💥NEM ISMEREM a JÖVŐT, DE TUDOM KI TARTJA KEZÉBEN❣️

„De az Úr így szólt Mózeshez: ’Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből. A nép menjen ki, és gyűjtsön magának egy napra valót belőle. Így akarom próbára tenni, hogy parancsom szerint 
jár-e el.’”

Egész éjjel alig aludtam, aggodalmaimat csak felnagyította a sötétség. Amint az első napsugarak betekintettek az ablakon, imádkozni kezdtem. Kiöntöttem Istennek a szívemet, a lába elé tettem mindent, ami foglalkoztatott.

Imádságomban felfigyeltem valamiféle ismétlődésre. Bármiről beszéltem, bármit osztottam meg Istennel, mindennek a hátterében ugyanaz állt: félelem, hogy hiányt fogok szenvedni valamiben.

Megváltoztak a körülmények, a jövő már nem volt olyan szilárd, mint valaha. Éreztem, hogy Isten arra biztat, hagyjam abba a rettegést, és bízzam rá az ismeretlent, amitől félek. Halk suttogást hallottam a lelkemben: 

„Én egyedül gondoskodom rólad”.

Behunyt szemmel, a könnyeimmel küzdve bólintottam. „Igen, Uram, Te vagy a Gondviselőm. 

Bocsásd meg, hogy kételkedtem gondoskodásodban. Békédet keresem, kérlek, vedd el tőlem a szívembe markoló félelmet. Nem tudom, mit tartogat a jövő, de tudom, hogy a jövőt Te tartod kezedben. Ámen.” 

Kinyitottam a szemem, és éreztem, hogy Jézus arra hív, foglalkozzam még egy darabig az Ő igéjével. Elővettem a telefonomat, rákattintottam az alkalmazásra, ahol a napi elmélkedéseket szoktam elolvasni. Pár másodperc múlva sírni kezdtem, mert az elmélkedés, amit megnyitottam, mintha pár perccel azelőtti imám visszhangja lett volna. 

A megélhetés miatti félelmekről szólt, arról, amiről beszéltem Istennek. Szinte szóról szóra úgy fogalmazott, mint én korábban. Isten figyelt kiáltásomra, és azonnal vissza akarta igazolni, hogy hallott engem.

Az elmélkedés alapja mai alapigénk volt a Kivonulás Könyvéből. Isten csodálatos módon gondoskodott népéről. Az volt a célja, hogy ezzel közelebb vonja őket magához, mert arra voltak kényszerítve, hogy napi szinten rábízzák magukat a gondoskodására.

Az elmélkedés szerint Izrael népe mindenfelé tekintgetett segítségért, csak épp felfelé nem. 

Az egyiptomiak rabszolgái voltak, és miután Isten felszabadította őket, minden szükségleteikben csak Rá támaszkodhattak. Testükben már szabadok voltak, de gondolatban még fogva tartotta őket régi szokásuk, hogy emberektől és dolgoktól várják megélhetésük biztosítását.

Belegondoltam, én hova fordulok, és bizony, ez az irány sem felfelé mutatott. A munkámhoz fordultam. A férjemhez. A csekkfüzetemhez. A megtakarításaimhoz. Céljaimhoz és álmaimhoz. 

Kapcsolataimhoz. De most megváltozott minden, és Isten azt akarja, hogy Hozzá forduljak.

Kicsit tovább ezt olvastam a Kiv 16,8-ban: „Mózes azután így folytatta: ’Ma este az Úr húst ad nektek enni és holnap reggel kenyeret, hogy jóllakjatok. Az Úr ugyanis hallja, hogy ellene zúgolódtok. 

Mi vagyunk mi? Zúgolódástok nem ellenünk irányul, hanem az Úr ellen’.”

Hát igen. Én is zúgolódtam. Megosztottam másokkal a gondjaimat. Rá kellett jönnöm, hogy nemcsak Gondviselőmnek panaszkodtam, hanem Rá is. Arra, aki mindig gondoskodott rólam a múltban, és aki ezt teszi a jövőben is, még ha én nem is látom előre, hogyan.

Miután elolvastam az elmélkedést, és megköszöntem Istennek, hogy figyelmeztetett, hogy Ő az, aki gondoskodik rólam, béke öntötte el a szívemet. Elismertem, hogy szükségem van Istenre, Ő számomra Jehova-Jireh, és ettől megkönnyebbültem, a perspektíva előttem megváltozott.

Talán továbbra sem tudom, mit tartogat a jövő, de tudom, Ki tartja a jövőmet. 
Ő tartja kezében a tiédet is.

Uram, aggódó és kétkedő gondolataim foglya vagyok, bocsánatodat kérem ezért. Segíts örökre megjegyeznem, hogy Te gondoskodsz minden szükségletemről: testiekről, szellemiekről, érzelmiekről. Segíts felismernem, hogyan hullatsz mannát minden nap, add, hogy teljesen Rád tudjam bízni a jövőt. Jézus nevében, Ámen.

Kérhetünk lehetetlent Istentől

„Előtted megyek, a rögös utat elegyengetem, az ércajtókat betöröm, és a vaszárakat leverem. Neked adom az elrejtett kincseket, és a rejtekhelyek gazdagságát, hogy megtudd: Én vagyok az Úr, Izrael Istene, aki neveden szólítalak.” Iz 45,2-3

Néhány évvel ezelőtt a fiatalabbik húgom mellett ültem, s hallgattam, ahogy elutasítja Istenről alkotott nézeteimet. Ő szabad szellemű, mondta, ami nem egyeztethető össze holmi hagyományos vallásossággal.

„Az jó, válaszoltam kedvesen, mert én sem vagyok vallásos.”

Vágott egy grimaszt, mintha azt várná, hogy ránk szakad a mennyezet. „Már hogyne volnál vallásos!”

Hátradőltem a fotelben, behunytam a szemem, élvezve a napsugarakat, s nyugodtan feleltem:
„Nem, nem vagyok.”

Hagytam, hogy eméssze a kijelentésemet, nem akartam tisztázni, ha nem kérdez rá.
Persze, hogy tovább kérdezett.

Elmagyaráztam neki, hogy én Istent követem, nem holmi lefektetett szabályokat. Szenvedélyesen kutatom a Biblia igazságait – Isten tanítását -, és hagyom, hogy ezek átjárják a lelkemet. Nem saját érzéseim szerint értékelem a világot, az életet.
Isten Igéjének fényében ítélek meg minden érzésemet, tapasztalatomat.

Megtapasztaltam, hogyan igyekszik Isten meggyőzni Jelenlétének valóságáról, hogyan hív, hogy közönyösségemet váltsam élő hitre. De döntenem kellett, hogy lássam Istent. Hogy halljam Istent. Hogy minden erőmmel kövessem Istent.

Megfogtam húgom kezét, és azt mondtam, imádkozni fogok azért, hogy Isten megmutassa neki magát, érintse meg úgy, hogy ne tudjon ellenállni.

Ugorjunk hat évet. A húgom belép egyetemi tanára szobájába, és a polcon megpillantja egyik könyvemet. Szerintem nem hitte, hogy valaki is olvassa a munkáimat.
De ott volt a könyv. Ez megérintette.

Hazatérve körülnézett a blogomon, és rátalált a hitvallásomra. Ez is megérintette.
Egy ige különösen, olyannyira, hogy kezdte komolyan megfontolni Isten létének lehetőségét.

Pár nap múlva elment, és hátul a nyakára feltetováltatta a Jeremiás 29, 11-et.
Aztán hívogatni kezdett, hogy beszélgetni akar. Az életről. A tetoválásokról. Istenről.

Pár héttel később a repülőtéren imádkoztam drága testvéremért, aki pár perce felhívott, és kérte, hogy imádkozzam érte. Felhívott. Hogy imádkozzam érte.
Ez Jézusunk csodája. Ő a lehetetlen dolgok Istene.

Nem tudom, mi lenne, ha gyakrabban mernénk lehetetlen dolgokért imádkozni. Kipróbálom. Velem tartasz?

Uram, használj ma engem, hogy megérintsem valakinek a szívét. Hogy a közönyösséget élő hit váltsa fel benne.
Vezess, Uram, követni akarlak. Jézus nevében, Ámen.

forrás: Lysa TerKeurst Encouragement for today, 2012.06.07.www.proverbs31.org

Csendes Percek Istennel- A hála mindent megváltoztat…

,,Minden körülmény között hálát adjatok…,,- (1 Thessz. 5:18, angol fordítás)

Pál írta a thesszalonikai levelet. A vers olvasásakor talán arra gondolunk, milyen szépen csengő szavak is ezek. Majd felületesen hálát adunk a mindennapjainkért és folytatjuk a napi rutinunkat.
A valóságban azonban nagyon kevesen tudjuk igazán észrevenni és hálásan megköszönni a bennünket körülvevő áldásokat.

Ha megfigyeljük, a Biblia nem azt parancsolja, hogy érezzük magunkat hálásnak minden körülményben, hanem arra utasít, hogy “adjunk hálát minden körülmény között.” Amikor egy nehéz élethelyzetben elkezdem Istent dicsőíteni, -még akkor is, ha semmi kedvem sincs hozzá-, sok esetben egy fátyol hull le a szememről, és Isten dicsősége ragyog fel előttem. Olyan ez, mint amikor gyémánt csillog a fekete bársonyon. A tragédiák zűrzavarában sok esetben egyáltalán nem látom ezt a dicsőséget, de akkor is áldhatom Istent az Ő jelenlétéért.

A hálaadás megváltoztatja a lencsét, amin keresztül életünk adott darabkáját szemléljük. Ilyenkor átértékeljük a nézőpontunkat az összetört álmok, kapcsolatok, a körülmények zűrzavara vagy a megválaszolatlan vágyaink ellenére. Amint Istent dicsőíted önmagáért és munkálkodásáért, akkor a figyelmed középpontjában Ő nagyobbá, a probléma pedig kisebbé változik, valamint az igazságról alkotott ismereted és érzésed közötti érzelmi űr szűkül, te pedig egy bensőségesebb kapcsolatba kerülsz Isteneddel.

A Zsoltárokban számtalan helyen Dávid lázad a körülményei miatt. (42. 57. 62. Zsoltár) A legtöbb esetben aztán a siránkozásai közepette elkezdi Istent dicsőíteni jelleméért és munkájáért. És tudod mi történik ekkor? Dávid hirtelen jobban kezdi érezni magát! Rádöbben, hogy nem is olyan borzasztó az élete. A nézőpontja középpontjában Isten egyre hatalmasabbá válik, a probléma pedig egyre kisebbé változik, és ekkor minden esetben meglátja Isten dicsőségét ragyogni az élethelyzetében.

Miről is van szó? Egy aprócska zsoltár keretében Dávid a depresszióból az ünneplésre vált át. Nem vár addig, míg Isten megváltoztatja a körülményeit, megoldotta problémáit, vagy kedélyesebbé tette őt, Dávid mindezek megtörténte előtt hálát adott Istennek. Drága barátnőm, amikor abbahagyjuk a panaszkodást, zsörtölődést, és elkezdjük Isten szeretetnyelvét, a hálaadást használni, a látószögünk is megváltozik. A magasztalás lencséjén keresztül fogjuk észrevenni a percekben elrejtőző dicsőséget, – olyan ragyogó pillanatokat, melyek mindig is ott voltak, csak rejtve maradtak zsörtölődő szemeink előtt.

Drága Uram! Magasztalom nagy nevedet. Annak ellenére, hogy nem mindig értem, mi miért történik az életemben, bízom a jóságodban, és megkapaszkodom abban a tudatban, hogy terved az életemre vonatkozóan reményteljes. Jézus nevében, Ámen

(forrás:Girlfriends in God, Daily devotionals, Sharon Jaynes, Gratitude changes things, Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2014 Used with permission,www.girlfriendsingod.com, )

Csendes percek Istennel- Ne félj, és ne rettegj

„Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz.”
- Józsué könyve 1:9

„Nem, Uram. Nekem ez nem megy. Én nem vagyok erős, bátor meg még inkább nem. És ha az lennék is, erőm akkor sem lenne véghezvinni azt, ami rám vár.” – és egyre csak küzdesz Istennel. Hiszen te próbáltad már nem egyszer, és egy idő után mindegyik nekifutásod kudarcba fulladt.

Próbáltál erős lenni, rendíthetetlen, mint a szikla, érzelmek nélküli, mint a sétányon lévő szobrok arca. Próbáltál harcolni másokkal, önmagaddal, és győzni. Próbáltál kiállni az igazért, a jóért, az értelmesért, és minden izmodat megfeszítve egyre csak küzdöttél, de mind hiába. Nem, te nem vagy erős. Te nem vagy érzések nélküli, te nem vagy hős. Egyedül.

És talán most jössz rá, hogy amit eddig a lényegnek gondoltál, talán nem is az. Hogy a lényeg nem a saját teljesítményeden, a saját erőlködéseiden, önmagadon, hanem Istenen van. Mert egyedül tényleg nem lehetsz soha elég erős. Lehet, hogy egy darabig megy. Lehet, hogy néhány kört le tudsz futni, talán még fel is néznek rád a többiek, és elismerően sóhajtanak: Micsoda teljesítmény! De a következő kör közepén már a padlón találod magad.

Lehet, hogy ideig-óráig sikerül palástolni, álarc alá rejteni az érzéseidet, a félelmet, fájdalmat, gyászt és csalódottságot, de ez nem tarthat örökké. Egyszer minden álarc lehull, és rájössz, egyedül nem tudsz bátorsággal szembenézni a történésekkel.

Egyedül nem. De Istennel minden lehetséges. Ő nem kéri, hogy állj meg a tomboló viharban mindenféle segítség nélkül. Nem kéri, hogy játszd a hőst, és hordozz minden terhet a saját válladon. Ő azt kéri, fogadd el a segítségét! Fogadd el a társaságát, engedd, hogy veled menjen az úton, és légy erős és bátor Vele!

Ne feledd, nem egyedül kell futnod a pályán a köröket. Isten veled van, bármerre is vigyen utad, és vele az lehetsz, aminek Ő megálmodott: hős, az Ő hőse!

 

Csendes percek Istennel-Szavainak ereje van

Az a próféta, aki álmot lát, csak mondja el a saját álmát. De aki tőlem veszi a szót, hát hirdesse hűségesen! Mi köze van a pelyvának a búzához? - mondja az Úr. Nem olyan-e szavam, mint a tűz? - mondja az Úr -, és mint a sziklát szétzúzó pöröly? -Jer, 23,28-29

„Szerinted mit tegyek, Glynnis?”
Két kezemmel átfogtam a kávés csészét, hátradőltem a székben, s egy korty után igyekeztem olyan pózt elfoglalni, ami bölcsességet áraszt.
Kívülről nézve nyugodt voltam és összeszedett…
Egyik lábamat átvetettem a másikon, s hátra dőlve merően barátnőmre néztem.
Belül viszont… ó, ott egészen más zajlott. Megszédített, hogy valaki a tanácsomat kéri. Mekkora öröm ez egy mindig-nekem-legyen-igazam beállítottságú lánynak! Összeszedtem a gondolataimat, mély levegőt vettem, és elkezdtem kiselőadásomat, mely bizonyára meg fogja változtatni az előttem ülő életét!
Reagálása alulmúlta várakozásaimat.
„Hmmm … jól van.” – Ennyit kaptam.

Napokon át kínzott a bizonytalanság. Újragondoltam mindazt, amit mondtam neki… Megbántottam volna valamivel? Vagy túlságosan lekezelő, esetleg ítélkező voltam? Minden mondatomat tudatosan építettem fel, nem értettem, hol hibáztam.
Hosszú éveken át azt szerettem volna, ha az emberek hozzám fordulnának kérdéseikkel. Ha elismernének. Ha mindenre meg lenne a válaszom. Mégis újra meg újra süket fülekre találtak a tanácsaim. Míg valaki más is nem tanácsolta nekik ugyanazt néhány nap múlva. Akkor igen, akkor azt ragyogó ötletnek vélték. Hát nem felháborító?

Jó ideje zavart már ez a reakció. De aztán rájöttem, hogy Isten ezzel is tanítani akar valamire. Fel akart fedni bennem egy attitűdöt, ami a cselekedeteimet mozgatta. Nem Isten Szavára, hanem saját szavaimra akartam fordítani mások figyelmét. Az én szavaim viszont nem alkalmasak arra, hogy formálják mások életét.

Fiatal keresztényként felfogtam az Ige jelentőségét. A bibliaolvasás életem központi részévé vált. De évekig rutinszerűen olvastam a Bibliát, nem vártam tőle életformáló gondolatokat. Azért olvastam, mert „jó keresztény” akartam lenni. Hitem hatalmasat lépett előre, mikor rájöttem, hogy Isten Igéjének ereje van, ha hiszem és aszerint cselekszem. Ereje van, mert maga az igazság. Hatalma van, mert a menny áll mögötte teljes súlyával.

Egyik első lecke, amire Isten megtanított, a Jakab 1,5-6-ban található, és arra vonatkozik, mennyire fontos, hogy ne kételkedjünk, mikor bölcsességért imádkozunk: „Ha valaki közületek bölcsességben szenved hiányt, kérje Istentől, aki szívesen ad mindenkinek, anélkül, hogy a szemére vetné, s meg is kapja, csak hittel kérje, egy csöppet sem kételkedve. Mert aki kételkedik, hasonlít a tenger hullámaihoz, amelyeket felkorbácsol és ide-oda vet a szél.”

Rájöttem, hogy én mindig kételkedtem. Egy nap elhatároztam, hogy szaván fogom Istent, és nem kételkedem abban, hogy megadja a bölcsességet, amiért imádkozom. Mikor iránymutatást kértem, bíztam abban, hogy megérzésem Isten válasza – mindaddig, míg nincs ellentétben az Igével. Minél inkább leküzdöttem a kételkedést, annál biztosabb voltam abban, hogy Isten szól hozzám. És annál inkább észrevettem Isten működését az életemben. Isten Igéjének ereje gyökeresen átalakította az életemet attól kezdve, hogy eldöntöttem, hinni fogok benne, és aszerint cselekszem. És bár még mindig szeretem, ha az emberek hozzám fordulnak tanácsért, már nem az a fontos, hogy az én szavaimat fogadják el, hanem hogy Isten Igéjére irányítsam a tekintetüket. És a válasz mindig kihat az illető életére.

Mennyei Atyám, Te vagy az igaz hatalom és bölcsesség forrása. Bocsásd meg, hogy annyiszor magamban kerestem az erőt. Szeretnék olyan emberré válni, aki tükrözi Igéd életformáló és megújító erejét. Jézus nevében, Ámen.

Csendes percek Istennel: Törődik velem isten egyáltalán?

„Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!” Mt 10,29

Egyik barátnőm még kislány volt, mikor édesapja elhagyta őket. Emiatt állandó gondot okoz neki, hogy Istenre Atyaként tekintsen. Egy másik barátnőmnek rideg, kritikus apja volt. Évekbe telt, míg átérezte, hogy Isten feltétel nélkül szereti őt.

Ifjú keresztényként hálás voltam, hogy nekem nem volt bajom az édesapámmal. Igaz, nem volt keresztény, de hagyta, hogy édesanyánk vasárnaponként templomba vigyen minket. És bár sosem hallottam tőle, hogy „szeretlek”, és nem jött el az iskolai szerepléseimre, tudtam, hogy szeret a maga módján. Jó ember volt az édesapám, szorgalmas, és hűséges a családjához. De tény, hogy nem vett részt az életemben.

Ha valami bajom volt, édesanyámhoz fordultam. Ha történt velem valami, őt hívtam fel. Ha tanácsra volt szükségem, sejtheted, kihez fordultam. De ez így volt természetes.

Évekig meg voltam elégedve magammal, amiért ilyen simán elfogadom édesapám távolságtartó természetét. Tudtam jól, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna, és hálát adtam Istennek a boldog gyerekkoromért.

Annakidején sokan hozták szóba, olyanok is, akiknek szuper apukájuk volt, hogy saját földi (alapból bűnre hajló) édesapjuk miatt nehéz nekik Istenre apaként tekinteni. Nem akartam ezzel foglalkozni, de végül úgy döntöttem, megvizsgálom a kérdést. Rám is igaz lehet? Hiányzik valami az Istennel való kapcsolatomból?

Ahogy mélyebbre ástam, rájöttem, hogy bár biztos voltam Isten szeretetében, igazából nem bíztam abban, hogy ott van a nehéz pillanatokban. Közbelépne, ha bajba kerülnék? Vajon törődik velem Isten egyáltalán?

Minden felvetülő kérdés ugyanarra a zavaró igazságra mutatott rá: valójában, amúgy igazán, szívből, nem bízom Istenben. Hogy hiszek-e benne? Igen. Szeretem? Igen. De … bízom-e Benne? Szavak szintjén ment, de a szívem nem rezonált rá.

Ez a felfedezés sok apró gondra rávilágított, amit korábban nem tartottam figyelemre méltónak. Például, hogy nehezen tudok magamért imádkozni. Vagy hogy miért féltem annyira magamat és a gyermekeimet, és miért nem fordulok Isten bölcsességéhez tanácsért egy-egy döntés előtt.
Úgy tűnik, az én Istennel való bensőséges viszonyomnak is ártott a földi édesapámmal való kapcsolat. Nem tudom, milyen az, hogy van egy édesapám, akihez jóban-rosszban fordulhatok.
De meg akarom tanulni. Borzasztóan szerettem volna Istent tökéletes Apaként megismerni.
Így hát, bár eleinte idegenkedtem ettől, egy-két dolgon változtattam.

Szándékosan személyesebbé tettem az imádságot, néha „”Apának”, „Apukámnak” szólítottam Istent (Mk 14,36).
Döntések előtt, még ha kevésbé voltak jelentősek is, Istenhez fordultam tanácsért
(Jak 1,5).
Amikor kezdett eluralkodni rajtam a félelem, például repülőgépen, így szóltam magamban:

„Nem a pilótában bízom, nem a szerelőkben, akik összerakták a gépet, nem az időjárásban, hanem Benned, Uram!”
( Zsolt 91).

Hitem és bizalmam lassacskán növekedni kezdett. A kételkedő gondolatokat elkaptam (2Kor 10,5), és tudatosan lecseréltem arra, hogy Istenre segítségére mindig számítani lehet a bajban.
Mostani alapigénket is szívembe véstem:
„Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!” (Mt 10,29).

Évekbe telt áthuzalozni a gondolkodásomat azzal az igazsággal, hogy Isten képes és akar is az én mennyei édesapám lenni. Az igazat megvallva, még mindig dolgozom rajta.

Mikor visszacsúszom a független döntések útjára, újra meg újra oda kell állnom az igazság mellé: van egy Mennyei Édesapám, aki az én hősöm, bajnokom, védelmezőm és bizalmasom akar lenni – csak hagynom kell.

Mennyei Atyám, te mindenben tökéletes vagy. Igéd szerint szerető apa vagy, és én így szeretnék tekinteni Rád. Csak te ismered igazán, milyen hiányosságok jellemzik tökéletlen tudásomat Rólad. Kérlek, mutass rá ezekre, segíts dolgoznom rajtuk. Jézus nevében, Ámen.

Forrás: Csendes percek Istennel

Glynnis Whitwer: Does God Even Care About Me?, Encouragement for today, 2018.06.15.

https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/06/15/does-god-even-care-about-me, kép:pinterest.com, fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu

Csendes Percek Istennel: “Az idő mindent begyógyít!”

“Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat – így szól az ÚR.”
(Jeremiás 30,17)

Sokan mondják, hogy “Az idő mindent begyógyít!”

Engem is sokan vigasztaltak ezzel az igazságnak hitt mondattal., aztán rájöttem, hogy ez nem igaz. Az idő csak elhalványítja az emlékeket, a sebeket és sérüléseket. Aztán ha találkozol azzal az emberrel, aki nagyon mélyen megbántott, akkor, vagy minden megelevenedik benned, vagy egy nehezteléssel teli közömbösség lesz úrrá szívedben, ami annak a jele, hogy az a seb, még mindig ott van a szíveden. Legyen az akár kisebb, mint volt, de ott van. 

Ott is lesz addig, míg Jézus be nem gyógyítja, mert sebeket begyógyítani, sérüléseket bekötözni egyedül Ő tud. 

Mindig elszomorodom, amikor az emberek a 20 és 30 évvel ezelőtti sebeikről úgy beszélnek, mintha ma történtek volna. Hordozzák, és alkalomadtán felemlegetik. Szavaikban pedig, olyan súlyos indulatok vannak, hogy rendesen csap egyet a hallgatón. 

Több figyelmet kellene fordítanunk imádságainkban arra, hogy sebeinket az Úr Jézus elé vigyük! Mert Ő azért jött, hogy bekötözze és meggyógyítsa azokat.
Ha Ő kezeli sebeinket, akkor ha azokra visszagondolunk, megtelik szívünk hálával, és bármi történt, szeretettel tudunk visszaemlékezni arra az emberre, aki egyszer megbántott. 

De nem azzal a szeretettel, ami csak egy vallásos máz, egy elcsépelt közhely, hanem azzal, ami le tud hajolni a bántóhoz, de nem azzal a céllal, hogy bántson, hanem azzal, hogy szerető jobbját nyújtsa.
Akarj egészséges lenni! Vidd megsebzett szívedet Jézushoz! 

A lehetőséged meg van hozzá. Élj hát vele!

A szeretet himnusza, egy kicsit másképp

Ha olyan kiváló szónok vagyok, mint Kossuth Lajos, vagy Martin Luther Kinggel együtt hirdetem, hogy "van egy álmom", de szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint egy leomlott templomtorony megrepedt harangja.

Ha futurológusként, a jövő mérnökeként, vagy csalhatatlan közvélemény-kutatóként előre látom is a jövőt, szeretet pedig nincs bennem, olyan vagyok mint egy összelapított üres kólás doboz, amelyet unottan rúgnak tovább a kamaszok.

Ha akkora hitem van is, mint Assisi Ferencnek, Luther Mártonnak, és egy dunántúli parasztasszonynak együttvéve, de szeretet nincs bennem, olyanná lettem, mint a szél által cibált ördögszekér.
Ha önfeláldozóan támogatok is alapítványokat, vagy tizedet adok minden jövedelmemből, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint aki követ ad kenyér helyett és skorpiót hal helyett.
Ha két végén égetem is a gyertyát, hajnaltól késő estig robotolok, éveken át nem megyek szabadságra, ám szeretet nincs bennem, olyan lennék, mint egy üres belű hagyma.
Ha naponta végigjárom a damaszkuszi utat, ha rongyosra olvasom a Bibliámat, és halálomra is bizakodó hittel tekintek, úrvacsorával vagy a betegek szentségével megerősítve készülök elmenni, de szeretet nincs bennem, semmi hasznom abból.
A szeretet jelentéktelen, mint amikor szamárháton vonul be valaki a városba.
A szeretet nevetség tárgya, mint amikor valakinek kezébe nádszálat, fejére töviskoszorút adnak.
A szeretet balek, mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.
A szeretet esendő, mint amikor valaki azt mondja: "szomjúhozom".
A szeretet meglepő, mint amikor valaki szelíden megszólít egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.

A szeretet nem fúj egy követ a bennfentesekkel, nem kacsint össze a hatalommal, nem bizonygatja önmaga fontosságát, nem örül a pártok és politikusok acsarkodásának, de együtt örül az asszonnyal, aki megtalálta elgurult drahmáját.
Nem örül az ügyeskedéssel szerzett vagyonnak, de együtt örül a mezők liliomaival és az ég madaraival.
Nem örül a doppinggal elért világcsúcsnak, de együtt örül a fogyatékos kisfiúval, aki szája szélén csorgó nyállal, nagy erőfeszítésekkel társának tudja dobni a labdát.
A szeretet soha el nem múlik. Nem veszíti el szavatosságát, nem évül el, nem kerül ad acta, nem lesz unalmas, mint a tegnapi újság. Legyenek bár istentiszteletek, véget fognak érni. 

Legyenek bár egyházak, meg fognak szűnni. Legyen bár ökumenikus mozgalom, el fog töröltetni.
Még nem találtuk meg a rák és az AIDS gyógyszerét, nem értjük távoli földrészek lakóinak a nyelvét, nem fogjuk fel más civilizációk felénk sugárzott jeleit. 

Ám egykor majd egyetlen asztalt ülünk körül mindnyájan, és Ő lesz majd minden mindenekben.
Mert a szeretet nélküli kötelességtudat: kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség: figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság: kemény.
A szeretet nélküli okosság: gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság: hűvös.
A szeretet nélküli rend: kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom: kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás: fösvény.
A szeretet nélküli adakozás: képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság: bigott.
A szeretet nélküli hit: vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény: fanatikus.
A szeretet nélküli élet: értelmetlen.
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három. Ezek közül pedig a legnagyobb: Jézus."

(Fabiny Tamás)

Csendes percek Istennel. Könnyebb a másikat hibáztatni

„Ahol a kevélység tanyáz, ott veszekedés van, az alázatosaknál bölcsesség lakik.” Péld 13,10

Tudjátok, melyik az a szó, amit legnehezebb kimondani? „Tévedtem”.
Olyan könnyű észrevenni, ha a másik hibázik. Olyan könnyű akarni, hogy valami az ő hibája legyen. Olyan könnyű bírálni, cinikusan reagálni, beszorulni saját perspektívánk korlátai közé.
És milyen nehéz, lányok, elismerni saját hibáinkat. Azt, hogy mi tévedtünk. Azt, amiért nekünk kell felelni.
Én sokat küzdök ezzel. Nemrég egyik gyermekemet kellett kiigazítanom, mikor másra próbálta hárítani a felelősséget. Könnyű volt meglátnom a büszkeséget, a bizonytalanságot, a félelmet ítélkező szavai mögött. Hogy miért?
Mert mindezt magamban is látom.
Nehéz elismerni, ugye?
Beszélgetésünkben el kellett magyaráznom valamit a gyermekemnek, amit én is csak most tanulok. Az ítélkezésről. A hiba áthárításáról. S arról a veszélyről, ahova ez vezet.
Legtöbb konfliktusban lehetőségem van választani:
A büszkeség útján haladok, azaz a másikat hibáztatom, az ő tévedéseire összpontosítok, nem ismerem el a magam szerepét az ügyben. Ha így teszek, táplálom büszkeségemet, s csökkentem az Úr áldásait az életemben.
Vagy választom az alázat útját: őszintén elismerem a magam szerepét a konfliktusban, belátom, hol hibáztam, és bocsánatot kérek. Ha így teszek, növelem alázatosságomat és az Úr kegyelmét az életemben.
A Bibliát át- meg átszövi ez az elv:
Jak 4,6: "Az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad".
Péld 29,23: „Az embert a gőgje (porig) megalázza, de az alázatost megbecsülés éri.”
Mt 23,12: „Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Tudom mindezt. Hiszem is. Akkor miért olyan nehéz mégis követni néha?
Az én agyam ilyen irányba szokott elindulni, mikor egy-egy konfliktust elemzek magamban: „Na de ha egyszer nem az én hibám? Az nem igazság, hogy magamra kell vegyem, mikor a másik tette/mondta ezt és ezt.”
Ez az irány téves. Nem arról van szó, hogy magadra kell venned a hibát. Csak ismerj el annyit, amivel te járultál hozzá a konfliktushoz. Ha alázatos szívvel gondolkodom egy konfliktusról, arra kell figyelnem, én mit tettem hozzá.
Ha a másik nem látja be a hibáját, az Úr majd intézkedik. Lásd a fenti igéket.
A konfliktus kemény dolog, de vannak rejtett ajándékai. Áldás és hála járhat vele. De ezeket az ajándékokat csak akkor veszem észre, ha abbahagyom a másik szidását, és a magam szerepét kezdem kivizsgálni.

Uram, szeretném ebben is tanításodat követni. De nagyon nehéz. Dühös vagyok, ideges, és szenvedek. Az utolsó dolog, amit szeretnék ebben az állapotban az, hogy a saját hibámat, tévedéseimet próbáljam megtalálni. Pedig tudom, hogy ezt kéne. Kérhetlek, hogy lágyítsd meg a szívemet? Hogy segíts a fájdalom mögé látni? Segítenél, hogy abbahagyjam a másik ócsárlását, az ítélkező gondolkodást? A te dicsőségedre szeretnék élni ebben a helyzetben is. Igazán ezt akarom. Jézus nevében, Ámen.

(Lysa TerKeurst: When It Feels Better to Blame Someone Else, Encouragement for today,2012.09.11., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

Méltóságba öltözött asszony

„Ruházata erő és méltóság” (Péld.31:25a)

Hogy viselkedhettem így? Hogy süllyedhettem odáig, hogy hangosan veszekedjem tíz év alatti lányommal: „De nem!” „De igen!”

Mikor kijöttem az iskolaudvarról, éreztem, hogy ki kell szellőztetnem a fejemet. Elvileg én volnék a felnőtt, nem? Érett, jámbor, a Példabeszédek 31. fejezete szerinti asszony?

Hát abban a pillanatban minden voltam, csak az nem.

A lányommal való jelenet nyomán úgy áradt szét bennem a csalódottság, mint az adrenalin egy épp hogy megúszott baleset után. Próbáltam szabadulni tőle, de az érzelmek nem engedtek el.

Újrajátszottam gondolatban a beszélgetésünket, eszembe jutott egy csomó érett, józan érv, amit mondhattam volna. Olyannak láttam magam, amilyennek lenni szerettem volna: nyugodtnak, kedvesnek, méltóságteljesnek. Hogy tudtam ilyen messze kerülni attól az asszonytól, aki lenni akartam?

Méltóságteljes. Maga a szó is megérinti a lelkemet. Egy nő, aki mindig uralkodik magán, pontos értékrendje szerint mindig helyesen ítéli meg, mit mondjon, mit cselekedjen. Egy nő, akinek személyiségét nem a körülmények alakítják, aki minden kihívásra méltósággal válaszol.

Mi a méltóság? A Példabeszédek 31:25 szerint olyasmi, amire törekednünk kell: „Ruházata erő és méltóság”. Ennek, és az egész fejezetnek alapján a méltóságba öltözött asszony tudja, ki ő Krisztusban, és döntéseit következetesen istengyermeki hivatása alapján hozza meg.

Sajnos, gyakran beleesem abba csapdába, hogy a másik cselekedetei, szavai befolyásolják a reakcióimat, elfelejtem, hogy meg akarom őrizni a méltóságomat. Ilyenkor félreteszem a méltóságot, tetteimet, szavaimat az indulatok vezérlik.

Egy iskolás lánnyal való udvari veszekedés közben elfelejtettem, hogy Isten kiválasztott, és erőt ad a mindennapi kihívásokhoz. Isten meghívott, hogy az Ő erejét öltsem magamra, és én nem éltem ezzel, visszautasítottam.

Bocsánatkérések sora következett: először a lányomtól, azután Istentől. Hálás vagyok nekik, hogy megbocsátottak, lehetőséget adtak, hogy újra megpróbáljam a méltóság mintáját követni. Sikerült a változás. Legközelebb, mikor éreztem, hogy elönt az indulat, vettem egy nagy levegőt, s felidéztem magamban: ”Ruházata erő és méltóság”. Kértem Istent, lépjen közbe, és öltöztessen fel erejével, hogy az az asszony lehessek, akinek Ő látni akar.

Köszönöm Uram, hogy azt akarod, erőt és méltóságot öltsek magamra. Tudom, hogy látod bennem a lehetőséget, de nekem naponta harcolnom kell, hogy a Példabeszédek szerinti asszonnyá váljak. Segíts, kérlek, hogy feladjam önző természetemet, adja át helyét a Te jóságos lelkednek. Segítséged nélkül semmire sem megyek. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2010.03.05.Glynnis Whitwer, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

ISTEN A MI OLTALMUNK

„Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.”-Zsolt 46,1

„Anya, nem értem az egészet. Imádkozz értem, kérlek. Elbizonytalanodtam Isten gondviselésével kapcsolatban.”

Átéreztem kislányom fájdalmát, mintha velem történt volna. Tudom, milyen érzés, mikor nagyon készülsz, vágysz valamire, aztán szertefoszlik az álom. Becsukódik előtted az ajtó. Az alkalom elszáll.

Ekkor épp arról volt szó, hogy már három éve készült egy különleges próbára a nyári táborban. Eddig nem érte el a korhatárt, de idén, a negyedik táborában végre elég idős volt hozzá. Minden részpróbán sikeresen teljesített, már látta a célt maga előtt, már csak egy akadály volt hátra: meg kellett gyújtania a tábortüzet három szál gyufa, egy kis darab újságpapír és pár vékony vessző segítségével.

Meggyújtotta az első gyufaszálat, oda tartotta az újságpapírhoz, de az nem kapott lángra. Megpróbálta a második gyufaszállal, de a papír nem gyulladt meg. Ránézett a harmadik, az utolsó szál gyufára. A felkészülés egyik fő célja az volt, hogy fejlesszék a gyermekek kapcsolatát Istennel, hogy megtanulják, hogyan kommunikáljanak Vele, hogyan hagyatkozzanak Rá mindenben, a kislányom is végig imádkozott a próbák alatt. Most is, de ez már nem is ima volt, hanem segélykiáltás.
„Istenem, segíts. Könyörgöm, segíts!”- kérte, mialatt meggyújtotta az utolsó szál gyufát. Odatartotta a lángot a papírhoz, és nem akarta elhinni, amit látott. A gyufaszál leégett, a papír széle épp csak megpörkölődött.
Mikor kialudt a láng, csalódottan lehajtotta a fejét.
Kilenc lánynak jutott a megtiszteltetés, hogy elindulhatott ezen az utolsó próbán. Háromnak nem sikerült – más-más részpróbák miatt – köztük az én kislányomnak.

Egy hét múlva, mikor érte mentem, kérte, hogy elemezzük végig a történteket. Leginkább nem is az fájt neki, hogy nem sikerült letennie a próbát. Igazából az gyötörte, hogy nem tapasztalta meg Isten támogatását úgy, mint a többiek.
Azok, akiknek sikerült, lelkendezve mesélték tapasztalataikat Isten segítségéről a feladatok teljesítése közben.
„Anya, én nem értem el Istent. Hogy lehet ez, és miért?”
Olyan kérdés, aminek a megválaszolása nagy felelősség, és én nem akartam elrontani.

Megkértem, vegyük végig az eseményeket, haladjunk lépésről lépésre, és keressük Isten keze nyomát. Nagyon figyeltem minden részletre, minden szokatlanra, megmagyarázhatatlanra.

Mikor elértünk a tűzgyújtáshoz, megtaláltam. Nem volt magyarázat arra, miért nem gyulladt meg a papír. Teljesen érthetetlen. Mindenki másnál működött, ugyanabból a csomagból szedték elő a négyzet alakúra vágott papírokat.
„Drágám, ennek egyetlen magyarázata van: Isten közbelépett. Ott volt. Figyelt rád. Bíznunk kell benne, hogy célja van azzal, hogy nem tudtad folytatni a próbát. Most még nem látjuk, de hinnünk kell, hogy Isten megvédelmezett valamitől. Szeret téged, megmutatta a hatalmát.”
Kislányom a vállamra hajtotta a fejét. „Gondolod, anyu?”
„Tudom”, suttogtam.

Tudom, mert bízom az igazságban, amit Isten kinyilatkoztatott. Igazságokban, melyek horgonyként szolgálnak, hogy megtartsanak Isten kilétének valóságában.

Ő az, Akiben megnyugvást, biztonságot lelek. „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” Jn 16,33.

Itt van velem a bajban, nem vagyok egyedül: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.” Zsolt 46,1

Ő az, Aki a könnyeimmel megöntözi szívem talaját, hogy egy napon az öröm termését hozza. „Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak!” Zsolt 126,5.

Ismerem a mély fájdalmat. De a mély reményt is ismerem. Megismételtem: „Igen, drágám, tudom.”

Olykor Isten hatalma épp abban nyilvánul meg, hogy megakadályoz dolgokat, nem abban, hogy segít, hogy megtörténjenek. Talán sosem tudjuk meg az okát. De bízhatunk Benne, aki így döntött.

Uram, köszönöm, hogy te mindig figyelsz arra, mire van szükségem és mire nincs – akkor is, ha én másként látom. Segíts bíznom Benned, a Te kezed nyomát keresnem minden történésben. Segíts, hogy a Te „Igen”-jeidet és „Nem”-jeidet védelemként és iránymutatásként értelmezzem. Bízni akarok Benned. Jézus nevében, Ámen.

Az Áldott Orvos ...

Ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az Úrnak szavára, és azt teszed, amit ő helyesnek tart, figyelsz parancsolataira, és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam. Mert én, az Úr, vagyok a te gyógyítód.- 2 Móz. 15:26

“Gyógyító vagyok én? Nem vagyok! Nem vagyok a Megmentő, csak mentő, mint a mentőápoló, akinek feladata a beteget eljuttatni a megmentőhöz, az orvoshoz.
Én nem vagyok orvos! Az Áldott Orvos – a mi Urunk, a Jézus Krisztus!
Nem tudok gyógyítani, nekem nincs terápiám. Nekem csak diagnózisom van.
Nem teszek, nem is tehetek egyebet, mint részletesen foglalkozom a diagnózissal, mindaddig, míg valaki riadtan bele nem néz a diagnózis-tükörbe és el nem fogadja: “Ez én vagyok!”
– És ráismerve önmagára, azt nem mondja: “Ha ilyen beteg vagyok – hol az Orvos?”

– És akkor az már igazán a kettőjük dolga. A te dolgod és Jézus Krisztus dolga, hogy meggyógyulsz-e?!
Az én dolgom csak annyi, hogy fölhívjam a figyelmedet: – Nem vagy beteg? 
S ha elfogadod: -Igenis, ez a betegségem – akkor az én szolgálatom véget is ért, és elkezdődik a te meneteled az Orvoshoz.

Ha te elfogadtad a betegséged diagnózisát, az Orvos kész neked szolgálni, mert nem az egészségesekhez jött, hanem a betegekhez.

Csendes percek Istennel: Újévi imádság neked, érted

„Nékem adatott minden hatalom a mennyben és a földön.” Mt.28:18

Újévi fogadalmak.
Mi jut eszedbe erről a két szóról?
Bármerre nézünk ezekben a napokban, a média ontja ránk a kívánatosnál kívánatosabb újévi fogadalmakat. Diéta. Fogyókúra. Testedzés. Külsőd megújítása. Életed megváltoztatása. Új év – új te! Felemelő, nem?
Éveken át nekem is voltak újévi fogadalmaim, de soha nem tudtam betartani őket. Néhány hónapig sikerült, de aztán leálltam. Mivel nem sikerült betartanom, rosszabbul éreztem magam, mint mikor megfogadtam a változtatást. Úgyhogy pár évvel ezelőtt abbahagytam az újévi fogadalmasdit. Ehelyett, írtam egy imádságot. Azóta mindig csodálattal figyelem Isten működését az életemben, és másokéban is, az én egyszerű imádságom által.
Ma érted szeretnék imádkozni. Olvasd el ezt az imádságot, és kérlek, ennek mintájára írd meg a magad újévi imádságát.
Mennyei Atyám, köszönöm neked, hogy Tiéd minden hatalom a mennyben és a földön. Köszönöm, hogy idevezetted azt, aki olvassa az imádságot. Te tudod, mire van szüksége, mik a legrejtettebb vágyai, mik a fájdalmas pontok az életében. Uram, mindketten szeretnénk minél jobban megismerni Téged, add, hogy meglássuk a Te utaid minden gyönyörűségét!
Add, hogy szívünk mindenekelőtt Utánad és a Te igazságod után vágyakozzék. Azt mondja Igéd, hogy ha a Bölcsességre szomjazunk, csak kérnünk kell, és Te szívesen megadod nekünk. Most hát kérjük, Uram, tölts meg minket a Te Bölcsességeddel. Adj erőt, hogy a Te Igazságodban járjunk bármi áron. Őrizd meg szívünket, és tartsd Magadon a tekintetünket. Növeld bennünk Szentlelked gyümölcseit: azokat a tulajdonságokat, amelyek Hozzád tesznek hasonlóvá minket. Ahogy tanulmányozzuk Igédet, áradj szét bennünk, enyhítsd az élő víz iránti szomjúságunkat.
Atyám, ma letesszük a múltunkat, és a jövő felé nézünk, hálát adva az újjászületésért. Nem számít, mit tettünk tegnap, bízunk abban, hogy Te mindent összeszedsz, és felhasználod a Te dicsőségedre, országod javára. Köszönjük, hogy bízhatunk Benned. Köszönjük, hogy tervezhetünk, de Te fogod irányítani a lépteinket. Bízunk abban, hogy bennünk és általunk hatékonyan munkálkodsz ebben az évben, és ezt folytatod addig a napig, míg átlépjük Veled az örökkévalóság küszöbét.

Istenem, szeretünk Téged. Tedd életünket Szereteted élő bizonyítékává. Mindezeket a mi Urunk, Jézus Krisztus erős és hatalmas nevében kérjük tőled, Aki végtelenül többre képes, mint amit mi kérni vagy akár elképzelni tudunk. Ámen.

(Encouragement for today, 2010.01.01., Wendy Blight, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:https://www.instagram.com/p/94H5zfPsld/)

Csendes percek Istennel:Az Úr édessége

„Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hadd lakjam az Úr házában életemnek minden napján, hadd lássam az Úr édességét, hadd látogassam templomát.”
Zsolt 27:4

Az érdes sebhelyet a férjem hátán sokan visszataszítónak tarthatják. Számomra az édesség jegye. Arra a szeretetre emlékeztet, amit azon a napon bizonyított.
Csodálatos emlékű napnak ígérkezett, amit együtt töltünk férjem szüleivel a dél-karolinai hegyek lábánál.

Kirándulásunk fénypontja a Slippery Rock (Csúszós szikla) lesz, egy természetes vízesés a hűvös Pisgah erdőben.

Egy helybéli idegenvezető javaslatára, végül megváltoztattuk a tervet, és egy másik vízeséshez mentünk.

Amikor megérkeztünk, csalódva láttuk, hogy nem egészen olyan ez a vízesés, mint amilyennek mondták.
Kevésbé védett, meredekebb, kisebb vízhozammal. Nem volt korlát, nem voltak lépcsők, kötelek. Csalódottak voltunk, de eldöntöttük, mindent megteszünk, hogy jól érezzük magunkat.
Greg figyelte a gyerekeket, ahogy elindultak lefelé a meredek lejtőn. Érezte, hogy nem lesz zökkenőmentes az ereszkedés, ezért odaszólt kilenc éves kislányunknak: „Várj meg, menjünk együtt.”
A nevetés, a sikongatások örömmel töltötték el a szívemet. Meg akartam örökíteni a pillanatot, ezért lehajtottam a fejem, hogy beállítsam a fényképezőgép objektívjét. Belenézve a gépbe, elkaptam a férjem tekintetét. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Gyorsan levettem a gépet a szemem elől, épp időben, hogy lássam, amint Greg kinyújtja a lábát, hogy a megcsúszott kislányunk alá kerüljön. Madison feje helyett a férjem csupasz háta csattant neki a kőfalnak.
A kirándulás a sürgősségi osztályon végződött. A tíz centis hasadás a hátán jelezte, hogy megmentette a lányunk életét. Mára már csak egy vastag piros sebhely, a családja iránti szeretet bizonyítéka.
Az Első Szerelmem is tele van sebhelyekkel. Bár nem látom őket, tudom, hogy ott vannak. Fiatal voltam, naiv, én is korlát, lépcsők, kötelek nélkül indultam le a lejtőn. Csak egy kicsit „élni” akartam. Épp mielőtt nekicsapódtam volna a sziklának, meghallottam Jézus hívását: „Várj meg, jövök, és kiemellek a bajból, majd én vezetlek.” Kitárt karjába vetettem magam, megmenekültem.
Sokan vannak, akik mint én, a maguk útján akarnak járni. Nem veszik figyelembe a bűn lehúzó erejét, ami hozzácsapja őket a világ kemény falához. Ehhez hasonló gondolatokkal indul az egész: „Csak egy kicsit szemezek a bűnnel, szórakozni akarok!” vagy „Elegem van a felelősségből. Most rajtam a sor. A gyerekek várjanak.” Vagy „Nem akarok mindig alkalmazkodni hozzá. Ez az én életem is.” Óhatatlan a bukás.
És közben Jézus végig ott áll a tetőn, és inti őket: „Várj meg, menjünk együtt, majd én vezetlek.”
Nem törődnek az Emberrel. Nem veszik figyelembe az erejét. Nem veszik észre a sebhelyeket, amik bizonyítják, hogy szeretete odaszögezte az ormótlan keresztre, míg teste-lelke felsikoltott.
Én már látom, mekkora árat fizetett azért, hogy engem kimenekítsen a bajból, s csak azt tudom mondani: „Ó, az Úr édessége”.

Uram, add, hogy minden nap Rád tekintsek. Segíts, hogy betartsam utasításaidat, figyelmeztetéseidet, tudva, hogy te jobban szeretsz, mint én magamat. Szeretlek, Uram. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2009. november 18.Lynn Cowell, www.proverbs31.org, 

fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

Csendes percek Istennel:Lépj ki a bárkából!

Már hajnalodott, amikor Jézus odament hozzájuk a tengeren járva. Mikor pedig a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrémültek, és ezt mondták: Kísértet ez! És ijedtükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Péter ekkor így válaszolt neki: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen! Ő pedig így szólt: Jöjj! És Péter, kiszállva a hajóból, járni kezdett a vízen, és elindult Jézus felé. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg! Jézus pedig azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél? (Máté 14:25-31)

Jézus és tanítványai több mint ötezer embert vendégeltek meg öt kenyér és két hal segítségével. Milyen hatalmas dolog volt ez! A tanítványok nem csak szemlélői voltak Jézus csodájának, hanem személyesen együtt kellett működniük az étel kiosztásában is. Ezen férfiak számára Jézus csodáinak megtapasztalása nem számított újdonságnak. Sőt, szerintem magukat érett, odaszánt és megingathatatlan követőknek tartották, amikor azonban Jézus elküldte őket a tengerre egy kicsi halászhajóban, miközben Ő a hegyen imádkozott, a hitük igencsak próbára tétetett.

Minden csodás és békés volt, - a tanítványok hitét is beleértve - mindaddig míg a vihar le nem csapott. Nem így vagyunk mi is? Nagyon könnyű Istenbe hinnünk, míg az égbolt csodálatosan kék, és a halászháló szakadozik a halak súlyától. De akkor is erősen kitartunk hitünkben, amikor egy borzalmas viharban hánykolódó hajónk oldalába kapaszkodunk? A tanítványok kétségbeesésükben segítségért kiáltottak, és Jézus a lehető legtökéletesebb időben és módon meg is érkezett. Gyakran, a tanítványokhoz hasonlóan, mi is megkérdőjelezzük Isten időzítését és tetteit. Amikor értetlenkedve bizonytalankodunk, akkor hitünket gyakran a félelem zsarnoksága alá helyezzük. Krisztus elszánt követői azonban készek feladni a megszokott és ismert dolgokat az ismeretlenért, mert ők úgy döntenek, hogy inkább Istent követik hitben járva, - nem pedig látásban és emberi bölcsességben bíznak. A tanítványok félelmére Jézus bátorítással válaszolt, és egy hívást intézett feléjük, kérve, hogy hitben és engedelmességben lépjék meg az első lépést. Azonban a hajóban egyedül Péter volt az, aki engedett a hívásnak, és hitben cselekedett.

Máté evangéliumának 14. fejezetéből a 28-29. verseket így olvassuk: "Péter ekkor így válaszolt neki: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen! Ő pedig így szólt: Jöjj! És Péter, kiszállva a hajóból, járni kezdett a vízen, és elindult Jézus felé."

Mert a hitben járás azt jelenti, hogy készek vagyunk feladni azt, amit látunk, a láthatatlanért és bizonytalanért. "A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés" (Zsidókhoz írt levél 11:1) Ez a vers a láthatatlan dolgokról való meggyőződésről és bizalomról szól, mert ha valamit nem látunk, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik.

John Paton és felesége misszionáriusok voltak a Csendes óceán egyik szigetcsoportján. Egyik éjszaka ellenséges bennszülöttek vették körül a missziós telepet azzal a szándékkal, hogy felgyújtják a házakat, a házaspárt pedig megölik. Paton és felesége egész éjszaka imádkoztak, kérve Istent, hogy erősítse meg hitüket. Hajnalban csodálkozva látták, hogy támadóik egyszerűen sarkon fordulnak, és elmennek.

Egy év múlva a törzsfőnök keresztény lett. Paton megkérdezte tőle, hogy azon a bizonyos éjszakán mi állította meg őket tervük véghezvitelében. A törzsfőnök egy kérdéssel válaszolt: "Kik voltak azok a férfiak veletek?" Paton így szólt: "Senki sem volt velünk, a feleségemmel teljesen egyedül voltunk." Erre a bennszülött elmesélte, hogy katonák százait látták csillogó öltözékben és kivont karddal védelmezve a házaspárt. Isten nem csak készségesen, hanem örömmel is válaszol kéréseinkre. Sajnos azonban nem mindig tetszik nekünk válasza.

Tapasztalt halászként Péter jól ismerte a bárkákat és a viharokat. Azonban bizton kijelentem, hogy szerintem Péter még soha sem próbált meg előtte vízen járni, különösen nem tajtékzó tengeren. De hát ez mit sem számított, Jézus egyszerűen azt mondta: "Jöjj!" és ebben az egy szóban egy világot átölelő igazság rejtőzött. Erő minden próbához és viharhoz, bátorság minden jellegű konfliktus kezeléséhez, és az Isten jelenlétének ígérete. Minden egybefoglaltatik ebben a szóban azok számára, akik készek engedelmeskedni Jézusnak, elhagyják a bárka biztonságát, és kilépnek az ismeretlen vízre, hogy Jézushoz mehessenek. Isten azonban soha sem kényszeríti ránk akaratát. Engedelmességre hív bennünket, de a választást teljesen ránk hagyja.

Péter az engedelmességet választotta, amikor lecsatolta szandálját, felkötötte köntösét, és átlépett a bárka oldalán. Péter maga mögött hagyta az "ismert dolgokat", a biztonságot, átlépett félelmein, és egy mélyen gyökerező, Istenbe vetett hitben tette meg lépését. És ekkor történt az, amit mindannyian megtettünk már életünk egy bizonyos pontján. Levette szemét Jézusról és elkezdett süllyedni. Péter segítségért kiáltott. Olyan szép látni, hogy Jézus azonnal kinyújtotta kezét és megragadta Péter hadonászó karját. Én személy szerint valószínűleg hagytam volna ezt a kétkedő tanítványt, jól megleckéztetve, hogy egy súlyos kőhöz hasonlóan elnyelje a víz. Ám Jézus nem így viszonyult hozzá. Mert a mindent elfedező kegyelem jelen volt, - a viharban, Péter hitehagyásánál és a megmentésért való könyörgésben is. A szeretet meghallotta Péter kiáltását, és az irgalom megmentette őt.

Hogy vagy, kedves barátom? Viharban hánykolódsz éppen egy bárka oldalába kapaszkodva, azon töprengve, hogy vajon hol lehet Isten? Miért hallgat a menny? Bensődet félelmek és kétségek szorongatják? Kiálts hát Istenhez! Tedd meg hitben az első lépést, Ő eléd fog menni, és mindenképpen találkozni fog veled.

Atyám, a szívemet kétségek szorongatják, és nagyon félek. Szeretnék bízni Benned, Uram. Szeretném hitben megtenni a lépésemet, bízva abban, hogy te ott leszel mellettem a legnagyobb szükségben is, de bevallom, nagyon gyenge vagyok. Kérlek segíts, hogy meghalljam a hangod a dühöngő hullámok zaja, és az emberi értelem tanácsa ellenére. Adj erőt, hogy a körülményeim tengere ellenére is szememet mindig Rajtad tarthassam. Jézus nevében, Ámen

Ha félek is, benned bízom! (56. Zsoltár 4. verse)

Szerinted mit jelent Istenbe vetni a bizalmadat?

Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!

(János evangéliuma 14:27)

Szerinted a békesség irányítja az érzelmeinket, vagy inkább a helyén kezelt érzelmek biztosítják számunkra a valódi békét? 

Lépd meg hitben az első lépést, és engedd, hogy Isten békessége uralja szívedet!

A békesség nem a konfliktus mentességet, nem is a gondok hiányát vagy pedig a probléma-nélküliséget jelenti, mert a békesség nem egy érzés, hanem egy Személy - Jézus Krisztus - és amikor igazán megismerjük Őt, akkor tapasztalhatjuk meg a valódi békét. ÁMEN!

(Forrás: Girlfriends in God, Get out of that Boat, Mary Southerland, Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2014, Used with permission,http://www.girlfriendsingod.com/2014/get-out-of-that-boat-2/)

Csendes percek Istennel- Az Atya válasza

"Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez. Meghallotta hangomat templomában, kiáltásom a fülébe jutott. Megrendült és rengett a föld, a hegyek alapjai megremegtek, megrendültek...Lehajtotta az eget és leszállt...lenyújtotta a kezét a magasból, és felemelt,kihúzott a rohanó, örvénylő vizekből!" (18. Zsoltár 6-7, 9, 16.)

A fájdalom mindig megrendíti az atyai szívet. Barátom, Jim, nagyon jól tudja miről beszélek. Jimnek gyakran el kell válnia három kisfiától amikor üzleti útra indul. Legutóbb, amikor a család az autóban ült, hogy az édesapát kikísérjék a repülőtérre, a hétéves nagyfiú boldogan meghallgatta a "hogyan segíts Anyának" utasításokat, az ötéves hősiesen felemelte az állát, és megfogadta, hogy elvégzi a rá bízott házimunkát, a kis kétéves, aki egyébként csupa mosoly és vidámság, épp meglátott egy repülőt a kifutón, és keserves sírásra fakadt. 

"A szívem majd megszakadt érte" -mondta Jim. "Közel álltam ahhoz, hogy lemondjam az utamat. Szorosan magamhoz öleltem kicsi fiamat." Miközben láttam könnyes szemét, amint a történetet mesélte nekem, arra gondoltam, hogy ha egy gyermek sírása így megrendíti Jim szívét, mennyivel inkább indul meg mennyei Atyánk könnyeinket látva.

Olvasd csak el a 18. Zsoltárban, hogy mi történt, amikor Dávid az Istenhez kiáltott segítségért: Isten megmozdult, a föld megremegett, a hegyek megrázkódtak, az ég kettényílt, és Isten lenyúlt, hogy segítsen.

Kérdéseink, kiáltásaink mindig megrendítik a Mindenható Istent. Ő megnyitja az eget, megmozgatja a földet, hogy válaszolhasson. Isten mindig lehajol hozzánk. Gondoskodik rólunk.
Jézusban Isten ölelése valósul meg, Ő Krisztus által ér el bennünket és Rajta keresztül munkálkodik értünk. 

Talán Jézus keresztről felszálló könyörgése süket fülekre talált az Atyánál? (Gondolj Jimre, ha ő megindult gyermekét látva, bizonyára Isten sem volt közömbös Jézust szemlélve.)
A választ három nappal később az üres sír visszhangozta: A föld megremegett, a hegyek megrázkódtak, Isten lehajolt, Jézus pedig feltámadt a halálból. Ebben van a mi reménységünk: mivel Jézus átélte az Atyától való elszakadást, mi megtapasztalhatjuk az Atya gondoskodó jelenlétét. Ő a mi mennyei Atyánk. Mindig meghallja kiáltásunkat.

Köszönöm Uram, hogy bizalommal fordulhatok Hozzád, mert tudom, hogy mindig meghallod hangomat. Köszönöm, hogy mindig készen állsz, hogy megments engem.

Forrás:(Joni and Friends, Daily Devotionals, The Father's Answer, fotó:pinterest.com)

Csendes percek Istennel: Isten többre szánt

„Ekkor így szólt hozzá az ördög: ’Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!’” - Lk 4,3

„Szerintem nem bánja Isten” – mondta a barátnőm.
A sírás kerülgetett.
Meg akartam értetni vele, hogy Istennek bizonyára nem tetszik, ami potenciálisan bánatot okoz azoknak, akiket szeret.

Nem tudtam meggyőzni, összetört a szívem. Később aztán az ő szíve következett.
Barátnőm küzdelme egy kísértéssel kezdődött.
Eleinte csak eljátszadozott a gondolattal. Aztán összeszedte a mellette szóló érveket, de ami ellene szólt, azt nem vette számításba. Később a tettek mezejére lépett. Végül pedig összeomlott, mert nem úgy történtek a dolgok, ahogy gondolta.

Mind szembesülünk kísértésekkel. Talán nem azzal, amivel a barátnőm.
Fel akarjuk adni, amikor nehézségekbe ütközünk. Nem fogadunk el valami jó dolgot, mert úgy érezzük, méltatlanok vagyunk rá.
Küzdelmeinkben nem vagyunk egyedül. Jézus is megtapasztalta a kísértést.
A Lukács evangélium negyedik fejezetében Jézus szemtől szemben találja magát a Sátánnal a pusztaságban. Minden szinten kísértés éri, ugyanúgy, mint minket.

Az ellenség egy egyszerű csábítással indít.
„Ekkor így szólt hozzá az ördög: ’Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!’” (Lk 4,3).
Képzeld el magad a sivatagban minden élelem nélkül. Jézus gyomra már-már kilyukadhatott az éhségtől. Egyetlen szavától kenyérré válnának a kövek a lábai előtt. Jézus rendíthetetlen.
Tudja, mi  az ellenség terve. A Mennyei Atya azért küldte Jézust, hogy ezt a sebzett világot magához vonja. Ez nem a kenyérről szól.
Az ellenség nemcsak Jézust akarta tönkretenni, hanem Isten tervét Vele.

Jézus nem bonyolódik vitába. Nem időzik a kísértésnél, Isten igéjét szegezi neki.
Példája megmutatja nekünk, hogy a Mennyei Atyához való hűség fontosabb, mint a pillanatnyi éhség csillapítása. Jézus nem hagyja magát félrevezetni az által, aki bár úgy tesz, vele törődik, igazából a lelkét akarja elpusztítani.
Mind hallottuk már a csábítás hangját. Nem is egyszer.
A kísértés kompromisszumra hív, vagy arra, hogy elégítsük ki pillanatnyi vágyunkat, mely eltávolít Istentől. Hogy vegyük saját kezünkbe a dolgainkat, ragadjuk ki őket Isten kezéből. Amennyire lehetséges, el akar távolítani Istentől és az Ő rólunk szóló tökéletes tervétől.
Kísértéssel küzdő barátnőm a pillanatnyi éhségre fordította figyelmét, és így nem vette észre a valódi harcot, ami benne zajlott.
Ha kísértést érzel, tudd, Megváltód ismeri a mostani pillanaton túli szükségleteidet is. Tudja, milyen kísértést szenvedni. Ígéri, hogy segít küzdeni a kísértés ellen mindaddig, míg az ellenség fel nem adja.
Évek múltán a barátnőm megtalálta a visszautat. Hosszú szenvedéseken át Isten végül meggyógyította a szívét, és ő nem tágított Mellőle, mialatt igyekezett rendbehozni a tettével szétzilált kapcsolatait.
Amikor felkérik, hogy mondja el történetét, így foglalja össze a tanulságot:
 „Ha nem illeszthető be Isten legjobb tervébe rólad, fuss az ellenkező irányba”.
Bármi legyen a kísértés, pillanatnyi igényeink kielégítése sosem múlja fölül az igazság melletti döntésből fakadó tartós átalakulást.

Drága Jézus, segíts túllátnom az érzéseimen, hogy Rád találjak. Segíts legyőznöm a kísértést

igéddel, és kizárnom azt szívemből és gondolataimból. Jézus nevében, Ámen.

Csendes percek Istennel: Isten többre szánt

„Ekkor így szólt hozzá az ördög: ’Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!’” 
-Lk 4,3

-„Szerintem nem bánja Isten” – mondta a barátnőm.
A sírás kerülgetett. Meg akartam értetni vele, hogy Istennek bizonyára nem tetszik, ami potenciálisan bánatot okoz azoknak, akiket szeret.
Nem tudtam meggyőzni, összetört a szívem. Később aztán az ő szíve következett.
Barátnőm küzdelme egy kísértéssel kezdődött. Eleinte csak eljátszadozott a gondolattal. Aztán összeszedte a mellette szóló érveket, de ami ellene szólt, azt nem vette számításba. Később a tettek mezejére lépett. Végül pedig összeomlott, mert nem úgy történtek a dolgok, ahogy gondolta.
Mind szembesülünk kísértésekkel. Talán nem azzal, amivel a barátnőm.
Fel akarjuk adni, amikor nehézségekbe ütközünk. Nem fogadunk el valami jó dolgot, mert úgy érezzük, méltatlanok vagyunk rá.
Küzdelmeinkben nem vagyunk egyedül. Jézus is megtapasztalta a kísértést. A Lukács evangélium negyedik fejezetében Jézus szemtől szemben találja magát a Sátánnal a pusztaságban.

Minden szinten kísértés éri, ugyanúgy, mint minket. Az ellenség egy egyszerű csábítással indít.
„Ekkor így szólt hozzá az ördög: ’Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!’” (Lk 4,3).
Képzeld el magad a sivatagban minden élelem nélkül. Jézus gyomra már-már kilyukadhatott az éhségtől.
Egyetlen szavától kenyérré válnának a kövek a lábai előtt. Jézus rendíthetetlen. Tudja, mi az ellenség terve. A Mennyei Atya azért küldte Jézust, hogy ezt a sebzett világot magához vonja.
Ez nem a kenyérről szól. Az ellenség nemcsak Jézust akarta tönkretenni, hanem Isten tervét Vele.
Jézus nem bonyolódik vitába. Nem időzik a kísértésnél, Isten igéjét szegezi neki. Példája megmutatja nekünk, hogy a Mennyei Atyához való hűség fontosabb, mint a pillanatnyi éhség csillapítása. Jézus nem hagyja magát félrevezetni az által, aki bár úgy tesz, vele törődik, igazából a lelkét akarja elpusztítani.
Mind hallottuk már a csábítás hangját. Nem is egyszer.
A kísértés kompromisszumra hív, vagy arra, hogy elégítsük ki pillanatnyi vágyunkat, mely eltávolít Istentől. Hogy vegyük saját kezünkbe a dolgainkat, ragadjuk ki őket Isten kezéből. Amennyire lehetséges, el akar távolítani Istentől és az Ő rólunk szóló tökéletes tervétől.
Kísértéssel küzdő barátnőm a pillanatnyi éhségre fordította figyelmét, és így nem vette észre a valódi harcot, ami benne zajlott.
Ha kísértést érzel, tudd, Megváltód ismeri a mostani pillanaton túli szükségleteidet is. Tudja, milyen kísértést szenvedni. Ígéri, hogy segít küzdeni a kísértés ellen mindaddig, míg az ellenség fel nem adja.
Évek múltán a barátnőm megtalálta a visszautat. Hosszú szenvedéseken át Isten végül meggyógyította a szívét, és ő nem tágított Mellőle, mialatt igyekezett rendbehozni a tettével szétzilált kapcsolatait.
Amikor felkérik, hogy mondja el történetét, így foglalja össze a tanulságot: „Ha nem illeszthető be Isten legjobb tervébe rólad, fuss az ellenkező irányba”.
Bármi legyen a kísértés, pillanatnyi igényeink kielégítése sosem múlja fölül az igazság melletti döntésből fakadó tartós átalakulást.

Drága Jézus, segíts túllátnom az érzéseimen, hogy Rád találjak. Segíts legyőznöm a kísértést igéddel, és kizárnom azt szívemből és gondolataimból. Jézus nevében, Ámen.

Suzie Eller: You Are Made for More, Encouragement for today, 2017.11.07., fordítás:eszmelkdesek.blogspot, kép:pinterest

Csendes percek Istennel: Amikor nagyon el vagy keseredve

„Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” Péld 3,5-6

A fiam szeret vicces videókat küldeni nekem. Egyik a Herkules filmből volt.
A szóbeszéd szerint a forgatókönyvben a színész egyik mondata után a „csalódottan” szó jelezte, hogy milyen hangsúllyal kell mondania a szövegét. Mikor a színész a kérdéses mondathoz ért, érzelmesen felkiáltott: „Csalódottan!” Ekkora bakit!
Azóta, mikor csalódottnak érzem magam, mindig eszembe jut ez a jelenet a Herkulesből, s általában elnevetem magam.

De maga a csalódottság senkit sem késztet nevetésre. Ha hagyjuk, hogy eluralkodjék, mélységes csüggedés lehet úrrá rajtunk.
Az elkeseredés mindenkit utolér élete valamelyik szakaszában. Egyedinek éljük meg, csak ránk jellemzőnek hisszük, mint egy ujjlenyomatot, pedig sokan megélnek nagy csalódásokat.
- Amikor főiskola helyett egy rehabilitációs intézetbe viszed a gyermekedet.
- Amikor válási papírokat írsz alá, ahelyett, hogy a házassági évfordulótokra készülnél.
- Amikor felmentenek az állásodból, pedig előléptetésre számítottál.
- Amikor egy könyvvel a kezedben kuporogsz a kanapén ahelyett, hogy a férjedhez simulnál.
- Amikor temetést tervezel a jövő helyett.
- Amikor a legkedvezőbb akciót keresed ahelyett, hogy aláírnál egy csekket.
- Amikor feljebb lépsz a karrierlétrán, ahelyett, hogy egy csecsemőt ringatnál a karodban.
Igen, mindenkivel előfordul, hogy szertefoszlik egy álma.
Én azt álmodtam valamikor, hogy tele lesz a házunk gyerekekkel. A fiam születése után készen álltam, hogy megvalósuljon az álmom.
Imádtam anya lenni! Steven, a maga seprűnyi szempillájával, rózsaszín arcocskájával, selymes, fekete hajával elvarázsolt már az első pillanatban, amikor megpillantottam.
Tizennyolc hónappal később készen álltam, hogy kihordjam következő gyermekemet. Steven minden gond nélkül fogant, azt hittem, a testvérke ugyanilyen könnyen fog érkezni.
Stevennek is megmondtuk: Anyu és apu kéri a Jóistent, hogy ajándékozzon neked egy testvérkét! Közös esti imádságunk végén Steven mindig hozzátette: És Istenem, adj anyunak és apunak még egy Jaynes babát!
De a következő hónap úgy telt el, hogy nem érkezett hír az új Jaynes babáról. A következő hónapban sem. Meg a következőben sem. Jöttek az orvosi ellenőrzések, a meddőségi kezelések, és a szívem minden hónapban újra meg újra összetört. Nem erről volt szó. Nem így kellett volna folytatódnia a történetnek.
A csalódottság földre tepert. Zsigeri csüggedést éltem át.
Steven még ötéves korában is minden este imádkozott a testvérkéért, de úgy tűnt, hiába. Nem tudtam, mit mondjak kisfiamnak, aki ennyire tele volt hittel.
Istenem, ha ez a te terved családunk számára – sóhajtottam –, kérlek, oldd meg ezt a problémát Steven imádságával.
Egyik nap a konyhában Steven felnézett rám, és édes kis gyerekhangján így szólt. – Anyu, gondoltál már arra, hogy Isten azt akarja, hogy csak egy Jaynes babátok legyen?
– Igen, nekem is eszembe jutott – válaszoltam. – És ha ez az ő akarata, akkor hálás vagyok Neki, hogy megadta egybecsomagolva mindazt, amiben reménykedtem: TÉGED!
Oldalt hajtotta a kis fejét, és előállt az imatervvel: – Szerintem folytassuk az imádkozást az új babáért addig, míg olyan öreg nem leszel, hogy már nem lehet több gyereked. És akkor tudni fogjuk, hogy Isten így akarta!
Kiváló ötlet! Én egyfolytában Steven hitéért aggódtam, pedig végig az én hitem volt beteg.
Csalódottságomban kételkedni kezdtem Isten irántam való szeretetében.
Steven nem tudhatta, hány éves, aki „olyan öreg”, de gyermeki hittel tudta, hogy Isten mindenre képes. Ha Isten nemmel válaszol a kérésére, akkor nincs azzal semmi gond. Én is sokszor mondtam nemet neki, és tudta, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem. A NEM annyit tesz, hogy azért nem, mert az édesanyád vagyok, és tudom, mi neked a legjobb.
Ez az, amire Isten meg akart tanítani. Amikor nemet mond, azt nem azért teszi, mert nem szeret, hanem mert ő tudja, mi nekem a legjobb, még ha én ezt nem is értem.
Nem tudom, téged mi bánt, de azt tudom, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, aki szeret minket, és tudja, mi a legjobb nekünk. A Biblia bátorít: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet” (Péld 3,5-6).
Lehet, nem értem a füstbement tervek miértjét, de tudom, hogy az összetört álmok egy olyan csodálatos mozaik darabkái lehetnek, amilyet el sem tudtam volna képzelni. A megpróbáltatások megtisztítják életünk szövetét az önelégültség csomóitól, és a csodák nyersanyagává válnak.
Nincs vége a történetnek. Mindig van tovább. A te történetedben is. A kisfiam, az egyetlen gyermekem, megtanított rá, hogy adjam át Istennek szertefoszló álmaimat, hogy még szebb álmokkal gazdagodjam. Add át Neki te is a tiedet, jó?

Uram, segíts, hogy Rád bízzam meghiúsult álmaimat. Kezemet és szívemet eléd tárom, bennük álmaim széttört darabkáival, amikből Te majd egy mesteri terv alapján csodálatos műalkotást készítesz. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Jaynes: When You’re Struggling with Disappointment of the Worst Kind, Encouragement for today, 2017.05.12., www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordító: eszmelkedesek.blogspot

Csendes percek Istennel: Nem lesz tenger?!

,,És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve.,,- (Jelenések könyve 21:1-2)

Először, amikor ezeket a verseket olvastam, elkezdtem nyafogni: "Jól értem, hogy az új mennyben és az új földön nem lesz tenger? És a középpontjában egy város fog állni?" Mivel a vidéket mindig jobban szerettem a városnál az újjáteremtett Földről szóló bibliai leírás először nem tűnt túl vonzónak.
C.S. Lewis régen leírt sorai épp a félelmeimet szólították meg:

"A mennyről alkotott elképzelésünk gyakran tiltások sorozatát fogalmazza meg: nem lesz étel, ital, házasélet, és nem lesz idő sem...ezeket ellensúlyozva, hogy megerősítsük magunkat, inkább a pozitív dolgokra koncentrálunk, mégpedig arra, hogy szemtől szembe fogjuk látni az Urat, és az Ő jelenlétét élvezhetjük majd...A szemünkben a tiltások mégis egyfajta igazságtalanul nagy hangsúlyt kapnak, mert úgy gondoljuk, hogy az Isten jelenléte nem kiteljesíteni fogja személyiségünket, hanem inkább elnyomja majd azt. De nem szabad így gondolkodnunk. Inkább higgyük azt, hogy ezek a "nem lesz" felsorolások a kiteljesedett életünk fordított oldalát mutatják csupán."

Teljesen egyetértek Lewis-al. Arra irányuló vágyamat, hogy az új Földön legyen óceán és festői táj, csupán korlátolt emberi elképzelésem ihleti. Mert a Mennyben tapasztalt látvány nem szegényesebb lesz az eddig tapasztalt élményeimnél, hanem hiszem, hogy sokkal nagyobb gazdagságot és szépséget fogok majd az új otthonomban megélni, mint most, itt, ezen a Földön.

Milyen is lesz mindez? Lewis bővebben rávilágít erre: "A megélt földi tapasztalataink olyanok, mint a ceruza rajzok fehér papíron. Ha a földi élményeink elhalványulnak az újjáteremtett életünkben, azt olyan értelemben kell értenünk, mint ahogy a vonalrajz is halovánnyá válik a valódi táj mellett. Ne úgy gondoljunk rá mint az elfújt gyertyafényre, hanem úgy mint egy gyertya lángra ami csak azért válik láthatatlanná, mert valaki elhúzta a sötétítő függönyt, vagy szélesre tárta a spalettákat, és beengedte a felkelő Nap sugarát."

Hiszem, Uram, hogy a Menny nem kevesebbet, hanem sokkal többet tartogat annál mint amit valaha megéltem ezen a Földön. Kérlek tedd ezt a tényt valóságossá számomra ezen a napon.


(Forrás:Joni and Friends Daily Devotionals, No Sea?! http://www.joniandfriends.org/daily-devotional/kép:pinterest.com)