Carl Eichhorn: Isten műhelyében-Uram, emlékezzél meg rólam

"Uram, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz a te királyságodba. " 
(Luk 23, 42)

Csodálatos ennek a gonosztevőnek a megfordulása is és a hite is. Szilárdan hiszi, hogy az a Jézus, aki most ott haldoklik a kereszten, visszajő majd királyi dicsőségben. "Akkor gondolj majd rám - kéri őt - és engedd meg, hogy részt vegyek az igazak feltámadásában."

"Jézus, a zsidók királya" - ezt íratta Pilátus gúnyból Jézus keresztjére. És ez vezette el a gonosztevőt a helyes ösvényre. Azoknak a lelkeknek, akiket Isten meg akar menteni, minden javukra szolgál, még maga a gúny is. De ezért a gonosztevő hite még mindig nagy csoda marad. Jézusban csak a tehetetlenséget látja, egy hasonlóképpen halálra ítélt gonosztevőnek gondolja, és mégis elhiszi, hogy népének ő a megígért királya, aki visszatér majd a halálból. Ezzel a hitével még az apostolokat is túlszárnyalja, akiket ezekben az órákban a Jézus Messiás voltáról való elképzelésük tévútra vezetett. Ez a mélyre süllyedt gonosztevő oly szilárd volt a maga hitében, hogy még népe szellemi vezetőinek, a főpapoknak és írástudóknak ítéletével sem törődött. Az igazi hit nem igazodik mások ítéletéhez, még ha azok tanultak is. Maga az igazság vonzza őket (Ján 4, 42). Így volt ez a vakon születettel is. Az előzőleg teljesen tudatlan embert a tanultak ellenvetései sem tudták megingatni (Ján 9, 30-34). Az egyre növekedő istentelenség korszakában nekünk is ilyen hitre van szükségünk.

A gonosztevő kérése igen szerényen hangzik: "emlékezzél meg rólam". Az ilyen alázatos lelkek mindig többet kapnak, mint amennyit várnak. "Ma!" - így válaszol a Megváltó. Tehát nem majd egyszer, a távoli jövőben, hanem már most magához veszi azt az embert. Általában a Megváltó nem ismer halogatást. Most akar megmenteni, csak te légy készen arra, hogy elfogadd az üdvösséget. "Velem" - Jézus tehát a legelesettebb bűnössel is közösséget vállal. Nem szégyenli őt, sőt úgy tekinti, mint valami nagy értéket. Mindent megoszt velünk: igazságát, békéjét, királyi székét. - "A Paradicsomban" leszel majd velem. Az átoknak tekintett bitófáról egyenesen a Paradicsomba. Micsoda óriási lépés ez! A golgotai gonosztevő helyet kap Isten bűntelen Fia mellett. Odakerülése nem fokozatosan történik, hanem egyszerre. Amint a bűnös hitben megragadja a kegyelmet, máris Isten gyermeke.

Isten műhelyében- Az Ige szakadatlan kutatása

"A bereabeliek nemesebb lelkűek voltak ... az Igét teljes készséggel fogadták, naponta tudakozva az írásokat, hogy úgy vannak-e ezek. " (Cselekedetek 17, 11)

Ritkán találunk bibliaolvasó keresztényekre, és nem máról holnapra lesz azzá az ember. 
Olvass, kutass, elmélkedj az Igén, végy ehhez időt magadnak. Üres mentség, hogy nincs idő! Használd ki jobban az időt! Aki zsebbibliáját mindenhová magával viszi, mindig talál rá alkalmat, hogy belenézzen. A világ embere világi gondolataival törődik, Isten gyermekeinek az Ő gondolataival kell foglalkozniok. Jézus már 12 éves korában Atyja dolgaiban foglalatoskodott.

Az autók és repülőgépek világában élünk, minden nagyon gyorsan megy végbe. A csendes érlelődésre, formálódásra, növekedésre kevesen szánják oda magukat. Sokan alighogy megtérnek, máris munkába kezdenek az Úrért. Isten Igéjéről mernek beszélni, mielőtt elmélyedtek volna abban. Az Úr Jézus 30 éves koráig csak csendben kutatta és magába fogadta az Igét. Elmélyedt az Ószövetségbe. Aki olyan vállalkozásba kezd, amit nem tanult meg alaposan, az kontár. És aki Isten Igéjéről beszél anélkül, hogy elmerült volna az Ige lényegébe, az fecseg. "Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra." A halláshoz ebben az esetben az olvasás is odatartozik. A Biblián élő keresztyének nem lesznek egyoldalú, felszínes, érzelmi emberek. Az érzelmek olyanok, mint a szikrák, de amit a Szentlélek az Igéből ajándékoz nekünk, az állandóan világító fény.

A bibliai alapokon gondolkodó hívők ismeretük és bölcsességük kincseiből másoknak is tudnak adni, mivel megtanulták, hogy a maguk részére vegyenek. Milyen nagy szükség van napjainkban a bibliai igazságban szilárdan megalapozott hívő keresztyénekre, akiket nem vakít el és nem ragad magával akármilyen új, feltűnő jelenség, hanem akik meg is vizsgálják azokat és csak azt tartják meg, ami az egész Biblia tanításának megfelel. Sok gyorsan kész emberünk van, akik többnek látszanak, mint amit érnek. - Egy cipészlegény megtérése után mindjárt arra kérte Istent, adjon neki elmélyülő lelkületet. Isten meghallgatta kérését. Mélyen magába fogadta az Igét, így másoknak is tudott adni. Amikor hitmélyítő órán beszélt, többnyire visszamaradtak egy páran, akik még négy szem között is akartak vele az Igéről beszélni.

CARL EICHHORN-ISTEN MŰHELYÉBEN

Ezt a könyvet nem lehet regényként – egy szuszra olvasni, áhítatok mindennapra bontva.
Minden olvasó kezében és életében ez a könyv Isten hatalmas eszköze lehet.
A szerző, Dr. Carl Eichhorn, egy német evangéliumi mozgalom igehirdetője volt.
Könyvében mintegy negyven éves szolgálatának tapasztalatait és a Biblia nagy igazságait tárja az olvasó elé.
Szívügyének tekintette, hogy a Biblia tanítását ne csak azok felé közvetítse, akik között életében szolgált, hanem hogy a következő Krisztusban hívő nemzedék is olyan bibliahű eligazítást kaphasson, amely segítséget jelent életük legsúlyosabb problémái és terhei közepette.
Fontos fogalmakat több napon át is magyaráz, megvilágítva azokat a Bibliából vett példákkal.
Fontos viszont, hogy a napi vezérigéket és a kapcsolódó igehelyeket a Bibliából - azok összefüggésében - olvassul el.
Így közvetíthet ez a könyv sok örömöt, áldást és segítséget a hit megéléséhez minden olvasónak.

Az egész könyv itt olvasható:
http://mennyeikincseslada.blogspot.de/search/label/Isten%20m%C5%B1hely%C3%A9ben

Carl Eichhorn: Isten műhelyében- Az ember csodálatos volta

Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. - (Zsoltár 139, 14)

A zsoltáríró magasztalja Istent, hogy olyan csodálatos teremtményt alkotott, mint az ember. így azután az sem vak véletlen, ha egy ember születik a világra. Isten könyveibe még a nap is bele van írva, amikor formáltattunk (Zsolt 139, 16). 

Isten szeme minden egyes embert már jó előre lát és felmér. Milyen vigasztalás ez például házasságon kívül vagy más szomorú körülmények között született embereknek. Hitre jutva hányan nyugtalankodnak közülük, vajon egyáltalán Isten akarata szerint való-e a létük. Lehetnek születési körülmények, melyek Isten akaratával ellentétesek, de az, hogy valaki egyáltalán a világra jött, nem Isten akaratán kívül történt. Hiszen õ nemcsak a csillagokat ismeri nevükrõl, hanem minden egyes ember létét is megszabja. Õ ad lelket neki, így különböztetve meg õt az állatoktól.

Az embert nemcsak sajátos belsõ élete teszi istenképûvé, hanem már tisztán testileg is csodálatos, Istentõl kapott vonásokat hordoz. Egyenes testtartása arra utal, hogy nem csupán lefelé, hanem felfelé is tud tekinteni. Szabad homloka mögött gondolkodási készsége rejlik. Az Ige szerint a homlok gyakran az ember jellemét fejezi ki. Így beszél például parázna homlokról (Jel 3, 3), de
olyanról is, amelyre Isten pecsétie kerül. Egyszer majd az õ neve ragyog a homlokokon (Jel 7, 3; 22, 4). Csodálatos isteni ajándék a két kezünk. Tudunk velük mûködni, alkotni, dolgozni, Isten hasonlatosságában: Az ember az egész teremtett világ záróköve. Mint valami gyújtópontba, futnak össze benne Isten hatalmának és teremtõi bölcsességének sugarai.

Az embernek viszont Istentõl kapott tagjait eszközként kell az õ szolgálatára és dicsõségére használnia, egész testét mint áldozatot neki ajánlva. Az ótestamentumi fõpapok homlokán aranytábla volt, ezzel a felirattal: „Az Úrnak szenteltetett!" Ez a mi rendeltetésünk is. De mennyire visszaélünk tagjainkkal, a bûn szolgálatába állítva azokat! Mennyit vétkezünk kezeinkkel, testünkkel, mások testével! Ha Isten mindezért lesújtana ránk, megérdemelnénk.

Micsoda nagy dolog, hogy Jézus nemcsak lelkünket, hanem testünket is megváltotta vére árán. Tehát nemcsak szívünknek és lelkiismeretünknek, hanem testünknek is meg kell szenteltetnie. Istennek az az akarata, hogy testünk is õt dicsérje és magasztalja.

Carl Eichhorn: Isten műhelyében-Az ember - mint Isten gondolata

Milyen kedvesek nekem a te gondolataid, ó Isten! Mily nagy azoknak summája!
(Zsoltár 139, 17)

A zsoltáríró a teremtés alkotásaiban Isten testet öltött gondolatait látja. Minden egyes teremtett dolog Isten egy-egy gondolatának kifejezõje. Milyen üres és sivár is e világ a hitetlen ember szeme elõtt. A balga ember nem tudja, nem érti Isten gondolatait (Zsolt 92, 7); úgy látja, hogy a vaksors ural mindent és érzéketlenül megy el a teremtés csodái mellett. Csak a hivõ ember elõtt nyer mélyebb értelmet minden.

A zsoltárírót különösen az ember, a teremtés e legnagyobb csodája foglalkoztatja. Ellentétben a nemekbe és fajokba sorolható állatokkal és növényekkel, minden egyes ember Istennek egy külön, testet öltött gondolata. Mint ahogy a sok millió ember közül minden egyesnek sajátos és a másokétól különbözõ arcvonásai vannak, így minden egyes lélek is a Teremtõ külön pecsétjét viseli magán. Persze a bûn ezt az isteni pecsétet eltorzítja, letörli. Hasonlóvá válunk a sokat forgatott pénzdarabokhoz, melyeken a kép elmosódott és a felirat olvashátatlanná vált. A legtöbb ember már csak azért sem õrzi meg eredeti, isteni vonásait, mert másokhoz idomul. Így lesznek eredeti egyéniségüket elveszített tucatemberekké.

Sok hiba esik a nevelés és az emberek kölcsönös egymásra való hatása tekintetében is. Nem vesszük figyelembe kinek-kinek sajátos jellegét. Szeretünk mindent és mindenkit egy kaptafára húzni. Pedig nevelni annyit jelent, hogy Isten gondolatát ragadom meg, ismerem fel a másikban és minden más mellékestõl eltekintek. A lelkét akarom kiszabadítani a bûn romhalmaza alól. Minden egyhangúság és egyformaság a bûn következménye.

A Szentlélek mindig valami eredetit alkot. Mindenkivel különleges módon bánik. Teljes kibontakozáshoz akarja segíteni az emberben elrejtett isteni gondolatot. Isten gyermekeit az Ige drágakövekhez hasonlítja (Zak 9, 16; Jel 21, 19), melyek csiszolás alá kerülnek, hogy sajátos ragyogásuk és színük jobban érvényesüljön. Közben érdességüket és kellemetlen éleiket is elveszítik. Így veszi a Szentlélek munkába az embert, kihozva belőle az isteni tervet.

Ki akarja ábrázolni bennünk Isten vonásait, hogy az Ő dicsősége ragyogását sugározzuk. 

Bízzuk magunkat egészen a Mester kezére és ne rontsuk el ellenállásunkkal bennünk végzendő munkáját!

Isten műhelyében: Újesztendõre

,,Sokan mondják: Kicsoda láttat velünk jót! Hozd fel reánk arcodnak világosságát, ó Uram! ,, (Zsoltár 4, 7)

Komor idõkben hangzottak el ezek a szavak. Dávidnak már az is nehéz volt, mikor Saul üldözte õt. De még fájdalmasabbak voltak azok a napok, mikor saját fia lázadt fel ellene. Népe is hûtlenül elfordult tõle. Jeruzsálemben érték a legkeserûbb tapasztalatok a hûtlenség terén. Barátia és tanácsadója, Akhitófel is áruló lett. Csupán egy maroknyi hûséges ember veszi körül, mikor elhagyja palotáját és a pusztába menekül. De még ott is minden pillanatban
rajtuk üthetnek Absolon seregei.

„Kicsoda láttat velünk jót?" - tették fel a kérdést Dávid kísérõi. Úgy érezték, minden elveszett. Csak Dávid nem csüggedt el. Külsõ helyzete nem volt még soha ilyen nyomorúságos és mégis teljes volt a békessége, mert az Úr vigasztalta. „Örömet adsz szívembe" - mondta boldogan. Igaz, hogy ellenségeinek „búzájuk és boruk" van, õ pedig kénytelen volt mindent ott hagyni, de még így is sokkal gazdagabbnak érezte magát, mint azok. Még e súlyos helyzete sem hozott álmatlan órákat. Békességben feküdt le és mindjárt elaludt, mert az Úr védelme vette körül. - A mi utunk is sokszor vezet sötét szakaszokon át. Ugyan mit hoz ez az új esztendõ is? Aki csak a körülményekre tekint, az bizony csüggedten vághat neki az útnak. De mi kérhetjük, hogy „hozd fel reánk arcodnak világosságát, ó Uram!" Mikor ez a világosság hatol szívünkbe, napfényként ragyogja be azt, még ha egyéb földi örömsugarak ki is aludtak már. - Nem sokkal e súlyos helyzet elõtt Dávid lelkében is csak sötétség volt. Házasságtörésének, sõt vérontásának bûne. Isten arca elhomályosult elõtte. Külsõleg ugyan hatalma tetõpontján állott, de belül boldogtalan ember volt. Csak akkor változott meg minden, mikor bûne napfényre került. „Elvetted rólam bûneimnek terhét." Szívét ismét béke és öröm töltötte el.

Ne nyugodjunk bele mi sem helyzetünk vigasztalanságába. Szabad ezzel a kéréssel átlépnünk az új esztendõbe: „Hozd fel reánk arcod világosságát, Urunk!" 

Mikor Isten kegyelmes arca felragyog elõttünk s nem homályosítják azt el bûneink, mi is diadalmasan kiálthatjuk: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy."

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-Krisztusban meghaltam

   "Meghaltatok ... öldököljétek meg azért tagjaitokban, ami földi. " (Kol 3, 3. 5)   

A megszentelődés az Ige szerint soha és sehol sem a mi munkánk. Isten kegyelme formálja és viszi ezt véghez. Nem mi öljük meg az óembert - az Úr Jézus feszítette őt a keresztre. 
Ha terhes és szeretnénk szabadulni tőle, akkor bízzuk rá magunkat az értünk megfeszített Megváltóra. Akkor részt nyerünk az Ő halálából, vele együtt meghalunk. Véget vet régi természetünknek. Őbenne, a Feltámadottban, új természetet és életet kapunk. Amilyen kevéssé tudjuk eltüntetni a bűnt, éppoly kevéssé tudunk újat teremteni. 

"Meghaltatok" - mondja Pál a kolossébelieknek. Ha az énünk középpontjában régi természetünk halálos döfést kapott, akkor kell a test cselekedeteit megölni (Róm 8, 13). Jakab ezt mondja: "Vessetek el azért minden undokságot és gonoszságot, amely még megmaradt bennetek" (Jak 1, 21). Nagy része már le van győzve, de a gonosz maradéka még létezik; a fa kidőlt, de még megvannak a gyökerei. Amit a kegyelem megteremtett, azt most tegyétek valósággá (1 Kor 5, 7-8). A régit csak akkor tudjuk eredményesen legyőzni, ha Isten kegyelme által új emberekké lettünk. "Újjászülettetek Isten élő és maradandó beszéde által. Vessetek le azért minden gonoszságot, minden álnokságot és képmutatást, irigységet és minden rágalmazást" (1 Pét 1, 23; 2, 1). Amiket itt Péter felsorol, gonosz gyökerek maradványa, amelyek éppen az újjászületetteknél mutatkoznak még meg, és éppen nekik lehet és kell alaposan elbánni azokkal (Kol 3, 8). A Biblia semmit sem tud önmagunk megöldökléséről vagy önmagunk megújításáról. Kol 3, 9-ben nem ez áll: vetkőzzétek le a régi embert cselekedeteivel együtt, hanem - "Miután levetettéket az óembert cselekedeteivel együtt és felöltöttétek az új embert, aki Teremtőjének képe szerint újul meg Isten ismerésére." Csak ezután folytatja az apostol: "Azért mint Istennek választottai, szentek és szeretettek, öltsetek fel könyörületes szívet, jóságot, alázatosságot, szelídséget ..." Ezeket is öltsétek fel, miután Krisztusban új alaptermészetet vettetek! Ef 4, 20-25 pontos fordítása pedig így hangzik: "Ti pedig nem így tanultátok a Krisztust, ha ugyan hallottatok róla és oktatást nyertetek felőle úgy, amint ez megfelel az igazságnak, hogy Jézus Krisztusban levetkőztétek az óembert és szüntelen megújultatok és felöltöztétek az új embert."  

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-Egy őszinte, egyenes ember

   "Mind e mai napig állok. " (Cselekedetek 26, 22)

Sokatmondó Ige ez! Mennyi vihar támadt az apostolra a látható és láthatatlan világból egyaránt. De semmi nem tudta leteperni. Élete csodálatos láncolata volt Isten megmentő segítségének. Mióta állt ilyen erősen az apostol? Amióta az Úr Jézus előtt a földre hullt és összetört előtte. "Kelj fel, állj lábadra!" - mondta neki az Úr. Senki nem juthat szilárd álláspontra, amíg összetörve nem hever az Úr előtt. Amikor Pál még Saul volt, úgy látszott, hogy erősen áll. Erősen állt a saját igazsága, a saját szándékai talaján. Amikor a damaskusi útra készült, ráállt a felhatalmazásra, amit a főpapoktól kapott, hogy elfogja és börtönbe vesse a keresztyéneket. Erősen állt a tévedéseiben és a saját akaratában. "Én bizonyára elvégeztem magamban, hogy ama názáreti Jézus nevé ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem."

De amikor fölébe került az Úr Jézus, Saul összeesett. Az ember minden godolata összetörik, mint a nádszál, amikor Isten Lelke hatalmat vesz rajta. És akkor valóban az igazság kősziklájára vethet alapot. Így erősen állhatunk a kegyelemben (Róm 5, 2), a hitben (1 Kor 16, 13), az Úrban (Ef 6, 10). Nélküle az ember olyan mint a részeg, mint az ingadozó nádszál vagy szélkakas. Azt gondolja, hogy áll, de ez a beképzelt állhatatosság, erény és vélt igazság bukással végződik. A világ emberei kifelé erősnek, következetesnek mutatkoznak, belül mégig ingatagok.

Akit az Úr állít fel, az úgy áll, mint a cövek. Magában ugyan gyengének és sokszor teljesen tehetetlennek érzi magát. De előbb Krisztusnak kellene elesni, mielőtt elesne az, aki reá épít. A száraz ágak lehullanak a viharban, a polyvát elfújja a szél. Aki Jézussal jár, az biztosan megáll és a szenvedések tengere sem nyeli el. Az ilyen ember az ítélet napján is megállhat majd az Embernek Fia előtt és nem vetik ki, mint salakot.

Életünket ne alapozzuk se e világ javaira, se a saját erőnkre! A világ elmúlik és a hatalmunk hamar odavan. Ne a saját igazságunkra építsünk, mert az korhadt, ne is szívünk érzéseire, mert azok ingadozók; s végül emberi gondolatokra vagy véleményekre sem, mert azok olyanok, mint a lidércfény. Legyen életünk alapállása Jézus Krisztus és az Ő Igéje. Akkor Pállal együtt így kiálthatunk fel: "Mind e mai napig állok!"

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-Jézus megtagadása

   "Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt. " (Máté 10, 33)   

Jézus megtagadásának nagy a veszélye és végzetesek a következményei. Miért vált ki olyan nagy ellentmondást Jézus neve az emberekből? Miért tapad gyűlölet az Ő nevéhez? Hát van valami Jézusban, ami joggal hat ilyen vissza taszítólag? Követőinek tényleg okuk van rá, hogy szégyenkezzenek miatta? - Még soha senki semmiféle jogos szemrehányást, kifogást nem tudott ellene felhozni. Jézus megkérdezte egyszer ellenfeleit, akik igen éles szemekkel és rosszindulatúan figyelték Őt, hogy tud-e valaki közülük bűnt tulajdonítani neki? Jellemző módon senki nem jelentkezett semmiféle ellene irányuló váddal. Minden szem előtt mocsoktalanul és tisztán áll a képe. Még senki nem járt ezen a földön, aki olyan tökéletesen tiszta maradt volna minden földi szennytől, mint Ő. Hát akkor miért szégyenlik Őt az emberek?

Jézusnak valóban lenne oka arra, hogy szégyelljen minket, nekünk azonban nincs. Miért hat az Ő neve mégis sokakra úgy, mint bikára a vörös posztó? Mit tett Ő az emberekkel, hogy olyan gonoszul bántak el vele, amikor a földön járt? Csak jót! És mivel bántja meg most az embereket, akik annyira ellene vannak? Hiszen mindenkit meg akar menteni az örök kárhozattól! - Ennek az idegenkedésnek oka egyrészt a bűn szeretetében van. Az ember nem szívesen zavartatja magát a könnyelműség és az élvezetvágy útjain. Másrészt a gőg és főképpen az elbizakodottság az oka. Senki sem akar elveszett és kárhozatra méltó bűnösként szerepelni, akin már csak a kegyelem segíthet. Ez a gőg indította fel valamikor a zsidókat és különösen a kegyes farizeusokat, írástudókat Jézus ellen. Nem tudták megbocsátani neki, hogy kegyes szavaikat leleplezte és megmutatta igazi mivoltukat. A gőg számára különösen a megfeszített Megváltó hat taszítótag, mert a Megfeszített előtt úgy állunk, mint gonosztevők, akik joggal megérdemelnénk a bitófát. És ez felháborít. Aki azonban szabadulását a Megváltónak köszönheti, annak nem szabad szégyenkeznie miatta. - És kikkel kapcsolatban félünk a kegyvesztéstől? Jézus "gonosz nemzetségnek" nevezi azokat, paráznáknak, mivel az Isten iránti hűséget és szövetséget megtörték és hátat fordítottak neki. Az ilyen hitehagyott és gonosz emberekért szégyelljük a mi dicsőséges Megváltónkat?
Elég szégyen ez reánk! Ezért odaát majd Ő tagad meg minket. Ne rejtőzködj! Vállald az igazságot!

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-Bátor bizonyságtétel

"Azért valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. " (Máté 10, 32)   


A Megváltó iránti hálás szeretet nem hallgathat. Minden megfontolást és aggodalmaskodást le kell hogy győzzön. Az a nagy reménység, mely szívünket betölti, egyszersmind bizonyságtételre indít. De Jézusról csak az tud bizonyságot tenni, aki valóban jól ismeri Őt és tudja, hogy mit kapott benne. "Istennek legyen hála az Ő kibeszélhetetlen ajándékáért!" - mondotta egyszer az apostol. És ez az ajándék Jézus Krisztus. El sem lehet mondani mindazt, amit benne kaptunk. Bármilyen sokat beszélünk is róla és magasztaljuk Őt, ennek soha vége nem lehet. "Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, ne szóljuk", mondja Péter.

Más oldalról bátortalanság, félénkség van bennünk, nem merünk előhozakodni ezzel a névvel. Bizonyos tekintetben botránkozás tapad hozzá. Egy fiatal diakónus mondta el egyszer, hogy mennyire nehezére esett eleinte a betegeivel Jézusról beszélni. Úgy érezte, mintha valami összeszorítaná a torkát. Később leküzdötte ezt az érzést. Isten azt akarja, hogy Jézus nevéről szabadon és örömmel tegyünk bizonyságot. Nem szabad hallgatnunk! - Nemcsak a szószéken, hanem a műhelyben, az irodában, a vasúton, az országúton - mindenütt meg kell szólaljon ez a bizonyságtétel. Lelkészekkel kapcsolatban azt gondolja az ember, hogy nekik mindenképpen erről kell beszélniök, hiszen ez a foglalkozásuk, de amikor egészen váratlanul olyan helyen hangzik el a Jézusról szóló beszéd, ahol nem is gondolnánk, ez mint valami tövis fúródik az ember szívébe, lelkiismeretébe. Sokaknak nem is kívánatos, hogy erre a névre emlékeztessék őket. Szeretnék a Jézusról való beszédet a templomok falai közé zárni, hogy azon kívül háborítatlanul élhessék életüket. De olykor-olykor mégis akad egy-egy lélek, akit a bizonyságtétel Jézushoz vezet.

Nem mindenki kapott a nyilvános igehirdetésre elhívást, de a Jézusról való bizonyságtételre mindannyian el vagyunk kötelezve, akik már megtapasztaltuk az Ő kegyelmét. Hányszor megtörtént már az, hogy jelentéktelen asszonyok, vagy a beszédben kevéssé jártas, egyszerű férfiak lelkeket nyertek meg az Úrnak. És a szavakkal való bizonyságtétel még nyomatékosabb akkor, ha az illető egész élete megegyezik azzal. Az ilyen bátor és hangos bizonyságtevőkről egyszer majd maga Jézus tesz bizonyságot.

Carl Eichhorn-Isten műhelyében- Mária szeretete az Úr iránt (VI.)

"Bizony mondom nektek, hogy mindenütt, ahol az egész világon hirdetik az evangéliumot, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetik majd, az ő emlékezetére. " (Máté 26, 13)   

Az igazán jó cselekedetek nem merülnek feledésbe. Isten emlékezetében maradnak, egyszer pedig mindezek napvilágra kerülnek, amikor Isten könyvei megnyittatnak. Isten nem feledékeny (Zsid 6, 10). Mindent megjegyez magának, amit tiszta szándékból tesznek. Malakiás prófétánál olvasunk arról, hogy Istennek van egy emlékkönyve, melybe mindazok beíratnak, akik Őt félik és nevéről emlékeznek. Mindazok a jó cselekedetek, melyeket az Úr dicsőségére tesznek, talán nem kerülnek emberi krónikákba, Istennél azonban fel vannak jegyezve. Lehet, hogy amiket itt a földön nagy tettekként ünnepelnek és dicsérnek, azok az örökkévalóságban feledésbe mennek. A rejtve, csendben véghezvitt jótetteket azonban Isten nyilvánvalóvá teszi az örökkévalóságban, minden gyermekének nagy örömére. Ha valaki körül nagy hűhót csapnak, könnyen lehetséges, hogy ezzel már el is vette jutalmát. Kempis Tamás mondotta, hogy "jobb, ha itt ismeretlen maradsz".

Máriának ezt a szeretetszolgálatát már itt sem borítja feledés. Lehet, hogy amíg élt, hallgattak róla, de az Úr Jézus gondoskodott arról, hogy később az egész világon ismertté legyen. Az Úr iránt való engedelmességből az evangélisták hűségesen leírták a megkenetés történetét és így az, ami akkor Bethániában egy egyszerű házban történt, az egész világ tudomására jutott. Mindenütt, ahol a Bibliát forgatják és Jézus Krisztust prédikálják, a bethániai megkenetés is újra meg újra szóba kerül.

A szó megszokott értelmében ez nem volt valami hasznot hajtó cselekedet, és mégis végtelenül sok haszon származott belőle. Mert mindenütt azt hirdeti, hogy a Jézus iránt való tiszta szeretet az egyetlen dolog, ami Isten jótetszését kiváltja. Az a szeretet, mely ebben a cselekedetben nyilvánvalóvá lett, már több mint 1900 éve illatozik és számtalan szívet hasonló szeretetszolgálatra indít.

A Jézus iránti szeretet a lélek igazi élete. Ahol ez hiányzik, ott csak a halál és gyümölcstelenség uralkodik, az ember pedig megérett a büntetésre. 

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-Mária szeretete az Úr iránt (V.)

  "Hiszen jó dolgot cselekedett velem. " (Máté 26, 10)   

Az igazán jó cselekedeteket ez a világ nem sokba veszi. Így történt azzal is, amit Mária tett. Csak szeretetlen kritikát és lebecsülést kapott érte.

Egyáltalán mit nevezhetünk jogosan jó cselekedetnek? Mindazt, ami a Megváltó iránti szeretetből származik, amiben ez a szeretet testet ölt. Ami önmagunk szeretéséből és becsvágyból származik, semmit sem ér, bármennyire ragyogónak látszik is kívülről. Az Úr iránti szeretet az igazán mérvadó. Isten mérlegén egyszer majd sok minden nagyon kevésnek találtatik, amit a földön sokra tartottak és dicsértek.

Nem azon fordul meg tehát a dolog, hogy külsőképpen valami nagyszerűt tegyünk. A Jézushoz való viszonyulás a döntő és az a jó dolog, amit az Úrért teszünk, még akkor is, ha az külsőleg jelentéktelennek látszik. Aki szereti a Megváltót, általában nem akar a maga cselekedeteivel tündökölni. Inkább kerüli a nyilvánosságot és szereti az elrejtettséget. Ha például egy beteg felé valami szolgálatot teszünk, talán valami nagyon alacsonyrendű szolgálatot, szabad úgy látnunk, hogy ezzel a szolgálattal megkentük Jézus lábait. Az üdíti fel Őt, amikor napi foglalatosságainkat és feladatainkat is őreá nézve tesszük. Ezekből lesznek az igazán jó cselekedetek. Ugyanakkor számunkra is hasznossá válik, ha napi munkánkat az Úr Jézus dicsőségére és örömére végezzük. Akkor nem zúgolódó rabszolgák módján járunk el és nem érezzük magunkat gépeknek sem. Mindazt, amit teszünk, szívesen végezzük, mégha nem is kellemes és kielégítő a munka. Az Úr iránti szeretetben mi magunk és minden tevékenységünk megnemesül.

"Ő ami tőle telt, megtette" (Mk 14, 8). Gyönyörű dicséret Jézus ajkáról! Te nem tudsz olyan nagy dolgokat véghezvinni, mint valamikor Pál apostol vagy Luther Márton, de az Úr nem kívánja mindenkitől ugyanazt. Ő csak azt kívánja, hogy tegyük meg azt, amit megtehetünk. Te megteszel-e mindent, amit megtehetsz az Úrért? Tedd szívedre a kezedet! Valóban nem tudnál többet tenni? Nem kell-e beismerned, hogy szereteted és buzgólkodásod nagyon gyakran erőtelen, hogy sokszor a lustaság és kényelemszeretet bénítólag hat rád? Minden idődet és minden erődet az Úr dicsőségére használod? Gondolkozzunk azon, hogy majd egyszer, ha megállunk Isten előtt, hallhatjuk-e a dicséretet: "ami tőle telt, megtette!"

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-Mária szeretete az Úr iránt (IV.)

"Jézus így szólt nekik: Miért bántjátok ezt az asszonyt? " (Máté 26, 10)   

Jézusnak ez a megnyilatkozása világossá teszi előttünk, hogy mennyire túlteszi magát mindenféle emberi érzékenykedésen. Júdás ezt a megkenetést tékozlásnak nevezte. Gonosz és haragos beszéd ez. De Júdásnak Máriára irányított nyila tulajdonképpen Jézust érte. Hogyan viszonyul ehhez a Megváltó? Úgy, mint minden magatartásában és megnyilatkozásában: páratlan módon és szentül. Mindenféle képmutató alázatoskodás, mely a megtiszteltetést látszólag elhárítja magától, idegen volt számára. Neki tetszésére volt ez a tiszteletadás, mert megillette Őt. De éppen így távol volt tőle mindenféle érzékenykedés is. Az Úr joggal mondhatta volna: "Hogy lenne ez tékozlás? Hát nem adtam minden időmet, erőmet oda nektek és mindezt minden külön jutalmazás nélkül?! És most tékozlás lenne az, amikor egy lélek szívből jövő hálaadással valamit nekem szán?" - Ő azonban egy szóval sem hivatkozott jótetteire vagy érdemeire.

Az Úr Jézus soha nem tudta a maga személyét kikapcsolni az eseményekből, sőt bizonyos értelemben a középpontba állította; mert az Ő személye egyszer s mindenkorra és valamennyiünk számára döntő. A hozzá való viszonyulásunk dönti el itt e földön és az örökkévalóságban is sorsunkat. Jézus ugyanakkor soha nem volt kedvetlen és keserű. Ha személyét megvetették és elutasították Őt - mindig szelíd és higgadt maradt. Nem érintette Őt ez a sértés, csak a végén mondta: "... nem leszek mindenkor veletek". A tanítványoknak mennyire szívébe hasíthatott az utólagos felismerés, hogy még röviddel a távozása előtt is ilyen nemtelen magatartással szomorították Őt. Intő és helyreigazító szavaink csak akkor érintik meg valakinek a szívét, ha teljesen szabadok vagyunk mindenféle személyes ingerültségtől. Ha el tudunk tekinteni saját személyünktől és csak a tényekről beszélünk, akkor érzi magát a vétkező igazán megszégyenültnek. -

Ebben a pillanatban a Megváltót nem a maga személye foglalkoztatta, hanem sokkal inkább Mária. Mintha csak azt mondta volna: ne okozzatok neki nyugtalanságot. Melléje áll. Mária pedig hallgat. Nincs szüksége védekezésre. Jézus intézi a dolgát. Íme, a mi Megváltónk: "Én szelíd és alázatos szívű vagyok!"  

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-Mária szeretete az Úr iránt (III.)

   "Tanítványai pedig ennek láttára bosszankodtak és ezt mondták: mire való ez a tékozlás? " (Máté 26, 8)   

Erre a beszédre Júdás biztatta fel őket. A jó szó, de még sokkal inkább a gonosz beszéd olyan, mint a vetőmag, mely hihetetlenül megsokasodik az aratásra. Ezért vigyázz a nyelvedre! Légy lassú a beszédben! Még attól is óvakodj, hogy helyeselj, amikor gonosz hangot ütnek meg.

A kegyességet színlelő Júdás legbensőbb érzéseit árulta el itt. Hidegen, szinte gyűlölködve áll a Megváltóval szemben. Az olyan lélek, mint Mária, aki a maga gyöngéd szeretetében mindent odaadott a Megváltónak, az ilyen sötét ember számára ellenszenves. Nyilvánvanlóvá lesz Júdás gyűlölködő érzése, de ugyanakkor el is rejti azt. A szegényekről beszél, látszólag nagy jóakarattal, de nem a szegények dolga volt a szívügye, hanem szívesen vette volna, ha ez a komoly pénzösszeg valami módon az ő zsebébe kerül. Az Úr Jézus azonban átlát rajta. Meg is mondja: "A szegények mindenkor veletek lesznek, de én nem leszek mindenkor veletek." A szegények ügye iránt érzett gond csak üres kifogás. Júdás tékozlásnak minősítette Mária tettét, pedig a valóságban az a tékozlás, amikor valaki az Úr Jézustól megtagad valamit.

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-Mária szeretete az Úr iránt (II.)

,,Odament hozzá egy asszony, akinél egy alabástrom szelence drága kenet volt és az Õ fejére öntötte, amint az asztalnál ült. És a ház megtelt a kenet illatával.,,

(Máté 26, 7; János 12, 3)

Hogyan tehetnénk meg mi is azt, mint Mária, hogy a legjobbat szenteljük az Úr Jézusnak? Ha megkérdeznénk önmagunkat, vajon az emberi életen belül mi a legjobb, kétségtelenül azt válaszolnánk, hogy az ifjúság. Tehát a Megváltóé kellene legyen az ifjúság ereje, frissesége, tüze. Van valami elszomorító abban, mikor valaki csak öreg napjait szenteli oda a Királynak. Persze, Õ az ilyen áldozatot is kegyelmesen fogadja és nem taszítja el magától az öregeket sem. De mégis leverõ, ha az ember életének csak nyomorúságos kis maradékát adja át az Úrnak. Emlékszem egy idõs asszonyra, aki 80 éves korában fogadta be az Urat és ismételten azt mondogatta: „Úgy fáj nekem, hogy csak olyan késõn találtam hozzá. Vajon még mindig hajlandó elfogadni engem?" Mindig bizonyos nyomasztó érzés marad, ha valaki életének legszebb idejét visszatartotta önmagának.
Aki azonban ifjúságát adja az Úrnak, annak Õ viszonzásul nem egy esetben friss öregséget ad. Ilyenekre vonatkozik, amit a 92. zsoltárban olvasunk: „Még a vén korban is gyümölcsöznek." Ha az ember ifjú erõit átadja, abból Õ valami nagyszerût tud kihozni nevének dicsõségére. Keresztyén jellemmé, igazán áthatott lelki emberré nem egy csapásra lesz valaki. Csak az válhat az Úr kezében sokak áldására jó eszközzé, aki már ifjúságában beiratkozott Jézus iskolájába. Öreg, megtört emberekbõl nem formálhat harcos sereget. Háború esetén sem küldenek ki öregeket és nyomorékokat a frontra. A 110. zsoltár úgy írja le a mennyei Királynak harcos seregét, mint harmatot, mely „a hajnalpír méhébõl támad". Azok a lelkek, akik ifjú éveikben adták át magukat a Megváltónak, sok örömöt árasztanak maguk körül.
Mint a drága illat, olyan egy ifjú élet odaszánása az Úrnak. Különösen amikor mindent átadunk és akaratunkat feltétlen engedelmességben kiszolgáltatjuk neki. És ha az övé az akaratunk, akkor anyagi javaink is az övé. De kényelmünket, egészségünket, sõt életünket is ajánljuk fel az Úrnak. Így minden napunknak a legjavát, a kora reggeli idõt is.
Ha a vele való kapcsolatunk ápolása mindennél fontosabb nekünk, akkor szívesen szakítunk rá idõt. Jó illat lesz ez, ami megörvendezteti Őt.

Carl Eichhorn: Isten műhelyében-Mária szeretete az Úr iránt (I.)

  "Ekkor Mária elővett egy font igazi nárdusból való drága kenetet. " (János 12, 3)   

Az Isten és Jézus iránt érzett szeretet elválaszthatatlan egymástól, mint ahogy a Fiút nem lehet elválasztani az Atyától. Isten végtelen szeretete abban lett nyilvánvalóvá, hogy áldozatul adta Jézust. A mi Jézus iránt való szeretetünk pedig abban az engedelmes áldozatban nyilvánul meg, amit neki hozunk. Olyan sok zavaros, megosztott élet és hamis kegyesség van! Utánzatok. Jézus képmutatás nélküli hitet kíván tőlünk, mely nem keres mást, csak Őt és a lelkek megmentését. Valódi szeretetet kíván tőlünk, mely nem vegyül önszeretetünkkel, becsvágyunkkal és az emberek tetszésének keresésével. Ilyen szeretet élt Máriában; olyan tiszta, mint az a kenet, amit hozott. Nem becsvágy, nem is fontoskodás indította arra, hogy az Úr lábait megkenje. Egyszerű lélek volt és ebben az egyszerűségben nem voltak mellék- vagy hátsó gondolatai. Csak egy cél volt szeme előtt, és szívének ez az osztatlan odaadása jobban illatozott, mint a mulandó kenet.

Utánzott áru mindig olcsóbb. Ami valódi, az többe kerül. Máriát nem érdekelték a költségek. Júdás, aki igen járatos volt anyagi ügyekben, ennek a kenetnek az árát 300 dénárra becsülte (egy dénár egy napi munkabér volt), tehát ez az összeg Mária számára igen nagy összeget jelentett. Talán mindenét készpénzzé tette érte. Felvetődhet a kérdés, helyes volt-e, egy tovaillanó kenetre ennyit költeni? De Mária úgy érezte, hogy Jézus mindent megér. Lehetséges, hogy régebben sokat költött önmagára, de miután a Megváltó kivonta őt a maga régi világából, többé képtelen volt arra, hogy önmagára ennyit költsön. Sokan vannak, akik mindenféle jó illatba burkolják magukat, mégis valami belső romlottság rossz levegője árad belőlük. Amikor a Szentlélek Jézus nevével tölt be egy szívet, az olyan mint a kiöntött drága kenet. Az ilyen emberből Jézus illata árad. Többé nem fordít talán annyit a külső dolgokra, de fontos lesz számára, hogy mindent Jézusnak adjon. -

Mária valami egész különös módon akart tisztességet adni az Úrnak és erre a célra csak a legjobbat és legértékesebbet választhatta.
Aki meggondolás nélkül oda tudja tenni a Megváltó lábaihoz a legdrágábbat is, nemcsak örömet szerez vele neki, de a kívülállók előtt tisztességet is. Elgondolkoztatjta őket: valami kell legyen ebben a Jézusban, ha valaki annyi mindent képes odaáldozni érte!

Isten műhelyében- Szent félelem és gyermeki bizalom

 "Vedd fontolóra azért Isten jóságát és keménységét. " (Róma 11, 22)   

Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a "mi Istenünk megemésztő tűz" és azt gondoljuk, hogy az csak az Ószövetség Istene. Az újszövetségi Isten csupa jóság, mindenkinek Atyja, aki minden embert egyformán körülvesz szeretetével.
Az apostol azonban kifejezetten azt mondja: "A mi Istenünk megemésztő tűz. Rettenetes az élő Istennek kezébe esni" (Zsid 12, 29; 10, 31).
- Amint Isten a népekhez is közbe-közbe félelmetesen komolyan szól, ugyanúgy megtapasztalja az egyes ember is belső és külső életében Isten ítéletének komolyságát. Ez sokszor külső szenvedések által történik. De ha Isten szent haragjának tüzéből szívünkbe hullt egy szikra, akkor ez olyan belső tüzet gyújt, amiről fogalma sincs annak, aki ezt nem tapasztalta meg.

Isten gyermekei semmiképpen sem mentesülnek az ítélet alól. Sőt igen gyakran éppen az Isten házán, az Ő népén kezdődik az ítélet. 
 "Titeket választottalak magamnak e földnek minden nemzetségei közül, azért büntetlek meg titeket minden gonoszságtokért" (Ámos 3, 2). Azoknak az ítéletes időknek az elején vagyunk, amelyek Isten népére jönnek majd, mielőtt a dicsőséges Krisztus ismét megjelenik. "Az igaz is alig tartatik majd meg" - mondja Péter és maga Jézus is hangsúlyozza, hogy a kiválasztottaknak részük lesz az utolsó idők nyomorúságaiban. "Az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltőn szerető Isten Ő."
Néhány verssel később pedig ezt olvassuk, hogy kegyelmes Úr a te Istened (5 Móz 4, 29-31).
Mind a kettő így igaz. Tűz veszi Istent körül. Ítélet és igazság királyi székének fundamentuma. De nála van a kegyelem és hűség is.

Irgalmasság az Isten tulajdonképpeni lényege. De csak az tudja igazán, hogy mi az irgalmasság, aki megtapasztalta az ítélet tüzét. Soha nem szabad megfeledkeznünk Istennek erről a keménységéről, még akkor sem, ha már megtapasztaltuk irgalmasságát is. Őrizkedjünk, hogy Isten jóságát magától értetődő dolognak tekintsük. Belső életünk akkor marad egészséges, ha mindkettőt, Isten jóságát és keménységét, egyformán és egy időben fontolóra vesszük.
Figyeljük meg, hogy az apostol mennyivel gyakrabban hangoztatja az istenfélelem gondolatát, mint sok szentimentális keresztyén.
 "Félelemben járjátok földi vándorlásotok idejét." 
Ha ilyen szent félelem van a szívünkben, mindig csodálatosabbnak találjuk majd a kegyelmet.  

Ámen!

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-Isten gyermekei szeretik az Urat

 "Feletted való jóm nincsen. " (Zsoltár 16, 2)   


Az embernek meg kell tapasztalnia, milyen túláradó lesz a szíve, amikor Isten szeretetét a maga teljességében megérezheti. Szeretetének napja előtt minden fény elhalványul. Péter igazán őszinte volt, amikor így kiáltott fel: "Uram, hová mehetnénk? Örök életnek beszédei vannak nálad!" És akkor is becsületes volt, amikor azt bizonygatta: "... még a börtönbe és a halálba is elmegyek veled!" De azután az élethez való ragaszkodás mégis felülmúlta a szeretetet. Félelemből tagadta meg Jézust, pedig szíve legmélyén Ő volt számára a legdrágább. Ezért volt utána olyan vigasztalhatatlan és sírt keservesen.

Mindig különbséget kell tennünk a között, ami a lélek legmélyén van és ami esetenként felszínre kerül. A szív alapvető magatartása a döntő, azonban kétségtelenül egyre inkább ténnyé és élő valósággá kell válnia annak, ami legbelsőbb érzésem; ti. annak, hogy számomra valóban Jézus az egyetlen és minden. Ezt szolgálják a különféle próbák, amelyek jönnek: veszteségek és csalódások, csapások és halálos sebek. Akinek nincs teljes és igazi kapcsolata az Úrral, az elbukik. Jób nem szakadt el soha egészen Istenétől. Nem tudott volna nélküle létezni, de keserű érzések és letörtség támadt benne, olyan szavakat ejtett, amiért utána porban és hamuban bűnbánatot tartott. - Ilyen az emberi szív. A kegyelem óráiban bizony sokszor csordultig telve van azzal az érzéssel: "Keresztfán én üdvösségem" - Őt szeretem legjobban. És azután ismét olyan vigasztalan és lesújtott, mintha minden elveszett volna. Vajon miért? Hát nem Ő a mi legfőbb jónk, akihez mérten minden más csak kár és szemét? Helyes ez így? Még mindig sokkal jobban ragaszkodsz a múló dolgokhoz és drágább számodra az életed, mint ahogy elképzelted. A kegyelem óráiban mindeneknek fölébe kerültél. Ilyenkor az ember túlértékeli önmagát. De azután jönnek a sötét órák és az ilyen próbákban tűnik ki, hogy valójában milyen az ember. Újra bűnbánaton kell keresztülmenni.

Sok nyomorúságon, megaláztatáson át jutunk el odáig, hogy örömben és fájdalomban, hivatásunkban és emberekkel való kapcsolatunkban Ő lesz a mindenek felett kiemelkedő örömünk kiapadhatatlan forrása, akiben a lélek minden időben gyönyörűséget talál.
Ekkor nem feledkezik meg többé róla az örömben, és a szenvedésben sem szakad el tőle.

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-Isten gyermekei a reménység emberei

   "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az Ő nagy irgalmassága szerint újjászült minket élő reménységre. " (1 Péter 1, 3)   

Isten gyermekeit nem elégítik ki a jelenvalók. Az Úr Jézus az övék és éppen ezért vágyakozva tekintenek a Megváltó visszajövetele elé. Tele vannak azzal a vággyal, hogy egyszer közvetlenül és maradéktalanul szemléljék Istent. Az élő reménység olyan, amely nem hal meg. Minden földi reménységnek vége abban a pillanatban, amikor az ember meghal. És mennyi reménységet kell már életünk folyamán is eltemetnünk! Sokan ennek következtében megkeserednek és életunttá válnak. De mégha a földi reménységek egy része teljesül is, messze mögötte marad várakozásainknak.

Van azonban egy olyan reménység, amely nem süllyed velünk együtt a sírba. Ennek a teljesedése minden korábbi elképzelést és várakozást messze felül múl majd. Amilyen bizonyos, hogy Jézus feltámadott és bement a dicsőségbe, éppoly bizonyos az is, hogy vele együtt mi is élünk majd, örököstársai leszünk és osztozunk az Ő örömében. Ez az öröm kibeszélhetetlen és csodálatos lesz. Akármennyit beszélünk is róla, nem tudjuk eléggé kifejezni szavakkal. A mostani öröm még Isten gyermekeinek életében sem mindig maradéktalanul és teljes mértékben tiszta. Egyszer azonban olyan tiszta, örökkétartó lelki örömöt nyerünk majd, amelynek nem lesz semmiféle keserű utóíze. Azonban ez a reménység egy nagy előfeltételhez kapcsolódik. Csak azok juthatnak birtokába, akik újjászülettek. Isten gyermekének lenni és a nagy isteni örökségre várni, ez a kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódik. - Még az újjá nem született emberek is reménykednek egy jobb túlvilági életben, bár alapjában véve nem jogosultak arra, hogy ezt a reményt táplálgassák magukban. Ha valami nehézség merül fel életükben, abban a pillanatban vigasztalanok. És amikor a halál közeledik, észrevehető, hogy semmi bizonyosság nincs bennük, ami a halálfélelmet legyőzhetné. Ezzel szemben Isten gyermekeiben szilárd reménység él, hogy egyszer majd mennyei Atyjuk minden gazdagságának a teljes birtokába kerülnek. Ez a remény kiemeli őket a földi élet mélységeiből; erősíti a szenvedésekben és örömmel tölti el őket a legnehezebb időkben is.
Ez nem valami fantázia, hanem szilárd alapja van, mert nekünk élő Megváltónk van!   

Carl Eichhorn-Isten műhelyében-A süllyedő hit

   "Péter látva az erős szelet, megrémült és süllyedni kezdett. " (Máté 14, 30)   

A természetes nehézkedési erő miatt Péter a mélybe süllyedt volna. Valami természetfeletti erő azonban ellene dolgozott - így a víz felszínén maradt. A hit isteni erőket tapasztal meg. Egymással párosulnak. Ezért mondja az Ige: "a hit az a győzelem, amely legyőzi a világot." Nem csupán győzelmet szerez, hanem maga a győzelem, mert ahhoz a nagy győzteshez kapcsolódik, akiben mi mindenkor diadalmaskodunk. - Akinek hite van, az sok mindent elnyer. A hit messze eltekint attól, ami közvetlenül a szeme előtt van, egyedül az Úrra tekint. Amikor Jósafát királyt ellenséges túlerő fenyegette, ezek a hitből fakadó szavak jöttek ajkára: "Nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink" (2 Krón 20, 12).

Péter sajnos ránézett egy hatalmas hullámra, mely a nagy szélben feléje hömpölygött. Talán már előzőleg egy kis öntetszelgéssel tekintett magára, hogy olyan valami sikerül neki, ami még eddig soha meg nem történt. És most a hullám ott volt közötte és Jézus között. Igen megrémült. Jézus szavában kellett volna bíznia: "Jöjj ide hozzám!" Ez a szó akkor is érvényes, amikor Jézust elfedik a hullámok az ember elől. A hit az Igébe kapaszkodik még akkor is, ha nem érzi az Úr jelenlétét. Ez az igazi hit. Amikor az ég beborul, ha vihar tombol, akkor így szól az ilyen hit: "Ha sötétségben ülök is, az Úr az én világosságom!" "Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, ó Isten, mindörökké!" (Zsolt 73, 26).

Ha Péterben előzőleg volt is valami önhittség, most megszégyenült. Világos lett előtte, hogy minden a hiten fordul meg. A hit visz véghez hatalmas dolgokat és nem Péter. Soha nincs bennünk isteni erő, ez csupán hit által a mienk. Önmagunkban mi mindig szegények, nyomorultak és bűnösök maradunk. Egyedül az Úr a mi igazságunk, gazdagságunk és erőnk. Mihelyt tetszelegve nézzük magunkat, elveszítjük Őt a szemünk elől.
Ekkor csupa nehézség és veszedelem tornyosul előttünk és mi süllyedünk.
Csak Isten jóságának köszönhetjük, hogy kishitűségünk ellenére sem hagy minket teljesen elsüllyedni.