E.W. Kenyon: Szellemi kezdeményezőkészségünk az imában 17.rész

Az imában való szellemi kezdeményezőkészségünket akadályozza, ha elhanyagoljuk az Ige olvasását és az Igével való táplálkozást.

Nyilvánvaló, hogy ez egy alacsony szintű szellemi közösséget jelent. 

Amikor elveszítjük szellemi kezdeményezőkészségünket, azt veszítjük el, ami nehéz helyzetekben
győzelemre tudna vezetni bennünket. Ideje lenne már, hogy átadjuk magunkat az Ige tanulmányozásának. Az számít, hogy saját magunk mennyit tanulmányozzuk az Igét.
Amikor a hit elveszíti bátor kezdeményezőkészségét, az érzékek veszik át az irányítást.
Amikor a szellemi dolgok második helyre szorulnak, nyilvánvaló, hogy az isteni dolgok valósága
elhalványul; az érzéki tudás lassan, de biztosan a helyére lép, és átveszi a vezető szerepet. 

Ez lesz a meghatározó erő a „ keresztutakon” , amikor szükségünk lenne a megfelelő szellemi ítélőképességre, hogy jó döntéseket hozzunk.
Nem engedhetjük meg, hogy negatív módon viszonyuljunk az Igéhez.
Ahelyett, hogy az Igét cselekednénk, csupán értelmi egyetértésben vagyunk az Igével.

Ilyenkor a szív már nem mondja: „Mindenre van erőm a Krisztusban ma.”
Amikor a szellemi kezdeményezőkészség leapad, az ember már nem mondja azt:

„Nagyobb Ő, Aki bennem van, mint azok az erők, amik körülvesznek engem.”

Ekkor az Írás hatalmas dolgai csupán tantételekké válnak, és nem élő valóságot jelentenek. 

Ekkor többet adunk az emberek véleményére, mint Isten Igéjére. 

Ebből származik a kisebbségi érzésünk a szellemi birodalomban.
Amikor az ember szíve elveszti a bátorságot az Úr felé, azt a bátorságot, hogy félelmet nem ismerve képes az Ige szerint cselekedni, akkor veszélyben van. 

Az imaélet elveszti valóságosságát, és az érzékek dolgai foglalják el a helyét.
Tudnunk kell, hogy ez már valóságos szellemi betegség. A test most már támogatás nélkül marad. 

Egy külső erő irányítja az elmét, amiben betegség és félelem fejlődött ki, és az ember veszélyes helyzetbe került.

Az egyedüli gyógymód az, hogy visszatérünk az Igéhez, és bátran elfoglaljuk a helyünket. 

Kitartóan ragaszkodunk az Ige megvallásához. Most már te vagy a felelős
Láttuk, milyen csodálatos lehetőségei vannak annak a hívőnek, aki tudja, hogy mekkora hatalom és erő van Jézus nevében. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ez a tudás felelősséggel jár. Most már sohasem lehetsz ugyanaz a keresztény, aki a múltban voltál.
Már van fogalmad arról, hogy mit tehetsz meg, ha mered használni azt a hatalmat, ami most már a
sajátod, mivel abban a pillanatban, hogy újjászületsz, a név a tiéd lesz. 

Ez ad neked lehetőséget arra, hogy segíts a körülötted levő embereknek.

Legtöbbünket úgy neveltek, hogy állandóan panaszkodjunk gyengeségeink és kudarcaink miatt, és úgy lássuk magunkat, mint akik képtelenek vagyunk bizonyos dolgok megtételére.
Ezzel a névvel azonban tudnánk segíteni a betegeken és szükségben lévőkön. 

Vannak emberek, akiket bizonyos szokások tartanak megkötözöttségben, a sátán uralkodik felettük irgalmatlan kézzel; ők szabaddá válhatnának, ha elfoglalnánk a helyünket.

Kérlek figyeld meg a különbséget a János 14:13–14, és a János 16:23–24 között.

„És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőítessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.”
Ehhez jön még a Márk 16:17–18,20.

 
„Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek, új nyelveken szólanak. Kígyókat vesznek föl, és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak. Azok pedig kimenvén, prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velük, és megerősítvén az Igét a jelek által, amelyek követik vala.”

Jól figyeljük meg, hogy ezek az igeversek különböznek a János 16:23–24-től, ahol Jézus azt mondja: „És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről [azaz nem hozzám fogtok majd imádkozni]. Bizony,bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek. 

Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen.”

Ebben az igeversben, te az Atyához imádkozol Jézus nevében. 

Dicséreteiddel és kéréseiddel Jézus nevében járulsz az Atyához.
Abban a másik igeversben nem imádkozol, hanem használod a név hatalmát a betegek gyógyítására,ördögök kiűzésére, férfiak és nők megszabadítására.

Ezt mutatja be az ApCsel. 3:1–10 igerész. Péter nem imádkozott, amikor azt mondta a sánta embernek: „a názáreti Jézus Krisztus nevében, járj!”
Az Apostolok cselekedeteiben nem találunk feljegyzést arról, hogy imádkoztak volna a betegekért.
Egyszerűen a betegekre tették a kezüket, és megparancsolták az ellenségnek, hogy távozzon, a betegeknek pedig, hogy keljenek fel és járjanak.
A Márk 16-ból láthatjuk, hogy az újjászületés pillanatától kezdődően az embertől elvárják, hogy
kezdje el használni a nevet. 

Tedd a kezedet a betegekre és mondd: „Betegség, hagyd el ezt a testet!”
Egy másik döbbenetes dolog, hogy a nevet főként olyan emberek gyógyítására használták, akik nem voltak keresztények. Nyilvánvalóan Isten ilyen módon hirdette ezt a szolgálatot. 

Így te is ráteheted a kezedet azokra, akik még nem üdvözültek.

Amikor rájövünk arra, hogy ezt a hatalmat Krisztus testének minden tagja személyre szólóan
megkapta, nemcsak azok, akik szolgálatban állnak, ez teljes mértékű felelősséget jelent valamennyi hívő számára. Nem csak tagja vagy a testnek, hanem felelősségteljes tagjává lettél e testnek.

Egy másik fontos tény az, hogy a János evangéliumtól kezdve a hit vagy a hinni szavak nem kerülnek említésre a hatalomról szóló igeversekben. 

Nyilvánvaló, hogy a hívőnek joga volt használni a nevet, és nem a hit kérdése merült fel, hanem az, hogy engedelmesen használja-e azt a képességet, amit Isten adott neki.

E.W. Kenyon: Utószó 18.rész

Elolvastad ezt a figyelemreméltó könyvet. Sokan úgy gondolják, hogy ez az egyik legjelentősebb
üzenet, amit az egyház kapott az elmúlt ötven év során.
Most, hogy elolvastad, mi a te felelősséged, esetleg segíthetnél azzal, hogy átadod ezt az üzenetet azoknak a férfiaknak és nőknek, akiknek életbevágóan szükségük van rá.

Ez a könyv már több százezer ember imaéletét és gondolkodásmódját változtatta meg. Azt mondják, hogy e könyv első tízezer példánya megváltoztatta az egész Csendes-óceáni partvidék imaéletét, ahova ez az igazság eljutott.
A könyvet lefordították kínai nyelvre, és ott is hatalmas szolgálatot tett.
Esetleg meghívhatnád otthonodba barátaidat közös bibliatanulmányozásra, átvehetnétek ezt a könyvet, miközben mindennek alaposan utána járnátok a Bibliából. Talán lenne kedved elolvasni a többi könyvemet is. Egyéb könyveim listája az utolsó oldalon található. Ezek a könyvek segítenek neked abban, hogy úgy tanítsd az Igét, hogy áldás legyél a világ számára.
Ha valaki megérti az ebben a könyvben leírtakat, ezután már sohasem vallhat kudarcot az életben.

E.W. Kenyon: Közösség és kapcsolat 16.rész

,,Hű az Isten, ki elhívott titeket az Ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre.” (I. Kor. 1:9)

A megváltás egész terve ebben a csodálatos szóban tetőzik: közösség; mert mi lenne az értelme a 

megváltásnak és az új teremtésnek, ha Ő nem lehetne közösségben a gyermekeivel.
Az Úr azokra bízza titkait, akik közösségben vannak vele.
A hívők azért nem képesek belemélyedni az Igébe és élvezni a Krisztusban való kiváltságaik
gyümölcseit, mert közösségük megszakadt, vagy igen alacsony szinten tartják.

Az otthon boldogsága az illető család tagjai között levő közösségben van. Az élet igazi gyümölcse a közösség.
Sohasem kerülne sor válásra, ha a közösség nem szakadna meg a férj és a feleség között.
Amikor közösségben vannak, gyerekek után vágyakoznak.
Amikor megszakad a közösségük, ennek még a gondolatától is visszariadnak.
Amikor a közösség megszakad, egyszerűen csak együtt élnek; elviselik egymást.
A házasság oka a közösség utáni vágy, és az ebből a közösségből származó öröm a házasság
gyümölcse.
Amikor valaki újjászületik, új teremtéssé válik, szellemének legnagyobb öröme abból származik, hogy közösségben lehet az Atyával, Jézussal és az Igével.
A meggondolatlan cselekedetek, a durva szavak és a kihívó tekintetek törik meg az otthoni közösséget.
Ezek sebzik meg a szívet; ezek betegítik meg a szellemi természetet.
A közösség nem elmebeli, hanem szellemi dolog. Az elme összhangba kerül a szellemmel, és
gazdagabbá teszi a közösséget.
Amikor a közösség megszakad az Úrral, a Biblia olyan bezárt könyvvé válik, ami csak kárhoztat és
fájdalmat okoz.
Ezért van az, hogy azok az emberek, akik kikerülnek az Úrral való közösségből, elveszítik az Ige után való éhségüket. Nincs bennük vágyakozás arra sem, hogy imádkozzanak. Jézus nevének használata sem egy
kis boldogságot, sem egy csepp örömet nem jelent nekik. Szellemi természetük úgy lebénult, mint egy merev kéz.
A Szellem azt mondja: „Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségtek
legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal. És ezeket azért írjuk néktek, hogy örömetek teljes legyen.” (I. Ján. 1:3–4)
Érted a különbséget a boldogság és az öröm között?
A boldogság a helyes társkapcsolatokból származik. Az öröm pedig az Atyával való közösségünkből
az Igén keresztül.
Milyen különösen jólesik megtapasztalni, mikor imánkra válasz jön. Csodálatos dolog tudni azt, hogy Jézus nevében ördögöket űzhetünk, embereket szabadíthatunk meg. Ezzel szerezhetsz örömet az Atya szívének, és ez okoz örömet a te saját szívednek is.
„Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van Vele, és sötétségben járunk; hazudunk és nem az igazságot cselekesszük. Ha pedig a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (I. Ján. 1:6–7)
A mi közösségünk háromszoros; közösségben vagyunk az Atyával, az Igével és egymással — és talán még azt is hozzá tehetnénk, hogy saját magunkkal.
Amikor a közösségünk megszakad, tudjuk, hogy elvesztettünk valamit, és saját elménkkel vitatkozunk, magunkat vádoljuk azzal, hogy valami olyasmit tettünk, amivel megszakítottuk a közösséget és elvesztettük az örömünket.

Ha annyira esztelenek vagyunk, hogy azt mondjuk, nem követtünk el bűnt vagy semmi olyat nem
tettünk, ami megszakíthatta volna a közösségünket, ilyenkor nem az igazságot szóljuk, mert az Atya sohasem vonja meg az Ő közösségét senkitől, aki a világosságban jár. (I. Ján. 2:8–9)
„Aki azt mondja, hogy a világosságban van és gyűlöli az ő atyjafiát az még mindig a sötétségben van. Aki szereti az ő atyjafiát a világosságban marad, és nincs benne botránkozásra való. Aki pedig gyűlöli az ő atyjafiát, a sötétségben van, és a sötétségben jár, és nem tudja hová megy...” (Az illető szelleme a sötétségben van.) (I. Ján. 2:9–11)
Az I. János 1:9-ben viszont az áll: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.”
Az I. János 2:1-ben olvassuk: „...ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az Igaz Jézus Krisztus.”
Amint megtöröd a közösséget, abban a pillanatban mondd azt: „Atyám, Jézus nevében bocsáss meg nekem,” és a te Szószólód, vagyis a te ügyvéded, aki az Atya jobbján foglal helyet, átveszi ügyedet és visszaállítja megszakadt közösségedet.
Ha csak egy pillanatra is kikerültünk ebből a közösségből, nem vagyunk biztonságban. Mert amikor
kint vagyunk a közösségből, a sátán közösségében vagyunk — minden védelem nélkül.
A sötétségben vagyunk, és nem tudunk okos döntéseket hozni; nem tudjuk felfogni az Ő akaratát.
Sohasem fogsz a hamis tanítások felé tévedni, amíg közösségben vagy Ővele.
Amikor megszakadt a közösséged, ez nem jelenti azt, hogy a kapcsolatot is megszakítottad; még
mindig az Ő fia vagy. A kapcsolatot egyedül Ő tudja felbontani. A közösséget pedig csak te tudod
megszakítani.
Alapvetően fontos, hogy megtanuljuk ezt a leckét és ennek a világosságában járjunk; sohasem
tudhatjuk, hogy mikor kell az Atya elé járulnunk minden félelem nélkül, magunk vagy szeretteink érdekében — ezért járjunk a világosságban, ahogy Ő is a világosságban van.
Senki sem használhatja a nevet, amíg kívül van ezen a közösségen. Életbevágóan fontos, hogy
megőrizzük e közösség teljességét.

E.W. Kenyon: Az ember hármas természete 15.rész

Az ember hármas lény — szellem, lélek, test. 

Az embernek az egész lényét kellene fejleszteni. 

Ha csupán a fizikai testet fejlesztjük, kizárólag professzionális boxolókat fogunk kapni.
Ha csak az elmét fejlesztjük, mindent felforgató értelmiségieket fogunk kapni.
Ha csak a szellemet fejlesztjük, elvakult szélsőségekbe fogunk ütközni.
Isten úgy tervezte, hogy az egész embert fejlesszük.
Az ember szellemi természete fogékony a kultúrára, ami képessé teszi arra, hogy megismerje Istent, és intelligens kapcsolatot tartson fenn Vele.
Istennek az volt az álma, hogy az ember az Ő társa legyen, ezért az ember szellemi képességei
eredetileg összhangban voltak ezzel az álommal.
A bűnbeesés következtében azonban az ember elidegenedett Istentől.
Az ember szellemi képességei nagy mértékben leromlottak; de Krisztuson keresztül ez az elveszett
közösség visszaállt.
Az ember szellemi adottságait csodálatos módon lehetne fejleszteni; oktatási intézményeink azonban még nem fedezték fel az ebben rejlő lehetőségeket.

A mi birodalmunk
Valójában a természetfeletti birodalom a hívő birodalma.
Senki sem ismeri még, milyen hatalmasan lehetne az elmét és a szellemet fejleszteni.
Ha a testet jó formában tartjuk, szinte korlátok nélkül fejleszthető az ember értelme és szelleme.
Lassan jöttünk rá arra, hogy az ember szellemi lény és szellemi természete az alaptermészete.
Arra törekedtünk, hogy az embert értelmi képességeiben fejlesszük, viszont teljesen megfeledkeztünk a szelleméről, ily módon az ember önző, énközpontú lénnyé lett.
Így történt, hogy az ember már nem látja annak értelmét, hogy közösségben legyen Istennel és
embertársaival, hogy felelősséget tanúsítson Isten és az emberek iránt.
Ettől válik az ember törvénynélkülivé — mindent felforgató lázadóvá.
Ha megfeledkezünk az ember szellemi természetéről, ez oda vezet minket, hogy felmagasztaljuk az
értelem és a test dolgait; és ha ezt a szellem megerősítése nélkül tesszük, ezzel szabadjára engedjük a testi vágyakat és megengedjük, hogy uralkodjon az egész ember felett.
Az embernek közösségre van szüksége szellemi természete miatt.
Az ember szellemi természetét fel kell fejleszteni arra a szintre, ahol már élvezni tudja az Atya Istennel való közösséget.
Az ember szíve, vagyis szelleme természetfeletti érintésre vágyakozik.
A csoda szeretete benne van az emberben.

Az elme nem képes arra, hogy alaposan feltárja vagy megismerje az ember szellemi dolgait; a szellem az elme felett van, ahogy Isten is felette van az anyagi természetnek.
Az emberi értelem állandóan tudatában van a természetfeletti erőknek, amelyek körülveszik, de nem tudja őket megérteni, illetve megmagyarázni; talán ezért van, hogy az ember annyira vágyódik a csodák után.

A lélek csodákért kiált
A csodák utáni vágyakozás be van ültetve az ember lényének a mélyébe.
Az embert egy csodatévő Isten hozta létre, és az ember mindig vágyakozni fog arra, hogy csodákat
tudjon tenni.
Valójában a természetfeletti birodalom az ember birodalma.
A bűn megvakított minket, és megakadályozott abban, hogy megtaláljuk azt a titkos ajtót, ami
visszavezet majd minket egykori előkelő helyünkre.
A csodák utáni éhség azonban jelen van, és ez vezeti vissza az embert Istenhez.
Megvan még ez a csodaelem a mai kereszténységben?
A tanítványok halálával véget értek a csodák?
Azok az úgynevezett csodák, amiket manapság az emberek tesznek, csalás vagy csupán emberi
képzelgés?
Ezek olyan kérdések, amelyek mellett nem mehetünk el. Az egyházak nagymértékben eltávolodtak
a csodákban való hit világától.
A modernizmus uralkodik a kereszténység nagy vallásos tömegei felett; mivel tagadják a
kereszténység természetfeletti elemét, ettől az egész csupán egy erkölcsökkel foglalkozó vallássá lett.
Másfelől ott vannak azok, akik kiállnak amellett, hogy kezdetben jelen volt ez a csodaelem a
kereszténységben, de kijelentik, hogy a csodák kora véget ért az apostolok halálával; hogy a
kereszténységnek ma már nincs szüksége a csodákra ahhoz, hogy meggyőzze az embereket Jézus
Istenségéről.
Van még egy harmadik csoport, akik azt állítják, hogy ma is történnek csodák; hogy a betegek
meggyógyulnak, hogy az imádságra válasz jön, és hogy Isten élő valóság a hívő mindennapi életében.
Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy milyen döbbenetesen terjednek az álkeresztény irányzatok
(Christian Science, Unity, New Thought és a spiritizmus).
Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy sok Csendes-óceán parti városunkban több követője van manapság Mrs. Eddy-nek [a Christian Science első pásztora, aki azt hirdette, hogy Jézus nem Isten fia — a ford.], és több ember látogatja az ő egyházait, mint a „ régi vonalbeli” felekezeteket, és követőinek nagy százaléka valaha ezeknek a gyülekezeteknek volt a tagja.
Az emberek azért hagyták el ezeket a gyülekezeteket, mert úgy érzik, hogy több segítséget kapnak
Mrs. Eddy tanításaiból, mint a prédikátoroktól.
Az emberek elmesélik, hogyan gyógyultak meg és hogyan segített szellemi életükben ez a furcsa
kultusz.
Ez szégyenfolt a mai egyházon, de nemcsak szégyenfolt, hanem kihívás is.

Amire szükségünk van
Elvesztettük a kereszténység természetfeletti elemét, és reszkető kézzel ragaszkodunk egy olyan
történelmi Krisztushoz, akinek ma már nincs ereje meggyógyítani a betegeket, és arra sem képes már, hogy betöltse mindennapi szükségleteinket.
A valóságos evangelizálás szelleme már majdnem a múlt dolgai közé tartozik.
Kiűztük a csodatévő Krisztust az egyházból; most pedig a csodákban hívőket űzzük ki az egyházból.
Nem háríthatjuk a felelősséget azokra az egyházellenes mozgalmakra és kultuszokra, amik mindenütt gombamódon szaporodnak.
Az emberek így tiltakoznak az ellen a modern teológiai felfogás ellen, ami uralja az egyházat.
A Christian Science nem juthatott volna el odáig, hogy sok nagyvárosunkban uralomra jusson, ha az emberek szívében nem lett volna meg a vágy egy természetfeletti vallás után.
A pünkösdi mozgalom sem támadhatott volna fel ilyen erővel, ha az emberek szíve nem sóvárgott
volna, hogy egy új, friss látásmódot kapjon Krisztusról.
A hagyományokhoz mereven ragaszkodó halott vallásban nincs meg a feltámadás ereje, nincs mögötte csodatévő erő.
Az emberek inkább elviselik a különcségeket és a szélsőségeket, csakhogy egy kicsit is megérintse
őket a természetfeletti Isten.
Iskolázott férfiak és nők hallgatják a tanulatlan prédikátorokat, mert még ha a szolgálatuk nem is olyan előkelő, de legalább van hitük egy élő Istenben.
Amikor az emberek azt mondják nekünk, hogy ma már nincs szükségünk csodákra — mert az
iskolázottság átvette a csodák helyét —, akkor még nem gondolták végig ezt az egész dolgot.
Valójában senki sem élhet és járhat együtt a Galileaival anélkül, hogy a csodák birodalmában élne.
Jézus ma legalább annyira csoda, mint valaha volt.
Az embernek ma nagyobb szüksége van az Ő csodálatos érintésére, mint valaha.
Csak az mentheti meg országunkat és népünket, ha visszatérünk a csodák Istenéhez.
Ez igaz lehet?
Ha híre megy annak, hogy egy prédikátor a Jakab 5:14 vagy a Márk 16:18 alapján cselekszik, a
legtöbb hagyományos egyház alkalmatlannak nyilvánítja őt a szolgálatra.
Az egyházat már nem Isten irányítja, hanem olyan merev gondolkodású emberek, akik nem tűrnek
ellentmondást.
Jelszavunknak így kellene hangzani: Térjünk vissza az élő, csodatevő Krisztushoz.
Az emberek akarják Őt, ezért zsúfolásig megtöltik azt az épületet, ahol megengedik Neki, hogy
cselekedjen.
Jézus az emberek sokaságát vonzotta a csodákkal.
Jézus ma is vonzani fogja őket.

„Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.”
Az embereket ma három csoportba oszthatjuk.
Az első csoportba azokat sorolhatjuk, akik felett a fizikai test uralkodik. Szenvedélyeik, vágyaik és
testi kívánságaik irányítják ezeket az embereket.
A második csoportba azok tartoznak, akik felett az értelem, az elme uralkodik.
Ebben a csoportban találhatjuk a nagy pénzügyi, művelődési, társadalmi és politikai vezetőket.
Nagyon veszélyes lehet a társadalom számára, ha az embereknek csupán az értelmét, észbeli
képességeit fejlesztjük. Ez az ember saját énjét, az ember önzését és énközpontúságát helyezi előtérbe.
A harmadik csoportban azokat találjuk, akik felett a szellem uralkodik.
Ma ezek az emberek az egyház nagy szellemi vezetői, akik arra törekszenek, hogy visszaállítsák az
embert eredeti szellemi birodalmába.

Háromszoros fejlesztés
Háromszoros képzésre van szükség ahhoz, hogy a társadalmat egészségessé, biztonságossá és
fejlődőképessé tegyük.
Amikor kizárólag az értelmi képességeket fejlesztjük, hiányozni fog az az egyensúly, az a vezetés és
fegyelmezettség, amit csak a szellem tud megadni.
Ez a magyarázata annak a bűnözési hullámnak, ami végigsöpör jelenleg az országon.
Már két generáció is felnőtt úgy, hogy a fizikai és értelmi képességeket fejlesztettük a szellemiek
rovására.
Amikor a gyerekek sem otthon, sem az iskolában sem pedig az egyházban nem részesülnek szellemi oktatásban, tudat alatt ki fog fejlődni bennük egy rendellenes énközpontúság.
Ez az alapja az anarchiának.
Így válik minden ember öntörvényűvé; csak a saját vágyaikat kívánják kielégíteni, csak a saját
terveiket akarják megvalósítani. Ennek az lesz az eredménye, hogy semmilyen személyes felelősséget sem tanúsítanak embertársaik iránt.
Minden normális ember vágyakozik a természetfeletti után.
A természetfeletti birodalom volt az ember eredeti birodalma; ahol királyként uralkodott.
Jött a bűn, és az ember elvesztette a trónját; mégis az emberi történelem során mindig azt látjuk, hogy az ember egyre csak próbál kinyúlni a csodák felé.
A sátán sokmindent kínált már helyette az embernek, ezek azonban mindig csalódáshoz vezettek.
A szellemnek kellene uralkodnia
Amikor Isten megteremtette az embert, úgy tervezte, hogy az ember szelleme legyen az uralkodó erő.
A bűn ledöntötte trónjáról a szellemet, és a testet illetve az elmét tette uralkodóvá.

Az emberiség megoszlik azok között, akiknek az elméje uralkodik a teste és a szelleme felett, és azok között, akiknek a teste uralkodik az elméje és a szelleme felett.
A művelődési, a pénzügyi és a társadalmi élet nagy vezetői között az elme az uralkodó.
Van egy másik nagy csoport országunkban, akik között a fizikai test az uralkodó.
Egy generációval ezelőtt még azt tanítottuk fiainknak és leányainknak, hogy alávetettségben kell
tartaniuk a testet, mert különben a test el fogja pusztítani őket.
A mai középiskolákban a fizikai test vette át a vezető szerepet.
A kereszténység visszaállítaná a szellemet vezető helyére, ha lenne rá lehetősége.
Az embernek — szellemi természetéből adódóan — szüksége van szellemi táplálékra.
Addig kell képezni, fejleszteni, ápolni az ember szellemi természetét, míg az át nem veszi a hatalmat az értelem és a fizikai test felett. Amikor ez valóban megtörténik, az ember visszariad a törvénytelenségtől.
Az ember szellemi természetének ez a felébredése adja erkölcsi tudatunkat; ez fejleszti ki bennünk a felelősségérzetet embertársaink iránt.
Az az ember, akinek csak az elméje művelt, egyharmad részben művelt, az az ember, akinek teste és elméje művelt, kétharmad részben művelt; az viszont akinek elméje, teste és a szelleme is művelt, teljesen műveltnek mondható.
Az ember akkor válik anarchistává, amikor megfeledkezünk a szellemről és felmagasztaljuk az emberi értelmet — az ember így kiegyensúlyozatlan, irányíthatatlan és veszélyes erővé válik a világban.
Amikor kivesszük a természetfelettit a kereszténységből, elveszti minden ízét; pont azt veszíti el,
amivel vonzást gyakorolhatna a fiatalokra.
A kereszténység nem lehet meg egy élő Isten nélkül — aki uralkodik és megkövetel bizonyos
áldozatot, mivel az önmegtagadás nélküli vallás kudarcra van ítélve.
Azt látjuk mindenütt az elmúlt korok során, hogy a harc a természetfeletti és az emberi értelem között folyt.
A csodák Istene az ember Istene, és amikor kiküszöböljük a csodákat, a kereszténység legvonzóbb elemét vesszük el. 

E.W. Kenyon: A Krisztussal való azonosítás 14.rész

A mi Krisztussal való azonosításunk dicsőséges ténye egyike a leggazdagabb mozzanatoknak a megváltás egész tervében. 

Isten szemében mi Krisztussal együtt keresztre feszíttettünk — Vele együtt odaszegeztettünk a 

keresztfára.
Ahogy Ő ott függött a kereszten mezítelenül, szégyenteljesen és megalázva, mi is ott függtünk Vele
együtt meztelenül, mert Ő a mi helyünket vette át a kereszten.
Ahogy Ő meghalt, úgy mi is meghaltunk Krisztussal együtt.
Ahogy Ő meghalt a bűnnek, úgy mi is meghaltunk a bűnnek.
Ahogy Ő meghalt a sátán uralmának, úgy mi is meghaltunk annak.
Ahogy Ő meghalt a betegségnek, úgy mi is meghaltunk annak.

Vele együtt temettettünk el, majd Ő elment értünk a szenvedés helyére a pokolba, és megfizette értünk az árat, Ő fizette meg a mi bűneinkért és a sátánnal való egyesülésünkért járó büntetést.
Ahogy Ő lerázta magáról a bűn és a sötétség erőit, az ember betegségét és gyengeségét, úgy
szabadultunk meg mi is ezektől Őbenne; mindezeket a pokolban hagytuk.
Mi Krisztussal együtt feltámadtunk.
Miután kielégítette az igazságosság követelményeit és a sötétség régióiban megmérkőzött a mi nagy
ellenségünkkel — a sátánnal — és az Ő seregével és diadalt aratott felettük, feltámadt az Atya dicsősége által.
Életre kelt szellemben, és megigazíttatott szellemben.
Majd feltámadt; és mi is feltámadtunk Ővele.
Ő feltámasztatott, mert Isten megigazította Őt, így a halál és a pokol többé nem tarthatta fogságban Őt.
Amikor Ő megigazíttatott, mi is megigazultunk Őbenne.
Amikor Ő meggyógyult a halálból, mi is meggyógyultunk Őbenne.
Amikor Ő legyőzte a betegséget és a gyengeséget, mi is hasonlóképpen legyőztük azt Őbenne.
Mindazok számára, akik Krisztusban vannak — a betegség legyőzött ellenség.
Mi Krisztussal együtt ülünk az Atya jobbján a világegyetem legmagasabb hatalmi helyén.
Azonosulva Vele az Ő szenvedéseiben és szégyenében, valamint dicsőségében is.
Az azonosítás törvénye
Ő legyőzte a halált, a poklot és a sírt.
Győztesként támadt fel, legyőzve a mi ellenségeinket. Mi azonosíttattunk Ővele abban a
győzelemben.
Meghaltunk Ővele, szenvedtünk Ővele, és amikor lerázta magáról a fejedelemségeket és a
hatalmasságokat, legyőzte a sátánt, megbénította halált osztó erejét, mi győzelmében azonosíttattunk Ővele.

Amikor feltámadt a halottak közül és ott állt győzedelmesen a halál, a pokol, a sátán, a betegség és a sír felett, mi is ott állunk vele együtt.
Most nekünk adja az Ő nevét, amit akkor adományoztak neki, amikor végrehajtotta ezt a hatalmas
művet, aminek során betöltötte az igazságosság követelményeit. Legyőzte a sátánt és választ adott az emberiség szükségleteire.
Odaadja nekünk azt a nevet, ami minden név felett való, azt a nevet, amire minden térd meghajol, és amit minden nyelvnek meg kell vallania mindhárom világban.
Az Ő nagy kegyelméből megadta nekünk, hogy használjuk e nevet, törvényes jogot adott nekünk
nevének használatához.
A mi képviselőnkként halt meg, mi pedig mint az Ő képviselői élünk most itt.
Ez a név képvisel mindent: ami Ő volt és van; mindazt, amit Ő valaha is tett, vagy tenni fog.

Amikor teljesen megértjük ezt, bejutunk az ebben való hit birodalmába és értelmes módon használjuk
ezt a nevet, akkor mindazt, amit e név a mennyben jelent, nekünk is jelenti majd.
Ő semmiféle korlátot nem szabott e név használatával kapcsolatban.
Most már csak az a kérdés: Megértem-e, hogy Istennek mi volt a célja azzal, hogy nekem adta e név használatának jogát ?
Nem szabad úgy használnunk e nevet, mint ahogy a pogányok használják bálványaikat, hanem
gyakorlatias módon kell használnunk, úgy, hogy tisztában vagyunk azzal, felhatalmazásunk van erre.
Úgy használjuk ezt a nevet, mint az Ő képviselői.
Amikor a betegek és lesújtottak hozzánk jönnek segítségért, a gyógyító erő — amely Krisztusban és az Ő befejezett munkájában van — a betegek rendelkezésére áll ebben a névben.
Ily módon, a gyógyulás már nem Krisztuson keresztül történik, hanem e név lesz maga Krisztus, a
gyógyító.
Egy élő tény
Amikor Jézust keresztre feszítették, Ő átvette az én helyemet mint bűnösét.
Ő vitte fel az én bűneimet testében a fára; Ő viselte az én szégyenemet, ami a sátánnal való
egyesülésemből származott; Ő viselte azokat a betegségeket, amiket a sátán helyezett rám; Ő viselte el a nekem járó ítéletet az Isten ellenségeivel való egyesülésem miatt.
Amikor Ő meghalt, mindezeket elhordozta a feledés földjére és feltámadt, mert mindezeket félre tette az útból.
Nemcsak a bűnömet, a szégyenemet és a betegségeimet semmisítette meg, hanem engem is, az én régi bűnös énemet is megsemmisítette.
Megsemmisítette az én bűnös természetemet.
Megsemmisítette az én gyengeségeimet, bűneimmel, betegségeimmel és bajaimmal együtt, most pedig
Vele együtt állok, Őbenne vagyok, és éppúgy megszabadultam ezektől, mint ahogy Ő megszabadult ezektől, amikor feltámadt.
Egy új teremtés
Az Ő megigazultsága az én megigazultságom; az Ő igazsága az én igazságom; az Ő egészsége az én
egészségem; az Ő szabadsága a sátán uralmától az én szabadságom; az Ő megszabadulása a kárhozattól az
én megszabadulásom a kárhozattól, az Ő megszabadulása a gyengeségektől az én megszabadulásom a gyengeségektől; mert Őbenne én mindazt élvezem, amit Ő tett, és mindazt, ami Ő jelenleg is.
Mindazt, amit Ő tett, értem tette.
Szeretném újból kijelenteni:
Jézus az én helyettesítőm
Ha Ő viselte az én bűneimet, akkor nekem már nem kell viselnem azokat; ha Ő viselte az én bűnös
természetemet, akkor nekem már nem kell viselnem, ha Ő elhordozta az én gyengeségeimet, akkor nekem már nem kell. Ha én mégis hordozom ezeket, akkor Ő hiába halt meg.

Így amikor elfogadom Őt Megváltómnak, megvallom Őt Uramnak és bekereszteltetem az Ő nevébe,
én az Ő Atya előtt elfoglalt helyébe kereszteltetem be.
Én bekereszteltettem az Ő igazságába, amit Ő szerzett meg; belekereszteltettem az Ő
megigazultságába; belekereszteltettem az Ő testi, lelki és szellemi egészségébe; belekereszteltettem az Ősátán feletti győzelmébe; és bele lettem keresztelve mindabba, amit Ő jelent az Atyának, mert Ő az én képviselőmként halt meg; most pedig ott fent uralkodik, mint az én képviselőm.
Miként Ő az én képviselőm ott fent, én vagyok az Ő képviselője itt lent a földön.
Ő megsemmisítette mindazt, ami én voltam és ami az enyém volt és minden bűnt énbennem, és
mindazt odaadta nekem, ami az Övé volt; mindazt, amit Ő tett és mindazt ami Ő volt, azért, hogy „amint Ő van, úgy legyek én is e világban.”
Vége a harcnak
Részemről nincs szükség hitre ahhoz, hogy élvezzem ezt, mert Ő nekem adta, ez már az enyém, és ami az enyém, ahhoz nem kell hit, hogy elnyerjem, mert már megkaptam; már a birtokomban van.
Nem kell mást tennem, mint hogy dicsérem Őt ezért, és amikor dicsérem Őt és hálát adok Neki, a
dolgok elkezdenek megvalósulni az életemben.
Így én most Isten és az angyalok előtt állok — igen persze a sátán előtt is — Krisztusban felöltözve,
Krisztusban elrejtve, Krisztusban befedve.
Gondoljuk csak meg, hogy mit jelent ez! Az Ő neve a győztes neve, én pedig bele vagyok keresztelve ebbe a névbe, és viselem ezt a nevet; a győztes nevét viselem.
„Mert akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel.”
Én felöltöztem Krisztust, maga Krisztus sátorozik felettem.
„Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”
„Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az.”
Akkor én egy új teremtés vagyok, és ez az új teremtés együtt trónol Krisztussal.
„...a régiek elmúltak...”
Elmúltak a régi gyengeségek, a régi kudarcok, a régi tehetetlenség, a régi hitetlenség, mindezek
elmúltak és új dolgok jöttek létre; új hit, új élet, új testi, lelki és szellemi egészség mind az enyém lett.
Olyan új világban élek, ahol ezek az új dolgok valóságosak.
„Amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és
önmagát adta érettem.”
Nekem nem kell harcolnom, hogy elérjek erre a helyre; én már ezen a helyen vagyok.
Nem kell küzdenem érte, a hit harcát sem kell megvívnom ezért, nem kell ezért naponta meghalnom,
mert én már ezen a helyen vagyok — ez a hely az enyém. Az enyém, mert amikor újjászülettem és
belekeresztelkedtem az Úr Jézus nevébe, beleszülettem mindebbe, belekereszteltettem ebbe, és benne vagyok. Hallelúja!
Ez vitathatatlanul jogot ad nekem az Ő nevének használatára és mindarra, amit ez a név képvisel a
földön, a mennyben és a pokolban.

Az imaharc
Ha imaharcban kívánjuk használni Jézus nevét, tudnunk kell, hogy milyen erő helyeztetett abba a
névbe, amit Isten minden más névnél magasabbra becsül.
Ez a név értünk van, mint ahogy Jézus értünk van. Amikor valaki ebben a névben értelmes módon
imádkozik — az Ige alapján és Isten akarata szerint — akkor ez olyan, mintha maga Krisztus imádkozna.
Nincs olyan erő, hatalom vagy méltóság, sem a földön, sem a levegőben, sem pedig a pokolban, ami megakadályozhatná, hogy az ilyen imára válasz jöjjön; ennek egyszerűen meg kell történnie.
Saját jogaid, kiváltságaid és hatalmad alapján szembeszállsz az ellened tornyosuló heggyel, és
megparancsolod neki e névben: „Kelj fel és vessd magad a tengerbe!”
Te csak ennyit teszel és annak a hegynek mennie kell. A pokol teljes ereje sem tudja megakadályozni
ezt. A hegynek egyszerűen mennie kell.
Parancsszavad mögött ott áll Isten Igéjének sérthetetlensége, az Ő mindenhatósága és Krisztus
végtelen ereje, mindez a te rendelkezésedre áll.
Álljunk meg a névben
Lehet, hogy a pokol seregei megtámadtak, te azonban ellenállsz nekik abban a névben, amely egykor szétzilálta a pokol minden seregét, amikor Ő „semmivé tette azt, akinek hatalma volt a halálon, tudniillik az
ördögöt.” (Zsid. 2:14)
A sátán nem mer szembeszállni azzal a harcossal, aki magára öltötte Krisztus megigazultságát, és aki ismeri annak a hatalmas névnek az erejét.
Márk 11:23 „Ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a tengerbe és szívében nem
kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, meglesz néki, amit mondott.”
Te azt hiszed, hogy a hegy, ami téged körbevesz hatalmas, a tenger nagyon messze van, és hogy a
hited kevés; nos, lehet, hogy mindez igaz, azonban még ha a saját hitedben nem is bízol, abban a névben meg kell bíznod.
Ezért ebben a hatalmas névben parancsold csak meg annak a hegynek, hogy keljen fel és menjen el —ne tekints a saját hitedre, hanem tekints arra a névre. A hegy el fog menni. El kell, hogy menjen!
Nem a hitünk mértékén múlik, hanem azon, hogy hova összpontosítjuk.
Ha kértél abban a névben, attól a pillanattól fogva győztes vagy, mindegy, hogy mit kértél, pénzt,
egészséget vagy lelkek üdvösségét, egész biztosan megkapod, amit kértél.

Isten akarata
A rendíthetetlen és legyőzhetetlen akarat nem ismeri a kudarcot.
Odalépsz a hegyhez, ismered az erejét és a nagyságát; már több, mint hét napon keresztül körbe és
körbe jártad; lehet, hogy már régóta nézegeted, de ma kell megharcolnod vele.
Tudod, hogy az Ő akaratában vagy.
Most, hogy azt akarod, hogy ez a hegy menjen el; a te akaratod az Ő akaratává lett; a te parancsszavad az Ő parancsszava egyben.
Azt mondod: „Jézus nevében megparancsolom neked, hogy menj el!”

Ez olyan, mintha Jézus mondta volna, és amikor Jézus mondja, azt az Atya is mondja.
A Szentháromság egysége és az univerzum ereje áll mögötted.
A te akaratod és Isten akarata egyesül az ellenség ellen. E két akarat most megegyezik.
Isten most képes arra, hogy rajtad keresztül megharcoljon az Ő ellenségeivel.
Isten most rajtad keresztül tud cselekedni.
Isten most képes arra, hogy rajtad keresztül használja az Ő erejét, az Ő akarata szerint.
Te az Ő Fiának páratlan, semmi máshoz nem hasonlítható, mindenek felett való nevével lesújtasz a
pokol seregeire, azok pedig zavarodottan elfutnak.
Te úgy jársz az emberek között, mint egy Isten-ember — Istennek egy embere.
Isten kezedbe helyezte Önmagát, és azt mondja: „Használd az én akaratomat, az én nevemet, az én
Igémet és az én erőmet, és a hegy amely körülvesz, síksággá válik.”
Istennel kell megharcolni azoknak, akik veled szembeszállnak.
A harc az Övé.
Ellenségeid most már az Ő tekintélye ellen hadakoznak. Ő harcol; az emberek meg remegve
elbuknak, és többé fel nem állhatnak.
Övezd fel magad a névvel
Amikor a gonoszság seregei ellened támadnak, összeszedve minden erkölcsi, észbeli és szellemi
erődet, Krisztus nevében bátran szállsz szembe velük.
Te éppúgy része vagy ennek a névnek, ahogy része vagy Istennek, ezért egész biztosan teljes
győzelmet fogsz aratni.
Te azonossá lettél Krisztussal, mindazzal, ami Ő jelenleg, ami Ő volt vagy ami Ő lesz.
Lehet hogy ellenséged makacs és ellenáll neked, te azonban eltökélted magad — te elhatároztad, hogy győzni fogsz, és szó szerint megrohamozod az ellenséget abban a mindenek felett és mindenkor győztes névben.
Lehet, hogy az ellenség egy ideig ellenáll, de végül kénytelen megadni magát.
Néhány helyzetben erős akaratra van szükségünk, hogy megőrizzük béketűrésünket, de Isten képes
arra, hogy elegendően erős akaratot adjon nekünk ehhez.

Kitartás
Ismered Isten akaratát, és elhatároztad, hogy Isten akaratát cselekszed; most pedig átgázolsz
mindazokon az akadályokon, amiket az ellenség próbál utadba gördíteni.
Szedd össze mindazt, ami benned van, és fegyelmezd meg bátortalan hústestedet, ami megpróbál
visszatartani. Az ellenségnek engedelmeskednie kell — bátran add ki a parancsot és tarts ki a szavad mellett, míg be nem teljesedik.

„És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a Szellemem” — ez az igevers sok nehéz helyzeten
átsegített már, és szörnyű nehézségekben is megtartott.
Ha már egyszer megragadtad az eke szarvát, tarts ki amíg be nem fejezed a szántást.
Szomorú képet nyújt ez a reszkető térdű férfiakból és nőkből álló hadsereg.
Nézz arra a hegyre; az a hely már a tiéd!
„Minden helyet, amelyet talpatok érint, nektek adtam örökségül” — ez az áldott és ösztönző ígéret
köszöntötte Izraelt, ahogy ott álltak az ígéret földje előtt. Minden hely, amit talpuk érintett, az övék lett, de saját maguknak kellett birtokba venniük minden helyet.
A mi Józsuénk ugyanúgy ösztönöz minket a hódításra. Az Újszövetség minden egyes ígéretére
igaz: amit „talpunk érint” — a miénk.
A gyógyulás gazdagon termő sík földje a tiéd, ha egyszerűen ráteszed a lábadat.
A szellemi erők magaslatai is a tiéd, bár lehet, hogy ott él az óriás Anák; a tiéd azonban ez a föld is, ha szembe szállsz vele és kiűzöd őt erődítményeiből ebben a hatalmas névben.
A „Régi Könyv” minden áldott ígérete a tiéd, mire vársz akkor, miért nem foglalod el a földedet?
Közted és az örökséged között ami téged illet, ott magaslik az a hatalmasnak látszó hegy.
Öltözd fel erősségedet, és ebben a mindenre elegendő névben szállj vele szembe.
Ne add fel, míg az utolsó ellenséget is le nem győzted és vissza nem hozta köteles tartozását.
Az örökséged nagysága attól függ, hogy mekkora földterületet jelöltél ki lábad nyomával, vagyis hogy mekkora földterületet foglaltál el és hódítottál meg.
Igényt tarthatsz mindazokra az ígéretekre (és tulajdonodként rájuk teheted a kezed), amiket az Ige
szerint megvizsgáltál és igaznak találtál.
Ezért vonulj ki a hegyhez és vedd birtokodba.
Foglyul ejthetsz és a kereszt katonájává tehetsz minden vágyat és kívánságot, ha rendíthetetlenül
kitartasz olyan akarattal, amit nem lehet letörni és kiszorítani a hadszíntérről.
A rendíthetetlen kitartás sokkal többet ér az emberi zsenialitásnál.
A sátán tudja, hogy te tisztában vagy azzal, hogy a te érdekeid és Isten érdekei azonosak, és ha te
kudarcot vallanál, akkor Isten azt úgy tekintené, hogy Ő maga bukott el; ezt azonban Ő semmiképpen nem fogja megengedni.
Ha már megismerted az Isten gyermekeként neked járó kiváltságaidat, és meg akarod ezeket
magadnak és másoknak szerezni, ez olyan kitartást fog benned szülni, ami nem ismeri a vereséget, így a tengerbe vethetsz minden olyan hegyet, ami az utadba áll.
Járj ebben a hatalomban, ami a tiéd — és Isten dicsőséget vesz magának, te pedig győzelmet aratsz.

E.W. Kenyon: A név a keresztségben 13.rész

Amikor a hívő bekeresztelkedik az Úr Jézus nevébe, Krisztust ölti magára, ahogy Pál mondja nekünk a Galata 3:27-ben: „Mert akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel.”

A keresztség ebben az értelemben teljesen egyenértékű a házassággal. 

Amikor a feleség a házasságot köt, felveszi férje nevét, belép férje javaiba, és törvényes jogai lesznek a férje otthonában.
Ugyanígy, amikor a hívő bekeresztelkedik az Úr Jézus nevébe, felveszi az Úr Jézus nevét.
Nemcsak a nevet veszi fel, hanem elveszi törvényes jogait és kiváltságait Krisztusban.
Amikor bekeresztelkedünk az Atya nevébe, ez megadja nekünk a gyermeknek járó helyet, a
gyermekséggel járó valamennyi kiváltságot, és a gyermeket megillető minden örökséget és gazdagságot.
Bekeresztelkedtünk a mi Atyánk — az univerzum Istenének — védelmébe, gondoskodásába és
közösségébe.
Felvesszük mindazt, amit ez az egyesülés jelent.
Megvan a fiúsági rangunk, megvannak a fiúsági kiváltságaink és a fiúsággal járó felelősségünk.
Ezen keresztség által Jézus társörökösévé váltunk és Isten örököse lettünk.
Az univerzum Istenétől való örökség gazdagságába léptünk be.
Amikor bekeresztelkedtünk a Szent Szellem nevébe, bekereszteltettünk Isten földi képviselőjének
nevébe, gazdagságába, erejébe, bölcsességébe és dicsőségébe. Mindabba bekeresztelkedtünk, ami a
Szellemnek van.
Részesedünk az Ő kegyelméből, az Ő gyengédségéből, az Ő bölcsességéből, az Ő képességéből, az Ő erejéből, az Ő életéből.
Így, amikor bekeresztelkedünk az Úr Jézus nevébe, mindaz, amit ez a név jelent a mennyben, a miénk lesz; mindaz a hatalmas győzelem, amit Jézus a halálával és feltámadásával szerzett, a miénk.
Mit jelent bekeresztelkedni a névbe?
Vegyük ezt az Igét: „Megkeresztelvén őket az Atyának a nevébe, a Fiúnak a nevébe, és a Szent
Szellemnek a nevébe.”
Ez szellemileg csakis ezt jelentheti:
Mi be lettünk keresztelve mindabba, amit ez a név jelent a megváltás tervében, bekereszteltettünk
Krisztus bevégzett munkájába.
Krisztus a mi teljességünk
Mi az Ő teljességéből vettünk, és Őbenne vagyunk teljesek.

Mindaz a kegyelem, ami megnyilvánult Krisztusban, körbevesz és beborít minket — ebben a
kegyelemben állunk.
Jézus életének és személyiségének minden tökéletessége és szépsége a miénk.
Pál azt mondja: „Ti Őbenne vagytok teljesek.” (ang. ford. — Kol. 2:10)
Pál ezalatt azt érti, hogy Krisztus egész teljessége és tökéletessége, teljes mértékben nekünk
tulajdoníttatott.
Pál azt mondta: „Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, a Krisztust öltöztétek fel.”
Gondoljuk csak meg, milyen hatalmas felelősséggel jár ez! Gondoljuk csak meg, hogy milyen
dicsőséges dolog ez. Gondoljuk csak meg, milyen hatalmas áldások származhatnak ebből.
A Krisztus nevében való keresztség és Krisztus felöltözése, Krisztus nevének a viselete — a
legnagyobb tisztesség, amit a menny megadhat egy emberi lénynek.
Milyen hatalmas dolgokat lehetne megcselekednünk a szent gyermek, Jézus által.
Az Úr felemel minket — az Úr képessé tesz minket — az Ő kegyelme által, hogy belépjünk az
örökségünkbe és vállaljuk kötelezettségeinket az Ő csodálatos családjában.
Minden győzelme és minden diadala, amit helyettesítői munkája aratott, az egyház javára történt.
A mi örökségünk
Mindaz, amit ez a név képvisel, mindazt képviseli a hívő az Atya előtt.
Te be vagy keresztelve abba a törvényes jogba, hogy használd a nevet.
Te be vagy keresztelve ennek a névnek a törvényes kiváltságába.
Te be vagy keresztelve a fiúsággal járó minden kötelezettségbe, e hatalmas névnek felséges
előjogaival együtt.
Isten segítsen nekünk a Szellem ereje által, hogy be tudjunk lépni a benne való örökségünk
gazdagságába.
Amikor Ő azt mondta: Minden hatalom nekem adatott mennyen és földön, én elküldtelek titeket, mint hírnököket. — ekkor az a hatalom, ami az övé volt, a miénk lett; mi lettünk az Ő képviselői.
Az Ő igazsága a miénk, az Ő szeretete a miénk; mindaz a kegyelem, ami az Ő csodálatos életét
ékesítette — a miénk.
Mikor a keresztségben felöltözzük a Krisztust, az Ő kegyelme által minden kegyelmet élvezhetünk
immár.
Mindez a gazdagság, mindez a kegyelem a miénk — a hívőké.
Semmi különleges cselekedet nem szükséges Isten részéről, semmi különleges cselekedet vagy
előkészület nem szükséges a mi részünkről: hit által fogadjuk el Krisztust Megváltónknak és Urunknak, és amikor ezt megtesszük, mindaz a gazdagság és mindaz a kincs, ami Krisztus Jézusban van, automatikusan amiénk lesz.
Mi felöltve Isten Fiának jogait, kiváltságait és erejét —állunk meg.

Hármas jelentés
Róma 6:4 Eltemettettünk azért Ővele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen
feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk.”
A keresztségnek hármas jelentősége van.
Először: a múlt halálát és eltemetését jelenti.
Másodszor: feltámadás egy új közösségbe.
Harmadszor: egyesülés azzal, akinek a nevébe bekereszteltetünk.
Mi bekereszteltettünk az Atya nevébe.
Ez fiúságot jelent számunkra, az ezzel járó minden kiváltsággal, ami az Atya Istennel való
közösségünkből fakad.
Ez azt jelenti, hogy meghaltunk minden ezt megelőző kapcsolatunknak — mostantól fogva Őrá bíztuk az életünket. A Szent Szellemben való keresztség azt jelenti, hogy meghaltam a múltamnak —megszűntek régi kapcsolataim — feltámadtam Őbenne, hogy közösségben éljek és járjak Ővele.
Az Ő bölcsessége átveszi a helyét az én tudatlanságomnak; az Ő ereje átveszi a helyét az én
gyengeségeimnek; az Ő teljessége átveszi a helyét az én kudarcaimnak.
Más szavakkal, én annyira azonos, olyan teljesen egy vagyok Ővele, hogy már nem is én élek, hanem Ő az, aki éli az Ő életét énbennem.
Még e két keresztségnél is gazdagabb és teljesebb azonban az Úr Jézus Krisztus nevében való
keresztség. Ez magába foglalja mindezeket, és még többet is.
Amikor bekeresztelkedem Krisztusba, Krisztust öltözöm fel.
Mind a világ, mind a menny előtt törvényesen keresztény, azaz krisztusi ember vagyok.
A keresztség ebben az értelmében azonos a házassággal.
Amikor a feleség házasságra lép, felveszi a férje nevét és belép férje javaiba, törvényes jogai vannak férje házában.
Amikor a hívő bekeresztelkedik Krisztus nevébe, mindazt magára ölti, ami Krisztusban van.
Nem csak a nevet veszi fel, hanem átveszi Krisztusban való törvényes jogait és kiváltságait.
Amikor a feleség beházasodik férje nevébe, beházasodik férje vagyonába, rangjába és hírnevébe;
azonossá válik férjével mindabban, ami a férj valaha is volt, vagy valaha is lesz.
Így amikor mi bekeresztelkedünk az Úr Jézus nevébe, bekeresztelkedünk mindabba, amit ez a név
jelent — e név teljes gazdagságába, teljes tisztességébe, teljes erejébe, egész múlt-, jelen- és jövőbeli dicsőségébe.
Mindaz, amit a név jelent a mennyben, a miénk; minden hatalmas győzelem, amit Ő aratott halála,
szenvedése, pokolbeli diadala és feltámadása során, a miénk.
Minden, minden a miénk

Nincs olyan győzelme, nincs olyan diadala, amit helyettesítői munkája során aratott, amit ne azok
számára nyert volna, akik egyesültek Ővele a keresztségben.
Mindaz, amit ez a név képvisel az Atya előtt, a hívőhöz tartozik.
Mi bekereszteltettünk abba a törvényes jogba, hogy használjuk e nevet, valamint ennek a névnek
törvényes kiváltságaiba, a fiúsággal járó minden felelősségbe, ennek a hatalmas névnek felséges előjogaiba.
Amikor Ő azt mondta: „Nékem adatott minden hatalom a mennyen és a földön” , és „én elküldelek
titeket, mint hírnököket” , akkor az a hatalom, ami az Övé volt, a miénk lett — mi az Ő képviselőiként megyünk ki e világba, hogy hordozzuk az Ő nevét.
Nem is annyira mi hordozzuk a nevet, valójában a név hordoz és segít minket.
Mi be vagyunk keresztelve az Ő megigazultságába, az Ő feltámadásába, erejébe és dicsőségébe.
Az Ő megigazultsága a miénk; az Ő kegyelme a miénk; az Ő szeretete a miénk; az Ő ereje a miénk;
igen, Ő maga is a miénk.
Milyen gazdagok is vagyunk!
Ennek a névnek a használata nem kíván semmiféle különleges hitet, mert ez a név a miénk.
Hívőként, minden gazdagság és kegyelem a miénk. Isten részéről nincs szükség semmiféle különleges cselekedetre, részünkről sincs szükség semmiféle különleges előkészületre, amikor valami baj felmerül. Az a név már a miénk, törvényesen kaptuk meg, hogy használjuk Isten ellenségeinek seregei ellen. Mi pedig megállunk felöltve magunkra Isten fiainak jogait, kiváltságait és minden erejét.
Nem kell használnunk semmiféle különleges hitet — egyszerűen csak használnunk kell a nevet.
A szív alig képes felfogni ezt. Amikor belekeresztelkedtünk ebbe a névbe, Jézus Krisztus egész
teljességébe és tökéletességébe keresztelkedtünk bele.
Az Ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért.

E.W. Kenyon: Az érzéki tudásból és a kijelentésből származó hit közötti különbség 12.rész

Az érzéki tudásból származó hit fizikai bizonyítékokon alapszik. 

Ilyenkor az emberek abban hisznek, amit látnak, hallanak, vagy érzékelnek. 

„Tudjuk, hogy bennünk van a Szent Szellem, mert voltak olyan fizikai bizonyítékaink, amik ezt
bizonyítják. ”
Rengeteg ember okoskodott így, és sajnálatos módon becsapták saját magukat. Ha Isten Igéjébe
vetették volna bizalmukat, mit sem törődve a fizikai érzékszervek diktálta bizonyítékokkal, életük teljesen másként alakult volna.
Mások miután anyagiakért imádkoztak, nem hittek addig az Igének, amíg nem látták a bizonyítékokat.
Ahogy egyikük mondta: „Amikor meglátom a pénzt, akkor fogom elhinni az Igét.”
Világos előttünk, hogy ez egyáltalán nem hit, mert amit látunk, azt már nem kell hinnünk.
A hit ad kézzelfogható alapot azoknak a dolgoknak, amiket nem látunk, nem érzékelünk vagy nem
hallunk.
Van, aki ezt mondja: „Tudom, hogy meggyógyultam, mert elmúlt a fájdalom.”
Nem pedig azt: „Tudom, hogy meggyógyultam, mert az Ige azt mondja: az Ő sebeivel
meggyógyultam.”
Az Ő hite nem abban volt, amit Isten mondott, hanem abban, amit érzett, látott vagy hallott.
Ezek az emberek az Igét a második helyre teszik az életükben.
A testüket — érzékszerveik otthonát — teszik az első helyre.
Az egyik azt mondja: „Tudom, hogy van üdvösségem, mert megtértem a bűneimből. Felhagytam
minden rossz szokásommal.”
Azok a dolgok, amikre ő az üdvösségét alapozta, mind a saját cselekedetei voltak. Üdvösségének nincs semmilyen igei bizonyítéka. Fizikai bizonyítékokra hagyatkozott, és nem Isten Igéjét vette alapul.
Egy idő után majd felfedezi, hogy az érzékeink által nyert bizonyítékok nem képesek kielégíteni
szellemünk vágyakozását.
Az érzéki tudásra alapozott filozófia irányítja ma az egyházat, ez azonban nem képes választ adni az ember szellemének kétségbeesett kiáltására.
Az emberi szellem úgy keresi Istent, mint ahogy a virág keresi a napot.
Ha arra alapozzuk a hitünket, amit tettünk, és ha jobban bízunk a tapasztalatokban, mint az Igében, ez végül a kételkedésbe és a sötétségbe visz minket.
Ha az érveléseink szerint cselekszünk, nem pedig az Ige alapján, az azt jelenti, hogy az emberben
bízunk, és nem Isten Igéjében.
„Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi erejét...” (Jer. 17:5)

Igen veszélyes az, amikor más valaki hitében bízunk. Nekünk magunknak kellene bíznunk Isten
Igéjében.
A legtöbb ember, aki nem járatos Isten Igéjében olyan valakit keres, aki elimádkozná érte a hit imáját.
A hit imája időlegesen segíthet, a vége azonban úgy is az lesz, hogy a hitetlenség hatástalanítani fogja az imákat.
Győztes akkor leszel, ha van saját hited, ha hiszel a saját hitedben, ha saját magad hiszel Isten
Igéjében. Nem beszélni kell a hitről vagy a hit szükségességéről, hanem fenntartás nélkül bízni az élő Igében.
A hitért való ima nem más, mint a hitetlenség imája. Következésképpen az ilyen imára nem jöhet
válasz. Amikor hitért imádkozunk, egyszerűen csak bizonyságot teszünk hitetlenségünkről. Olyasvalamit próbálunk megszerezni, amit egyedül csak az Ige tud megadni.
Tudjuk, hogy az Igében való egyszerű bizalom sohasem ésszerű az olyan embernek, aki az érzékek
birodalmában él, mert ő csak azt hiszi el, amit lát, hall, vagy amit az értelmével fel tud fogni.
A hit adja meg a valóságát azoknak a dolgoknak, amelyeket az érzéki tudás nem képes felfogni vagy megérteni.
Ez emeli fel az embert az érzékek birodalmából az újjáteremtett emberi szellem birodalmába.
Az emberek mindig korlátot szabnak a hitnek, ahogy ezt látjuk Márta és Tamás esetében is. Márta azt mondta: „Uram, immár szaga van [ti. Lázár testének], hiszen negyednapos.”
Tamás azt mondta: „Ha nem láthatom az Ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az Ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem.”
Az ilyen fajta hitet ajánlják nekünk a mi modern vallási vezetőink, viszont ez nem az a hit, amiről
Jézus és az Újszövetség írói beszélnek.
Minket úgy tanítottak, hogy az emberi szakképzettségben higgyünk. Nagyobb a bizodalmunk egy
sebészben, mint az Igében, és nagyon ritkán látjuk az élő Igében való hit valóságos megnyilvánulásait, mert az emberi szakképzettség és amit úgy hívunk hogy tudomány, átvette az Ige helyét az emberek szívében.
Hitük az emberben van, és az embert tisztelik ajkaikkal.
Megvallásaik nem arról szólnak, hogy Isten Igéje igaz, hanem arról, hogy az ember és az ő szavai
igazak. Azt látjuk, hogy szájukkal Istent tisztelik, de szívükben az emberi erőfeszítésben bíznak.
Az elme szintjén való elfogadás
Az ilyen emberek elfogadják azt a tényt, hogy Isten egész biztosan megsegít minket a bajban, de
amikor arra kerül a sor, mégis a világhoz fordulnak segítségért, ez pedig igen veszélyes lehet.
Az Igének az elme szintjén való elfogadása a hitélet legveszélyesebb ellensége. Az ilyen vallásosnak
tűnik és hangzik. Az ilyen ember még azt is kijelenti: „Én hiszek abban, hogy a Biblia minden szavát Isten sugalmazta. Én azért küzdök, hogy nekem is meglegyen az a hit, ami egykor a szenteknek volt." Ennek ellenére nem mernek az Ige alapján cselekedni, nem helyezik az Igét az első helyre, csupán beszélnek az Ige hitelességéről.
Igen nagy veszélyben van az, aki az Igével csak az elme szintjén ért egyet. Olyan helyen van, ahol
Isten nem tudja elérni őt; a sátán azonban be tud lépni belső világába. Ily módon elveszíti jogait és
kiváltságait Krisztusban.

Cselekedet az Ige alapján
A legnagyobb csata, amit Isten bármely gyermeke valaha is meg fog vívni, a hit csatája.

Gyakran elgondolkozunk azon, hogy miért is olyan nehéz a hitünket Istenbe vetni.
Ennek az az oka, hogy a körülöttünk lévő légkörben jelen van az ellenség, és erőivel az igazság ellen munkálkodik. Mi az ő megtévesztéssel teljes világában élünk, és az általános hitetlenség körülöttünk annyira
körmönfont, hogy szinte alig vagyunk tudatában ennek, ezért nem állunk ellen — és így csak kevesen tudnak rajta felülkerekedni.
Miközben anyagi helyzetünkkel kapcsolatban Istenbe vetjük hitünket, állandó harcban állunk a
bennünket sújtó pénzügyi válságokkal.
Miközben hisszük, hogy győzelmet arattunk a bűn felett Krisztusban való hitünk által, a
lelkiismeretünk minden pillanatban tudatos harcot folytat a sötétség szellemi seregeivel.
Mialatt Istenbe vetjük hitünket fizikai gyógyulásunkkal kapcsolatban, meg kell vívnunk a harcot az
orvostudomány érveléseivel.
Így egyáltalán nem csodálkozunk azon, hogy olyan sokan kudarcot vallanak hitéletük során. Nem
szabadna megítélnünk vagy szigorúan megbírálnunk azokat, akik elbuknak.

A hit főnév és a hinni ige
A hit főnév és a hinni ige — segíthet az Úrban való hitben, ha megvizsgáljuk ezt a két szót.
A hinni ige, cselekedetet kifejező szó. Azt jelenti, hogy elvenni. Hinni a Biblia értelmében annyit
jelent, mint elvenni, megragadni.
Jézusban hinni azt jelenti, hogy elfogadjuk Jézust mindannak, amit az Írás kijelent Őróla.
Hinni Krisztusban, mint Megváltóban, azt jelenti, hogy elfogadjuk Krisztust Megváltónak; hinni
Krisztusban, mint gyógyítóban, azt jelenti, hogy elfogadjuk Őt gyógyítónak és elismerjük, hogy Ő a mi személyes gyógyítónk.
Hinni annyit jelent, mint szándékosan cselekedni; amikor hiszek, akkor cselekszem is. Amikor már
cselekedtem, eljutottam arra, amit hitnek hívnak.
A hit főnév.
Teszek egy lépést, és miután megtettem ezt a lépést, megérkeztem.
A hit jelenti a megérkezést.
Hinni ezek szerint annyit jelent, mint cselekedni Isten Igéje alapján. A hit cselekedetet jelent. A
kételkedés azt jelenti, hogy nem vagyunk hajlandók cselekedni Isten Igéje alapján.
Kétfajta hitetlenség létezik: az egyik az, amikor nem vagyunk hajlandók az általunk ismert Ige alapján cselekedni.
Ezt ellenszegülésnek hívhatjuk. Nem vagyunk hajlandók az általunk megismert igazság alapján
cselekedni; megtagadjuk, hogy ismeretünk fényében cselekedjünk.
A másik fajta hitetlenség az Ige ismeretének hiányából származik.
Nincs meg a tudásunk; innen van, hogy nem is tudunk cselekedni.
Nincs meg a megértésünk; ezért félünk cselekedni.
Cselekednénk, de nem tudjuk hogyan cselekedjünk.
Ez utóbbinak orvossága az ismeret; az előbbinek pedig az engedelmesség.

E.W. Kenyon: A név a mindennapi konfliktusokban 11.rész

Ebben a névben található a kereszténység lényege. Ez különbözteti meg minden más vallástól. Ez az a név, aminek leírására nem találunk jelzőket. 

Mialatt itt volt a földön testben, Jézus mindenható Isten volt. Isten mindig meghallgatta az imáit és 

megengedte, hogy használja az Ő mindenható erejét, az Ő tetszése szerint.
Mielőtt elment, megígérte, hogy az embereknek ugyanúgy joguk lesz majd itt a földön használni a
mindenható Isten erejét.
Azt mondta a tanítványoknak, hogy ne menjenek el addig Jeruzsálemből, amíg nem ruháztatnak fel
mennyei erővel. A Szent Szellem fog majd beléjük költözni, és képessé teszi őket arra, hogy
használják az Ő nevét Isten akarata szerint, úgy, mintha Krisztus jött volna vissza ismét testben, használva ezt az isteni erőt, de most már kiterjedtebben, mivel olyan sokan fogják majd használni.
Miután betöltekeztek a Szellemmel, ebben a névben prédikáltak félelmetes erővel.
A betegek meggyógyultak, a démonok kiűzettek, a halottak pedig feltámadtak; ebben a névben
hatástalan volt a kígyócsípés, ami oda vezetett, hogy egy egész sziget lakossága elfogadta Jézus Krisztust megváltójának.
Ebben a névben jött a nyelvek ajándéka, ami lehetővé tette a Pünkösd napján összegyűlt mindenféle nemzetből való embereknek, hogy meghallják a bűnök eltörlésének örömhírét.

Ránk hagyta az Ő nevét
Mindez Jézus azon szavai által teljesedett be, amelyeket mennybemenetele előtt mondott.
„Az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólanak; kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak meg nem árt nékik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.”
Ez az erő nem a Szent Szellemben volt, hanem abban, hogy a Szellem képessé tette a tanítványokat Isten Fia, az Úr Jézus Krisztus nevének használatára.
Minden erő annak a feltámadott ember Jézus Krisztusnak a nevében van, aki ott ül az Atya jobbján a mennyekben. Az erő nem a böjtölésben vagy a megszentelődésben van, sem pedig a hosszú imákban, hanem Isten Fiának, a názáreti Jézusnak egyszerű nevében.
Az emberek keresik ezt az erőt — Pünkösd erejének hívják — mindenütt keresik, csak ott nem, ahol van. Ez az erő a névben van — keresd ott az erőt.
Ha megtanulod használni a nevet az Ige szerint, a Szellem erejében, megtalálod azt a titkot, ami az
apostolokon keresztül megrázta a világot.
Hogyan kell használni az Ő nevét?
Az Ige hívőjének kell lenned, Isten gyermekének kell lenned, engedelmes kell hogy légy az Igének.
Istenhez, az Atyához kell járulnod Krisztuson keresztül. Ne Jézushoz imádkozz. Ne a Szent
Szellemhez imádkozz; sohase mondd, hogy Jézus miatt kérsz valamit — hanem mindig az Ő nevében imádkozz.
Legyél határozott; ne sértsd meg azzal az Atyát, hogy csak össze-vissza beszélsz, hanem kérd azt, amit akarsz.
Fiúként járulj az Atya elé — ne úgy, mintha valami cseléd vagy rabszolga lennél; te az Ő saját
gyermeke vagy, Ő pedig a te szerető Atyád. Ő szeret téged, te szereted Őt, ezért szabad és boldog vagy az Ő jelenlétében.
Legfőbb vágyad, hogy Ő dicsőséget vegyen magának, ezért beszélj Vele őszintén, nyisd meg a
szívedet, fedd fel előtte vágyaidat, és világosan fogalmazd meg a kéréseidet. Hadd lássa, hogy ez az Ő dicsőségére és mások javára szolgál.
Adj formát az egésznek azzal, hogy jogos kérésedet az Ő Fiának nevében teszed meg, aki ott ül az Őjobbján, emlékeztesd Őt az ígéretére: „Akármit kértek az Atyától az én nevemben, Ő megadja néktek.”
Az isteni ügyvéd
Most már egyenes az út kérésed előtt. Az Úr Jézus vette át kérésed ügyintézését.
Te az Ő nevében kértél, ezzel Krisztust tetted meg személyes ügyvédeddé, most már Hozzá tartozik az ügyed.
Alázatos és egyszerű imád, amit ily módon az Ige alapján intéztél Hozzá, az Isten jobbján ülő Krisztus imájává lesz; te átadtad ügyedet a hatalmas ügyvédnek, aki átvette ügyed intézését.
Ez jól mutatja, hogy mekkora hatalmunk van odafent és idelent.
Ezután már semmitől ne félj. Szállj szembe a heggyel ebben a mindenható névben; a hegynek el kell mozdulnia.

Bűn, betegség, körülmények, sátán — mindezeknek hódolniuk kell e névre.
Használd ezt a nevet, bár reszketsz, amikor ezt teszed, ez azonban nem te vagy, hanem az erő, ami e név mögött áll. Nem kell érezned e név erejét — elég, ha tudod ezt — és mindennek meg kell futamodnia erre a mindenek felett diadalmas névre.
„Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben; kérjetek és megkapjátok, hogy a ti
örömetek teljes legyen.”
Az ima egyszerűsége
Ez az Evangélium egyik legdöbbenetesebb kijelentése: „Akármit kértek az Atyától az én nevemben, én megcselekszem azt.”
Figyeljük meg, hogy mit mond Jézus: „ti kértek — én pedig megcselekszem azt.”
Milyen csodálatos is ez — imánk leegyszerűsödik.
— Ti kértek — mondja Jézus —, én pedig megcselekszem azt.
Jézus azt mondja, hogy minden hatalom neki adatott mennyen és földön.
Jézus ereje korlátlan, és most kihívást intéz hozzánk, hogy korlátlanul kérjünk.
Ő hatalmas arra, hogy bármit megtegyen, amire megkérjük.
Az Ő hatalma elégséges ahhoz, hogy bármit is kérsz, megnyerd.
A még üdvösséget nem nyert barátoddal kapcsolatban azt mondja: Te kérd az üdvösségét, én
megcselekszem azt.
Lehet, hogy a te gyülekezeted hideg és a pásztorod úgy be van bugyolálva a hagyományok halotti
leplének kötelékeibe, mint Lázár, de te ettől függetlenül kérsz, és Jézus azt mondja: Én megcselekszem azt.
Ő fel fogja melegíteni az egyház fagyott hangulatát.
Te ébredésért imádkozol, és Jézus meg fogja cselekedni. Jézus az Atya jobbján ül, és akármit kérsz
az Atyától az Ő mindenható nevében, azt mondja: Én megcselekszem azt.
Ha valaki a szeretteid közül megbetegszik, kérd a gyógyulását, és amilyen biztos az, hogy Isten ott ül a trónján, olyan biztos, hogy Ő meg fogja tenni.
Amikor segítséget kérsz az Úrtól, mert anyagiakra van szükséged egy terved végrehajtásához, a te
dolgod csak annyi hogy kérsz, az Ő dolga pedig hogy mindezt elintézze.
Mind emögött Krisztusnak ezek a szavai állnak: „Én megcselekszem azt.”
Semmi sem indokolja, hogy gyengék legyünk, semmi sem indokolja, hogy betegek legyünk.
Semmi sem indokolja, hogy egy gyülekezet vagy egy szolgálat gyümölcstelen legyen.
Semmi sem indokolja, hogy életünk erőtlen legyen.
Odaszánod életedet az imakérések szolgálatának — bátran segítségül hívod az élő és uralkodó Krisztus mindenhatóságát, neki pedig gondja lesz rá, hogy a szerződésben Őrá eső dolgokat végrehajtsa.

Te az Ő társa vagy most; erre a kapcsolatra nem lehet azt mondani, hogy „korlátozott” , mert az Őközössége nincs korlátok közé szorítva. Ő képes megadni szükségeidet; Ő képes anyagilag támogatni bármely vállalkozást.
A nagy és hatalmas Krisztus azt akarja, hogy kérj, azért hogy Ő adhasson.
A gyengeség most már bűncselekménynek számít, a szegénység szelleme bűn, neked mindössze
annyit kell csak tenned, hogy megkéred Őt, és Ő meg fogja cselekedni.
Hogyan imádkozzunk?
Jézus megmondja nekünk, hogyan imádkozzunk. „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk.”
Nem Jézushoz kell imádkoznunk.
Ez nem zárja ki azt az örömteli kiváltságot, hogy közösségben és bensőséges kapcsolatban legyünk
Vele, sem azt, hogy dicsérjük és imádjuk Őt, de amikor egy konkrét kérésünk van, imánkat az Atyához intézzük, Jézus nevében.
Ne „Jézusért” kérd, mert ez azt jelentené, hogy Jézus érdekében kéred, nem pedig annak érdekében, akinek szüksége van rá.
Az imát egyszerűen a mi Atyánkhoz kell intéznünk, Jézus nevében; ez garantálja az Atya válaszát,
Jézus támogatását és közbenjárását.
Tudom, hogy nagyon elterjedt az a szokás, miszerint Jézushoz imádkozunk, de ha az igazságot akarjuk és úgy szeretnénk imádkozni, hogy biztosak legyünk abban, hogy imáinkra választ is kapunk, akkor
engedelmeskednünk kell az Írásnak, és úgy kell imádkoznunk, ahogy az Ige tanít minket.
Értenünk kell, hogy Jézus neve vette át Jézus helyét. Ami a vessző volt Mózes kezében,
ugyanazt jelenti Jézus neve még Isten leggyengébb gyermekének kezében is.
Nem Mózes volt hatalmas, hanem az a vessző. Nem a hívő hatalmas, hanem Jézus neve.
Ígéretünk van arra, hogy minden hívő használhatja ezt a nevet, és minden hívőnek megvan az a joga, hogy betegekre tegye a kezét ebben a névben.
A hívőnek joga van arra, hogy használja a nevet az élet minden olyan helyzetében, amikor az Atya
jelenlétére és segítségére van szükség.
Tény, hogy Jézus neve minden hívőnek a kezében ugyanaz kellene hogy legyen, mintha maga Jézus lenne jelen és Ő cselekedne.
Jézus adta meg nekünk azt a törvényes jogot, hogy használjuk az Ő nevét.
Jézus adta meg nekünk a meghatalmazást, a meghatalmazás pedig a jog és az üzlet világában azonos annak a személynek a jelenlétével, aki adta azt.
Pontosan úgy van, ahogy Jézus mondta: Amikor ti az én nevemben imádkoztok, ezzel lehetőséget
adtok nekem, hogy elkezdjek munkálkodni, és ily módon megdicsőíthessem az én Atyámat.
Ha nem imádkoztok az én nevemben, akkor nem adtok nekem lehetőséget arra, hogy megmutassam az én erőmet.
Ily módon, mind az Atya, mind a Fiú számára igen fontosak a kéréseink.
Te az Atyához imádkozol az Ő Fiának nevében.

E.W. Kenyon: Név az apostoli levelekben 10.rész

Nagy világosságot nyerhetünk, ha tanulmányozzuk a név használatát az apostoli levelekben. 

„Az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott
szenteknek, mindazokkal egybe, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magukén és a miénken.” (I. Kor. 1:2)
Mindazokkal egybe, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják.
Azokban a korai napokban a hívők ismerték ennek a névnek az értékét, helyét és hatalmát, és igen
nagyra becsülték e nevet.
Jézus neve erejének frissessége tudatában jártak és éltek.
Amikor felhívást intéztek testvéreikhez, ilyen fordulatot használtak:
„Kérlek azonban titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen
szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások...”
Felhívásukat Jézus nevében hozták elő.
Az I. Kor. 5:4-ben olvassuk: „...a mi Urunk, Jézus Krisztusnak nevében egybegyűlvén.”
Itt a gyülekezetnek éppen egy belső nehézséggel kellett szembenéznie — az egyik fiatalember egy
igen súlyos vétséget követett el.
Pál pedig azt mondja nekik, hogy amikor összejönnek az Úr Jézus Krisztus nevében, adják át az ilyet a sátánnak a test pusztulására, hogy a szelleme üdvözüljön az Úr Jézusnak ama napján.
Abban a névben volt az élet és a halál ereje azokban a napokban.
„Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttatatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Szelleme által.” (I. Kor. 6:11)
Itt az áll, hogy ők meg vannak mosva, szentelve, igazítva abban a névben.
Minél tovább megyünk az apostoli levelekben, annál mélyebben megérint minket az, hogy milyen erő, méltóság és isteni kegyelem helyeztetett e névbe.
„Hálákat adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának.” (Ef. 5:20)
Még dicséretünk és imádatunk sem mehet közvetlenül Isten elé: az Úr Jézus Krisztus nevében kell
ezeket előhoznunk.
Ez nem akadályoz minket abban, hogy imádjuk és dicsérjük magát Jézust, de amikor az Atyát
dicsérjük, ezt az Úr Jézus Krisztus nevében kell tennünk.
„Annakokáért az Isten is felmagasztalá Őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név felett való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké, és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil. 2:9–11)
Isten hatalmasan felmagasztalta Jézus nevét mindhárom világban — minden térd meghajol, minden
angyali lény meghajol ennek a csodálatos ember Jézusnak a neve előtt.
Nincs név, ami ilyen hatalmas lenne; nincs név, amihez ilyen hatalmas dicsőség tartozna, mint Jézus
nevéhez.

Jézus neve egyre csak növekedett a földön, attól a naptól fogva, hogy ott feküdt a jászolban, és Mária, ahogy Őt nézte, visszaemlékezett az angyal szavaira: „...és nevezd annak nevét Jézusnak, mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűneiből. 

A jászolról szóló próféciától a kereszt tragédiáján át végigszáguldván az elmúlt korokon ez a név egyre csak növekedett egészen a mai napig. A zsidók és az egész világ pogányai kénytelenek elismerni ezt a nevet.
A keresztény országokban senki sem írhat meg egy hivatalos okiratot anélkül, hogy meg ne emlékezne Jézus nevéről. A dokumentumon fel kell tüntetni, hogy az Úr hányadik évében íródott.
Az Úr úgy intézte, hogy hitétől függetlenül mindenki ismerje el Krisztus születését, minden egyes
alkalommal, amikor egy levelet keltez.
Ahol csak ez a név ismertté, elismertté és tiszteltté vált, a lakóhely otthonná válik, az anya
rabszolgából az otthon tisztelt királynőjévé lesz, a semmibevett kislánykákat pedig szeretet és tisztelet veszi körül.
Ahol csak tisztelettel illetik ezt a nevet, az oktatási intézmények gomba módra szaporodnak, a
találmányok, a tudományos kutatások és a felfedezések támogatókra lelnek.
Ez a név, amit semmibe vettek és megtapostak a kegyelem korszakában, ez a név félelemmel fogja
eltölteni a gonosz emberek szívét. 

Cselekedj mindent a névben
„És mindent, amit csak cselekesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében cselekedjetek,
hálát adván az Istennek és Atyának Őáltala.” (Kol. 3:17)
Az Efézusi levél azt mondja, hogy amikor az Atyát imádjuk, e néven keresztül kell tennünk, itt viszont még azt is mondja, hogy: Mindent, amit csak cselekesztek szóval vagy tettel, mindent e névben cselekedjetek.
Ez véget vet annak a vitának, hogy Jézushoz imádkozzunk-e.
Ez adja meg Jézus helyét; ez emeli fel e nevet mindennapi életünkben.
Mindent, amit csak teszünk szóval vagy tettel, ebben a névben kell tennünk, és csakis ebben a névben.
A II. Thessz. 1:11–12-ben erre kapunk egy újabb utalást: „Mivégből imádkozunk is mindenkor
tiérettetek, hogy a mi Istenünk méltónak tartson titeket az elhívásra, és töltsön be titeket a jóban való teljes gyönyörűséggel, és a hitnek hathatós munkálásával, hogy dicsőíttessék meg a mi Urunk Jézus Krisztusnak
neve tibennetek, és ti is Őbenne, a mi Istenünknek és az Úr Jézus Krisztusnak kegyelméből.”
Ez az igevers talán még az eddigieknél is világosabban hangsúlyozza a név helyét mindennapi
életünkben és szolgálatunkban. E névnek meg kell dicsőülnie az életünkben, és meg kell dicsőülnie a szolgálatunkon keresztül.
Lehetne-e a nevet annál jobban megdicsőíteni, mint ha úgy használjuk, ahogy a korai egyház
használta?
„A mi Urunk Jézus Krisztus nevében pedig, rendeljük néktek, atyámfiai, hogy vonjátok el magatokat minden atyafitól, aki rendetlenül él, és nem ama utasítás szerint, amelyet mitőlünk kapott.” (II. Thessz. 3:6)
Itt Pál apostol utasítja az egyházat az Úr Jézus nevében, hogy a hívők vonják el magukat minden olyan testvértől, aki rendetlenül él.
Milyen hatalmas lehetett az a név a korai egyház szemében!

„Annakokáért Őáltala vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az Ő nevéről vallást tévő ajkaknak gyümölcsét.” (Zsid. 13:15) 

Az ő bizonyságtételük a világ előtt e név megvallása volt.
Most már értem, hogy mit jelent az ApCsel. 8-ban, hogy Fülöp Isten országát és Jézus nevét hirdette.
Prédikálták a nevet; hirdették e név erejét, hatalmát és csodáit.
Nagyra értékelték Jézus ígéretét, amikor azt mondta: „Mostanáig semmit sem kértetek az én
nevemben.”
Elmentek és szenvedtek a névért.
Most már világosabban értem, hogyan érezhették magukat a zsidó papok, amikor megtiltották a
tanítványoknak, hogy többé ne prédikáljanak ebben a névben.
Miután letartóztatták a tanítványokat, azt mondták nekik: „Nem megparancsoltuk-e néktek, hogy ne tanítsatok ebben a névben? És ímé betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal...”
Ők ismerték, hogy mit ér ez a név, e név erejének a frissességében éltek, és azok a zsidók is tisztában voltak e név erejével.
A Jakab 2:7-ben olvassuk: „Nem ők káromolják-é azt a szép nevet, amelyről neveztettek?”
Jakab „szép névnek” nevezi, az angol fordítás szerint „tiszteletre méltó név” . Tisztelettel,
megbecsüléssel és szeretettel tekintettek fel arra a névre, ami igen hatalmas dolgokat cselekedett az egész országban.
„Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében.” (Jak. 5:14)
A betegeket ebben a névben kenték meg, hogy meggyógyuljanak.
„Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket...” (I. Pét. 4:14)
Boldogan viselték a gyalázatot ezért a névért.
Nagyon világosan láthatjuk, hogy Jézus neve vezető helyet foglal el tanításaikban; amikor pedig egy
pogány faluba vagy városba mentek, ezt a nevet prédikálták az embereknek, ahogy Fülöp is azt prédikálta, amikor lement Samáriába.
Elmondták az embereknek, hogy Jézus nevében van az az erő, ami meggyógyítja a betegeket, kiűzi a démonokat, hatalmas dolgokat és csodákat tesz — hogy az Ő Istenük képviselteti magát ebben a névben.
„Írok néktek gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az Ő nevéért.” (I. Ján. 2:12)
Itt egy másik értelemben használatos a név, viszont igen hatalmas üzenetet közöl velünk. A bűnök az Ő nevéért — az Ő neve miatt — bocsáttatnak meg.
„Ez pedig az Ő parancsolata, hogy higgyünk az Ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében és szeressük egymást...” (I. Ján. 3:23)
Az a parancsolat, hogy higgyünk a névben, az eredeti görög szövegben így áll szó szerint: „higgyük a nevet”.

Akkor nekünk hinnünk kell ezt a nevet — hinnünk kell mindazt, amit képvisel — hinnünk kell
mindazt, amit ez a név jelent az Atya szívének. Nekünk hinnünk kell ezt a nevet!
Kedves olvasó, most tedd fel magadnak őszintén a kérdést: „Én hiszem a Jézus nevét? Mit jelent ez a név az én életemben?”
„Ezeket írtam néktek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van, és hogy higgyetek az Isten Fiának nevében.” (I. Ján. 5:13)
Hiszünk a névben, hogy üdvözüljünk; hiszünk a névben, hogy legyen erőnk a szolgálatra.
Nekünk hívőknek Krisztusban elfoglalt helyünk miatt törvényes jogunk van arra, hogy Jézus nevében imádkozzunk, és magunkhoz vehetjük e névből mindazt a végtelen szeretetet, gazdagságot, kegyelmet, üdvösséget és szabadulást, ami már hozzánk tartozik.
Látjuk az apostoli levelek tanításaiból, hogy mi volt Jézus szándéka, amikor azt a hatalmas ígéretet
tette nevének használatáról.
Jézus neve lett a középpont, mindent e név köré építettek missziós tevékenységük során.
Ebben a névben éltek, cselekedtek és dicsérték Istent.
Ez a név jelentette a táplálékot és az öltözetet. Ez a név jelentette a megszabadulást ellenségeik kezéből. Ez a név jelentette az erőt a démonok és a betegségek felett. 

Ez a név jelentette Isten imádatát és dicséretét, és e néven keresztül járultak Isten elé.
Jézus Krisztus egyházának láthatatlan ereje és csodatévő hatalma ma is ebben a hatalmas névben található.

E.W. Kenyon: Az apostolok cselekedetei 9.rész

ApCsel. 2:38 „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében...” Jézus nevének első használata minden bizonnyal különös erővel hatott a zsidókra. Ötven nappal előtte ők voltak, akik mezítelenül keresztre feszítették Őt. Most pedig közülük háromezren így kiáltanak fel: „Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?” 

Péter azt válaszolja: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében, a bűnöknek eltörlésére;...”
Ez szakítást jelentett a zsidó vallással, bár ez akkor még nem volt nyilvánvaló előttük. De a névbe való keresztelkedés azt jelentette, hogy felvették ezt a nevet, és ezentúl viselni fogják ennek a névnek a bélyegét honfitársaik között. 

Az első csoda a névben
A 3. fejezetben találjuk a név első nyilvános használatát.
Péter és János felmennek a templomba imádkozni (még nem különültek el a templomi
istentisztelettől), és ahogy odaérnek a templom kapujához, amelyet Ékesnek neveznek, meglátnak ott egy sánta embert rongyokban, mocskosan és magatehetetlenül, amint alamizsnára nyújtja a kezét.
Péter és János, szemeiket rávetve, azt mondják ennek az embernek: „Nézz mireánk!”
Ő pedig remélve, hogy kap valamit, felnéz rájuk.
Majd azt mondja Péter: „Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem amim van, azt adom néked:...”
Szinte látom, ahogy ennek az embernek a szemében a titokzatos várakozást csalódottság váltja fel,
amint ránéz erre a két alázatos halászemberre.
Péter így folytatja: „a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj föl és járj!”
Hirtelen izgalom járja át a testét. Péter lehajol érte, megfogja a kezét, és felsegíti őt; és azok a bokák, amik csecsemőkora óta erőtelenek voltak, a férfikor erejével telnek meg.
Először életében ugrál, fut és jár ez az ember. 

Kiskorától kezdve csak nézni tudta, ahogy más gyerekek játszottak, nem tudott részt venni a
játékaikban, és most ez a magatehetetlen, a környezete számára haszontalan ember, csak úgy kicsattan az életerőtől és egészségtől.
Szökdelve, ugrálva és Istent hangosan dicsérve befut a templomba, végül visszatér Péterhez és
Jánoshoz, kezüket szorongatja, mialatt az összesereglett tömegnek Péter bejelenti:

 „Izrael férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy mit néztek mireánk, mintha tulajdon erőnkkel vagy jámborságunkkal műveltük volna azt, hogy az járjon. Az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene, a mi atyáinknak Istene megdicsőítette az Ő Fiát Jézust, kit ti elárultatok, és megtagadtátok Pilátus előtt, noha Ő úgy ítélt, hogy elbocsátja. Ti pedig azt a szentet és igazat megtagadtátok és kívántátok, hogy a gyilkos ember bocsáttassék el néktek. Az életnek fejedelmét pedig megöltétek, kit az Isten feltámasztott a halálból, minek mi vagyunk bizonyságai. És az Ő nevében való hit által erősítette meg az Ő neve ezt, akit láttok és ismertek; és a hit, mely Őáltala van, adta néki ezt az épséget mindnyájan a ti szemetek láttára.” (ApCsel. 3:12-16)
Hogyan használta a korai egyház a nevet?
Ez az első feljegyzett csoda Jézus nevében.
Figyeljük meg, mit mond az Írás:
„Az Ő nevében való hit által erősítette meg az Ő neve ezt, akit ti láttok és ismertek; és a hit mely Őáltala van, adta néki ezt az épséget mindnyájan a ti szemetek láttára.” (ApCsel. 3:16)
Itt lépünk először érintkezésbe azzal a különös erővel, amivel Jézus neve felruháztatott.
Ez a csoda szenzációt keltett; a tanítványokat letartóztatták, őrizetbe vették másnapig.
Ennek a csodának a hatására a tanítványok száma mintegy ötezerre nőtt.
„Lőn pedig, hogy másnapra egybegyűltek azoknak fejei, vénei és írástudói Jeruzsálembe. És Annás, a főpap, és Kajafás és János és Sándor, és akik csak főpapi nemzetségbeliek valának. És mikor őket a középre állaták, tudakozzák vala: Micsoda hatalommal, vagy micsoda név által cselekedtétek ti ezt? Akkor Péter, Szent Szellemmel megtelve, monda nékik: Népnek fejedelmei és Izraelnek vénei! Ha e mai napon mi egy nyavalyás emberrel való jótétemény felől hallgattatunk ki, mi által gyógyult meg ez: Legyen tudtotokra mindnyájatoknak és az Izrael egész népének, hogy a názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, azáltal áll ez tielőttetek épségben. Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek fejévé. És nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (ApCsel. 4:5–12) 

Megdöbbenés a főtanácsban
Azt akarták tudni, milyen erővel vagy milyen eszközzel, vagy milyen név által vitték végbe e hatalmas cselekedetet.
Péter elmondta nekik, hogy ezt a názáreti Jézus nevében cselekedték, akit ők keresztre feszítettek, akit Isten feltámasztott a halálból — az Ő nevében történt, hogy most itt állhat előttük ez az ember épségben.
Majd a főtanács intézkedett.
Azt mondták: Mit cselekedjünk ez emberekkel? Mert hogy nyilvánvaló csoda lőn általuk,
mindazoknak, kik Jeruzsálemben laknak; tudtukra van, és el nem tagadhatjuk. (ApCsel. 4:16)
Bármennyire is szeretnénk, ezt a tényt nem tagadhatjuk le: egy ember, aki évek óta nyomorék volt,
hirtelen meggyógyult Jézus nevében.

Ilyen csoda ezelőtt még sohasem történt az emberi történelem során. Ez alapjaiban rázta meg a
főtanácsot. A legbölcsebb emberei is zavarban voltak, a tanítványokat kiküldték egy időre, mialatt a főtanács határozott, és végül félelmükben megfenyegették őket:
„De hogy tovább ne terjedjen a nép között, fenyegetéssel fenyegessük meg őket, hogy többé egy embernek se szóljanak ebben a névben. Azért beszólítván őket, megparancsolták nékik, hogy teljességgel ne szóljanak és ne tanítsanak a Jézus nevében.” (ApCsel. 4:17–18)
Úgy tűnik, azt nem ellenezték, hogy tanítsák az Ő feltámadását, viszont féltek ennek a névnek az
erejétől, és megparancsolták nekik, hogy ne tanítsanak és ne prédikáljanak ebben a névben, aztán elküldték őket.
Azok pedig visszamentek az övéikhez, és elmondták, hogy mi történt.
Majd egy figyelemreméltó imádságot mondtak el:
„Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre: és adjad a Te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a Te beszédedet. A Te kezedet kinyújtván gyógyításra; és hogy jelek és csodák történjenek a Te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által.” (ApCsel. 4:29–30)
A tanítványok most már azt várták, hogy jelek és csodák kövessék a Jézus nevében való prédikációt.
„És minekutána könyörögtek, megmozdula a hely, ahol egybegyűltek, és betelének mindnyájan Szent Szellemmel, és az Isten beszédét bátorsággal szólják vala.” (ApCsel. 4:31)
„Az apostolok kezei által pedig sok jel és csoda lőn a nép között; és a szomszéd városok sokasága is Jeruzsálembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan szellemektől gyötretteket: kik mind meggyógyulának.” (ApCsel. 5:12,16) 

A börtönajtók megnyíltak
Újra letartóztatták és bebörtönözték őket, de az Úr angyala megnyitotta a börtön ajtaját, és azt mondta nekik, hogy menjenek el a templomba és hirdessék a népnek ez életnek minden beszédét.
Reggel a tanács elé állították őket, a főpap pedig ezt kérdezte tőlük:
„Nem megparancsoltuk-é néktek parancsolattal, hogy ne tanítsatok ebben a névben? És ímé
betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal, és mireánk akarjátok hárítani annak az embernek vérét.” (ApCsel. 5:28)
Ekkor történt meg az egyik legdrámaibb esemény a korai egyház életében: mivel a tanács megosztott volt, Isten ereje pedig ilyen hatalmasan megnyilvánult az emberek között — Gamáliel figyelmeztette őket,
hogy ne bántsák a tanítványokat, nehogy esetleg Isten ellen harcoljanak ily módon.
Ennek ellenére megverették a tanítványokat, és megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus
nevében, majd elbocsátották őket.
„Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől, hogy méltónak tétettek arra, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettessenek.” (ApCsel. 5:41)
Senki sem tudja úgy elolvasni az Apostolok cselekedeteinek ezt a részét, hogy ne vegye észre, Jézus neve milyen hatalmas helyet foglalt el a korai egyház életében.
István halálát és Fülöp Samáriában való prédikálását követően eljutunk ehhez a fontos kijelentéshez.
„De miután hittek Fülöpnek, aki az Isten országára és a Jézus Krisztus nevére tartozó örvendetes dolgokat hirdeti vala, megkeresztelkedének mind férfiak, mind asszonyok.” (ApCsel. 8:12)

Ő nem csak Isten országát, hanem Jézus nevét is hirdette.
Úgy tűnik, hogy a korai egyház szentelt időt arra, hogy tanítsa az embereket Jézus nevének
használatára. Bizonyára megértették, hogy birtokukban van az, amit ma úgy hívhatnánk: törvényes jog Jézus nevének használatára. 

A név a gyógyulásban
Használták e nevet a betegekkel kapcsolatban is. Úgy tűnik, különösebben nem imádkoztak a
betegekért, hanem csak rájuk tették a kezüket Jézus nevében, vagy mint az Ékes kapunál, azt mondták: „a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!”
Pál megtérését követően Isten elküldi Ananiást, hogy keresztelje meg Pált. Isten ezt mondja az
ApCsel. 9:15-16-ban:
„Mert ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izrael fiai előtt. Mert én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvedni.” 

Jézus neve volt a csatabárd Pál szolgálatában.
Pál kezében olyan volt ez a név, mint Mózes kezében a vessző.
Ha az egyiptomiak el tudták volna lopni azt a vesszőt, megfosztották volna Mózest a fegyverétől.
Ugyanígy, ha a pogányok és a zsidók meg tudták volna akadályozni az egyházat Jézus nevének
használatában, megfoszthatták volna az egyházat természetfeletti erejétől, és a hajától megfosztott
Sámsonhoz hasonlóan, csupán közönséges emberek lettek volna.
A modern egyház, miután elveszítette Jézus nevének erejét, a hajától megfosztott Sámson szintjére
süllyedt.
Az ApCsel. 9:27-29-ben olvassuk:
„Barnabás azonban maga mellé vevén őt (Pált), vivé az apostolokhoz, és elbeszélé nékik, mint látta az úton az Urat, és hogy beszélt vele, és mint tanított Damaszkuszban nagy bátorsággal a Jézus nevében. És ki- és bejáratos vala köztük Jeruzsálemben: és nagy bátorsággal tanítván az Úr Jézusnak nevében...”
Ez többet jelentett az evangélium egyszerű hirdetésénél, ahogy azt ma elgondoljuk.
Újfent, a jeruzsálemi gyűlésen, az ApCsel. 15:13-14 feljegyzése szerint, Jakab azt mondta:
„Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg engem! Simeon elbeszélé, mimódon gondoskodott először Isten, hogy a pogányok közül vegyen népet az Ő nevének.”
A név köré összegyűjtött nép
A pogányokból lett egyház egy olyan nép, amely kijött a világból és Jézus nevéhez jött, mi olyan nép vagyunk, akik a név köré csoportosulunk; amikor gyülekezetként, illetve egyházként összejövünk — Jézus neve köré jövünk össze.
Ez egy természetfeletti test, természetfeletti erővel felruházva, egy természetfeletti névhez
felsorakozva. Az Úr legyen hozzánk irgalmas! Hogyan estünk ki ebből a magas méltóságunkból. 

Amikor az ember elmegy egy átlagos gyülekezeti vagy egyházi alkalomra, csak azt hallja, hogy férfiak és nők Istenhez könyörögnek hitért, panaszkodnak gyengeségeik miatt, megvallják, hogy képtelenek
megállni az élet nehéz helyzeteiben. Ha ismernék az igazságot, felsorakoznának Jézus neve mellett — e magasságos név pedig magában foglalja Isten mindenhatóságát, annak az erejét, aki viselte e nevet, és ők nem tudják ezt!
Bárcsak tudnák, hogyan kell felkapcsolni azt a kapcsolót, hogy fényt, dicsőséget és a Mindenható
erejét megkapják, mindazt ami a rendelkezésükre áll.
Az ApCsel. 16:16-18 nagy erővel mutatja be nekünk a név használatát:
„Lőn pedig, hogy mikor mentünk a könyörgésre, egy szolgálóleányka jöve előnkbe, kiben
jövendőmondásnak szelleme vala, ki az ő urainak nagy hasznot hajta jövendőmondásával. Ez követvén Pált és minket, kiált vala, mondván: Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, kik néktek az üdvösség útját hirdetik. Ezt pedig több napon át művelte, Pál azonban megbosszankodván, és hátrafordulván, mondá a szellemnek: Parancsolom néked a Jézus nevében, hogy menj ki belőle. És kiméne abban az órában.”
A lány megszabadult, az apostolokat letartóztatták; ekkor történt az a hatalmas csoda, hogy a
filippibeli börtön ajtaja megnyílt, a börtönőr pedig Pál és Silás lábainál sírva és reszketve azt kérdezte: „Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek?”
Ők azt válaszolták: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe.”
Ugyanaz a név, ami délután megszabadította azt a lányt a démon hatalmából, most ezt az embert Isten családjának fiúsági jogon járó kiváltságaiba vezette.
Jézus neve többet jelentett a korai egyház számára, mint ma nekünk, megvolt a helye a szolgálatukban, amit ma már nem mondhatunk el.
Van valami, ami elfoglalta e név helyét?
Mondják, hogy az iskolai oktatás veszi majd át a helyét; hogy az egyháznak már nincs szüksége Isten természetfeletti erejére.
Így okoskodnak: Mi már túljutottunk a Szent Szellem tanításán, és az emberi bölcsesség helyettesíteni tudja Krisztus nevének az erejét; az a név már kiüresedett, nincs ereje; mert főiskoláink, egyetemeink és értelmi képességeink hatalmas fejlődésével már túljutottunk Istenen, és az emberi értelem képes olyan csodákra, hogy Isten fizikai csodái szükségtelenné váltak.
Ez szégyen ránk nézve!
Hitehagyott egyházzá lettünk, hason csúszunk a porban, saját tudatlanságunk tart minket rabságban.
Izrael babiloni fogsága előképe annak, ahogy a világi erőknek sikerült az egyházat egy Babilon-szerűfogságba vinni.
Semmi más, csakis egy természetfeletti Isten fog minket valaha is megszabadítani!
Milyen kevéssé vagyunk tudatában annak, hogy az ellenség egyszerűen csak jókat nevet semmitérő
prédikációinkon és semmitérő irományainkon.
Egy hatalmas csoda Jézus Krisztus nevében többet ér száz modernista prédikációnál, ami a legtöbb
egyházban hallható. Isten elveszítette erejét? 

Jézus talán nyugdíjba ment?
Van feljegyzésünk valahol arról, hogy Isten azt mondta, Jézus nevére nincs többé szükségünk?
Hogy a főiskolák, az egyetemek és az egész oktatási rendszer átveszi majd e név helyét?
Olvassunk el még egy lenyűgöző esetet az ApCsel. 19:11–17-ből:
„És nem közönséges csodákat cselekszik vala az Isten Pál keze által: annyira, hogy a betegekhez is elvivék az ő testéről a keszkenőket, vagy kötényeket, és eltávozának azoktól a betegségek, és a gonosz szellemek kimenének belőlük. Elkezdék pedig némelyek a lézengő zsidó ördögűzők közül az Úr Jézus nevét hívni azokra, akikben gonosz szellemek valának, mondván: Kényszerítünk titeket a Jézusra, kit Pál prédikál.
Valának pedig némelyek Skévának, egy zsidó főpapnak fiai heten, akik ezt művelik vala. És reájuk ugorván az az ember, akiben a gonosz szellem vala, és legyőzvén őket, hatalmat vőn rajtuk annyira, hogy mezítelenen és megsebesülve szaladának ki abból a házból. Ez pedig tudtokra lőn mindeneknek, mind zsidóknak, mind görögöknek, kik Efézusban laknak vala, és félelem szála mindnyájukra, és magasztaltatik vala az Úr Jézusnak neve.” 

Pál szolgálata Jézus nevében olyan nagy hatású volt, a csodák annyira magukért beszéltek, hogy még a gonosz lelkületű emberek, a varázslók is megpróbálkoztak e név használatával; és a név a hatalmas csodák által megdicsőült Efézusban.
Bárcsak a mai gyülekezetekben és egyházakban is megdicsőülne Jézus neve!
Ez meg is történne, ha a hívők ismernék törvényes jogaikat, és tudnák, hogyan éljenek azokkal.
Az ApCsel. 26:9-ben Pál védekezésképpen azt mondja: „Én bizonyára elvégeztem vala magamban, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem.”
Figyeljük meg, milyen helyet ad Pál a névnek ebben az igeversben — azelőtt úgy gondolta, hogy Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednie!
Milyen végkövetkeztetést tudnánk levonni az Apostolok cselekedeteiből a név használatával és
helyével kapcsolatban?
Jézus neve valójában átvette helyét a mennybe felemeltetett és felmagasztaltatott Úrnak. Ahol csak
Jézus megdicsőült volna személyes jelenléte által, ott most az Ő neve vette át a helyét.
Nyissa meg az Úr megvakított szemeinket!
Az a név semmit sem veszített hatalmából, sem erejéből; kudarcra van ítélve az a próbálkozás, ami a világkorszak helytelen értelmezésével meg akar fosztani minket az Ige hatékonyságától; hiszen világosan látható Pálnak a pogányok felé való szolgálatából és a pogányoknak írt leveleiből, hogy ő milyen helyet ad Jézus nevének. Ez teljes mértékben cáfolja azoknak a tanítását, akik Jézus nevének erejét áthelyezik az eljövendő ezeréves földi királyság korszakába.
Nem, ez nem így van! Jézus neve hozzánk tartozik most.
Ez a mi törvényes jogunk; ez a név a miénk.
Milyen gazdag lehetne a mai egyház erőben, tapasztalatban és kegyelemben, ha ismerné kiváltságait, felkelne ebben a névben és mindezt magához merné venni!