A levegő tüzet lehel,
Mindenki árnyékban delel.
Még a vad is odvába bújt,
Csendes, kihalt most minden út.
De ím, a kút felé siet
Egy asszony merni friss vizet.
Ő épp ilyen órát keres,
Mikor a kút s az út üres.
Az emberek tekintetét
Kerülni van oka elég,
Az élete vétkes, sivár,
Megveti az egész Sikár,
Meg az egész Samária,
Jobb volna tán meghalnia!...
Ni, ott a kútnál ül egy idegen!
- Ki lehet az, én Istenem! -
Lábán az aszú föld hamva, pora,
Látszik, hogy hosszú útnak vándora.
De nem sejti az asszony, hogy ki légyen,
Nem sejti, hogy lelki békéje lészen.
Talán egy vándorló írástudó:
A köntöse mutatja, hogy zsidó,
És ha zsidó, úgy hát ellenség!
Micsoda gonosz véletlenség,
Hogy ő, az emberkerülő,
Aki a kúthoz lopva jő,
Nemcsak hogy egy embert talált,
Hanem még hozzá Izráel fiát,
Ki az egész Samáriát
Megveti, gyűlöli mindhalálig!
De mily csoda: az idegen
Nem fordul el zord hidegen,
Sőt nyomba szóba áll vele:
„A vedredet merítsd tele
És adj - az Isten majd megfizet -
Adj nekem egy ital vizet.“
Az asszony nagy szemet mereszt:
Zsidó létedre, hogyan kéred ezt,
Én tőlem, földnek iszonyától,
Gyűlölt népnek lenézett asszonyától?“
Az idegen szemében fény ragyog.
„Ha tudnád te, hogy én ki vagyok!
És ha tudnád te a hívőknek részit,
Amit számukra az Isten készít:
Te kértél volna tőlem, nem hiszed?
És kaptál volna élő vizet!“
„Uram, az ajkad mit beszél?
Vödröd nincs, s a víz színe mély.
Jákób, ki már e vizet itta,
Meríteni azt még ő sem tudta
Vödör, s kötél nélkül, csak úgy marokkal,
S nem vagy te nála kisebb sokkal?!“
Ő szól: „Ki e vízből iszik,
Megint, hamar megszomjúhozik.
De oly vizem van énnekem,
Hogy meg nem szomjúhozik sosem
Ki abból iszik, sőt benseje
Élet vizének lesz buzgó kútfeje.“
Mohón kiált az asszony: „Jó, Uram!
Adj nékem is ilyen vizet, ha van.
De jó lesz majd, a nap hevén
Nem kell, hogy a kútra járjak én.
Megbújhatok házam falán belül
Vádló emberszemek elől!“
Amaz csupán annyit felel:
„Eredj, és hívd férjedet el!“
„... A férjemet? “ - az asszony kérdi
S azzal hozzáteszi keserű daccal: -
„Férjem nincs!“. „Nincsen? Hát igaz,
Öt férjed volt, s aki most van, nem az.“
Az asszony döbbenve tág szemet nyit,
Ki ez, hogy tudja titkait,
Az élete bűnét, sebét,
Mindazt, mi benne rút, sötét!
„Uram! - kiált -, próféta vagy tehát!
Választ a kérdésemre adj hát:
Mi e helyen imádkozunk,
Az Istennek itt áldozunk.
Zsidók hite szerint ellenben
Nincs szent hely, csak Jeruzsálemben.
Ó, mondd, kinek van igaza?
A szívnek hol van vigasza,
Melyért oly nagyon eped...
Ó, mondd, igaz vallás melyik?
Egy bűnös élet terheit
Lerakni hol lehet, ó, hol lehet?!“
Komoly, nagy válasz szól e szóra:
„Asszony, eljő, hidd el, az óra,
Mikor ki imádkozni vágyik,
Sem Jeruzsálem templomáig
Nem kell, hogy menjen,
S nem kell, hogy várjon, míg felérne
A Garazim hegy szent helyére,
Ahol Samaria népe áldoz,
Eljő az óra, s íme most van,
Mikor nem fényes templomokban
Szólhat csak Isten-imádás.
Csak annyi kell: lélek és igazság,
Az egeket hogy általhassák,
S nyomukba szálljon az áldás.
Az Isten lélek, és ő azt kívánja,
Hogy minden lélek őt imádja,
Lélekben és igazságban tegye.“
Az asszony szól: „Ez akkor lesz, ugye,
Mikor, akit sóvárogva várunk,
Eljő a mi dicső Királyunk,
Minden népnek Messiása.
Ki a titkot mind megjelenti,
Fényét az éjszakába hinti,
Bűnös lelkünk életre menti,
S lesz minden szívnek gyógyulása.
Tudom, a Krisztus hogyha eljő,
Akkor eloszlik minden felhő,
Az üdvösség napja felragyog.“
Az idegen szól: „Eljött. Én vagyok!“
Vargha Tamás -
.jpg)
