Milyen dicsőséges nap az, amikor megértjük, hogy Jézus, a Megváltó ránk néz a szükségben, és könyörül rajtunk.
Milyen felszabadító nap az, amikor végre megtanuljuk, hogy az áldások, amelyeket az Úr ad nekünk, nem azon alapulnak, amit mi teszünk, hanem csak azért vannak, mert Ő látja az éhségünket, és könyörül rajtunk. Csak egyetlen előfeltétele van – ahogy annak is csak egyetlen előfeltétele volt, hogy a sokaságot bőséges étellel megvendégeljék, hogy a görög szöveg szerint „jóllaktak” – ott kellett lennünk, ahol Jézus.
Láthatjuk, a négyezer ember nem kérte Jézust. Nem gyakorolták a belé vetett hitüket.
Láthatjuk, a négyezer ember nem kérte Jézust. Nem gyakorolták a belé vetett hitüket.
Pusztán ott voltak, ahol ő volt. Ők „a forrásnál voltak, ahonnan az áldás jön”.
Ez ugyanaz a hely, ahol nekünk kell lennünk. Talán elmondhatjuk: „Az Úr megáldott engem, jobban, mint kértem vagy gondoltam. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez az erőteljes imaéletnek, a fegyelmezett böjtölésnek, a nagy hitnek köszönhető. De ez nem igaz. Az Úr azért áldott meg engem, mert rám nézett és azt mondta: Látom a fájdalmad, de veled maradok.”
Jézus ilyen - Ő egy együttérző, gondoskodó, szerető, kegyelmes és adakozó.
Amikor a sokaság távozott, teli gyomorral és meggyógyult testtel tették ezt, ajkukról dicséret áradt, és izgalom töltötte el szívüket, lenyűgözve Jézus Krisztus könyörületességétől és jóságától.
Jézus ilyen - Ő egy együttérző, gondoskodó, szerető, kegyelmes és adakozó.
Amikor a sokaság távozott, teli gyomorral és meggyógyult testtel tették ezt, ajkukról dicséret áradt, és izgalom töltötte el szívüket, lenyűgözve Jézus Krisztus könyörületességétől és jóságától.
Az idegenek, a pogányok ezért dicsőítették Izráel Istenét, mert kerestek valamit, és megtalálták Jézust, aki „azért jött, mert megkeresse és megtartsa azt, aki elveszett.” (Lk 19,10)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése