A sokak által már akkor is Messiásnak tartott Jésua rabbit feltehetőleg i. sz. 32. niszán hónap 14-én (tehát a mi márciusunk utolsó vagy áprilisunk első napjaiban) ölték meg a római katonák az akkor szokásos, és máig is a legkegyetlenebbnek számító kivégzési módszerrel: keresztre feszítéssel.
Az akkor már – a közhiedelemmel ellentétben – negyvenhez közeledő vagy éppen negyvenéves zsidó prédikátor-tanítót alapvetően nem teológiai okokból adta a római megszállók kezére a zsidó nép vezető testülete, a szanhedrin, hanem egyszerű, közönséges vallási féltékenységből.
Miután a római hatalom képviselője – hosszas vívódás után szintén nem meggyőződésből, hanem politikai nyomásgyakorlás és zsarolás eredményeképpen hatalmi érdekeiből – szentesítette döntésüket, a kivégzést a rómaiak hajtották végre.
A kereszthalált általában nem az egyszerű, köztörvényes bűnözők, hanem kifejezetten a birodalom rendje ellen lázadók számára fejlesztették ki, ezért szükséges volt, hogy a lehető legnagyobb elrettentő erővel bírjon mindenki számára, aki csak tanúja lett az ilyennek.
Az elítélteket először megkorbácsolták, arra azonban ügyeltek, hogy ez ne okozhassa gyors halálukat.
Az ólomdarabokkal és birkacsontokkal preparált bőrszíjakból álló római korbács ugyanis azonnali halált is képes volt okozni, hiszen a csontokig szét tudta szaggatni a megkorbácsolt hátát.
Ezután a kereszt mintegy harminc-ötven kilogrammos vízszintes gerendáját az elítéltnek kellett a kivégzés helyére vinnie. Az áldozatot mindkét nyújtott karjával a gerendához kötözték, így annak teljes súlya a legfelső hátcsigolyán és a legalsó nyakcsigolyán nyugodott.
Ha az elítélt útközben elesett, nagyon megsérült, mert az arcára esett a gerenda súlyával a nyakában, és arcát nem tudta védeni.
A halálraítélteket a rómaiak meztelenül feszítették keresztre.
A szögeket nem a tenyéren, hanem a csuklón ütötték át, ami elviselhetetlenül erős, a gerincoszlopig ható úgynevezett "égő idegfájdalommal" járt együtt.
A halált végül fulladás okozta: a felfüggesztett test mellkasa a kezeken lógó teljes testsúly miatt annyira kifeszült, hogy az elítélt csak belélegezni tudott, a levegőt nem tudta kifújni.
Mintegy tíz perc után a megfeszítettnél fulladozás lépett fel, miközben a testnek a légszomj következtében fellépő elsavasodása miatt az egész törzsben és minden végtagban minden izom állandó, szünet nélküli, erős görcsbe került.
Ha a lábai nem kissé meghajlítva lettek volna felszögezve, az elítélt fél órán belül megfulladt volna.
Ez azonban nem szolgálta volna a rómaiak érdekeit.
Így viszont az életösztöntől sarkallva az áldozat pokoli fájdalom árán lábával felnyomhatta magát, csökkentve a mellkasára és karjaira nehezedő súlyt, és kifújhatta jobban a levegőt.
Még két napig szenvedő keresztre feszítettről is van híradás.
A keresztre feszítettek tehát szinte állandóan mozogtak, újra meg újra felnyomták magukat, majd visszazuhantak.
A vér- és folyadékveszteség miatt végül úgynevezett hypovolaemiás sokk következett be.
Az ilyen sokk hatására a vérnyomás drasztikusan csökken, a szív sokkal gyorsabban, de sokkal gyengébben ver. Mivel a szervezet a legfontosabb szervek működésének fenntartására koncentrál (szív, agy, tüdő), leáll a máj, a vese, a gyomor, a belek működése, és mivel ezek már nem kapnak vért, bizonyos idő után visszafordíthatatlanul károsodnak.
A pupilla kitágul, remegés, szájszárazság, fokozott vészreakció indul meg, a sérült elsápad, hideg verejték jelenik meg rajta.
Még érzékeli a környezetét, de reagálni nem tud rá; végül eszméletvesztés következik be, amely a szív megállása miatt bekövetkező halál pillanatáig tart. Folyadék gyűlik össze a tüdőkben (tüdőödéma), a lélegzés hörgéssé válik, a szív összevissza ver, s ez közvetlenül a halálhoz vezet.
Jézus esetében azonban a halál bizonyosan nem így állt be. Közvetlenül a halála előtt ugyanis még beszélt (tehát a sokkos állapot nem lépett még fel), és szenvedése – relatíve – nagyon rövid ideig tartott, "mindössze" hat órán át, délelőtt kilenctől délután háromig, olyannyira, hogy Pilátus el sem akarta hinni, hogy meghalt, hanem külön ellenőriztette ezt, mielőtt a testet kiadatta.
A teológusok egyetértenek abban, hogy Jézusnak azért kellett hamarabb meghalnia, mert a húsvét ünnepének beállta miatt az alkonyatkor még élő sorstársait, a két lázadót lábszáruk eltörésével ölték meg, neki azonban be kellett teljesítenie a húsvéti bárányra vonatkozó jövendölést, amely szerint a csontja nem törhet el.
A lábszár eltörését a többiek esetében egy szintén külön erre a célra készült eszközzel, a crurifragium nev? vasrúddal végezték. Ez a halált azáltal gyorsította meg, hogy az elítélt nem tudta többé feltornázni magát a kilégzése érdekében, és így fél órán belül megfulladt.
Az Evangéliumok szövegei azt sugallják, hogy Jézusnak hatalmában állt halála időpontjának meghatározása, és egy erős kilégzéssel maga "fújta ki" tudatosan a szellemét, hogy csontjai eltörésére ne kerülhessen sor.
De az is lehetséges, hogy az általában szokásosnál fokozottabb kínzása okozta korai halálát: hiszen amikor megkorbácsolták, még fennállt szabadon bocsátásának lehetősége, ezért a korbácsolás erősebb lehetett a kereszthalálra ítéltek esetében szokásosnál; valamint a töviskoszorú is jelentős vérveszteséget okozhatott; és a fájdalomcsillapító hatású mirhás bort sem fogadta el.
A keresztény hagyományon belül több álláspont is létezik megfeszítése helyének, a Golgotának ("Koponya-hely") a meghatározását illetően.
A katolikus egyházak által tiszteletben tartott Szent Sír-templomban lévő sírhelyet ugyanis a protestánsok nem fogadják el hitelesnek, hiszen ezt a 4. században jelölte csak ki Konstantin császár édesanyja, Heléna, egy álomra hivatkozva, bár sok történész még ezt is csak legendának tartja.
Problematikus az is, hogy a hely a jelenlegi és a feltételezett régi városfalon egyaránt belül van, márpedig sem a római, sem a zsidó felfogás szerint ilyen kivégző- és temetőhely nem lehetett a városon belül.
Egyes katolikus történészek éppen ezért feltételezik, hogy a városfal máshol, beljebb húzódhatott, mint ahol általában sejtik – ezt a kérdést azonban csak egy ásatással lehetne eldönteni.
Jelenleg azonban az érintett terület már sűrűn tele van lakó- és műemléképületekkel, így erre nincs lehetőség.
Protestáns körökben egy másik helyet valószínűsítenek Jézus sírjaként, bár hangsúlyozzák, hogy biztosnak ez sem tekinthető. A mai és a régi városfalon egyaránt bizonyosan kívül eső területen van egy domb, amely a benne lévő két sziklaüreg miatt az Óváros felől nézve valóban egy koponyára emlékeztet.
Közel ehhez egy ősi kertet, s abban egy üres sírt tártak fel.
Mindezek elhelyezkedése és sajátosságai valóban megfelelnek az evangéliumi beszámolóknak és a történelmi sajátosságoknak – a protestánsok hitélete szempontjából azonban a konkrét helyszínek vallásos tiszteletének messze nincs olyan jelentősége, mint a katolikusok számára, így a hely abszolút hitelességét nem hirdetik.
Még érdekesebb problémát vet fel Jézus halotti leplének ügye, amelyet a turini ereklye körül újra meg újra fellángoló viták is reflektorfénybe helyeznek.
Jézus korában ugyanis a halottakat nem ilyen jellegü lepelbe borították, hanem több kilogrammnyi illatos kenőccsel együtt hosszú gyolcsvászon csíkokba pólyálták, arcukat pedig kendővel takarták le. Erre maguknak az Evangéliumoknak az eredeti görög szövege is utal (János evangéliuma 11:44, 19:40, 20:5–6).
Az is jelentős kérdés a keresztény világban, hogy mennyi időt töltött Jézus a sírban.
Ő maga ugyanis többször azt jövendölte, hogy három napot és három éjszakát fog a föld gyomrában tölteni, ezzel szemben megfeszítésének péntek délutáni, feltámadásának vasárnap virradat előtti datálása csak másfél napot és két éjszakát foglal magába.
Azok a keresztény teológusok tehát, akik tartják magukat Jézus próféciájának hitelességéhez, azt vallják, hogy azon a héten a pészach munkaszüneti napja ("szombatja") péntekre eshetett, így a szombattal együtt két teljes munkaszüneti nap találkozott, és erre utal János evangéliuma, amikor azt említi: "mert ez a szombat nagy [vagy: hosszú] nap volt" (19:31), tehát úgynevezett "hosszú szombat" keletkezett.
Ebben az esetben Jézus csütörtök délután háromkor halt meg, eltemetése pedig ugyanezen a napon, még jóval napnyugta előtt; pénteken és szombaton végig a sírban volt; majd vasárnap hajnalban támadt fel. Így valóban három (két és fél) napot és három éjszakát volt a sírban.
Az Újszövetség egybehangzó és egyértelmü tanítása és tanúvallomásai szerint Jézus a halálból a szó testi, fizikai, valóságos értelmében támadt fel.
Ez az üzenet már viszonylag korán, Pál apostol idejében "megfeküdte a gyomrát" sok, a görög kultúra és filozófia hátteréből származó hívőnek (lásd a Korinthosziakhoz írt 1. levél, 15. fejezetét), mivel ez a világnézet – szemben a zsidó hittel – lehetetlenségnek tartotta az ilyesmit.
Mindezek ellenére a niceai hitvallás ("Hiszekegy") még a keresztény hit üdvösséghez nélkülözhetetlen alapköveként foglalta magába ezt az állítást.
A zsidóság politikai és vallási vezetői alapvetően nem teológiai megfontolásokból utasították ezt el, hanem Jézus személyével való szembenállásuk, ellenérzéseik miatt, sőt Máté evangéliuma beszámol az esemény szemtanúinak, a főpapi őrségnek a szanhedrin általi megvesztegetéséről is.
Jézus testben történő feltámadásának üzenetét azonban a nem zsidó világ nagy része is elutasította, illetve korunkra már a névlegesen keresztény teológia jelentős irányzatai is fokozatosan újra kivetették magukból mint természettudományos képtelenséget, valamiféle szellemi, eszmei "feltámadással" helyettesítve azt.
Jézus feltámadásának hírét – amely valamennyi világvalláshoz képest egyedivé teszi a kereszténységet, hiszen egyetlen másik vallás sem hirdet hasonlót – az európai kultúrkör máig éppúgy nem tudta "sem lenyelni, sem kiköpni", mint maguk az esemény kortársai.
Éppen ez a jelenünkig húzódó szellemi konfliktus mutatja, hogy nem a régmúlt egyik érdektelen ügyéről van szó, hanem máig is eleven aktualitásról. Az "első húsvét" továbbra is folyamatos kihívást jelent mind a teológusok, mind a történészek, a kultúránk és a tudomány számára egyaránt.
Új nép születik
A pészach a zsidóság nemzeti ünnepe maradt, anélkül, hogy különösebb, történelmileg mérhető hatást tett volna más nemzetekre, ameddig a kereszténység nem adott neki olyan új tartalmat, amely a nemzeti megszabadulást immár általános emberi megmeneküléssé értelmezte át.
A zsidó Jézus mintegy harmincnégy esztendő híján éppen kétezer éve a pészach ünnepét választotta a Megváltás megtörténtének időpontjául.
Önmagát azonosítva a szabadulásért feláldozandó báránnyal, a hivatalos ünnepnapon tudatosan átadta önmagát a halálos ítéletnek, hogy kiomló vérével megjelölve a fát, szabadulást hozzon azoknak, akik "a világ fejedelmének", a Sátánnak a rabszolgaságában sínylődnek, aki láthatatlan láncokkal: a bűnökkel kötözi őket "e jelenlegi gonosz korszakhoz".
A későbbi keresztény írásmagyarázat ennek megfelelően a pészach eseményének egészét mindmáig így magyarázza: Egyiptom a világnak felel meg, pontosabban e jelenlegi gonosz világkorszaknak.
Hogy ez valóban lényegénél fogva, legalapvetőbb szerkezetében, működésében gonosz, azt mindenki pontosan tudja, érzi – aki nem, az nagyon nagy bajban van.
A fáraó: "e világ (gonosz korszak) fejedelme", a Sátán.
A rabszolgaságban tartó erő: a bűn. A bárány: Jézus, akinek a vére a bűnök bocsánatáért omlott ki.
Ez a vér biztosít egyedül védelmet a szellemi halál és a világba való belefeledkezés pusztító erejével szemben, és ez oldozza ki a világban való szellemi fogság köteleit, a bűnöket: így vonulhatnak ki a gonoszok uralta világkorszak egykori rabjai a szabadságba.
A Sátán pusztító ereje, a bűn "elkerüli" őket. Új nép születik: az Egyház, amely néppé válni és erkölcsöt kapni – előbb a szabadság s abból az erkölcs – indul hosszú, sivatagi – próbatételekkel gazdag – vándorlására.
A pészach nemzeti ünnepből ezzel az emberiség egyik legalapvetőbb egzisztenciális tapasztalatának, a világ gonoszságából és a személyes bűnökből való sikeres kimenekedésnek ünnepévé válik.
Ennek a valóságosságát és fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni, de még talán leírni sem.
Az ünnep annyira ünnepivé válik, hogy már meg sem lehet igazán ünnepelni: minden, az év egyes napjaihoz kötött ünneplési kísérlet silánynak tűnik a szabadulás mindennapos valósága mellett.
Az egyetemes ünnep
Jézus e szavakkal eszi meg az utolsó vacsorán a bárányt: "...bizony mondom nektek, hogy nem eszem többé abból, amíg be nem teljesedik az Isten királyságában."
Az Isten királysága az a világbirodalom, amely el fog jönni a Földre: az igazságosságnak, békének, örömnek, szeretetnek a birodalma.
Az ószövetségi-újszövetségi közös reménység értelmében el kell jönnie majd egy olyan világkorszaknak, amely a mostaninak pontos ellentéte lesz szellemi lényegét tekintve: ahogyan most a Földön a bűn, a gonoszság és a nyomorúság uralkodik a jó fölött, elnyomva azt, akkor éppen fordítva lesz.
A jó, az igaz és jogos uralkodik majd, elnyomva a gonoszságot.
Nem nehéz észrevennünk, hogy ez az időszak még előttünk áll. Jézus szavai arra utalnak, hogy értelmezése szerint a pészachi bárány képe akkor "teljesedik be" majd.
Ahogyan Izrael szabadulásakor a pészach-hal kezdődött el a sivatagi vándorlás, és negyven évvel később egy másik pészach-ünnepléssel fejeződött is be, az Egyház sivatagi vándorlása is hasonlóképpen fog véget érni: egy újabb "elkerülés" hozza majd el.
A Jelenések könyvében újra feltűnik egy leölt bárány a mennyben, amelyen ugyan látszik, hogy leölték, mégis él.
Tevékenysége nyomán immár az egész Földet érik pontosan – szembetűnően – ugyanazok a csapások, amelyek egykoron Egyiptomot érték: a vizek vérré válnak, különös sáskahadak lepik el az emberiséget, sötétség borít el mindent. Az egész bolygót megdöbbentő katasztrófák rázzák meg gyors egymásutánban.
Itt felmerül a kérdés, ahogyan az első esetben is: valóságosan megtörténne mindez?
Vajon az egyiptomiak elhitték volna néhány évvel korábban, hogy lehetséges az, ami azután megtörtént velük? Aligha. Ma is abból indulunk ki, amit már megéltünk – nem nagyon tudunk elfogadni olyasmit, amihez még hasonlót sem láttunk soha.
De vajon ettől még valóban nem is történhet meg?
A harmadik pészach is kivonulással ér majd véget, miután a csapások különleges módon elkerülik azokat, akik a bárány vérében lévő lehetőséggel élnek.
Ekkor az ünnep egészen egyetemessé válik: immár nem egy kiválasztott természetes nemzet, nem is egy kiválasztott szellemi közösség, hanem maga az egész emberiség menekül meg a világ gonoszságának, a bűnnek a láncaiból, hogy kilépve a valódi szellemi szabadságba, erkölcsöt tanuljon, "néppé" váljon, és új, ezúttal már boldog korszakok felé induljon.
