Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál, Izráel, az Úrban most és mindörökké! Zsoltárok könyve 131:1-3
Erőnk, képességeink, anyagi erőforrásaink, lehetőségeink végesek, ezért nem tudunk mindenhová eljutni, ahová szeretnénk, mindenben részt venni, amit jónak tartunk, nem tudunk mindent elérni, megvalósítani, megvenni. Ugyanakkor az is bennünk van, hogy szeretnénk mindig többet, jobbat, nagyobbat, újabbat, szebbet, és így tovább.
Ez a megfelelő keretek között rendben is van, hiszen bennünk van az elveszített teljesség iránti vágy.
Ha azonban ezen a mértéken túlmegy az igyekezetünk, és többre vágyunk, mint amire képesek vagyunk, vagy többet tulajdonítunk magunknak, mint akik vagyunk, akkor jönnek a bajok.
Megromlanak a kapcsolataink, az egészségünk, az anyagi körülményeink, sőt, eltorzulhat a jellemünk (lásd pl. a zsoltárban: felfuvalkodottság, kevélység, nagyravágyás), az önértékelésünk; és akár a hitünk is rámehet!
Úgy tűnik, hogy Dávid király is küzdött ezekkel az érzésekkel.
Királyként többre értékelte magát, mint pásztorként (ez talán érthető...), és mivel a lehetőségei megnőttek, még többet és többet akart.
Csitítania kellett magát, hogy ne a vágyai vegyék át az uralmat a gondolkodása, a lelke fölött, és ne akarjon olyat, ami túlmegy a képességein, a lehetőségein - pedig ő még nem is a fogyasztói társadalom varázsában élt! Végül terveit és kívánságait Isten kezébe tette le, ahogy egy kisgyermek rábízza magát édesanyjára.
Ezt érdemes nekünk is megtanulni, mert így sok feszültséget, álmatlan éjszakát, felesleges konfliktust megspórolhatunk, és nagyobb békességben élhetjük mindennapjainkat, mert így (és csak így!) megtalálhatjuk és betölthetjük azt a helyet, amit Isten nekünk szánt.
Mondjuk mi is Dáviddal együtt: már nem vagyok nagyravágyó, mert benned bízom, és nálad békességet és megelégedettséget találtam, Istenem!
(Simon Csaba)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése