,,De aki mindvégig kitart, az üdvözül.,, (Mt 24,13)
Ő először mint Megváltó jött ebbe a világba, másodszor mint ennek Bírája érkezik. S akkor már nem lesz mód bármit is megváltoztatni, amilyen lelkiállapotban talál, aszerint ítél majd meg.
Olyan jó Péter apostol biztatására gondolnunk: „Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben." (1Pt 1,5)
...teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.(Zsolt 16,11)
Az embert nagyon meg tudja gyötörni, ha döntenie kell és tanácstalan, ha magára marad nehézségei között, ha bizonytalanná válik a jövője, ha úgy érzi, ki van szolgáltatva ismeretlen erőknek, s ha nem tudja, mi lesz vele, amikor meghal.
Dávid ebben a zsoltárban hálát ad Istennek, hogy sokszor kapott már tőle jó tanácsot, hogy a hívőkkel mindig megoszthatja gondjait, hogy „te tartod kezedben sorsomat", hogy Isten megtanítja őt élni: „Megismerteted velem az élet útját", sőt ha meghal is, Isten közelében fog maradni, vele szoros közösségben. Minden helyzetben maga mellett tudhatja hatalmas és szerető Urát - ez az oka annak, hogy teljes öröme van itt és az örökkévalóságban is. „Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van." (9. v.)
Ismerjük-e ezt az örömöt? Ki kap tanácsot az Úrtól? Aki kér. Ki nem marad egyedül gondjaival?
Aki keresi a hívők közösségét. Ki jár az élet útján, ki lehet boldog mind életében, mind halálában? Aki ismeri és követi Jézust, mert egyedül ő mondhatta el: én vagyok az út, az igazság és az élet, aki hisz bennem, ha meghal is, él.
Örökké ujjonganak... Örvendeznek általad, akik szeretik nevedet. (Zsolt 5,12)
Sokan
panaszolják, hogy az öröm nagyon hamar múló ajándék. Tóth Árpád szép
verse is erről szól: Az Öröm illan, ints neki, Még visszavillan szép
szeme, Lágy hangja halkuló zene, S lebbennek szőke tincsei.
Vannak,
akik pénzért akarnak örömöt vásárolni, mások átélik, hogy „nevetés
közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat" (Péld 14,13).
Farsang
idején időszerű megnéznünk, mit tanít a Biblia az örömről. Isten azt
akarja, hogy a benne bízók örvendező emberek legyenek. Egyenesen
parancsolja is ezt: „örvendezz mindannak a jónak, amit Istened, az Úr ad
neked és házad népének" (5Móz 26,11). Mi azonban gyakran mégis úgy
találjuk, hogy semmi okunk az örömre.
Dávid, amikor a fenti
zsoltárt imádkozta, nehéz helyzetben volt. Ellenség vette körül, és
tudta, hogy bűnei miatt Isten elé sem járulhat. Mégis háromszor
egymásután említi, hogy tele van a szíve örömmel.
Miért?
„...mert te nagyon szeretsz engem... tisztellek téged."
Sok gondja,
baja van, de az Istennel való szoros lelki közössége elegendő ok az
örömre. Ebben a közösségben biztonságban érzi magát támadások közepette
is, tapasztalja Isten bűnbocsátó kegyelmét, és tudja, hogy számíthat
Isten áldására - vagyis arra, hogy érdemein messze felül megad neki
minden jót.
Tehát Isten oltalma, kegyelme és áldása az ő egyenletes
örömének kiapadhatatlan forrása.
Ezért is keresi ezt a közösséget
imádságban. Nemcsak gondol arra, hogy jó lenne imádkozni, hanem
szokatlan, nehéz körülmények között is felkel reggel korán, leborul
Isten előtt, figyel az ő szavára, és kiönti neki szívét (3-4. v.).
Hisszük-e,
hogy az el nem múló csendes öröm forrása valóban ez az Úrral való
meghitt lelki közösség? S hisszük-e, hogy az ő bűnbocsátó kegyelme,
minket körülvevő oltalma, gondviselő szeretete elég ahhoz, hogy sok
nehézség között is megmaradjon az örömünk?
Gyakoroljuk hát ma is és mindennap: „reggel eléd készülök, és várlak..." „Figyelj beszédemre, Uram!"
Zsolt.
5.2 Uram, figyelmezz szavaimra; értsd meg az én sóhajtásomat! 3 Ügyelj
az én kiáltásom szavára, én Királyom és én Istenem; mert én hozzád
imádkozom! 4 Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat; jó reggel
készülök hozzád és vigyázok. 5 Mert nem olyan Isten vagy te, a ki
hamisságban gyönyörködnél; nem lakhatik tenálad gonosz. 6 Nem állhatnak
meg szemeid előtt a kevélyek, gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt. 7
Elveszted, a kik hazugságot szólnak; a vérszopó és álnok embert útálja
az Úr. 8 Én pedig a te kegyelmed sokaságából házadba mehetek; leborulok
szent templomodban a te félelmedben. 9 Uram, vezess engem a te
igazságodban az én ellenségeim miatt; egyengesd előttem a te útadat! 10
Mert nincsen az ő szájokban egyenesség, belsejök csupa romlottság;
nyitott sír az ő torkuk, nyelvökkel hizelkednek. 11 Kárhoztasd őket, oh
Isten; essenek el saját tanácsaik által; taszítsd el őket vétkeik
sokasága miatt, mert fellázadtak ellened. 12 És majd örülnek mindnyájan,
a kik bíznak benned; mindörökké vígadjanak, és te megoltalmazod őket,
és örvendeznek te benned, a kik szeretik a te nevedet. 13 Mert te, Uram,
megáldod az igazat, körülveszed a te jóvoltoddal, mint egy paizszsal.
"Az Úr, a te Istened viseli gondját annak a földnek, állandóan szemmel tartja azt Istened, az Úr, az év elejétől az év végéig. " (5Móz 11,12)
Így az év elején különösen is sokat jelent nekünk ez az ígéret. Közeledett a nép az Isten által megígért földhöz, és az Úr emlékeztette őket az Egyiptomban töltött időszakra. Ott lábbal hajtott öntözőberendezésekkel kellett öntözniük, ami nagyon fáradságos volt, Kánaánban azonban „az égből hulló eső vize itatja" majd veteményeiket (10-11. v).
Mi is bizonyosak lehetünk abban, hogy életünket egész évben szemmel tartja Istenünk, nem szunnyad el őrizőnk (Zsolt 121). És tudhatjuk, hogy nemcsak a magunk erőfeszítéseire kell hagyatkoznunk, hanem miközben becsülettel végezzük a munkánkat, számíthatunk Isten áldására is. Az égből hulló eső mindig ezt jelentette azon a száraz vidéken.
Munkánk eredménye tehát nemcsak attól függ, hogy hogyan tapossuk a vízátemelő szerkezetet, hanem attól is, hogy milyen hittel várjuk a mennyei áldást. Figyelmeztetés ez arra, hogy ne pedálozni akarj még jobban, hanem merj többet térdelve imádkozni. Ne a lábadat járd le, hanem térdelj többet Isten előtt! Ne akarj mindent te magad kitaposni, amire szükséged van, inkább merd hittel elkérni Istentől! Ne hajtsd magadat még jobban, hanem hajtsd meg magad teljes bizalommal, mély alázattal Isten előtt! Tedd meg becsülettel, ami a te dolgod, de fogadd hittel azt, amit ő tett érted, ő kínál neked, s várd hittel, amit megígért!
Jelenti ez azt is: kevesebbet beszélni a gyermekeinknek, és többet imádkozni értük. Kevesebbet oktatni másokat, de hiteles életet élni közöttük. Kevesebbet győzködni embereket, de őszintén szeretni mindenkit, személyválogatás nélkül.
Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Fil 4,7)
Az imádság meghallgatása nem mindig azt jelenti, hogy Isten teljesíti a kéréseinket, hanem hogy az ő különös békessége betölti a szívünket. E békesség oka nem a hívő tudatlansága, mintha nem látná a lehetséges veszélyeket. Inkább az, hogy miközben jól ismeri a valóságot, ismeri a mindenható Istent is. Az imádság, mint egy mágnes, Isten közelébe vonzza, s vele közösségben mindennek egészen más a súlya. Ebben a közösségben védelmet, biztonságot, békességet kap a hívő.
Dávid nagyon nehéz helyzetbe került, amikor Absolon fellázadt ellene. Menekült egy maroknyi hozzá hű emberrel, a szabad ég alatt aludtak, minden irányból veszedelem leselkedett rájuk, s ő mégis így imádkozott: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!" (Zsolt 4,9)
Ez a békesség valóban minden értelmet meghalad, ez a békesség az, amit Jézus ígért a benne hívőknek: „az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen" (Jn 14,27). Ez a békesség az, amikor az embernek - Reményik Sándorral szólva - lehet, hogy „nyugalma nincs, de békessége van".
A helyes imádkozás során egy csere megy végbe az ember szívében: Isten kiveszi belőle a félelmet, szorongást, nyugtalanságot, és adja helyébe az ő békességét.
Ennek a békességnek a gyökere az, hogy Isten „megbékéltetett minket önmagával Krisztus által", nem tulajdonítván nekünk a vétkeinket (2Kor 5,18-19). Aki ezt hittel komolyan veszi, a szíve annyira megtelik ezzel a békességgel, hogy az másokra is kiárad.
Istenem, add nekem ezt a békességet, hogy továbbadhassam másoknak is!
,,Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt...,,(Fil 4,6)
Ha tudatosítottuk magunkban, hogy kihez imádkozunk, ha hálát adtunk Isten sok jótettéért, amelyeket eddig tapasztaltunk, akkor elé tárhatjuk kéréseinket. Nincs olyan jelentéktelen ügyünk, ami neki ne lenne fontos, mert ő szerető Atyánk, és nincs olyan nagy kérés, amit ne tudna megadni, mert mindenható Úr. Aki így ismeri Istent, az azt is el tudja fogadni, ha nem teljesíti a kéréseinket, hiszen ő jobban tudja, mire van valóban szükségünk, mint mi magunk.
Ha azonban Isten jól tudja, mire van szükségünk, miért kérjük tőle? Azért, hogy mi is megtudjuk, mert gyakran éppen imádkozás közben lesz világossá a számunkra, hogy kéréseink jók-e.
Mindig hasznos, ha előbb mások szükségeit visszük Isten elé, és nem mindjárt a magunkét. Sok ígéretünk van arra, hogy a másokért elmondott imádság kedves Isten előtt, és meghallgatja azt. Sok esetben nincs is más módunk embereken segíteni, csak közbenjáró imádság által. Az imádság előtt sem a térbeli távolság, sem a másik ember elzárkózása nem jelent akadályt. Másként fogunk beszélni Istenről az embereknek, ha közben Istennek beszélünk róluk imádságban. Még az ellenségeinkkel való kapcsolatunk is megváltozik, ha tudunk imádkozni értük (Mt 5,44).
Józsué harcolt a völgyben az ellenséggel, s a csata kimenetele attól függött, hogy az idős Mózes közben imádkozott a hegyen (2Móz 17,11). Mi gyakran már el is felejtjük, mit kértünk Istentől, de az ige azt mondja: megvannak a kéréseink őelőtte (1Jn 5,15).
Jézus Krisztus arra tanít, hogy a könyörgésben állhatatosak legyünk, s hogy tudjuk mindig őszintén így befejezni: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te" (Mt 26,39).
Legyen a te akaratod; Ami jó s rendes, te tudod; Azért mi akaratunkat Tetszésed szerint hordozzad, Hogy amit szeretsz: szeressük, Amit te gyűlölsz: gyűlöljük.
Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt... -(Fil 4,6)
A
helyesen imádkozó hívő, Isten imádása után még mindig nem a kéréseit
sorolja, hanem hálát ad: „hálaadással tárjátok fel kéréseiteket..."
Miért
van erre szükség? Azért, hogy lássuk, mi mindent kaptunk már eddig
Istentől, mi mindent cselekedett ő a világ teremtésétől máig, milyen
gazdagon ajándékozott meg minket is minden érdem nélkül. Aki hálát ad,
az feltekint az ajándékokról az ajándékozóra. Annak megnyílik a szeme,
és tud számolni a cselekvő Istennel. Annak Isten maga lesz fontossá,
nemcsak ajándékai, s felismeri, hogy az ajándékozó több, mint
ajándékainak összessége.
A hálaadás megerősíti azt a
bizonyosságunkat is, hogy az az Isten, aki eddig ennyi jót tett velünk,
ezután is meg tud tenni és adni bármit. Hiszen ő a mi szerető Atyánk,
aki jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle (Mt 6,8).
A
hitünket erősíti, ha nem unjuk meg megköszönni újra és újra a
legnagyobb ajándékát, azt, hogy „Úgy szerette Isten a világot, hogy
egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök
élete legyen" (Jn 3,16); ha megköszönjük, hogy „aki tulajdon Fiát nem
kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele
együtt mindent?" (Róm 8,32).
Egészen másként fogjuk a kéréseinket
Isten elé terjeszteni, és egészen más kéréseket fogunk megfogalmazni, ha
bővölködünk a hálaadásban. Nem véletlenül buzdít a zsoltáros: „Áldjad,
lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!" (Zsolt 103,2) Imádkozzunk ma úgy, hogy csak a köszönetünket mondjuk el Istennek!
"Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt... "(Fil 4,6)
Miért használ a Szentírás két különböző szót - imádságban és könyörgésben - az imádság megjelölésére? Azért, mert két különböző tevékenységről van szó. Az előbbi Isten imádása, az utóbbi kéréseink előterjesztése. Mi általában a másodikkal kezdjük, s olykor ezért marad bennünk a könyörgés után is bizonytalanság.
Mit jelent imádni Istent? Megvallani, hogy kinek ismertük meg őt. Isten imádása az ő egyedülálló nagyságának a felismerése és elismerése. Erre nem neki van szüksége, hanem az imádkozó embernek, mert így tudatosítja magában, kihez imádkozik. Ha ezt komolyan veszi, sokkal könnyebb lesz rábíznia sorsát, gondjait, egész jövőjét Istenre.
A Bibliában található imádságokban ez nagyon gyakori. Egy alkalommal például Dávid igencsak szorult helyzetbe került. Mégsem azzal kezdi imádságát, hogy elsorolja kéréseit Istennek, hanem megvallja, kinek hiszi őt: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban... A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk." (Zsolt 46) És miután megerősödött abban, hogy milyen hatalmas az, akihez ő imádkozhat, hogy milyen nagy kiváltság, hogy hozzá tartozhat és számíthat rá, szinte feleslegesnek tartja sorolni a kéréseit. Hiszen Isten látja őt, ismeri helyzetét, s nála már készen van a szabadítás. Az ő dolga, hogy csendes hittel várja, hogyan fog segíteni Isten .
Ne sajnáljuk az időt arra, hogy újra és újra emlékeztessük magunkat: kihez is imádkozunk tulajdonképpen. Aki hittel komolyan veszi és nem szégyelli megvallani Isten nagyságát, annak megnyílik a szíve ez előtt a nagy Úr előtt, és alkalmas lesz elfogadni ajándékait.
"Imádlak téged, egyedül Uramat, Nem vetem másban én bizodalmamat, Mikor imádlak, halld meg én szómat, Írd be könyvedbe hódolásomat."
(Ráday Pál, II. Rákóczi Ferenc kancellárja)
Nóra Kelemenné ajánlása: ,,Isten áldja meg Cseri Kálmán lelkipásztorunkat. Életem legjobb könyve (a Biblia után rögtön) a Kegyelem harmatja című könyve, amely minden napra ad elegendő elmélkedést, és megtisztítja a lelket, mindenkinek ajánlom megvenni és olvasni.,,
Bármilyen sok tennivalónk van is, igyekszünk naponta néhány
alkalommal valamit enni és inni, mert csak így tudunk dolgozni, és csak
így maradunk életben. Persze az igazi az (lenne), ha mindig ugyanabban
az időben, nyugodtan tudunk (tudnánk) táplálkozni. Könnyen elfelejtjük
azonban, hogy az embernek lelke is van, s mivel a lélek nem követelőzik,
nem adunk neki táplálékot. Ezért lesz az emberi együttélés gyakran
olyan lelketlen, lélek nélküli.
A lélek tápláléka Isten igéje. Jézus mondta: „Nemcsak kenyérrel él az
ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik." Eszerint teljes emberi életet az él, aki a lelkét is táplálja.
Ezeknek az írásoknak az a célja, hogy mindennap legalább egy igei
gondolattal erősítsük a lelkünket. Isten igéjének különös hatása van: az
elolvasás után is munkálkodik az emberben, s amint az ételből fizikai
erő, gondolat, kitartás származik, úgy az igéből szeretet, bölcsesség,
derű, reménység... fakad. - Persze az igazi az, ha valaki magát a
Szentírást veszi kézbe, s abból olvas naponta folyamatosan, gondolkozva
egy-egy részt, amihez aztán hozzáigazítja az életét is. Ezeknek az
írásoknak egyik célja éppen az, hogy felébressze étvágyunkat Isten igéje
után, s már ennek olvasása közben kikeressük az idézett helyeket, s
elolvassuk azok környezetét és a zárójelben szereplő utalásokat is.
Akinek jó a lelki erőnléte, az másként hordja az élet terheit, és tud
segíteni másoknak is. De Isten igéje segít el minket igaz hitre és
üdvösségre is (Lk 8,12!). Az erre és az ezt kísérő-követő csendes,
szabad imádkozásra szánt idő nem eltékozolt fáradozás, hanem sokszorosan
kamatozik. Itt és az örökkévalóságban is.Ezért az idős János apostol jókívánságával ajánlom ezeket a
gondolatokat minden kedves olvasónak: „Szeretett testvérem, kívánom,
hogy mindenben olyan jó dolgod legyen, és olyan egészséges légy, amilyen
jó dolga van a lelkednek." (3Jn 2)
*******************************************
Aggódás helyett imádkozás
Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt... (Fil 4,6)
Istentől
kapott programunk: ne aggódjatok, hanem imádkozzatok!
Nem
tudjuk, mit hoz a jövő, és olyan sok rosszat kellett már tapasztalnunk.
Ez könnyen aggodalmaskodóvá tesz. Erre gyógyszer a hittel elmondott
imádság.
Az aggodalmaskodás gyökere a
hitetlenség, az imádkozás tápláló gyökere az Istenbe vetett bizalom. Az
aggodalmaskodás elszívja az energiáinkat, az imádkozás megsokszorozza
és mozgósítja azt. Az aggodalmaskodó ember csőlátásban szenved: csak a
lehetséges bajokat és nehézségeket látja. Az imádkozónak tágas a
horizontja: a láthatatlanokat is komolyan veszi. Az aggodalmaskodó úgy
véli, van oka félni. Az imádkozó meg van győződve arról, hogy van oka
nem félni. Az aggodalmaskodó csak az ellenségre és önmagára szokott
nézni, ezért gyakran eleve lemond a győzelemről. Az imádkozó Istenre
figyel, és szent kíváncsisággal várja: ebben a helyzetben hogyan mutatja
meg majd hatalmát és szeretetét. Az aggodalmaskodó a holnap gondját is
hordozni akarja. Az imádkozó a ma terheit és feladatait viszi, és azokat
sem egyedül.
Nem az aggodalmaskodó áll a valóság talaján, mert ő
az elképzelt bajok világában él, ahol egyedül érzi magát. Az imádkozó
ember áll a valóság talaján, mert miközben számol a látható tényekkel,
számol a mindenség Urával is, és számít rá.
Mit jelent imádkozni?
Jézus tanítása szerint: kiönteni a szívünket Istennek, ahogyan egy
kisgyermek az apjának, akiről tudja, hogy szereti és bármit képes
megtenni érte. Szánjunk időt erre mindennap!
Istennel járni, lakozni, Szent élettel illatozni, Igaz hitben nem habozni:
Jézus Krisztus, taníts, Taníts imádkozni!
"Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten. Magasztalnak a népek...(Zsolt 46,11)
Ezekben a napokban nagyon sok tennivalónk van, a legtöbb ember készül karácsonyra. De hogyan? Tervezni és szervezni kell, pénzt és időt beosztani, munka után zsúfolt üzletekben vásárolni... Aztán mire megérkezünk az ünnephez, elfogy az erő, kiürül a pénztárca, kimerülten próbálunk illedelmesen viselkedni, és sokan el is feledkeznek arról, hogy karácsony az Úr Jézus Krisztus születésnapja.
Ebben a hangos, kapkodó időben Isten különös szeretettel figyelmeztet: csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok Isten! S aki elolvassa az egész zsoltárt, megtudja belőle, hogy
a. Isten az üdvtörténet Ura. Neki szép terve van ezzel a világgal. A gonoszság erői próbálják ezt meghiúsítani, de éppen karácsony csodája mutatja: Isten Jézus Krisztus személyében utánunk jött, hogy segítsen rajtunk.
b. Isten a történelem Ura is. Sokszor úgy tűnik, hogy a pénz, a hatalom, a hazugság diadalmaskodik, de mi tudjuk, hogy a kormány Isten kezében van.
c. És Isten a mi személyes életünk Ura is. Ő a mi erős várunk, biztos oltalmunk. Aki ismeri őt és bízik benne, annak minden körülmények közt békessége van. Őt megismerni ebben a csendben lehet.
Legyenek hát csendes adventi estéink, akár egyedül, akár családban élünk, amikor ha röviden is, de magasztaljuk őt, figyeljünk igéjére, lássuk meg nagy tetteit - köztük azt is, hogy karácsonykor Jézusban egészen közel jött hozzánk Isten!
Készüljünk karácsonyra másként, mint a világ! Az Isten előtti csendben az is hallható lesz, amit a lármában és rohanásban nem hall meg az ember. Így közelebb kerülünk Istenhez, egymáshoz és önmagunkhoz is.
"Csak légy egy kissé áldott csendben: Magadban békességre lelsz, Az Úr-rendelte kegyelemben Örök, bölcs célnak megfelelsz!"
„Bizony, hamar eljövök." Ámen. Jöjj, Uram Jézus! (Jel 22,20)
A karácsony előtti négy hetet adventi időszaknak szokták nevezni. Ez a szó az adventus Domini latin kifejezésből jön, ami ezt jelenti: az Úr eljövetele, és Jézus Krisztusnak a történelem végén bekövetkező második eljövetelére utal.
Bod Péter, a 18. században Erdélyben élt tudós református lelkész és irodalomtörténész ezt írja: A mi Urunk Jézus Krisztusnak négy adventusa, eljövetele van:
midőn testben megjelent,
midőn a szívbe beszáll és az embert megtéríti,
midőn halála óráján elmégyen az emberhez, és
midőn eljő az utolsó ítéletre.
Advent idején jó ezeken elgondolkodnunk. Az első megtörtént, minden Jézus eljöveteléről szóló ígéret pontosan beteljesedett karácsonykor. Jézus elvégezte a megváltás munkáját, és megígérte, hogy visszajön majd ítéletre.
Egy ember szívébe akkor száll be ő, amikor az illető rádöbben, hogy gyakorlatilag Jézus nélkül élt, és ez maga a halál. Nem akar tovább így maradni, s átadja az uralmat élete felett Jézusnak. Tőle kér bocsánatot a múltjára, rábízza a jövőjét, s neki akar engedelmeskedni a jelenben.
Halálunk órája mindnyájunknak eljön, s addig van módunk arra, hogy Jézussal összekössük az életünket. Ha ez megtörtént, magához vesz a mennyei dicsőségbe, ha azonban ez az óra nélküle, a benne való hit nélkül ér, az örök kárhozat következik.
És mi most ebben a világkorszakban várjuk, hogy egyszer hirtelen megjelenik majd a mi Urunk ítélni élőket és holtakat, véget ér a történelem mostani szakasza, s elkezdődik egy új világ, aminek már nem lesz vége.
Jó, ha meghányjuk-vetjük ezzel kapcsolatos gondolatainkat, és Istentől kérünk világosságot, hogy tisztán lássunk, és idejében rendezzük, amit kell. Advent: https://www.youtube.com/watch?v=sPxZVIuNZdA
"Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva
egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak.
"(1Tim 6,10)
Mi a pénz? A gazdasági életben általános értékmérőként és csereeszközként használt érme vagy bankjegy.
Tehát a pénz eszköz. Amíg eszköz, addig kénytelen engedelmesen
szolgálni nekünk. Mihelyt céllá válik, kénytelenek vagyunk engedelmesen
szolgálni neki. Ezért írja Pál apostol: „Akik pedig meg akarnak
gazdagodni..., sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az
embereket pusztulásba és romlásba döntik." Ha bálvánnyá válik, elszakít
Istentől, mert „nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak" (Mt 6,24).
A másik fontos igazság: érme, tehát csak neki tulajdonított értéke van.
S ha ezt többé nem ismerjük el, nem ér semmit önmagában, ki lehet
dobni. Ezért is fontos azokra az értékekre is figyelnünk, amelyek
önmagukban is megállnak, mégpedig minden időben. A szeretetnek,
hűségnek, áldozatnak, igazságnak önmagában van értéke. Nem beszélve az
Istennel való közösségről, ami magát az életet jelenti a hívőnek. Erre
mondta Jézus: az ember életét nem a vagyon tartja meg, hanem ha Istenben
gazdag; (Lk 12,15.21). Hol a pénz helye? Nem a szívünkbe zárva, nem
a markunkban szorongatva, hanem a zsebünkben, hogy ha szükség van rá,
elköltsük. így marad eszköz. Mondd meg, mire költöd el, s megmondom, ki
vagy.
A Biblia szerint nem a pénz rossz önmagában, hanem a pénz
szerelme. A pénz lehet áldott eszköz Isten kezében is. De akinek már az
lesz a célja, hogy minél több legyen belőle, annak a fejére nő, s az
ilyen ember nem tudja többé teljes szívéből szeretni Istent. Aki viszont
teljes szívéből őt szereti, és felebarátját is úgy, mint önmagát, az
mindig tudni fogja, mit kell tennie a pénzével, akár kevés az, akár sok.
"Az Úr Lelke van énrajtam,... hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek;... a szabadulást hirdessem a foglyoknak... "(Lk 4,18)
A zsinagógákban minden férfi felolvashatott a Szentírásból, ha akart.
Egyik alkalommal Jézus Názáretben, ahol felnőtt, az Ézsaiás könyve 61.
részéből a fenti igét olvasta, és azt mondta, hogy ez benne teljesedett
be.
Mit jelent az, hogy a
szegényeknek evangéliumot (jó hírt) hozott? Kik azok a lélekben
szegények, akikről beszél? Akik tudják, hogy semmi érdemük nincs Isten
előtt, ami alapján nekik járna bármi jó Istentől. A farizeusok és
írástudók gazdagoknak tartották magukat, különbnek, többnek, mint az
átlag, mert sok vallási rendelkezést betartottak. Ennek alapján úgy
gondolták, Isten tartozik nekik. Azt képzelték, hogy ők önmagukban
igazak, és nincs szükségük megtérésre (Lk 15,7).
Jézus nagyon
elmarasztalta ezt a téves, önhitt vélekedést, és azt tanította, hogy
Isten előtt mindnyájan koldus szegények vagyunk. Aki ezt tudja és
vállalja, azt Isten az ő ingyen kegyelméből megajándékozza mindazzal a
lelki értékkel, amire szüksége van. Ez az evangélium, a jó hír, amit
Jézus meghirdetett. Megajándékozni viszont csak azt lehet, aki tudja,
hogy rászorul, és tartja a kezét.
A foglyoknak és
megkötözötteknek pedig szabadságot hozott Jézus. Aki alaposan ismeri az
embereket, tudja, hogy milyen sok félelem, sérelem, kényszergondolat,
szenvedély, indulat, babonaság kötöz meg sokakat. És nem bírunk
szabadulni ezektől. Isten szavára azonban lehullanak ezek a bilincsek,
és a Krisztusban való hit elsegít az „Isten gyermekeinek szabadságára".
Így a hívő megszabadul ezektől, és felszabadul Isten boldog
szolgálatára. Tudja és gyakorolja, hogy „minden szabad, de nem minden
használ" (1Kor 10,23).
Megajándékozhat engem Isten? Mitől kell megszabadulnom?
"A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák őt. "(Lk 15,1)
Ezt a két csoportot mindig meg lehetett találni Jézus mellett:
vámszedők és bűnösök, farizeusok és írástudók. Egymással nem elegyedtek,
mert az utóbbiak mélyen megvetették az előbbieket. A vámszedők és
bünösök igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák. A farizeusok zúgolódtak
ellene és bírálták: „Ez (!) bűnösöket fogad magához."
A bűnösök nem voltak megelégedve magukkal, közelebb akartak kerülni
Jézushoz, tőle reméltek segítséget ahhoz, hogy megváltozzanak. A
farizeusok nem voltak megelégedve Jézussal és a bűnösökkel. A vámszedők
tudták, hogy bűnösök. A farizeusok úgy tudták, hogy igazak. A vámszedők
vállalták, a farizeusok leplezték a bűneiket.
Kin lehet
segíteni? Gyógyítani csak azt lehet, aki elismeri, hogy beteg, és
gyógyulni akar. Ezért mondta Jézus: „Nem az egészségeseknek van
szükségük orvosra, hanem a betegeknek... nem azért jöttem, hogy az
igazakat hívjam, hanem a bűnösöket." (Mt 9,12-13)
Jézus egyik
példázatában egy farizeus így imádkozott a templomban: köszönöm, hogy
különb vagyok, mint a többiek. Ugyanott egy vámszedő így szólt: Isten,
légy irgalmas nékem, bűnösnek! Melyik változott meg utána? Jézus ezt
mondta: a vámszedő megigazulva ment haza (Lk 18,14).
Mert aki
önmagával van tele, annak nem lehet adni semmit. Aki szabadulni akar a
bűneitől, az Jézustól kap a bűnei helyére igazságot, tisztaságot,
békességet, reménységet. Jövője csak annak van, aki változni akar Az
öntelt ember fejlődésképtelen.
Mi melyik csoportba tartozunk?
Mi akarunk változni, vagy a körülöttünk élőket és Jézust szeretnénk
megváltoztatni? Nem rejtegetünk-e bűnöket szép látszatok mögött? Jézust
azzal is vádolták, hogy a bűnösök barátja. Örülünk-e annak, hogy ez
igaz, és odatartozunk-e az ő baráti köréhez? „Ti barátaim vagytok, ha
azt teszitek, amit én parancsolok nektek." (Jn 15,14)
"Kergesd el ezt a szolgálót a fiával együtt... "(1Móz 21,10)
Ábrahámnak és Sárának sokáig nem született gyermeke. Ekkor úgy
segítettek magukon, hogy a kor szokása szerint Sára szolgálója szült
gyermeket, s az az övéknek számított. Ez volt Izmael. Amikor azonban
nődögélt a gyermek, Sára nem tűrte tovább a háznál, és kérte férjét,
hogy küldje el anyjával együtt. Így is történt. Útközben
azonban elfogyott a vizük, Hágár nem látott semmi lehetőséget az
életben maradásra, és letette gyermekét egy bokor alá, várva halálukat.
Isten azonban megmentette őket.
Van tehát egy gyermek, akit
elküld az apja, lemond róla az anyja, de Isten végtelen szeretettel
gondjaiba veszi. Ma az apára figyeljünk!
Izmaelnek tehát volt
is apja, meg nem is. Enni, inni adott a gyermeknek, de éppen egy
kritikus helyzetben nem lehetett rá számítani. Sok ilyen apátlan árva
van ma is, akiknek az apjuk nem a másvilágra költözött el, hanem egy
másik asszonyhoz, vagy otthon van, de egy világ választja el
gyermekétől. Pedig az a gyermek talán nem bánná, ha kisebb kenyeret
kapna, csak lenne megszólítható, vidám apja.
Itt azonban
többről van szó: Ábrahám hitetlen volt Istennel szemben, amikor
hallgatott a feleségére, és a kor szokása szerint cselekedett. Neki az
isteni ígérethez kellett volna ragaszkodnia, nem a világ szerint
eljárni. Nem is sejtjük, milyen sokat szenvednek gyermekeink a szülők
hitetlensége miatt!
Milyen szülők vagyunk? S ha nincsenek is
vér szerinti gyermekeink, hogyan viszonyulunk a fiatalokhoz? Nem
küldjük-e el sokszor a gyerekeket, mert alkalmatlan, hogy jönnek?
Fordulhatnak-e bármikor hozzánk? Érdemes-e ezt tenniük? Vannak-e
őszinte, becsületes, használható válaszaink a kérdéseikre? Készek
vagyunk-e elfogadni őket olyanoknak, amilyenek? Készek vagyunk-e
visszafogadni őket, ha eltávolodtak? Kapnak-e valódi szeretetet, lelki
felkészítést is, vagy csak élelmet és ruhát? Szeretnénk-e, ha úgy
viszonyulnának hozzánk, mint ahogyan mi a mennyei Atyánkhoz?
"...gyakorold magad a kegyességben..., a kegyesség pedig mindenre hasznos... "(1Tim 4,7-8)
Mi a kegyesség vagy más szóval istenfélelem? Az itt szereplő görög szó
alapjelentése ez: helyet adni valakinek, akit tisztelünk. Ülök egy
váróhelyiségben, bejön édesapám, azonnal felállok és átadom neki a
helyet. Elhatároztam valamit, de meghallom egy tapasztaltabb ember
véleményét, és megváltoztatom a
tervemet, helytadok az ő látásának. Ez nem kötelező, de saját érdekemben
hallgatok rá, mert tisztelem és bízom benne.
Jelenti a szó ezt
is: valakit előreengedni és követni. A kegyesség az Isten iránti
tisztelet és bizalom ötvözete. Életemben az első hely az övé, az ő
szava, igéje a döntő, tőle függök teljesen. Nem kényszerből, hanem
meggyőződésből. Ahogyan Jézus vallotta: azért jöttem, hogy annak
akaratát cselekedjem, aki elküldött engem.
A kegyesség tehát
nem kegyeskedés (mint ahogyan az okosság nem okoskodás), az istenfélelem
pedig nem az Istentől való rettegés, de nem is bizonyos vallásos
kötelességek teljesítése, hanem bensőséges, gazdag szeretetkapcsolat az
élő Istennel.
Mint minden számunkra fontos kapcsolatot, ezt is
ápolni kell, erre vonatkozik mai igénk. Aki leszállt a maga trónjáról,
és végleg átadta az első helyet Istennek, s aki tudja, hogy Isten mindig
csak jót akar neki, az kérdezi őt kicsi és sorsdöntő dolgokban
egyaránt, szenvedélyesen tudakozza és örömmel cselekszi az ő akaratát.
Szívesen tölt időt vele, meggyőződéssel ajánlja ezt az életet másoknak
is - egyszóval gyakorolja a kegyességet. Nemcsak vasárnap és hívők
között, hanem mindig.
Ebben az életben erő van, a Biblia ír a
kegyesség erejéről. Isten ereje árad az ilyen emberek életébe, s rajtuk
keresztül a környezetükbe is. Isten jelenlétében élnek, s ez meglátszik
rajtuk.
"Ezután Jósáfát Jeruzsálemben maradt. De újra meg újra kiment a nép közé,... és megtérítette őket őseik Istenéhez, az Úrhoz."-(2Krón 19,1-7)
Jósáfát épségben tért vissza Jeruzsálembe. Isten nagy csodája volt ez, ő mentette meg az életét. És mi fogadja? Eléje ment Jéhú próféta, és ezt mondta: az istentelennek kellett segítened? Nagyon haragszik rád az Úr! Úgy, mint Nátán Dávidnak, szemébe mondja bűnét. Szép kis fogadtatás a nagy sokk után.
Jósáfát azonban nem sértődik meg, nem csukatja börtönbe a prófétát, mint sokan mások, hanem hálás. Miért? Azért, hogy Isten újra szól hozzá. Az után, hogy nem hallgatott az igére, Isten nem mondott le róla. Még, ha ítéletes igét küld is, de emögött is az ő el nem fogyó szeretete van. Legyen áldott érte!
Minden hívő ember tudja, milyen nagy ajándék, ha Isten személyesen beszél velünk. Ő megsebez, de be is kötöz. Bűneinket leleplező szavaiban benne van a bocsánat ígérete is.
Mit tesz Jósáfát? Egy ideig Jeruzsálemben marad. Csend következik. Magába száll, kiértékeli a múltat, emészti Isten üzenetét, amit a próféta mondott, lelkileg rendbe szedi magát. A Biblia gyakran így írja: az Úr előtt áll. Mindnyájunknak nagy szükségünk van erre. Hadd dolgozzék az ige bennünk, hadd menjen mélyre, amit hallottunk, hadd kerüljön Isten világosságába minden tettünk, jók és rosszak egyaránt!
Utána azonban kiment a nép közé, és megtérítette őket az Úrhoz. Uralkodása elején egy kis csapat bejárta az országot, és megismertette az emberekkel a Bibliát. Azóta sok minden történt, és ellaposodott a hitélet. Most újra indul ő maga is, mert az ország jövője a nép lelkiállapotától függ. Hisszük-e, hogy ez ma is így van?
És nemcsak hitébresztés történik, hanem utána bírákat rendel, akik tanítják az embereket, hogy új erkölcsiség is fakadjon a hitbeli megújulásból.
Isten gyermeke is eltévelyedhet, mint Jósáfát. De Isten ad lehetőséget új kezdésre.
"Ne félj, és ne rettegj..., mert veletek lesz az Úr!" (2Krón 20,13-19)
Elhangzott Jósáfát király imádsága, a nagy gyülekezet csendben áll és vár. Mire? Az ellenség rohamosan közeledik. Nem kellene most már tenni valamit? Mégis mit? Akármit, de cselekedni kell. - Mi a hit magatartása?
„...a júdaiak valamennyien ott álltak az Úr színe előtt gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal együtt." És várták, hogy Isten válaszol az imádságra. Mert ő hallotta azt, és ő fogja megmondani, mit tegyenek most. Nem akármit akarnak tenni, csak amit az Úr mond. - Ez hiányzik sokszor a mi életünkből. A beteges tevékenység és a tétova semmittevés közt hányódik sok ember élete. Nem szánunk időt arra, hogy Isten előtt állva megértsük az ő tanácsát, világosságába kerülve helyesen értékeljük a magunk szerepét, s merjük kivárni, míg ő indít valamire. A hit mindezt vállalja.
Ezt érdemes vállalni, mert a csendben megszólalt valaki, és elmondta Isten válaszát: „Ne féljetek, ez nem a ti háborútok, hanem Istené. Nem kell harcolnotok, csak nézzétek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr!" Ilyen is van. Meg olyan is, hogy harcba küld és győzelemre segít, máskor csak nézzük az Úr szabadítását. A legnagyobb szabadításokat egyedül szokta elvégezni az Úr. A Golgotán is egyedül győzött.
Ezt hallva a király is, a nép is „arccal a földig hajolt", és dicsőítették az Urat.
Ez a hit magatartása: tud várni Isten szavára, képes meghallani és megérteni azt, elhiszi, hogy valóban ő szólt, s amit mondott, igaz. Annyira komolyan veszi Isten ígéretét, mintha már be is következett volna, és hálát ad érte, dicsőíti Istent.
Aki az ellenségre néz, az fél. Aki a mindenható Istenre, az bízik benne. Tőle vár segítséget, és neki köszöni meg azt. Ez nem felelőtlen tétlenség, hanem felelős engedelmesség. Cselekszik, de csak azt, amit Isten parancsol neki.
"Mert nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad... csak rád tekintünk." (2Krón 20,5-12)
Az ellenség tehát közeledik, védekezésre nincs se idő, se mód. Mit tesz ilyenkor egy felelős vezető és a nép? A nép összegyülekezett a jeruzsálemi templomba, a király pedig mindenki füle hallatára elmondott ott egy megrendítő imádságot. Mert sem a hívő hite, sem imaélete nem magánügy. Ebben az esetben a legteljesebb mértékben közügy volt. Ez nem mutatvány, nem zavarában tesz valami rendkívülit, hanem mindig így szokta. Beszélget mennyei Atyjával. Ha öröme van, akkor is, ha bánat éri, akkor is, jóban, rosszban - mindig. Kinek vallja Istent? „Te vagy Isten a mennyben, aki uralkodsz a népek minden királyságán! A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled szemben." Aztán emlékezik Isten nagy tetteire és igéreteire, s máris biztos talajt érez a lába alatt. Kinek látja az ellenséget? Onnan akarják kiűzni Jósáfát népét, ahova Isten helyezte őket. Tehát így Istennel kerültek szembe. Akkor pedig nem nekik kell legyőzniük őket, ez az Úr harca. Máris oldódik a szív szorongása, s egyre nagyobb kíváncsisággal várja, mit fog cselekedni Isten. És kinek látja önmagát? „...nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben. Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk." Az igazi imádság ilyen őszinte. Jézus így tanított erről a hegyi beszédben: úgy imádkozzatok, ahogyan a kisgyerek beszél apjához, akiben bízik, és akiről tudja, hogy szereti őt! Ilyen természetes-e számunkra az imádság, hogy nemcsak baj esetén, hanem folyamatosan kapcsolatban vagyunk Istennel? Hisszük-e, hogy a ma is cselekvő Úr, aki ki tud szabadítani emberileg reménytelen helyzetből is? Szoktunk-e imádkozni ilyen hittel népünkért? Gyakoroljuk saját hitünk erősítésére, hogy elsoroljuk hálával Isten tulajdonságait és nagy tetteit!
Ő ígérte: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem." (Zsolt 50,15)
"Történt ezek után, hogy hadba vonultak Jósáfát ellen a móábiak és az ammóniak... "(2Krón 20,1-4)
Ez derült égből villámcsapás volt. A felderítők hozták a vészhírt, ráadásul olyan közel járt az ellenség, hogy már felkészülni sem lehetett a védekezésre, nem beszélve a nagy túlerőről. Mit tesz most Jósáfát? „...megijedt Jósáfát, az Urat kezdte keresni, és böjtöt hirdetett egész Júdában." Milyen őszinte könyv a Biblia! Mennyivel szebb lenne, ha azt olvasnánk, hogy a hívők mindig bátrak és okosak, első nekifutásra mindent jól megoldanak stb. De nem ez a valóság. A valóság az, hogy ők is ismerik a félelmet, s képesek megijedni is, ha váratlanul valami szörnyű hírt hallanak. Csak nem állnak meg itt. Hanem ez a különös kifejezés így fordítható: a maga arcát az Úr arcára irányította. Először csak önmagára és népére nézett, s látta, milyen gyengék. Aztán az ellenségre, s látta, milyen erősek. De utána az Úrra nézett, mert látni akarta, hogy ő nemcsak még erősebb, hanem Mindenható. Csak az első válasza volt a rémület, a második már a bizalom.
Ez a hit győzelme. „Ha félek is, benned bízom" - írta Jósáfát egyik elődje, Dávid király. És most érik be a jó magvetés, a korábbi alapos igehirdetés gyümölcse: amikor felszólítja a népet böjtre és imádkozásra, az emberek értik, miről van szó. Nem esnek pánikba, nem kapkodnak szövetségesek után, tudják, hogy az élő Isten az ő hatalmas szövetségesük, s ha őt hívják segítségül, számíthatnak rá. De nagy dolog, ha egy közösségben ez természetes! A váratlanul támadó nehézségek mindig vizsgáztatják a hitünket.
Könnyű nyugodt időkben tisztelni az Urat, de merünk-e bízni benne, amikor hirtelen történik valami baj, s nyilvánvaló a tehetetlenségünk? Hisszük-e, hogy Istennek valóban minden lehetséges, az is, ami az embereknek lehetetlen?
Bármilyen sok tennivalónk van is, igyekszünk naponta néhány
alkalommal valamit enni és inni, mert csak így tudunk dolgozni, és csak
így maradunk életben. Persze az igazi az (lenne), ha mindig ugyanabban
az időben, nyugodtan tudunk (tudnánk) táplálkozni. Könnyen elfelejtjük
azonban, hogy az embernek lelke is van, s mivel a lélek nem követelőzik,
nem adunk neki táplálékot. Ezért lesz az emberi együttélés gyakran
olyan lelketlen, lélek nélküli.
