. Az úrvacsora egyszerű jegyei ezt a hitet erősíthetik meg bennünk. Azt a hitet, amely bizonyos abban, amit Pál apostol így fogalmazott meg: "Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámasztatott a mi megigazulásunkért." Ezért minden úrvacsorai istentisztelet a hálaadásnak és az örömnek a különös alkalma. Ahogy ma énekelni fogjuk egyik szép énekünket: "Örülj, szívem, vigadj, lelkem, ékességed lett a hit. Vacsorához, mégy Jézushoz, hivatalos vagy te itt." (436. dicséret)

Az úrvacsorai istentisztelet homlokterében tehát az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztus áll, akinek az önmaga feláldozása az egyetlen, de minden időkre érvényes áldozat, amit Isten elfogadott.

2. A második, ami alapigénkből kiderült, hogy minden úrvacsora megerősíti az élő Krisztussal való közösségüket. Így olvastuk ezt itt: "Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörtünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?"

Ezt azt jelenti, hogy az a falat kenyér és korty bor, amit itt az úrvacsorában magunkhoz veszünk, Jézus Krisztusnak a nagypénteken összetört testére és a bűneink miatt kifolyt vérére emlékeztet bennünket. De ez az emlékezés nemcsak egyfajta értelmi visszagondolás arra, hogy mi történt akkor, hanem a hívő ember átéli ennek a reá való mostani hatását. Azt, hogy ma is ezért kapunk bocsánatot Istentől.

Éppen ezért ez az emlékezés egyfajta imádattá, hálaadássá is válik, és megerősíti a hívőben azt a vágyat, hogy belsőleg azonosuljon az élő Krisztussal. Vele eggyé váljék, egyesüljön. Pontosan úgy, ahogy most énekeltük: "Mert érdemedben részesül, Teveled, Uram, egyesül, ha hív tagja e vendégségnek. Mint a bort s kenyeret veszi, akképp részesévé teszi, a hit őtet az idvességnek." (437. dicséret)

Tehát lelkiképpen ugyanúgy eggyé válunk Jézussal, mint ahogy testileg, fizikálisan eggyé válunk azzal a falat kenyérrel és korty borral, amit lenyelünk. Ezért is ünnep alkalom mindig az úrvacsora, mert különös hangsúlyt tesz arra, hogy közelebb kerülhet a hívő Jézushoz, megújulhat, elmélyülhet, megerősödhet a vele való lelki közösségünk, ami aztán a hétköznapokban abban mutatkozik meg, hogy egészen valóságos módon együtt járunk, együtt lakunk, együtt élünk a hit által bennünk élő Krisztussal.

Ez a vele való közösség mindig azt is jelenti, hogy szakítani kell azzal, ami tőle idegen, ami tőle is távol tart. Röviden így mondja ezt a Biblia: a bűnnel. Ezért fogalmaz itt a Szentírás ilyen keményen: "Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is." Nincsen is-is. Vágyakozom Jézus Krisztus után, ez kifejezésre jut abban is, hogy úrvacsorázom, de semmi nem változik az életemben, úgy gondolom, mehet minden ugyanúgy tovább, mint addig. Meg sem vizsgálom, hogy neki mi utálatos most az életemben, és az nekem is utálatos lesz. Azt pedig nemcsak megvallom, hanem el is hagyom, úgy ahogy azt a Szentírás mondja. Ez az igazi.

Az erősödik meg a Krisztussal való közösségben, aki ugyanakkor vagdalja a szálakat, amik a különböző bűnökhöz, rossz szokásokhoz, téves beidegződésekhez kötik, és amit Jézus Krisztus elítél az életünkben, azt mi is elítéljük és igyekszünk el is hagyni.

A prófétáknál többször olvashatjuk, hogy Isten amiatt dorgálta az Ő népét, hogy megpróbálták ezt az is-is magatartást. Csak egyre emlékeztetek. Jeremiásnál olvassuk, Isten így mondja: "Eljöttök az én házamba, imádkoztok, bemutatjátok az áldozatot, aztán kimentek onnan, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek." És ezután kemény feddés jön így semmi értelme templomba menni. Nem kell Istennek az áldozat. Neki nem az áldozat kell, hanem az áldozatot bemutatónak a szíve, az egész élete. Ő az egész embernek akar új életet adni. Nem azt tartja számon, hogy teljesített-e bizonyos vallásos kötelezettségeket. Nincsenek vallásos kötelességek. Szeretetkapcsolat van az élő Isten és a benne hívő között. És ha igazán szeretjük Őt, akkor utáljuk azt, amit Ő utál. Ő utálja a képmutatást, minden tisztátalanságot, és fel van ott sorolva, hogy mi mindent.

Az úrvacsorázik helyesen mindig, aki vágyik arra, hogy megerősödjék ez által is a Krisztussal való közössége, és ugyanakkor kész bármivel szakítani, amit Isten az életében elítél.

3. A harmadik haszna, áldása az úrvacsorának az, hogy nemcsak az élő Krisztussal való lelki közösségben újulhatunk meg, hanem újra és újra átélhetjük az egymással való testvéri közösséget is. Ezt meg így olvastuk itt a következő versben: "Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk."

Itt mindnyájan ugyanabból a kenyérből kapunk egy falatot, és ez kifejezésre juttatja azt, hogy valahol mélyen hasonló, sőt azonos a lelki helyzetünk, mert mindannyian kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, és Jézus érdeméért mindannyian teljes bocsánatot és feloldozást kaptunk. Itt is megszólal azonban az ige, hogy ennek folytatása van. Mivel Isten feltétel nélkül kész megbocsátani a bűnbánó bűnösnek, ebből annak kell következnie, hogy mi is feltétel nélküli szeretettel vagyunk készek elfogadni és szeretni egymást. Ez az Istentől kapott meg nem érdemelt szeretet átárad a hívőn, és ez a szeretet határozza meg a másokhoz való viszonyát.

Korinthusban pontosan ez volt a gyülekezet egyik bűne, hogy ez hiányzott a gyakorlatukból. Ezért, mielőtt a szereztetési igére tér az apostol, keményen feddi őket, amikor így ír nekik: "Amikor összejöttök egy helyre, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit gondjak erre? Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek." (11,20-22)

Az volt tudniillik a szokás, hogy ha lehetett, minden este összejöttek Isten igéjét hallgatni, és Istent dicsőíteni. Mivel azonban sokféle emberből állt az a gyülekezet is, és különösen Korinthusban sok rabszolga volt, aki keresztyénné lett, nem tudtak egy meghatározott időpontra megérkezni, hanem amikor elengedték őket. Viszonylag hosszú ideig tartott, amíg összejött a gyülekezet. Ezért ott közben, hogy hasznosan töltsék az időt, megvacsoráztak. Ez egyfajta szeretetvendégség lett volna, hogy ki-ki hoz valamit otthonról, azt elosztják és egyenlően részesednek belőle. Amikor mindenki megjött, elhangzik az igehirdetés, utána úrvacsoráznak. Ehelyett mi történt?

Azok, akik akkor indultak, amikor akartak, mert nem rabszolgák voltak, megérkeztek idejében, elunták magukat, kipakolták az elemózsiát és belaktak. Sőt még ilyen is volt, hogy megrészegedtek. S akkor befutottak, akik késő estig dolgoztak, a rabszolgák, ők semmit sem hoztak magukkal, mert nekik nem csomagolt vacsorát senki, és azt mondták azok, akik ott voltak és jóllaktak: na, most akkor úrvacsorázzunk. Erre írja Pál: milyen dolog ez? Hol van itt a szeretet? Nem az lenne a Krisztus szerint való, hogy megvárjátok egymást, aztán elosztjátok egyenlőképpen, vagy ha nem egyenlőképpen, akkor az, aki késő estig dolgozott és semmije nincs, többet kap, és utána úrvacsoráztok, ebben a szeretetlégkörben? Így azonban jobb, ha nem úrvacsoráztok, mert az nem igazi közösség.

Amikor ilyen dolgokról van szó, mindig keményen fogalmaz Isten igéje, mert Isten nem tűri, hogy miután az Ő szeretetében megfürdünk, megtisztulunk, az reánk árad, az elakadjon bennünk. Ő azért árasztja olyan bőséggel, hogy ugyanilyen bőséggel áradjon tovább. Az a szeretet és bocsánat, amit tőle kaptunk, átformáljon minket. Mindnyájan úgy születünk, hogy ez az enyém és nekem minél több legyen, a többi nem érdekel. Ebből kell újjászületni és a krisztusi természetnek kibontakozni. A krisztusi természet meg az, hogy én inkább nem eszem, csak a másiknak örömöt szerezzek és segítsek. Miért? Mert szeretem. Miért szeretem? Mert engem is szeret az Isten és én így akarok viszonyulni másokhoz, ahogy Ő elfogadott engem.

Ez az igazi szeretetközösség, ez az a lelkület, amire Jézus meg akar tisztítani, meg akar váltani. És ennyire gyakorlati következményei vannak annak, ha valaki csakugyan megerősödött a Jézus Krisztussal való lelki közösségben, abból ilyen életváltozás, gondolkozásváltozás következik, mert a szeretet gazdagon árad.

Az, amire éppen az úrvacsora után adott példát Jézus, amikor megmosta a tanítványok lábát. Amikor azt mondta nekik: "Példát adtam nektek, hogy ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást." (Jn 13,34)

Jó lenne, ha ebben is megújulnánk minden úrvacsora alkalmával. Úgy nézek a másikra, ha nem ismerem is, hogy teljesen azonosak vagyunk abban, hogy kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Ha a kegyelmet hittel elfogadtuk, bocsánatot nyert bűnösök vagyunk. Mindkettőnkre reánk árad Isten meg nem érdemelt szeretete. Hát akkor áradjon az tovább rajtunk egymásra is, meg a kívül valókra, meg a nehéz emberekre, netalán még az ellenségeinkre is! Az úrvacsora erre is ad erőt az embernek.

4. És végül, mit jelent az a szó, amire újra és újra rákérdeznek a testvérek, hogy aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét és issza az Úr poharát? Így olvastuk ezt: "Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának."

Ebből egészen világos, hogy nem az veszi méltatlanul, aki bűnös. Nem erről volt itt szó. Ellenkezőleg: az úrasztalához éppen azoknak kell jönniük, akik tudják, hogy bűnösök, és tudják, mire kérnek bocsánatot, mitől akarnak szabadulni. A korinthusiak bűne az volt, hogy úgy vettek részt ebben a különleges étkezésben, az úrvacsorában, mintha ez semmiben nem különböznék egyéb, közönséges étkezésektől. Tehát nem a lényegének megfelelő módon, nem méltóképpen vették azt, hanem méltatlanul. Mintha az úrvacsora is olyan étkezés lett volna, mint a többi. Ezért nem készültek rá, nem az Isten szeretetén csodálkozó áhítattal vettek részt azon, és egyáltalán semmi következménye nem volt az úrvacsorázásuknak, mert nem változott meg az életük. Ezért méltatlanul, hiába vették. Nem volt semmi jelentősége, semmi haszna a számukra. Gépiesen, megszokásból, így szoktuk minden este, most már jól laktunk, úrvacsorázunk és hazamegyünk.

Azt mondja az apostol: ez a méltatlan. Mert azt nem felejthetjük el soha, hogy itt a Király ad nekünk fogadást. Minden úrvacsora alkalmával a világmindenség teljhatalmú királya enged egészen közel magához és akarja táplálni a lelkünket, erősíteni a hitünket olyan módon, ahogy csak Ő tudja. Nagy kiváltság, hogy valaki úrvacsorázhat. Nagy lelki erőket kaphat ebben a Jézussal való közösségben. Újra és újra átélhetjük az Ő halálának a jelentőségét. Ezért kell azt hirdetni.

A kenyér, amit itt eszünk, ugyanolyan közönséges kenyér, mint amit máskor eszünk, de a cél, amiért fogyasztjuk, az nem közönséges, az szent cél, az lelki cél. Azért is csak egy falat, egyébként az étkezés célja, hogy jóllakjunk. Itt nem az a cél. Itt az a cél, hogy ez is emlékeztessen minket arra, hogy így törték össze miattam a bűn nélküli Jézus Krisztust, ahogy ebből a kenyérből törtek egy darabot a kezembe. Ilyen valóságosan eggyé lehetek vele a hit által, ahogy ez a falat eggyé válik velem, ahogy lenyeltem és ott van a gyomromban. Valami nagy lelki valóságot egészen egyszerű módon szemléltetni, és ezáltal a hitünket erősíteni - ez az úrvacsora célja.

Aki nem így és nem ezért úrvacsorázik, az méltatlanul eszi és issza. Gépiesen, megszokásból, azért, mert a többi is, de nincs mögött ez. Ezért szükséges az, hogy vizsgáljuk meg magunkat, mielőtt úrvacsorázunk. "Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból."

Önvizsgálattal készülni, hittel elfogadni és komolyan venni azt, amit ez jelent, amire utal, és utána nagy hálával továbbmenni megváltozott élettel. Itt hagyni valami bűnterhet, rossz szokást, és telítődni Krisztussal, az Ő Lelkével és örömével.

Az úrvacsora középpontjában tehát mindig Jézus Krisztus személye van. Mégpedig az Ő halálát hirdetjük ilyenkor. Ő jelen van az úrvacsorában. Nem a kenyérben és borban, hanem az Ő igéjében - ahogy Ő mondta. Ahol az Ő igéje hangzik, ott van Ő jelen.

Megerősödhet a hívő a vele való közösségben, de ennek együtt kell járnia azzal, hogy szakít a bűnökkel. Megerősödhetünk az egymással való testvéri közösségben, de ennek együtt kell járnia azzal, hogy megújulunk az egymás iránti szeretetben. Ahogy Jézus szeretett minket, úgy akarjuk mi is szeretni egymást.

Akkor nem fogunk méltatlanul úrvacsorázni, hogy ha tudjuk ez mire való. Ha megvizsgáltuk magunkat, ha hittel túllátunk az egyszerű jegyeken arra a nagyszerű eseményre, ami a Golgotán történt, és ha tudjuk, hogy ez személy szerint reánk is érvényes és megváltozik az életünk.

5. Még mintegy függelékként néhány egészen gyakorlati dolgot hadd említsek, mert erre is többször rákérdeznek a testvérek. Először mindig a kenyeret vesszük, utána a bort. Miért? Mert így van leírva a Bibliában és Jézus is ebben a sorrendben adta a tanítványoknak.

Nem feltétlenül ilyennek kell lennie a kenyér anyagának. Vannak felekezetek, ahol kovász nélküli kenyeret, vagyis ostyát vesznek. De tudok olyan hívőkről, akik a szöges drót mögött kukoricapuliszkával úrvacsoráztak, meg borókafenyőből kotyvasztottak valami levet, és hiszem, hogy az az úrvacsora is ugyanolyan érvényes volt, mint amikor mi fehér kenyérrel és finom borral emlékezünk az Úr halálára. Mert nem a jegyek anyaga teszi érvényessé az úrvacsorát, hanem az a Jézus teszi érvényessé, aki meghalt helyettünk a kereszten, és az a hit, amivel komolyan vesszük, hogy helyettünk is meghalt a kereszten.

Praktikus dolog, ha három ujjal vesszük a kenyeret, mert néha megszorítjuk két ujjal, aztán kettétörik és az úrvacsora áhítatát és szentségét ilyen apróságok is megzavarhatják. Ha mégis megtörténik, ne zavarjon senkit. Általában egy kortyot szoktuk a kehelyből inni, mert ez csak emlékeztet arra, ami történt, de ha történetesen valaki a kis kelyhet kiissza, az sem baj. Ezt a kelyhet ne úgy "dobjuk be", mint a stampedlit szokták némelyek, hanem eközben is az Úr halálára gondoljunk. Akkor lesz méltóképpeni az úrvacsorázásunk, ha ezt is ilyen szent gondolatokkal és hálával vesszük magunkhoz. Ezért jó az, ha előtte is, közben is, utána is imádkozunk.

Nehéz megérteni azt, hogy amikor Isten ad itt nekünk egy félórát arra, hogy csendben megálljunk előtte, akkor mindenféle nézelődéssel töltjük az időt ahelyett, hogy végre a templom csendjében kiöntenénk a szívünket neki. Úgy sem lehet eltéveszteni semmit, mert ha csukott szemmel imádkozik is valaki, meghallja, hogy az ő sora következik és felálltak az emberek. Nem kell izgulni semmi miatt.

Bár árasztaná ki Isten reánk a könyörgésnek a lelkét és tudnánk Őt dicsőíteni itt! Tudnánk neki konkrétan bűnt vallani. Tudnánk hálát adni a bocsánatért és kérdezni Őt, hogy mi az, amitől éppen most akarja megtisztítani az életünket.

Még egy utolsó kérdés. Milyen gyakran kell úrvacsorázni? Nem kell egyáltalán, de aki tudja, hogy mit jelent az úrvacsora, az olyan gyakran úrvacsorázik, amilyen gyakran csak lehet. Mert ha ez azt célozza, hogy megerősítse a hitünket, megújítsa a Krisztussal és egymással való közösségünket, kézzelfoghatóbbá tegye számunkra, hogy mivel akarunk szakítani, és miben akarunk változni, akkor erre minél gyakrabban rászorulunk mindnyájan. Ha meg ez ajándék, akkor minél gyakrabban tartsuk a kezünket, hogy Isten megajándékozzon vele bennünket.

Imádkozzunk!

Imádunk téged, megváltó Urunk Jézus Krisztus, aki szerettél bennünket is, és önmagadat adtad érettünk. Köszönjük, hogy a te halálod a mi életünk, bűnbocsánatunk, örök üdvösségünk szerzője lett. Könyörülj rajtunk, hogy tudjuk ezt hinni és egyre jobban, egyre bátrabban hinni. Változtassa meg ez a veled való közösségünk az életünket. Tölts meg minket azzal a szeretettel, amivel te szerettél és szeretsz bennünket.

Ajándékozz meg mindnyájunkat sok-sok olyan úrvacsorai közösséggel, ahol nem méltatlanul esszük a kenyeret és isszuk az Úrnak poharát, hanem ezzel a hittel, hálával és örömmel.

Könyörgünk, hogy így tudjanak úrvacsorázni most azok is, akik életükben először tehetik ezt. Így ébressz vágyat a szívükben, hogy minél gyakrabban vendégei legyenek a te asztalodnak.

Kérünk, beszélj velünk tovább is a most elhangzott igén keresztül. Kérünk, hogy a te halálodról szóló evangélium erősítse a hitünket.

Könyörgünk hozzád azokért, akik most különösen rászorulnak szeretetedre. Légy irgalmas azoknak, akiknek az otthonát összedöntötte a földrengés, vagy szeretteik elpusztultak a romok alatt.

Kérünk, erősítsd azokat, akik most a vizsgákra készülnek.

Kérünk, készíts sok-sok lelki áldást az elkezdődött csendesheteinkre, csendesnapjainkra, hogy sokan új életet kapjanak ott tőled.

Köszönjük, hogy adtál esőt. Alázatosan kérünk még. Tőled kérjük mindennapi kenyerünket, a minden napra szükséges igét, és a minden napra szükséges békességet.

Kérünk, segíts most folytatni az imádságot magunkban ebben a csendben.

Cseri Kálmán Igehirdetései- BENNE LAKIK A TELJESSÉG

Alapige:Kol 1,15-20

"Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.

Ő a feje a testnek, az egyháznak is, Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben Ő legyen az első. Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által."

Imádkozzunk!

Szeretnénk a magunk egyszerű szavaival is megvallani neked, kegyelmes Istenünk, amit ezzel a szép énekkel elsoroltunk, hogy tele van a szívünk hálával irántad, és szeretnénk eljutni oda, hogy egész lényünk zengje a te dicséretedet.

Áldunk és magasztalunk téged ígéreteidért és azért, mert mind igazak és ámenek, amik szádból kijöttenek.

Köszönjük, hogy nem felejted el, amit mondtál, nem változtatod meg, amit megígértél, köszönjük, hogy hű vagy.

Magasztalunk minden eddig beteljesedett ígéretedért, s köszönjük, hogy a jövőre vonatkozó ígéreteidre épülhet a mi reménységünk.

Áldunk téged, megváltó Urunk Jézus Krisztus, a te első eljöveteledért. Magasztalunk a testtélétel csodájáért, a kereszten elszenvedett kínhalálodért, dicsőséges feltámadásodért.

Köszönjük, hogy várhatjuk azt a napot, amikor majd megjelensz nagy hatalommal és dicsőséggel, és minden szem látni fog téged. Könyörülj rajtunk, hogy ne érjen készületlenül bennünket a te megjelenésed.

Alázatosan kérünk, hogy készítgess bennünket erre most is. Elszaladt ez a hét is úgy, hogy kevés csendünk volt. Talán nem is szántunk időt arra, hogy előtted megálljunk, veled beszélgessünk, a te igédre figyeljünk.

Kérünk, hogy akár így volt, akár nem, a te végtelen nagy kegyelmed szerint legyen most szavad hozzánk. Ismered mindannyiunk helyzetét, nyomorúságainkat és hiányainkat. Kérünk, legyen ez a csendes óra a te ajándékozásod alkalma. Add nekünk a te igéd igazságát, taníts minket világosságba lépni, és világosságban járni, ajándékozz meg minket most Szentlelkeddel, hogy a Lélek erejével hangozzék az evangélium, és a te Lelked győzzön meg mindnyájunkat annak igazságáról.

Kérünk, tisztítsd, formáld az életünket. Olyan sok híja van még mindannyiunk hitének, életszentségének, engedelmességének. Kérünk, amikor ma a te szavadat újra hallhatjuk, meg ne keményítsük a szívünket. Ámen.

Ádvent első vasárnapja van, és így a karácsony előtti négy hétben mindig újra felerősödik bennünk a mi dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus visszajövetelének a várása. Mi, hívők szüntelenül várjuk Őt, ilyenkor azonban a szokottnál is jobban figyelünk az Ő ígéreteire, amit az Ő második eljövetelére nézve hagyott ránk.

Azt mondta: Eljön egyszer egy nap, a történelem utolsó napja, amikor Ő teljesen váratlanul megjelenik nagy hatalommal és dicsőséggel. Beül az Ő dicsőségének királyi székébe, eléje gyűjtetnek mind a népek, és isteni igazsággal megítéli azokat. Minden szem meglátja majd Őt akkor. Azok is, akik tagadták, azok is, akik ellenségei, azok is, akik keresztre feszítették, és sírni fognak mindnyájan - ezt olvassuk az igében. Azon a napon mindenki előtt egyértelművé lesz Jézus Krisztus egyedülálló nagysága és isteni személyének a titka.

Azért is örülök annak, hogy éppen most érkeztünk a Kolosséi levél tanulmányozása során ehhez a részhez, mert Pál apostol ebben a szép hitvallásban pontosan Jézus páratlan nagyságáról és istenségéről tesz bizonyságot.

Láttuk az előző két vasárnapon, hogy azután a gyönyörű imádság után, amivel kezdődik ez a levél, az apostol most rátér tulajdonképpeni mondanivalójára, és Jézus istenségének, nagyságának, mindenható hatalmának és végtelen kegyelmének a bizonyítékait sorolja el. Egy formájában és tartalmában egyaránt lenyűgöző Krisztus-himnuszt hallottunk ebből a néhány versből.

Két igazságot zeng ez a himnusz: egyrészt, hogy Jézus Úr mindenek felett, másrészt, hogy Jézustól mindent megkapnak a benne hívők, amire szükségük van ebben az életben és az örökkévalóságban. Jézus felette áll mindennek - ez az egyik bizonyságtétele az apostolnak, és Jézusnál megtalálható minden, amire szükségünk van. Neki van alárendelve az egész világmindenség, és Ő maga a teljesség. Az Ő személye a foglalata mindennek. Rövidebben szólva: Jézus Úr, és Jézus elég.

Formáját tekintve, ebben a himnuszban nem vitázik az apostol azokkal a tévtanítókkal, akik garázdálkodtak a kolosséi gyülekezetben. Tartalmát tekintve azonban pontosan az ő zavaros elképzeléseiket zúzza szét. Mert miről ír itt az apostol és mire válasz ez?

Talán még emlékszünk, hogy ezek a gyülekezetben tevékenykedő tévtanítók egyebek között azt is hirdették, hogy Isten és az ember között olyan nagy szakadék keletkezett, hogy azt Jézus egyedül nem tudja áthidalni. Az áthidaláshoz szükség van különféle szellemi közbenjárók egész sokaságára, és ezeknek kell besegíteniük Jézus megváltó munkájába. Ezek a szellemi közvetítők jó- és rosszindulatú szellemi lények, csillaghatalmak, és ezekkel a gnosztikusok által hirdetett titkos tanítás elsajátítása révén kerülhet kapcsolatba az ember. Az ő zagyva filozófiájuk lényege tehát az volt: Krisztus kicsi, és amit Ő tud adni a benne hívőknek, az kevés. A Pál által hirdetett evangélium szerintük csupán részleges megoldást ad a problémákra, a teljességhez nem segíti el az embereket, a teljességhez a tőlük kapható ismeret visz el mindenkit, és ők minden problémára megoldást adnak. Ez a két szó volt az ő ismétlődő varázsszavuk: teljesség és minden.

Pál itt - megint mondom - formailag nem vitázik, de nem véletlen, hogy öt mondaton belül nyolcszor használja ezt a szót: minden. A himnusz csúcsa az, hogy maga a Teljesség, a mindenható Isten lakozik Jézus Krisztus személyében. Hallgassuk meg még egyszer az igét:

"Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, (és innentől kezdve az ellenfélnek a kifejezéseit sorolja, hogy ezeket mind Jézus teremtette, ezek a bizonyos trónusok, uralmak, fejedelemségek, hatalmasságok, ezek mind az általuk kitalált lények voltak): minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. Ő a feje a testnek, az egyháznak is, Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben Ő legyen az első. Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által."

Nem kell tehát rettegniük a Krisztusban hívőknek semmiféle szellemi hatalmasságoktól, és nem szabad bizonytalanságban lenniük az üdvösségük felől, amit Krisztusban megkaptak és tőle hittel elfogadtak, mert Jézus Úr minden felett, és amit tőle kap a hívő, az elég mindenre. Mert ha Őbenne lakozik a Teljesség, akkor rajta kívül nincs más. Akkor azt, amit Ő hoz, nem lehet, és nem is kell semmivel kiegészíteni. Akkor aki közelebb akar jutni a teljes élethez, annak Krisztushoz kell közelebb kerülnie. Őt kell mélyebben megismerni, vele juthat szorosabb lelki közösségre a hívő.

Ezt az igazságot erősíti itt Pál négyszeresen is.

Először is ezzel a verssel (15. vers): "Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt." Ez röviden azt jelenti: Jézus Isten. Az Ő léte nem a testet-öltéssel kezdődött, hanem öröktől fogva mindörökké tart. Ez a különös kifejezés: elsőszülött minden teremtmény előtt, ez arra utal, hogy Jézus az Isten Fia, amint hogy Ő maga ennek vallotta magát. Ez azonban nem egyfajta leszármazást jelent, mint ami elsőre nekünk eszünkbe jut, hanem azt, hogy Ő az Atya örököse, teljhatalmú képviselője, vele azonos. Az Ő hasonmása, képmása, képe. Ő a láthatatlan Isten képe. Ezért mondta Ő, hogy aki látott engem, az látta az Atyát.

Csodálatos világossággal és erővel ír erről a Zsidókhoz írt levél első fejezete. Hadd olvassak fel ebből egy hosszabb részt, mert tulajdonképpen ugyanazt mondja el, amit ez a Kolosséi levélben található hitvallás, csak egy kicsit részletesebben.

"Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben (amiben mi is élünk) a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Ő (Jézus) Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült. (Ez is azt fejezi ki, hogy vele egyenrangú.)

Annyival feljebbvaló az angyaloknál, amennyiben különb nevet örökölt náluk. Mert az angyalok közül kinek mondotta vala az Isten:

"Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!"
vagy ezt:
"Atyjává leszek, és ő Fiammá lesz."
Amikor pedig bevezeti az elsőszülöttet a világba, ismét így szól:
"Imádja Őt az Isten minden angyala!"
És az angyalokról ugyan ezt mondja:
"Angyalait szelekké teszi, és szolgáit tűz lángjává",

de a Fiúról így szól:
"A te trónusod örökké megáll, ó Isten, és királyi pálcád az igazság pálcája.
Szeretted az igazságot, és gyűlölted a gonoszságot: ezért kent fel téged az Isten, a te Istened..."

Az első hitvallás tehát az, hogy Jézus Isten. Éppen ezért nagyobb mindenkinél, még az angyaloknál is, akiket nagy becsben tartottak ezek a tévtanítók is. Tulajdonképpen ez önmagában elég lenne, ha valaki ezt érti, és komolyan hiszi, Jézus egyedülálló nagyságának a bizonyítására.

Pál azonban, ha lehet, még tovább fokozza ezt. Pontosabban konkretizálja, hogy miben mutatkozott meg a leghatalmasabban Jézus istensége. Azt mondja, abban, hogy részt vett a teremtésben. A folytatás így hangzik: "Benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn."

Jézus tehát nem teremtmény, hanem Teremtő. Őbenne, általa és reá nézve teremtetett minden. Ez a három kifejezés arra utal, hogy nemcsak a teremés előtt létezett már, nem csupán tevékenyen részt vett a teremtés isteni munkájában, hanem az egész teremtett világ Őbenne kapja meg az értelmét. Ennek a csodálatos isteni műnek az ad értelmet, hogy ott van benne Jézus. Ez a hitvallás jelenti ezeknek a bizonyos égi erőknek, közvetítőknek és hatalmaknak a lefokozását is. Mert ha ezek egyáltalán léteznek, mindnyájan teremtmények. Jézus pedig mint Teremtő vett részt a világ létrejöttében. Jézus tehát Úr felettük. Aki tehát Jézushoz tartozik, annak nem kell félnie tőlük.

Pál hihetetlen tömörséggel és mégis gyöngéd szeretettel lelkigondozza a gyülekezet tagjait, és így akarja eloszlatni felesleges aggályaikat, szorongásaikat, félelmeiket, és erősíteni a Jézusba vetett bizalmukat, aminek minden alapja megvan.

Aztán - ha lehet -, még tovább fokozza a dolgot, és ezt írja: Jézus nemcsak a világ teremtésében vett részt isteni hatalmával, hanem Ő a világ újjáteremtője. Ő tette lehetővé az Isten ellen fellázadt és tőle messzire szakadt embernek, hogy visszataláljon az élet forrásához, Istenhez, és Ő teszi képessé ezt a belsőleg teljesen megromlott embert arra, hogy értse és szeresse teremtő Istenét, és újra boldog gyermekeként éljen. Ehhez egészen újjá kell formálni az embert, újjá kell teremteni. Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden. (2Kor. 5,17)

És mindezt az Ő kereszthalála és feltámadása által végezte el. Mert Jézus nem egyetlenként támadott fel a halálból, hanem elsőként törte át a kárhozatnak az áthatolhatatlan falát, és ezen a résen, amit feltámadásával ütött, a benne hívők mind követhetik Őt. Nincs ehhez fogható győzelem ezen a világon. Ezért írja róla az apostol a folytatásban: "Ő a feje a testnek, az egyháznak is, Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben Ő legyen az első."

Az egyház a szó bibliai értelmében azoknak a benne hívőknek a közössége, akik Őt ezen a halálon ütött résen át követik az életbe, a teljes életbe, az örök életbe. Akik így új életet kaptak tőle, az Ő halála és feltámadása által, azok egy új közösséget alkotnak ezen a földön. Pál apostol így írja egy másik helyen: "Az új teremtés zsengéi" vagyis a legelsők azok közül, akik az új teremtést bizonyítják.

Jézus az emberek újjáteremtését ugyanúgy az Ő szavával végzi el, mint ahogy a teremtéskor Isten szavára álltak elő a létezők. Legyen világosság - mondta Isten -, és lett világosság. Nyújtsd ki a te béna kezedet - mondta Jézus a betegnek -, és kinyújtotta a béna kezét. Megbocsáttattak a bűneid - és bizonyos lehetett benne, hogy teljes bocsánatot kapott a bűneire. Hallgass, némulj el! - mondta a viharos tengernek -, s elállt a szél, és nagy csend lett. Lázár, jöjj ki! - mondta annak, akit már négy napja eltemettek, és már oszlásnak indult -, és Lázár megjelent a sírkamra ajtajában.

Ugyanúgy szavával teremt újjá, mint ahogy Isten a szavával teremtett. Ez is Jézus istenségét mutatja.

Mindezek után összefoglalja a bizonyságtételét az apostol egy rövid summás mondatban, amiben az ellenfelek kedvenc kifejezését használja, és ezt mondja: "Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék..." Ha Jézusban valóban a mindenható Isten lakik, akkor Isten Jézus személyében áll előttünk. És ez fordítva is igaz: Jézus személyében maga a mindenható Isten áll előttünk. Aki tehát Őt tiszteli, az nem embert tisztel, aki Őt imádja, az nem bálványimádó, hanem az ugyanazt az Istent imádja, akihez Ő így tanított imádkozni: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.

Éppen ezért belőle, a Teljességből kell nekünk egyre többet merítenünk. Úgy, ahogy a János evangéliuma elején olyan csodálatosan szépséggel írja az ige: "Mi pedig valamennyien az Ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre." (Jn 1,16)

Hisszük-e mi ezt? Az a szomorú tapasztalatom, hogy a templomlátogató gyülekezet jó része sem hiszi ezt komolyan. Legjobb esetben dogmatikai tételként rábólintunk, de nem szivárgott le a szívünkbe, nem határozza meg Jézus iránti imádatunkat, nem vált alapjává a benne vetett rendíthetetlen bizalmunknak, és életünk kritikus helyzeteiben kevesen tudunk ilyen hittel Őreá nézni, és tőle várni a segítséget, mint akiről bizonyosan tudjuk és hisszük, hogy Ő Isten. Mint akiről elhisszük azt, amit a kijelentés mond, hogy előbb volt mindennél és részt vett a teremtésben, mint akinek egyedül köszönhetjük az újjáteremtés lehetőségét, hogy nem kell elvesznünk a kárhozatban Istentől elszakadva, hanem visszatalálhatunk az élet forrásához, Istenhez. Mint akiben benne foglaltatik az egész Teljesség.

Nem könnyű ezt az értelmünkkel felfogni, de a hitünkkel mindenképpen meg kell ezt ragadnunk. Mert a sorozat elején láttuk, hogy Jézus személye az a kritikus pont, ami eldönti életünk és halálunk kérdését. Idéztük a János evangéliuma 5. részéből Jézus szavait: "Aki az én beszédeimet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, az nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életbe." És mit mondott az, aki Őt elküldte? Azt mondta az Atya: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok!" Aki ezt hiszi, az átment a halálból az életbe.

Jézus isteni nagyságáról sok ige tanúskodik. Most csak a Jelenések könyvéből hadd olvassak néhány verset, ami megnyugtathatja azokat is, akik aggódnak amiatt, hogy szabad-e Jézushoz imádkoznunk. Azt olvassuk itt az 5. fejezetben, hogy senki nem találtatik az egész világmindenségben, aki felnyithatná a világtörténelem pecsétjeit. Vagyis, akik végrehajthatnák a mindenható Istennek a történelemre elkészített akaratát. És akkor "A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből; és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt - mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek -, és új éneket énekeltek ekképpen:

"Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet,
és feltörd annak pecsétjeit,
mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek
minden törzséből és nyelvből, minden nemzetből és népből;
és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek,
és uralkodni fognak a földön."
És láttam, és sok angyal hangját hallottam a trónus, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; és így szóltak hatalmas hangon:
"Méltó a megöletett Bárány,
hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom,
a tisztesség, a dicsőség és az áldás!"
És hallottam, hogy minden teremtmény, a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta:
"A királyi széken ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!"
A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták Őt."

Ha a mennyben imádják Őt, nekünk is lehet, sőt kell imádnunk. És ha Jézus valóban az, akinek Őt Isten igaz igéje kijelenti, akkor micsoda kiváltság Őt ismerni, Őhozzá tartozni, vele a hit által közösségben élni, az Ő javait élvezni, és azokkal másoknak szolgálni! Tudatában van-e ennek minden hívő testvér? Tisztában van-e ezzel mindenki, aki keresi Őt, akit keres Ő, és aki még igazán személyesen talán nem ismeri?

Még egy utolsó kérdés van hátra. Ha Jézus ennyire hatalmas, akkor miért hagyta ott a mennyei dicsőséget? Miért vette magára ezt a mi nyomorult emberi testünket? Miért engedte, hogy összeverjék, leköpdössék? Miért tűrte szó nélkül a rágalmakat? Miért szenvedte el azt a temérdek kínt egész földi életében és nagypénteken, a kereszten kiváltképpen, hogy ha Ő ilyen hatalmas?

A 20. versben olvassuk erre a választ. "Hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által." Mert a világmindenségben megszűnt a békesség. A teremtett világ fellázadt Teremtője ellen, vége lett a harmóniának, a közösségnek, és ezt az ember önerőből nem tudta helyreállítani. Lázadásával Isten haragját hívta ki maga ellen, és a biztos pusztulás várt rá. És azért lett az ige testté, azért teljesedett be az első ádventi várakozás, azért halt meg és támadott fel Jézus, hogy Ő egyedül, ezzel az Ő váltsághalálával helyreállítsa azt, amit mi elrontottunk: békességet szerzett Isten és az ember között, mégpedig a Golgotán kihullott vérével - ahogy itt olvastuk.

Mivel Isten, ezért lehetséges volt neki az, hogy örök isteni természete mellé magára vegye emberi természetünket is. Mivel Teremtő, ezért lehetséges neki az, hogy újjáteremtse bármelyikünk életét, akármennyire elrontottuk is azt. Erre használta és használja fel az Ő isteni teljhatalmát, Istenfiúságát, hogy így mondjam: mennyei összeköttetését. Ezt rajta kívül senki nem tudná megvalósítani ezen a világon. Ő viszont teljesen és tökéletesen megvalósította ezt. Nincs szüksége sem arra, hogy besegítsünk neki igyekvésünkkel és jó cselekedeteinkkel. Sem arra, hogy akármiféle mennyei erők, hatalmasságok, uraságok stb. kipótolják azt, ami hiányzik az Ő megváltó munkájából. Ő tökéletes váltságot szerzett.

Mindez, amit most olvastunk, itt a megterített úrasztalánál különös világossággal ragyoghat. Ezek az egyszerű jegyek: a megtört kenyér és a kitöltött bor, pontosan az Ő golgotai áldozatára utalnak. Arra, hogy Ő csakugyan nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megalázta magát, rabszolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Így lett az Ő halála számunkra az életnek a forrása. Ezért osztogathatja Ő ma is, nekünk is azokat a jótéteményeket, amiket csak tőle kaphat minden benne hívő: bűneink bocsánatát, az új életet, az örök életet.

Így folytatódik az igénk - és ha Isten segít, jövő vasárnap folytatjuk ezzel -: "Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé." Ezért történt a testetöltés, a kereszthalál és a feltámadás, hogy minket, akik szintén távol voltunk Istentől, közelvalókká tegyen. Minket, akik elidegenedtünk Istentől gonosz szívünk miatt, mint hibátlanokat, szenteket és feddhetetleneket állítson Isten elé.

Ha valakinek van önismerete, azt mondja: ez lehetetlen. De ha valakinek van ilyen igaz Krisztus-ismerete, az ezt mondja: köszönöm, hogy ez lehetségessé vált.

Imádkozzunk!

Köszönjük, hogy nem nekünk kell találgatnunk, hogy ez lehetséges-e, mert megtörtént. Dicsőítünk téged, Istennek Báránya, megváltó Urunk, hogy kimondtad a kereszten utolsó leheleteddel: elvégeztetett. Köszönjük, hogy ezzel elvégeztetett minden bűnös halálos ítélete és minden benned hívőnek a jogerős felmentése.

Könyörülj rajtunk, hogy tudjuk ezt hinni. Tudjunk ennek örülni, ennek az erejével élni, és a benned való reménység tanítson meg minket sokféle nyomorúság között is hálás és örvendező életben maradni.

Köszönjük, hogy neked lehetséges az is, ami az embereknél lehetetlen, mert Isten vagy. Köszönjük, hogy a mi kicsi életünkben is oly sokszor megmutattad már szabadító hatalmadat, isteni erődet, csodáidat. Köszönjük, hogy várhatjuk alázatosan ennek a folytatását is. Köszönjük, hogy akiben elkezdted a munkádat, be is végzed azt. Köszönjük, hogy várhatjuk azt a napot, amikor minket, nyomorultakat szentekként, feddhetetlenekként és hibátlanokként állítasz majd magad elé.

Taníts minket benned hinni már itt, Urunk. Kérünk, szabadíts meg minket mindenféle okoskodástól, minden felesleges kételytől. Taníts meg két lábbal, erős hittel ráállni a te kijelentésedre. Taníts meg a veled való közösség erejével élni és éltetni másokat, hogy bírjuk a terheinket, és tudjuk hordozni egymás terhét is. Tudjunk valóban a te dicsőségedre élni egy Istent gyalázó világban, és tudjunk önzetlenül, örömmel szolgálni másoknak egy önző és haszonleső világban.

Köszönjük, hogy mindnyájan eléd hozhatjuk a személyes dolgainkat is. Köszönjük, hogy ismersz minket, és jól tudod, mire van szükségünk. Egyedül te tudod, hogy valóban mire van szükségünk, és mindazt meg is adhatod nekünk. Ezzel a bizalommal akarunk téged dicsőíteni, és várni tőled szabadítást, ajándékot, bocsánatot, tanácsot, útmutatást - melyikünknek mire van szükségünk.

Ajándékozz meg minket, hatalmas Istenünk, Jézus Krisztus! Ámen.

Cseri Kálmán Igehirdetései- MEGSZABOTT IDŐ

Alapige:Préd 3,1-8

"Mindennek megszabott ideje van, és megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.
Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak.
Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének.
Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak.
Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek.
Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek.
Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.
Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának.
Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek.
Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak.
Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak.
Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.
Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek.
Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének."

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, ennek az évnek utolsó estéjén első szavunk a hálaadás. Köszönjük azt a sok ajándékot, amit a mögöttünk levő esztendőben adtál nekünk. Köszönjük gondviselő szeretetedet.

Köszönjük, hogy gondot viseltél testünkről, és elkészítetted minden napra a lélek számára szükséges táplálékot, a te igaz igédet is. Bocsáss meg, ha csak az előbbi után kaptunk, az utóbbi sokszor nem kellett nekünk.

Hálát adunk neked azért, hogy minden jót érdemünk nélkül adtál nekünk. Köszönjük, hogy a te egyszülött Fiadra, Jézusra néztél, és rajtunk könyörültél, minket ajándékoztál meg.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor megköszönni is elfelejtettük ajándékaidat. Légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Bocsásd meg, hogy sokszor a magad számára fenntartott időt is a magunk dolgaira fordítottuk. Bocsáss meg, ha sok útra elindultunk úgy, hogy nem kérdeztük, mi a te akaratod.

Bocsáss meg, ha sok mindennel dicsekedtünk, amiért egyedül neked kellett volna dicsőséget adnunk. El sem tudjuk sorolni, mennyi jót tettél velünk, és még a próbákat is a javunkra fordítottad. Nem tudjuk felsorolni azt sem, milyen sokféleképpen bántottunk meg téged és egymást.

Nincs más reménységünk, mint az, hogy te gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban.

Áraszd ki reánk kegyelmedet, és kérünk, legyen ennek bizonysága az is, hogy most szólsz hozzánk. Könyörülj rajtunk, hogy ne hiába hallgassuk igédet. Adj nekünk halló szívet. Szentlelked győzzön meg minket arról, hogy mi az igazság, mi a terved velünk.

Segíts ezt az órát azzal tölteni, amire adtad. Hadd legyen így áldásul nekünk és rajtunk keresztül másoknak is.

Ámen.

Igehirdetés

Az esztendő vége felé óhatatlanul mindig többet gondolkozunk az időről. Mi az tulajdonképpen? Mennyi van belőle? Mire kapjuk? Vajon ezt a mögöttünk levő évet arra használtuk-e, amire adta Isten? Vajon jövőre kapunk-e még? Mennyit? Eltökélt szándékunk-e, hogy arra fordítsuk, amire Ő adja.

Kétségtelenül mesterséges az a határ, amit az évek között vonunk, viszont az időt bizonyos egységekben éljük át, úgy, hogy hasznos az, ha egy-egy ilyen szakaszt lezárunk, kiértékeljük, tanulunk belőle és netán a következőt másként, jobban folytatjuk.

Azért olvastam fel ezt a hosszú felsorolást a Bibliából, mert néhány olyan fontos szempontot ad nekünk, ami segít az időről helyesen gondolkoznunk. Ezek közül hármat szeretnék most kiemelni.

1. Így kezdődik: "Mindennek megszabott ideje van." Ki szabja meg mindennek az idejét? A Biblia azt tanítja: Isten, mert az idő Istené, és Ő ad belőle nekünk valamennyit, amennyit jónak lát. Ő rendeli el mindennek az időpontját és az időtartamát is, beleértve az életünket is. A 31. zsoltárban mondja ezt Dávid: életem ideje kezedben van. Egyedül Isten tudja, hogy mikor, minek van az ideje a mi személyes életünkben is, meg a történelemben is. A mi felelősségünk az, hogy arra használjuk a tőle kapott időt, amire adta, és használjuk arra, amire adta. Aki nem így cselekszik, az feltétlenül bajt okoz magának és másoknak is.

Aki munka helyett cseverészik, aki a szükséges alvás helyett is dolgozik, aki tanulás helyett ábrándozik vagy tv-t néz, aki egy régóta esedékes és kínálkozó beszélgetés elől belemenekül az újságjába, aki imádkozás helyett a hobbijának hódol, az feltétlenül megszegényíti magát és másokat.

Így születnek a mulasztások. A mulasztás után ideges lesz az ember, ha még van lelkiismerete, megpróbálja pótolni azt, amit a legtöbbször már nem lehet pótolni. Mert a legtöbb mulasztásunk azért pótolhatatlan, mivel az arra kapott időt csak egyszer kaptuk, és az már elmúlt. Nem lehet utólag behozni.

Ha nem köszöntünk meg valamit akkor, amikor kellett és lehetett volna, ha nem kértünk bocsánatot addig, amíg az illető élt, ha nem adtuk oda azt, amire akkor lett volna szüksége, ezt később már nem lehet pótolni.

Az ilyen mulasztások általában lavinát indítanak el, mert nemcsak lelkiismeret-furdalása lesz az illetőnek, hanem elkezd kapkodni. Aki kapkod, az mindig felszínessé válik, több hibát vét. Ez a kapkodás kártékonyan hat az egészségére is, az emberi kapcsolataira, a munka minőségére, személyének a hitelére, és így tovább...

Az időnek a helytelen felhasználása vagy eltékozlása vezet a sietéshez meg a siettetéshez. És ha valami jellemez minket, úgynevezett modern embereket, akkor a sietés, meg a siettetés. Nincs türelmünk kivárni a dolgok természetes menetét. Sokszor hívő embereknek sincs türelmük kivárni, amíg Isten a maga terveit végrehajtja. Be akarunk segíteni, mint ahogy Ábrahám is Sára javaslatára. Ez a sietés és siettetés jellemzi a mai életünket. Találó kórkép Jevtusenkó verse:

A rohanás a kornak átka,
Az ember törli homlokát,
Majd időzavart konstatálva
Mint báb rohan tovább, tovább.

Mind sietve szeretnek, isznak,
míg a lélek végül lerogy.
Sietve rombolnak, s megint csak
Sietve bánják valahogy.

Nos, ennek a sietésnek ez az egyik átkos következménye, hogy mindent csak úgy "valahogy" próbálunk elintézni, megbeszélni, elvégezni.

És bekövetkezik a tragédia, amit így mond a költő: a lélek végül lerogy. Lélek nélkülivé, lelketlenné válik az élet, válnak a kapcsolatok, és megszegényedik vele mindannyiunk élete. És ennek az egyetlen oka az, hogy nem vesszük komolyan, hogy mindennek megszabott ideje van, és Isten szabja meg mindennek az idejét. Mivel kivettük Isten kezéből ezt is, és tőle függetlenül akarjuk beosztani az időnket, ezért támadnak ezek a lavinák. Mert az időt megsokszorozni nem tudjuk. Ezért aztán megpróbáljuk teletömni mindenfélével, ami már nem fér bele, azzal is.

Megpróbáljuk megváltoztatni még a születés idejét is, előbbre hozni vagy késleltetni. Egyre vakmerőbben belenyúlunk a halál időpontjának a meghatározásába, előbbre hozni, vagy minden áron késleltetni. Van már gyorsétkezde, gyorsmosoda, gyorstalpaló-tanfolyam. Szinte vég nélkül növeljük sok mindennek a sebességét, és még sincs időnk. Nincs annyi időnk, mint nagyanyáinknak volt, akik még nem gyorsmosodába vitték a holmit, hanem teknőben mosták ki állva, és mégis volt idejük egymásra odafigyelni, és egymással beszélgetni.

Ez tehát az első figyelmeztetése ennek az igének: az idő Istené. Ebből ad nekünk amennyi szükséges, de mire használjuk? Ezzel lehet elrontani az életet, vagy, ha valaki arra használja, amire Isten adta, akkor úgy érzi, a helyén van, akkor a dolgai is a helyükön vannak, békesség van a szívében. Hálás azért, amit elvégezhetett, és békessége van amiatt, amit nem tudott elvégezni, mert mindent nem lehet belezsúfolni a kapott időbe.

2. A másik, amire figyeljünk fel, hogy ez a mondat, hogy Isten mindennek megszabta idejét az életünkben, nemcsak reánk vonatkozik, hanem ezzel Ő önmagáról is beszél. Hívő emberek boldogan tapasztaljuk, hogy olyan értelemben is mindennek megszabott ideje van, hogy Isten bölcsen időzíti életünkben a különböző eseményeket, elkészíti a nekünk szükséges ajándékokat, és kimondhatatlan szeretetéből mindent a lehető legjobbkor végez el.

Isten gyermekeivel nem történhet éppen ezért semmi sem véletlenül, esetlegesen, hanem Isten bölcs gondviselése időzít mindent.

Jó lenne, az így az év utolsó estéjén megtelne a szívünk hálával ezért, felismernénk ezt a magunk életében is, és tudnánk Őt dicsőíteni, mert ez alapozza meg a jövőre vonatkozó reménységünket, hogy az, aki ilyen bölcsen időzített mindent, ezután sem fog elfeledkezni rólunk, nyugodtan reá bízhatjuk magunkat.

Ha csak ennek az évnek az eseményeit nézem, tele van a szívem Isten iránt hálával emiatt. Ahogy Ő időzítette az áldásokat és a próbákat, ahogy elkészített olyan találkozásokat, amik előbbre segítettek a lelki növekedésben, ahogy elkészítette mindig azt az igét, amire akkor volt a legnagyobb szükségem, vagy szükségünk, mert ezt sokan tapasztaljuk, nem mi keresgéltünk a Bibliában addig, amíg egy szimpatikusat találtunk, hanem ami következett, azt az igét fogadtuk el. Ahogyan a kenyeret is szeleteljük, és ami következik, azt fogyasztjuk el. És ha azonnal nem is, a nap folyamán, vagy néhány hét múlva kiderült, hogy arra volt akkor a legnagyobb szükségünk. Az Ő bölcs szeretete időzítette ezt, és így időzíti azt is, amikor megaláztatásokon vezet át, és ahogyan felemel azokból. Így érkezik meg sokszor az utolsó pillanatban, de nem későn, az általa küldött segítség. Így készíti el számunkra a feladatokat és készít fel minket a feladatok jó megoldására. Mindez azt hirdeti, hogy Isten bölcsen időzíti az életünk eseményeit. Kimondhatatlan gyöngéd szeretettel úgy, hogy az mindig a javunkat szolgálja. Mert végül is egyedül Ő tudja, hogy mikor minek van a legalkalmasabb ideje.

Szeretném javasolni: gondoljuk végig, ha lehet még ma mindenféle csinnadratta helyett ezt az esztendőt ilyen szempontból, és csodáljuk Isten bölcsességét, hogyan időzítette Ő az idén is a dolgokat az életünkben.

3. Miért van akkor mégis az, hogy sokan mondják: nincs időm, kevés az időm, kifutok az időből, állandó időzavarban vagyok.

Néhány egyszerű tényt próbáljuk azért rögzíteni.

Az egyik: Isten mindenkinek folyamatosan ugyanannyi időt ad. Minden nap kapunk tőle mindnyájan huszonnégy teljes órát. Ez buta beszéd, hogy nincs idő, kevés az idő. Mindenkinek, mindig újra ugyanannyit ad ajándékba.

A másik, amire érdemes odafigyelnünk: amire nagyon akarjuk, arra mindig van időnk. Érdekes, akkor nem az időben van a hiba, hanem bennünk nincs valami a helyén. Akkor azt kell eldönteni: mire akarjuk, hogy legyen időnk? Miért arra akarjuk? Minek a rovására akarjuk, hogy bizonyos dolgokra legyen időnk, mert mindenre nincs. Sehol nincs olyan ígéret, hogy Isten mindenre ad nekünk időt. Arra ad időt, amivel Ő bízott meg. Arra viszont ad, úgy hogy hajszoltság nélkül és jó minőségben elvégezhessük.

Most a lehetőségek kínálatának az idejében élünk, és ezért nehéz sok embernek eldöntenie, hogy mire legyen, és mire ne legyen ideje. Hogyan lehet ezen segíteni?

Úgy, hogy mindenképpen fel kell állítanunk egy rangsort. Mi az, amire feltétlenül kell, hogy legyen időm, mi az, amire jó, ha van, és mi az, amire egyáltalán nem kell. Az nem biztos, hogy rossz dolog, de nem az én feladatom, nem Istentől kijelölt cél, és jó lelkiismerettel elhagyom. Majd valaki más megoldja, vagy megoldódik magától. Nem reám tartozik. Mi az, amit rajtam kér számon az én Uram? Arra legyen időm.

Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus Krisztus sokat dolgozott. Bejárta az egész országot. Tanított, gyógyított, küszködött ellenségekkel és jó barátokkal, kötözködőkkel és érdeklődőkkel.

Márk evangéliumában van egy ilyen mondat, hogy enni sem volt idejük egyik nap. Ő tudta, hogy mi a munka, és ha szabad ilyet mondani: megfogta a munka végét. De soha nem kapkodott, sehonnan nem késett el, és sehol nem olvassuk, hogy sietett volna, mégis mindenhova idejében megérkezett. Miért? Mert mindig az Atya órájára nézett. Ő teljesen függött az Ő küldőjétől, az Atyától.

Van egy szép jelenet, a János evangéliuma 7. részében olvashatjuk, amikor az egész család készül egy nagy ünnepre Jeruzsálembe Jézussal együtt. Noszogatják Őt: menjünk el egy kicsit korábban, és ott mutasd meg magadat az embereknek. És mit mond nekik Jézus? "Jézus így szólt hozzájuk: Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas. (...) Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el." (Jn 7,6. 8).

Valaki, aki tudja, hány óra van az Atya óráján. Odanéz, és ahhoz igazodik. És mondhat bárki bármit, az édesanyja is mondhat neki akármit, szeretettel válaszol: tinektek bármikor alkalmas, nekem csak az alkalmas, amit az Atya mond. Türelmesen megvárom.

Nos ez hiányzik sokszor belőlünk, pedig ahogy Jézus az Atyára nézett minden tekintetben, az időbeosztását tekintve is, ugyanúgy lehet nekünk a mi Megváltónkra, Jézusra nézni. És akinek az életében Ő van az első helyen, aki a vele való beszélgetést, a vele való lelki közösség ápolására szánt időt nem hajlandó megrövidíteni, nem engedi, hogy kiszorítsák azt a napirendjéből a tennivalók, az tudni fogja, mikor minek van az ideje. Hogy mindennek megszabott ideje van, és ez nem baj, ez nagy ajándék. Csak azt kell felismerni: mikor minek van a megszabott ideje.

Sajnos sokszor még mi hívő emberek is a csendességünkön akarunk időt nyerni, és így veszítünk el azután nemcsak sok időt, hanem olykor még a békességünket is.

Egyáltalán nem valami kegyeskedő túlzás az, amit Luther Mártonnak tulajdonítanak, hogy ő mondta egyszer: "Ma sok dolgom lesz, ezért ma reggel a szokásosnál tovább imádkozom." Mi fordítva szoktuk. Isten igéje emerre bátorít bennünket.

Mert, ha mindennek megszabott ideje van, akkor nem rohannunk kell, a sebességet kell fokoznunk, hanem azt kell felismernünk lépésről-lépésre, hogy most minek van a megszabott ideje, mert akkor maradna idő az egymással való közösségünk ápolására is.

Ebben az esztendőben talán gyakrabban kellett látni, mint korábban, hogy sok széthulló házasság, széteső család arról árulkodik, hogy hosszú időn át nem volt idejük az embereknek egymásra.

Hogy is mondja a róka a kis hercegnek Saint-Exupéry híres regényében? Amikor nem érti a kis herceg, hogyan lehet az, hogy az ő rózsájánál szebb rózsák is vannak, s neki mégis csak az otthoni rózsácskája a fontos. Miért? Azt mondja neki: "Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat. Az emberek elfelejtették ezt az igazságot. Neked azonban nem szabad elfelejtened."

Az idő, amit nem "vesztegetünk" a párunkra, a gyerekeinkre, meg az öregeinkre, az megbosszulja magát. Amit pedig nekik ajándékozunk, az sok jó gyümölcsöt terem.

Sok belső, lelki magányosságnak is ez az oka, hogy nem szánunk időt az egymással való kapcsolatok ápolására. Ugyancsak itt olvassuk, hogy a kis herceg barátokat keres. Amikor valaki jelentkezik, hogy szívesen megbarátkozna vele, de ehhez meg kell őt szelídíteni, ahhoz meg időre van szükség, akkor hangzik el ez a párbeszéd. Azt kéri a róka: "Légy szíves, szelídíts meg! Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem! - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. - Jó, jó, de hogyan?" - és akkor elmagyarázza neki, ehhez idő kell, türelmesen ezt meg ezt tedd, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és nem leszel többé egyedül.

Nos, ez az ige arról is beszél, hogy Isten időzíti az Ő ajándékait, nekünk pedig az időt, mint drága ajándékot meg kell becsülnünk és arra fordítani, amire Ő adta.

Most az ünnepek táján különösen is sok feladatunk volt itt a gyülekezetben. Rövid ideig - sajnos - tapasztalnunk kellett azt is, hogy amikor fejest ugrunk a tennivalókba, gyorsan, minél többet, minél előbb el akarunk végezni, összekeverednek a dolgok és nincs rajta áldás. Jó volt aztán megcsendesedni Isten előtt, megalázni magunkat, és tőle kérni el minden napnak a programját. Egészen különös volt az, ahogy Isten válaszolt, ahogy elrendezte a feladatokat, ahogy egy-két helyre nem is kellett elmenni, mert onnan jöttek ide, ahogy kiderült, hogy ott már nincs szükség segítségre, mert más valaki megoldotta, de három másik helyen van, amire nem is gondoltunk. Egyszerűen eszünkbe juttatja a tőle való feladatokat. Ad hozzá erőt, és ad utána békességet és hálát.

Isten nélkül rohanás, kapkodás, selejtek gyártása, a mulasztásaink vádja, lelkiismeret-furdalás és elégedetlenség. Istenre figyelve ugyanabból az időből sokkal többet ki lehet hozni. Ott is van szorgalmas munka, de van célszerű cselekvés, a végén a szívben a hála és békesség.

Mi jellemezte ezt az esztendőnket ebből a szempontból? Mit kell ma megbánnunk Isten előtt mint bűnt, és miben változhatunk, hogy a következő évet, ha Isten engedi megérnünk, akkor másként, az Ő akarata szerint töltsük, mivel mindennek megszabott ideje van.

Mielőtt imádkozunk, hadd olvassak fel egy imádságot. Michel Quoist francia munkáspap írta ezt. A formája szabad vers, a tartalma imádság, és lényegében ugyanez van benne, amit az igéből most megtanultunk.

Uram, van időm

Uram, elindultam,
kint mentek az emberek.
Mentek,
Jöttek,
Siettek,
Futottak.
Futottak a kerékpárok,
Futottak a szekerek,
Futottak a teherautók,
Futott az utca,
Futott a város,
Futott minden.

Futottak, hogy időt ne veszítsenek.
Futottak az idő nyomában, hogy utolérjék az időt, hogy időt nyerjenek.

Viszontlátásra barátom, bocsáss meg, nincs időm.
Ismét erre fogok jönni, nem várhatok, nincs időm.
Befejezem a levelet, mert nincs időm.
Szívesen segítettem volna magának, de nincs időm.
Nem vállalhatom, nincs időm.

Imádkozni szeretnék, de nincs időm.

Uram te megérted, hogy nincsen idejük:
A gyermek játszik, e pillanatban nincs ideje - majd...
A tanulónak leckéjét kell elvégezni, ideje nincs - majd...
A diáknak ott vannak a könyvei, oly sok munkája, nincsen ideje - majd...
A fiatalember sportol, nincsen ideje - majd...
Az ifjú házasnak megvan az otthona, be kell rendeznie, nincsen ideje - majd...
Az édesapa körül gyermekei, most nincsen rájuk ideje- majd...
A nagyszülőknek ott vannak az unokák, nincsen idejük - majd...
A betegnek megvan a gondja, nincsen ideje - majd...
Kihűlő ágyukon sincsen idejük...
Késő - nincsen már idejük!

Így futnak az emberek az idő nyomában, én Uram.
Futva mennek e földi tereken,
Sietve,
Tülekedve,
Túlterhelten,
Mogorván,
Megrakottan,
S nem érnek a célhoz, kevés az idő.
Nekifeszülnek, bár kevés az idő.
Sőt - igen kevés az idő.

Uram, tévedned kellett számításaidban valahol,
Alapvető hibának kell itt lennie,

Az órák túlságosan rövidek,
A napok túlságosan rövidek,
Az életkor túlságosan rövid.
Te mosolyogsz Uram, az időn kívül állva, küszködésünk láttán, és tudod, hogy mit teszel.
Nem tévedsz abban, amikor az ember idejét kiméred.

Adsz mindennek időt tenni akaratod,
De nem szabad időt veszíteni, időt elverni, időt agyonütni.
Ajándék az idő, amit te készítesz.
Elmúló ajándék.
Nem, nem tárolható.

Uram, van időm!
Minden idő az enyém, amit te nekem adtál.

Életemnek évei, éveimnek napjai, napjaimnak órái, mind az enyémek.

Rajtam áll velük okosan élni, higgadt, odaadón, hogy akként
használjam fel a végső másodpercig,
hogy eléd vigyem, s időmnek ízetlen vízéből
te készíts nemes boritalt, ahogy tetted Kánában
a fiatal pár lakodalmán.

Uram, ma este nem időt kérek tőled, hogy még ezt meg amazt elintézzem. Azt a kegyelmet kérem én tetőled, hogy a nekem ajándékozott időben híven tegyen azt, amit rám bíztál - másokért.

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy ajándékozó Isten vagy. Köszönjük, hogy az idő is a te kimondhatatlan ajándékod.

Bocsásd meg, hogy sokszor elfeledjük: nem tárolható, és nem téríthető vissza. Éppen ezért szeretnénk mindig arra használni, amire adod.

Bocsásd meg, ha ebben az évben nem mindig így volt. Köszönjük türelmedet. Köszönjük, hogy még kész vagy napjainkhoz napokat adni. Tégy minket érzékenyekké arra, hogy mi a te jó, kedves és tökéletes akaratod, hogy a szerint használjuk fel minden percünket.

Könyörülj rajtunk, hogy amit mégis lehet, azt hadd tudjuk még pótolni. Segíts az időt kihasználni. Segíts lassítani. Könyörülj rajtunk, hogy ne a rohanásunk fokozásával akarjunk eredményeket elérni, hanem a neked való engedelmeskedéssel. Tudjuk, hogy áldás csak azon van, amit utasításodra, és útmutatásod szerint teszünk.

Bocsásd meg sok pótcselekvésünket, ami elemésztette az energiánk jó részét. Bocsásd meg, amikor tudatosan voltunk engedetlenek veled szemben, mert nem akartuk azt tenni, amit mondtál, vagy féltünk arra menni, amerre küldtél.

Növeljed a hitünket! Add nekünk azt a békességet, azt a belső, csendes elégedettséget és hálát, ami a te gyermekeidnek a sajátja, akik azt teszik, aminek a megszabott ideje van.

Segíts, hogy tudjunk veled beszélni még ezen a napon és segíts most a csendben folytatni az imádságot.

Ámen

Cseri Kálmán Igehirdetései:NÉZŐPONT

Alapige: 4 Móz 13, válogatott versek

"Az Úr így beszélt Mózeshez: Küldj férfiakat, hogy kémleljék ki Kánaán földjét, amelyet Izráel fiainak akarok adni. Mindegyik ősi törzsből egy férfit küldjetek, csupa tekintélyes embert. Mózes elküldte őket a Párán-pusztából az Úr parancsa szerint. Valamennyien főemberek voltak Izráelben."

"Amikor elküldte őket Mózes Kánaán földjének kikémlelésére, ezt mondta nekik: Menjetek el itt a Délvidéken át, föl a hegyekbe. Nézzétek meg, hogy milyen az a föld és a rajta lakó nép, erős-e vagy gyenge, kevés-e vagy sok? Milyen az a föld, amelyen lakik, jó-e vagy rossz? Milyenek a városok, amelyekben lakik: táborfélék vagy megerősített helyek? Milyen a föld: kövér-e vagy sovány? Van-e rajta fa vagy nincs? Legyetek bátrak, és hozzatok a föld gyümölcséből! Azok a napok éppen az első szőlőfürtök érésének napjai voltak. Elmentek tehát a férfiak, és kikémlelték a földet, a Cin-pusztától egészen Rehóbig, a hamáti úton."

"Negyven nap múlva visszatértek a föld kikémleléséből. Visszamentek, és megérkeztek Mózehez, Áronhoz és Izráel fiai egész közösségéhez a Párán-pusztába, Kádésba. Beszámoltak nekik meg az egész közösségnek, és megmutatták nekik a föld gyümölcsét is. Elbeszélésükben ezt mondták: Elmentünk arra a földre, ahova küldtél bennünket. Valóban tejjel és mézzel folyó föld az, ilyen a gyümölcse! De erős nép lakik azon a földön, a városok erődítményei igen nagyok, és még Anák ivadékait is láttuk ott! A Délvidéken Amálék lakik, a hegyvidéken a hettiták, jebúsziak és emóriak laknak, a tenger és a Jordán partján pedig kánaániak laknak. Bár Káléb csitította a Mózessel szembeforduló népet, és ezt mondta: Bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk, mert meg tudunk birkózni vele, de azok a férfiak, akik vele mentek, ezt mondták: Nem tudunk az ellen a nép ellen menni, mert erősebb nálunk. És rossz hírét terjesztették Izráel fiai között annak a földnek, amelyet kikémleltek, mert ezt mondták: Az a föld, amelyet bejártunk és kikémleltünk, olyan föld, amely megemészti lakosait! A nép pedig, amelyet ott láttunk, csupa szálas emberekből áll. Sőt láttunk ott óriásokat is. Anák óriás fiait. Olyannak láttuk magunkat, mint a sáskák, és ők is úgy néztek ránk."

---

Imádkozzunk!
Köszönjük, Istenünk, hogy ezen a mostani reggelen is kiálthatunk hozzád, és te nem hagyod el a te kezed alkotásait. Nem hagysz magunkra minket, nem hagysz minket ige nélkül, tanítás, bizonyságtétel nélkül. Legfőképpen hálásan köszönjük azt, hogy nem hagy el minket a te szereteted és irgalmad.
Köszönjük azt is, Urunk, hogy te ismersz minket, minden porcikánkat, testünket, lelkünket. Tudod, hogy csak por és hamu vagyunk, s milyen gyönge a lelkünk, és sokszor milyen erőtlen a testünk.
Köszönjük azt is, hogy pontosan tudod a mi kínzó kérdéseinkre a válaszokat, a mi nehézségeinkre és megakadt életünkre a megoldást. S köszönjük azt is, hogyha megoszthatjuk veled a mi örömeinket, sőt örömmel ajándékozol meg ezen a reggelen is minket. Áldunk és dicsőítünk téged, kegyelmes Istenünket.
Köszönjük, Istenünk, hogy te most is kegyelmezni akarsz, és irgalmazni, s nem a mi vétkeink szerint bánsz velünk, hanem a te irgalmasságod szerint. Köszönjük, hogy elkészítetted a te szavadat, adjál ahhoz igazi, szívbeli vevőkészüléket.

Ámen.

---

Igehirdetés
Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint pénteken olvastuk ezt a részt a Szentírásból, Mózes negyedik könyvéből a tizenharmadik fejezetet. Valószínűnek tartom, hogy nemcsak nekem volt benne sokféle üzenet, hanem másoknak is. És még inkább igaz ez, hogyha a másik kikémlelésről szóló, párhuzamos helyet is elolvasta valaki Mózes ötödik könyvéből, az első fejezetből. Ebből is és abból is kiderül, hogy a pusztai vándorlás sok nehézséget hordozott Izráel népe számára. Erről részletesen nem akarok most beszélni, hiszen egy héten át hallottunk erről. De az mégis olyan csodálatos, hogy négyszáz év rabszolgaság után Isten kihozta az Ő népét, és bevitte a megígért földre.
Senki nincs, és nem is volt köztük akkor még, aki látta volna az ígéret földjét. Negyven év pusztai vándorlás után látja meg majd a megmaradt fiatal sereg, a második generáció, akik még nem lázadhattak Isten ellen, mert az idősek, és nem azért, mert öregek voltak, hanem azért, mert föllázadtak Isten és Mózes ellen, végül is az engedetlenségük miatt az idősebb generáció nem mehetett be az ígéret földjére. Pedig, miközben vándoroltak, Isten náluk sokkal erősebb népeket is kezükbe adott, s legyőzhették őket.
Milyen választ adott Isten népe Isten kegyelmére és szeretetére? A nehéz körülmények miatt, a nélkülözések miatt, sok kellemetlenség és kényelmetlenség miatt a nép szíve megtelt sötét indulatokkal, elégedetlenséggel és keserűséggel. Pedig Isten gondoskodott róluk végig. Még Isten gondoskodása is lehet megszokottá a hívők életében? Úgy tűnik, hogy igen. Mintegy kötelező szolgáltatásnak vették azt, hogy Isten szeretettel vette őket körül, hogy Isten felébresztette őket reggelenként, hogy adott mannát és fürjet, hogy megőrizte őket az ellenségeiktől, hogy hordozta őket a pusztában. Szolgáltatássá degrarálódott előttük, ami Isten csodája volt: az Ő szeretete és gondoskodása.
A megkeseredés mindig belülről kezdődik lélekben. Lehet, hogy mindent ugyanúgy csinálunk, mint addig, de van egy pont, amikor úgy elpattan valami, s attól kezdve a szívünk tele lehet keserűséggel, és vádolni kezdünk. Istent, másokat, saját magunkat, a nehézségeket, az egyre nehezebbé váló életet, a sikertelenségeket, a kudarcot, vagy csak egyszerűen a történéseket, amik velünk történnek. Ezért szól a nép is először Mózes ellen, aztán Isten ellen.
Aztán ezt a belső keserűséget nem tudják már magukban tartani, és nyílt lázadássá fajulnak a dolgok. Felnő a keserűség, és a végén lázadás lesz. Azért is tragikus ez ezen a ponton a nép szívében, mert miközben lázadnak és tele vannak keserűséggel, aközben megérkeznek a megígért föld határára. Ott vannak a határon, de a lelkületük olyan, hogy nem képesek komolyan venni Isten ígéretét.
Ezért volt többek között bűn, amit tettek, mert ilyen lelkiállapottal akarták átvenni azt az ajándékot Istentől, amit Ő elkészített nekik. Szívük meghatározó indulata a keserűség volt, és nem a hála Isten felé. Nem ismerős ez nekünk? Amikor a keserűség látószögében látunk mindent, és a keserűség nézőpontján át látjuk a saját életünk történéseit. Keserűség amiatt, hogy korán kell fölkelni, persze nem mindenkinek. Keserűség a közlekedési viszonyok miatt. Keserűség a gazdasági helyzet miatt, és ez sokszor jogos is. Keserűség a közállapotok miatt, ez időnként még jogosabb. Keserűség egy családi helyzet miatt, a gyerekeink lelkiállapota miatt. Keserűség amiatt, hogy sokszor, és ebben is sok igazság van, kevés a bér, kevés a nyugdíj, a lehetőség. Hála helyett zúgolódás, pedig nem kellene ma reggel is hálás szívvel itt lennünk? Azért, hogy egyáltalán föl tudtunk kelni. Olyan természetes ez? Ma is lesz ebédünk. Talán az elmúlt héten is ki tudtuk fizetni a számlákat. Isten megtart, eltart, fönntart minket. Hogy mégis csak be tudtuk osztani azt a több vagy kevesebb nyugdíjat. Hogy most talán viszonylag egészséges a családunkban a legtöbb hozzátartozónk. Hála helyett zúgolódás.
Ilyen zúgolódó és keserű szívvel érkezett meg Izráel népe az ígéret földjének, országának a határára.
Másik helyen: 5Móz 1-ben ezt olvassuk: "Így zúgolódtak sátraikban. Gyűlöl bennünket az Úr, azért hozott ki Egyiptomból, hogy most az emóriak kezébe adjon, és elpusztítson bennünket." Nem döbbenetes? Négyszáz év rabszolgaság után Isten kiszabadítja őket, és a szívükben zúgolódnak, és azt mondják, gyűlöl bennünket az Isten, s azért hozott ki minket, hogy az emóriak kezébe adjon, és elpusztítson bennünket. Megáll az ész - ahogy mondják időnként -, nem. Ennyire megvakultak? Ennyire a lázadás lett úrrá a szívükben? Valóban határhoz érkeztek. Nemcsak azért, mert az ígéret földjének a határán álltak, de ahhoz a határoz is elérkeztek lelki értelemben, hogy most akkor hogyan tovább. Hiszünk, vagy látni akarunk? Mert időnként, nem mindig, de időnként egy-egy sarkalatos ponton az életünkben valójában ez a kérdés marad csupán. Elhiszem, amit az Isten mond, vagy mindenképpen látni akarok hit helyett. Látni akartak, vagy ráállnak Isten ígéretére. Annak az Istennek hisznek, aki olyan sok csodát tett velük, vagy annak a tíz kémnek, akinek a nézőpontja az volt, hogy megemészti az ország annak fiait, vagyis olyanok a körülmények, hogy azt nem lehet túlélni, pedig Isten mást mondott. Olyan helyre viszi be őket, ahol úgyis elpusztulnak. Még óriásokat is láttunk ott. Nem mindegy a látószög meg a nézőpont. Mert időnként a nézőpontunk miatt a piciből akkora lesz, hogy az óriássá válik. Olyan a nézőpontunk, hogy a zúgolódás, a keserűség, a lázadás a meghatározó. Ezért a kicsiny nehézségeket óriásnak látjuk, óriássá váltak. Valóban éltek ott szálfa termetű emberek: a kananeusok magas növésűek voltak. Az izráeliták meg alacsony növésűek. Óriásoknak is látták őket fizikai értelemben, de az itt szereplő szöveg szerint sokkal többről van szó. Lelki értelemben rémültek meg tőlük. Ha ilyen a termetük, akkor milyen lehet az erejük, a fegyverzetük és a hadseregük?
Itt a korabeli héber szövegekben olyan nyelvtani alakokat találunk, amellyel azt fejezi ki a nép, hogy Istenben ellenséget látott. Nem elképesztő? A legjobb barátjuk, a gondviselő Isten, aki hordozta őket, akiről azt mondja a Biblia, hogy a mélység színe fölött tartotta őket a karjában, s alattuk a mélység. Azt mondják erre az Istenre, hogy Isten a mi ellenségünk. Megdöbbentő. Hogy süllyedhet ide Isten népe? Hogy válhat ilyen erőssé a keserűség és a lázadás a szívükben?
Elfelejtették, amit a 103. Zsoltárban így olvasunk: "Áldjad én lelkem az Urat, és ne feledkezzél semmi jótéteményéről." Ők elfeledkeztek. Nem törődtek vele. Mirjám föllázítja Mózes ellen a népet, Áron is társ ebben. Aztán Mirjám emiatt hét napig leprássá válik, míg Isten meg nem könyörül rajta. Mert Isten népe vezetői ellen nem lehet következmények nélkül lázadni és lázítani. És végső soron Isten végrehajtja a tervét, mert mindig végrehajtja. Bejut Izráel népe az ígéret földjére, de akik föllázadnak, azok kívül maradnak. Elhulltak a pusztában, ők nem látják meg Izráel népéből az ígéret földjét.
Elmegy a tizenkét kém, köztük Káléb és Józsué. Feladatuk a következő: kikémlelni a hegyeket és a völgyeket. Jó termő-e a talaj vagy pedig gyenge termést ad? Vannak-e fák, árnyat adó vidékek vagy nincsenek? És milyen a termés? Példának lemetszenek, mintának, bemutatásra egy szőlőfürtöt, amely akkora volt, hogy egy rúdon ketten cipelik vissza a leendő ígéret földjéről. (Ma egy izráeli konzervgyárnak ez a védjegye, hogy két szakállas férfi cipel egy hatalmas szőlőfürtöt egy rúdon. Ez innen való, ebből a bibliai részből.) Ilyen földre viszi be őket az Isten, s ők mégsem hiszik el mindazt, amit a kémek többsége jelent. A tíz kém is azt mondja Káléb és Józsué mellett: igen, igen, úgy van, ahogy azt Isten mondta, na de megemészt a föld, és óriások is vannak. A nép legfőbb baja tehát az volt, hogy látni akart, és nem hinni. Időnként a mi legfőbb bajunk is ez. Isten ígér dolgokat. Talán helyesen értettük a Bibliából, hogy nekünk személyesen is adott üzenetet és ígéretet. Kivárjuk? Elhisszük? Vagy mindenáron látni akarjuk, ezért nem várunk türelmesen annak beteljesedésére.
Ők csak azt látták, amit a kémek jelentettek, de ha komolyan vették volna Isten ígéretét, akkor meglátták volna a szemükkel is, hogy amit Isten ígért, az igaz. Nektek adom azt a földet.
Miért enged meg ilyen helyzeteket Isten? Mert időnként így tesz, hogy megígér valamit, és várakoztat. Mint a felfűtött gőzmozdony volt régen a piros szemafor előtt. Fújt a gőz itt, ott, de még mindig nem indulhatott. Majd szétrobbant már a kazán. Nem volt zöld jelzés. Nem tudom, ti voltatok-e időnként így? Én egyszer, kétszer igen. Mennék már, meg csinálnám, meg tudom, hogy az Istentől van, és mégsem zöld a jelzés. Miért enged ilyen helyzeteket Isten?
Az Újszövetségben olvasunk egy férfiről, egy apáról, akinek a fia halálosan megbetegedett, és egyetlen lehetősége maradt - haldoklott már a fiú -, elment Jézushoz, elég sokat kellett mennie gyalog ahhoz, hogy odaérjen, elmondja neki a bajt, Jézus meg azt válaszolja neki, ha jeleket és csodákat nem láttok, akkor nem hisztek. S az apa azt mondja, hogy most ne erről beszélj, Mi lesz a fiammal? Haldoklik, talán már vége is van. Nem mondasz semmit? És végül azt mondja Jézus ennek az apának, hogy menj haza, a te fiad egészséges.
Azt mondja, hogyha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek. Elküldi az apát, s a vállára teszi azt a terhet pluszba még, nem elég, ami a fiával van, hogyha elhiszed, hogy igaz, amit mondok, meggyógyul a fiad. És ha nem? Mi már tudjuk, hogy akkor is meggyógyult volna, meg meggyógyult, de ő azt nem tudta. Neki úgy kellett elindulni, hogy azt mondta Jézus, hogy menj haza, a fiad egészséges. És elindult, és ment és ment, és eljutott egy pontig, amikor elfogyott az a kicsiny hite is, ami volt, az is elfogyott. Megrokkant abban is, amit Jézus mondott. Ki tudja, mi lesz, mire hazaérek, és akkor jönnek szembe, és azt mondják, hogy örvendezz, a fiad egészséges. Meggyógyult. S akkor megkérdezi: mikor gyógyult meg. S azt mondják, hogy ekkor és ekkor. Végiggondolja, az pont az az időpont, amikor Jézus nekem azt mondta, hogy menj haza, mert a te fiad egészséges. Megdöbbentő, nem? De értjük ugye talán. Azért tette ezt Jézus, mert ez az apa is látni akart. Meggyógyult vagy nem. Nem kell itt jelről meg csodáról beszélni. Meggyógyult vagy nem, hadd lássam! Jézus meg azt mondja, hogy nem. Ha te hozzám fordulsz, én többet akarok neked adni, mint amit kérsz. Én azt akarom, higgyél látatlanban is. Hidd el, hogyha én mondok valamit, az be fog teljesedni.
Lázár megbetegszik. Márta és Mária hívják Jézust. Lázár egyre betegebb, és meghal. És akkor jön Jézus. Kifutnak eléje, és azt mondják, hogy Uram, ha itt lettél volna. Most jössz? Most már minek. Meghalt. Eltemettük. Oszlik a holttest. Uram, hát már szaga van. Jézus meg azt mondja, hogy nem megmondtam: ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét. Kimentek a temetőbe, Jézus beszól a sírba, Lázár gyere ki, és kijött a meghalt. Vagyis, ha hiszel, látsz. De fordítva nem megy. Majd hiszek, ha látom - ez nem biblikus gondolkodás. Nem is megy bele Isten a mi érdekünkben. Ő úgy akar hittel megajándékozni, hogy először higgyünk, s aztán majd fogunk látni.
Látni akarsz vagy hinni? Néha nem gondoljuk végig, hogy azért enged meg Isten ilyen helyzeteket, mert többet akar adni, mint amit mi kértünk. Sokszor ide is úgy jövünk, hogy hiába olvasom a Bibliát, hiába imádkoztam, hiába jövök ide, úgyse mond az Isten semmit. De hát itt is megszólal az Isten, nem. S azt mondja, hogy küldjetek ki kémeket.
Hányszor szorítja kételkedés össze a szívünket, mert látszólag nem segít Jézus. Isten azonban pontosan tudja, hogy mikor kell lépni és közbelépni. De ha valaki hit helyett a látást választja, akkor meg kell hogy maradjon a látás szintjén. És akkor a hit nagyon nehezen megy majd a számára.
Második baj az volt emellett, hogy teljesen elcsüggedtek. Hiába ígérte nekik Isten az ígéret földjét, ők nem bíztak Istenben, ezért elcsüggedtek. Nem az ígéreteire néztek, hanem saját magukra. Hova jutunk mi időnként, amikor a saját erőnkre nézünk, amikor a saját tulajdonságainkat vesszük számba, meg a saját elérhető lehetőségeinket. És nem az Isten kegyelmét vesszük számításba, és nem rá számítunk.
A következmény, a bevonulás helyett sokan elhullanak a pusztai nyomorúság során. Előfordul az velünk is, nem, hogy egyre nagyobb a baj, s látszólag Isten nem lép. Egyre jobban összekuszálódik minden, s nem történik semmi változás.
Hadd mondjam azt akár a saját életemből, de más életéből is, hogy tulajdonképpen ez egy fantasztikusan jó dolog, ha így van. Mert minél nehezebbé válik egy helyzet, annál inkább bízhatunk abban, hogy közel van a szabadítás. Minél nyomorultabb állapotba került Lázár, mi már tudjuk, mert olvashatjuk, annál inkább elkészítette Isten a szabadítást. Akik abban a nyomorult helyzetben voltak, a testvérek, ők csak azt látták, hogy belázasodott, egyre nyomorultabbul van. Hívják Jézust. Nem jön. Kilehelte a lelkét, eltemettük, rothadásnak indult. Kész. Itt már az Isten sem segíthet. Nem igaz. Ezt mondja a látás. Jézus meg azt mondta, hogyha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét. Hát akkor most kinek hiszünk? Döntsük el! Magunknak, másnak vagy Isten kijelentésének. Ezen a kérdésen egyszer mindenkinek el kell gondolkodnia.
Milyen a nézőpontunk, és mi fér bele a látószögünkbe? A nézőpontjuk nekik olyan volt, azt látták csupán, amit a tíz hamis kém mondott, s nem merték elhinni, hogy lássák aztán azt, amit az Isten mondott nekik. Elcsüggedtek, és a keserűség és a csüggedés mellett volt egy harmadik, ami úrrá lett rajtuk, ez pedig az, hogy elbizakodott Izráel népe.
Ezt a másik rész írja, hogy mikor kiderül az, hogy Isten azt mondja, hogy most már nem mehettek be, nem hittetek, induljatok, menjetek tovább. Ugye az egyik kémlelés a vándorlás elején, a másik a végén van. Meg kellett fordulniuk. Negyven év ellőttük állt. Nem hittek Istennek. Akkor meg azt mondják, hogy mit nekünk az a pár pogány katona: amálekiták meg emóriak. Bemegyünk, legyőzzük őket, és megverjük őket.
A csüggedés, hitetlenség mellett elbizakodott volt a szívük alázat helyett. Bemennek, és legyőzik őket. Csúfos vereséget szenvednek.
Vagy azt mondja valaki, hogy gyűlöl bennünket az Isten, nem törődik velünk. Elfordult tőlem az Isten. Már az Istennek sem kell az életem. Ez mind ördögi hazugság. Vagy elcsügged az ember. Tényleg néha jogos. Ránézünk a körülményekre, belenézünk a saját szívünkbe, kinyitjuk a pénztárcánkat. Időnként csüggesztő a helyzet. Kivel nem fordult ez elő? Megállunk egy betegágy mellett, s elcsüggedünk. Összeszorul a szívünk, nem biztos hogy túléli. De kinek hiszünk? Annak, amit látunk, a szemünknek, a lelkünknek, a szívünknek vagy Isten szavának?
Pedig Isten csak egy dolgot kér az embertől. Fogadd el Jézust, az Isten egyszülött Fiát. Mert ez azt jelenti, hogy a látás helyett hiszünk. A csüggedés helyett bízunk, s az elbizakodottság helyett alázatosan elismerjük és beismerjük, rászorulunk az Isten kegyelmére, Isten egyszülött Fiára.
A világot, mert a Biblia ezt mondja, a hit legyőzi a világot, annak minden fertelmességét, nyomorúságát, sötétségét. A világot csak a Krisztustól kapott hittel győzheti le a hívő ember. A földi út az a hit útja, és nem a látásé. A látás majd ott lesz a mennyei dicsőségben. Ott, ahol nem lesz többé könny, betegség, gyász, nyomorúság, fájdalom és félelem.
Nyáron a gyerekekkel Írottkőre kirándultunk, nagyon szép, de tulajdonképpen egyhangú út visz fölfelé. Nem is kifejezetten meredek út. Úgy építették meg, tudták azt pontosan, hogy miért csinálták úgy. Mentünk fölfelé, és még mindig nem voltunk fönn. Még mindig nem voltunk fönn. És a gyerekek többször is mondták meg kérdezték, a végén aztán elfogyott a türelmük. Én már láttam a kilátót, ők még nem. Papa, fölérünk mi egyáltalán? S aztán egy szempillantás alatt ott voltunk. S mikor fölmásztunk a kilátóba, ott vannak fényképeken a különböző hegycsúcsok nevei, magassági pontok magassága, sőt még a balatoni medencét is lehet jó időben látni abból a magasságból. S onnan körülnézve, az Alpok vonulatait lehetett kicsit homályosan a ködös idő miatt látni. De megérte a fáradság. Isten népe is kijön valahonnan az istentelenségből. Talán néha hosszú, fáradságos úton menetel, aztán Isten beviszi őt a csodálatos országába.
De azért azt hadd mondjam, hogy ezt csak azok látják ám meg, akik mindvégig kitartanak, azok üdvözülnek. Káléb és Józsué mehettek be a néppel, a fiatal generációval, akik hittek, Isten elkészített országába. Bejutottak az ígéret földjére.
Az a helyzet, hogy a végén mindig kiderül, hogy Isten megtartja a szavát. A végén mindig kiderül. Nem véletlenül választottam ezt az igét, amit elmondtam az elején. Jó várni, és megadással lenni Isten szabadítására. Nekünk szabadító, kegyelmes, irgalmas Urunk van. Nem ítél, nem odavág, nem lesújt, hanem szeret, irgalmas és igazságos. Mivel szerető, irgalmas és igazságos, ezért az övéinek egy csodálatos országot készített el, ahova a benne bízókat beviszi.
Mi vár ránk abban az országban? Isten dicsősége, ez a vele való teljes közösséget jelenti. Aztán ott már nem hitben kell járni, mert ott színről színre látjuk Őt. Visszanézünk, és megértünk majd egy csomó mindent, amit itt most nem értünk. Például a várakoztatás értelmét, vagy egyszerűen nem lesz már kérdés, hogy miért történt, mert nem érdekel. Nem lesz kérdés többet, hogy az miért történt úgy. Örülünk örök örömmel a mennyei dicsőségben, a Báránnyal való örök közösségben, és semmi nem állhat a hívő nép és Isten közé. Nyugalom és békesség, tökéletesség. Nem lesz többé könny, betegség, gyász, fájdalom és halál, mert az elsők elmúltak. Nem lesz többé bűn és nyomorúság, mert a hosszú és fáradságos, és időnként talán szürke úton, bár a hívő élet sosem lehet unalmas, a végén eljut az ember, ha mindvégig megmarad, az Isten országába, a mennyei dicsőségbe.

---

Imádkozzunk!
Köszönjük, Istenünk, hogy időnként várakoztatsz, és a várakoztatásba áldásokat rejtesz el. Segíts megtalálni ezeket! Köszönjük, hogy valójában nem is elrejted, hanem odateszed a mi utunkra, s ha figyelünk rád, akkor megtaláljuk a te áldásaidat. Sőt az egész életünk, hívő életünk áldások sorozata lehet.
Kérünk, segíts nekünk, hogy rád bízzunk mindent: életünket, lelkünket, testünket, gyerekeinket, unokáinkat, magányosságunkat, kereséseinket, üzleti dolgainkat, pénzünket, időbeosztásunkat. Mindazt, ami körülvesz minket. Ennek az országnak a további sorsát és jövőjét, helyzetét, nyomorúságát. Így kérünk arra, Urunk, könyörülj meg rajtunk, s cselekedj velünk irgalmasságod szerint.
Köszönjük a mai csodálatos ígéretet is, hogy a végén beviszed a te népedet a te országodba. Kérünk, segíts nekünk, hogy hitben akarjunk járni, s nem látásban. Köszönjük, hogy azt mondod: boldogok, akik hisznek. Tégy minket ilyen boldog hívőkké, kérünk.

Ámen.