Rokonszenves, értelmes főiskolai hallgató ül velem szemben. Nem akadékoskodva, hanem becsületes tudásvágytól indítva kérdezi: „Mondja kérem, miért legyek éppen keresztény? Nem lehetnék éppúgy buddhista vagy mohamedán?”Ha valaki megkérdez minket, azt először meg kell győznünk arról, hogy ezzel a kérdéssel nem lehet játszani. Ha kérdése tudásvágyból fakad, joga van kérdezni, ha pusztán tradicionális kereszténysége nem segít rajta. De ha úgy gondolja, hogy langymeleg és semmire nem kötelező kereszténység-szemléletét egyszerűen átviheti a pogány vallások gyakorlatára, akkor téved.
Ezért így kell felelnünk az illetőnek:
„Legyen tehát mohamedánná, és böjtölje végig a Ramadán hónapot, míg szikrázik a szeme az éhségtől. Vagy legyen hinduvá, de jaj önnek, ha véletlenül a páriák kaszton kívüli osztályába kerül, mert akkor már nem is tekintik embernek. Még az árnyéka se érinthet más embert, mert az is tisztátalanná teszi. Mint pária, az emberi társadalom kivetettjei közé tartozik, ezt tanítja a hindu vallás.”
Látjuk tehát, hogy puszta intellektuális szórakozás nem méltó a téma komolyságához.
Ezt vegyék tudomásul mindazok, akik az „indiai szellemiséggel” kacérkodnak. Buddhistának, mohamedánnak vagy hindunak lenni nem olcsó dolog. Megszégyenítenek bennünket azzal, amilyen komolyan veszik vallásukat. Komolyan megalapozott felelettel tartozunk nekik.
Foglaljuk össze ezt rövid alapelvekben:
l. Jézus Krisztus személyében próféciák teljesültek be, a vallásalapítókéban soha.
Gondoljuk csak meg, már 700 évvel születése előtt megjövendölték Krisztus születése helyét (Mik 5,1). Ugyanez a szöveg Jézus örökkévaló létéről is tanúskodik. Izajás 7,14-ben ezt olvassuk: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el.” Megjövendölték jeruzsálemi bevonulását (Zak 9,9), és ugyanígy szenvedését is (Iz 53,3-5; Zak 12,10). Azt is meg kell állapítanunk, hogy magának Jézusnak a próféciái is beteljesedtek, és Ő maga mondta: „Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” (Luk 24,44).
Lássuk a vallásalapítókat ebből a szemszögből. Egyetlen prófécia sincs sem Buddha, sem Mohamed mögött, hogy a hinduizmusról ne is beszéljünk, mert annak nincs is vallásalapítója.
2. A vallásalapítók emberek csupán; Jézus Krisztus azonban valóságos ember és valóságos Isten; Buddha, Mohamed és Krisztus közé az istenfiúság von éles határt. Jézus Krisztus mondja: „Aki engem látott, az Atyát is látta.” (Jn 14,9) . Ilyent se Buddha, se Mohamed, se a hinduizmus szentje soha nem mert mondani.
Jézus Krisztus mondja: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58), és ezzel az Ószövetségben megjövendölt öröktől fogva való létéről tesz bizonyságot. Ilyet se mert mondani soha se Mohamed, se Buddha, ismét nem is szólva a hinduizmusról. Jézus Krisztus mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még, ha meghal is, élni fog” (Jn 11,25), és kizárólag csak Ő mondhatja: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,18/20). Ilyen királyi felségre valló kijelentéseket hiába keresünk a vallások alapítóinál. Egyetlenszerű Jézus abban, hogy magát Isten egyetlen, mindörökké érvényes kijelentésének vallja.
Mindebből fontos következtetést vonhatunk le: vagy egy beteg lélek vakmerő istenkáromlásai Jézus isteni méltóságáról szóló önkijelentései – vagy igazak. Harmadik lehetőség nincs. Már a beteljesült próféciák önmagukban hitelre és teljes bizalmunkra méltóvá teszik Jézus Krisztust. A földkerekség legtávolabbi zugában is érvényes, amit Isten Igéje Krisztusról tanúsít: „Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4,12) . Ebből következik, hogy áthidalhatatlan minőségi eltérés, és nemcsak fokozati különbség van Jézus Krisztus és az összes vallásalapító között, beleértve a hinduizmus szentjeit.
3. Buddha, Mohamed és Jézus Krisztus között nemcsak személyükre, hanem életükre nézve is különbség van: a bűntelenség különbsége.
Minden vallásalapító ember volt csupán, ezért életük felett a bűn árnyéka sötétlik. Buddha, aki Kr.e. 560 körül a mai Nepálban született, fejedelem fia, tehát herceg volt, aki nagy pompában és jólétben nőtt fel. Buddha 19 éves korában megnősült, de feleségén kívül még a legszebb táncosnőkből háreme is volt. Kicsapongó életet élt. 29 évesen eszmélt rá, milyen üres élvhajhászó, bűnös az élete.
Búcsút sem véve feleségétől és fiától, otthagyta őket és háremét is táncosnőivel.
Önsanyargatás és böjtölés között kereste a megtisztulást. Aszkézisének hetedik évében, egy éjszaka, mikor fügefa alatt ült , „elnyerte a megvilágosodást” . Ettől kezdve hívták Buddhának.
A Buddha név ugyanis cím, és annyit jelent: a megvilágosodott. Eredeti neve Gautama volt.
Mohamed az arab pusztaság szülötte volt. Élete még akkor is terhelt volt súlyos szexuális bűnökkel, mikor már az iszlám megalapításán tevékenykedett.
Egészen másként áll a dolog Jézus Krisztussal. Nála nem találunk megtisztulásért folytatott küzdelmet; Ő tiszta maradt a bűntől. Még ellenségeitől, az írástudóktól és farizeusoktól is nyugodtan kérdezheti: „Ki vádolhat bűnnel közületek?” (Jn 8, 46). Nem találták bűnösnek, noha szüntelenül leskelődtek utána, ezért el kellett némulniuk. Se hazugság, se szeretetlenség, gonosz szó, irigység vagy tisztátalanság nem volt az életében, noha szüntelenül találkozott ilyesmivel az emberek közt. Mégis szerette őket.
4. Buddha, Mohamed, a hinduizmus valamint Jézus Krisztus között az a különbség, ami a vallás és az Evangélium közt. Mindnyájan találkozunk szenvedéssel, betegséggel, halállal.
Dolgunk van jogtalansággal, erőszakkal, zsarnoksággal. Hogyan tudunk ezekkel a súlyos, részben végzetes problémákkal szembenézni: van-e Isten, van-e élet a halál után? Mi lesz velem, bűnössel? Ezek a kérdések magas falként tornyosulnak elénk, szegény emberek elé. Isten pedig a fal mögött van, ott rejtőzik. Az ember azonban nem tud meglenni Isten nélkül.
Mikor az ember át akar törni a falon, és így keres választ kérdéseire, az a vallás.
A vallás tehát az emberből kiinduló kísérlet, hogy feleletet találjon végső kérdésére; hogy áttörjön a falon.
De valamennyi vallás megreked a sűrű ködfalban, ezért egyetlen vallás sem tud végső bizonyságot mondani.
Gyökerében és lényegében ellentétes ezzel az Evangélium. A vallásnak spekulatív nézetei és tanai vannak. Jézus Krisztus azonban maga az Evangélium, és ugyanő az, aki az Evangéliumot hirdeti.
Mivel pedig Jézus Krisztus egyetlenszerű, mivel Ő Isten öröktől fogva való Fia, ezért szívbeli bizonyossággal és boldogan vallhatjuk: Isten felelete valamennyi vallás számára: az Evangélium.
Az Evangélium Isten önkijelentése, önközlése.
A vallás alulról felfelé vezető út. Az Evangélium a felülről lefelé vezető út. A vallás az embertől Istenhez törő út. Az Evangélium Isten útja az emberhez. Jézus Krisztus felülről lefelé törte át a ködfalat. Mivel a vallásalapítók maguk is emberek, amint ennek tudatában is voltak, nem véletlen, hogy Buddha élete végén megvallja: még mindig az igazságot keresem. Jézus azonban azt mondta: „Én vagyok az igazság.” (Jn 14,6) . Ez az Evangélium. Ebből következik, hogy:
Jézus Krisztus saját kijelentése szerint Isten Fia;
ezt megerősítik a beteljesedett ószövetségi próféciák;
míg a vallások alapítói tudták magukról, hogy emberek, ezért kézen fekvő, hogy mindez kifejezésre jut abban a különbségben, amely a vallásalapítók tanításai és Jézus Krisztus tanítása között van.
5. Jézus Evangéliuma messze felülmúlja mind Buddha és Mohamed, mind a hinduizmus tanításait
I. Isten ismeretére nézve;
a) Mohamednél
Mohamed ugyan az ázsiai vallásoktól eltérően, azok több-istenhitével szemben azt tanítja, hogy csak egy isten van, és ebben a monoteizmusában megegyezik Jézus Krisztussal. Mégis micsoda különbség van kettőjük között! Az iszlám tanai így idézik Mohamedet: „A teremtésnél fogta isten a földgöröngyöt, kettéosztotta, az egyik felét a pokolra vetette és így szólt: ‘Ez mehet felőlem az örök tűzre.’ A másikat a mennybe vetette, és így szólt: ‘Ez mehet a paradicsomba felőlem.’” Mohamed istene önkényeskedő, despota-isten. Mohamed istenét Allah-nak hívják. Allah nem enged szabadságot az embernek, nem is engedhet, mert az ember szabadsága korlátozná isteni szabadságát és mindenhatóságát, ami megengedhetetlen. Ezért Mohamed istenről szóló tanítása szorosan össze van kapcsolva a predesztinációval. Volt ugyan az iszlám történetében egy irányzat, amely ezt a tant mellőzni akarta, győzött azonban Mohamed hideg és kemény tana, a kettős eleve-elrendelés tana, amely vagy üdvösségre, vagy kárhozatra rendeli az embert. Allah pedig zsarnok isten.
Az ember életében mindent Allah végez el: gazdagságot, szegénységet, örömet és szenvedést ő ad, de még a bűnt is. Így szól a Korán, melyről Mohamed azt állítja, hogy Gábriel arkangyal diktálta neki, a 4,90 versben: „Ha Allah tévútra vezet téged, nem találod meg a helyes utat, akárhogy igyekszel is.” Az iszlám teológiájában olvassuk: „Allah megsemmisítheti és újrateremtheti a világot, ha akarja. Halottakat támaszthat, köveket szóra, fákat járásra bírhat, eget és földet megsemmisíthet és újra teremthet.”
Erre csak azt mondhatjuk: egy isten bizonyára megteheti mindezt. De jaj nekünk, szegény embereknek, ha Isten ezen képességeihez nem járul hozzá a szeretet. Éppen ez az, ami Mohamednél hiányzik, és az egész iszlámban is. Nem véletlen, hogy Allah-hal kapcsolatban soha nem használják az „atya” és „szeretet” szavakat, noha az „irgalmas, könyörülő” szavak nem ismeretlenek. Ezek azonban nem Allah atyai szeretetét fejezik ki, mert ilyen nincs, hanem csak a könyörületre irányuló emberi vágyat. Mert Allah könyörülhet, ha akar, vagy nem könyörül, ha nem akar. Hogy mennyire nem ismerik Allah lényében az irgalmat, mint lényeges vonást, kiderül a Korán 19. szurája 94. verséből: „Égen és földön senki nem közelíthet másként az irgalmashoz, csak mint rabszolga.” A szeretet evangéliuma valóban ismeretlen Mohamednél. Allah római despotára emlékeztet, aki hüvelykujja lefelé fordításával halált, felfelé fordításával életet parancsolt a gladiátoroknak. Nyoma sincs benne az igaz, szívből jövő könyörületnek. Még „irgalma” is hatalmából és nem szeretetéből következik. Ilyen Allah. Mindnyájunkat el kell, hogy gondolkoztasson, hogy az iszlám szó alávettetést jelent. Ez valóban az egész mohamedanizmus jellemzője. Allahnak legvégsőkig fokozott mindenhatóságából következik az iszlámra jellemző, hírhedt fatalizmus.
Mohamed dühösen támadta Jézus Krisztus istenfiúságát. Szerinte Jézus istenfiúsága összeegyeztethetetlen a monoteizmussal. Mivel Mohamed a maga primitív gondolkodásmódja szerint az istenfiúságot nem szellemi, hanem érzéki értelemben vette, Jézus istenfiúságánál is emberi értelemben vett fizikai nemző folyamatra gondolt. Ezért hányják szemünkre a mohamedánok, hogy a Szentháromságban nekünk három istenünk van és nem egy. Mohamed tanítása által félrevezetve nem ismerik fel, Istennek micsoda mélységes bölcsessége és szeretete nyilvánul meg abban, hogy Jézus Krisztusban leereszkedik hozzánk, emberekhez, és Szentlelke által valósággal jelen van köztünk, és munkálkodik szívünkben és lelkiismeretünkben. Csak Jézus Krisztusban ismerjük meg igazán, kicsoda Isten, mert Őbenne törte meg Isten az örökkévalóság csendjét.
Mivel Mohamed mindezt nem látta meg, ezért túlhajtott monoteizmusa visszaesést jelent a Jézus előtti időkbe, noha Jézus után 600 évvel élt és munkálkodott.
b) És hogy állunk Buddha istenfogalmával?
Vannak, akik úgy vélik, hogy Buddha ateista. Ez azonban tévedés, noha igaz az, hogy nem foglalkozott különösképpen az istenkérdéssel. Őt főként az életnek a szenvedéssel való kapcsolata foglalkoztatta, nem pedig az embernek Istenhez való viszonya. Azt mondogatta: „Lássátok, így tanít Buddha: az igazság a szenvedés és a szenvedéstől való szabadulás fölött van. Ezért, amit én nem nyilatkoztattam ki, az rejtve marad.” Ezekhez a rejtett dolgokhoz tartozik Isten kérdése is. Ezért joggal mondhatjuk, Buddha túlnyomóan etikus volt és nem dogmatikus. Elsősorban arról tanított, hogy mit kell tenni és nem arról, mit kell hinni.
Ennek ellenére már neki is és különösen a késői buddhizmusnak voltak „hitvalló nyilatkozatai”. Beszél pl. már Buddha is az „örök törvényekről”, mint legfelsőbb hatalmakról. Tanította továbbá a „karmát”, amely a bűnről és bűnhődésről szóló tanítás. De Buddha nem megy túl ezen az „örök törvényen”, mint legfőbb hatalmasságon, nem kutat tovább, ezért Istenről szóló tanítása csökevényes marad.
c) Istenről szóló tanítás a hinduizmusban
A hinduizmusnak nincs alapítója, noha könyvei vannak. Nincsenek kifejezett dogmái sem. Egyik könyve a Bhagavad-Gita (A Magasztos Éneke) című eposz. Ez a hinduk leggyakrabban olvasott vallásos könyve, de van mellette több, gyakran forgatott más könyve is. A hinduizmusban minden elfér, nincsenek határozott rendelkezései – dogmái. Tanai mindent felölelnek: „Indiában az egész élet vallás”, mondja az indus. Ez a nagyon jellemző mondás egy brahmintól – az egyik legelőkelőbb kasztbelitől származik.
Indiában minden vallás, de maga a vallás olyan, mint egy tarka mozaik. A hinduizmus vallásos szinkretizmus, azaz a vallások elegye, az ellentétek egyesítése. A vallás területén érvényes a „mindenkinek a magáét” mondás. Ramakrishna (1834–1886) hindu szent mondja: „Erőm a sokoldalúságban van.” A történelmi vallásokat a szent folyó fürdőzőihez hasonlítja, akik a part lépcsőin haladnak befelé. Értelmetlen dolog vitatkozni azon, melyik lépcső a legjobb, hiszen mindegyik egy fokkal közelebb viszi a zarándokot céljához.
Így van aztán, hogy a hinduizmus vallási elegyében helye van a teistáknak, akik hisznek ugyan a világ fölötti személyes Istenben, de nem hisznek a Krisztusban megjelent isteni kijelentésben; a deistáknak, akik értelmi okokból hisznek a világteremtő Istenben, aki azonban szerintük messze van, és éppoly kevéssé szól bele a világ dolgába, mint ahogy az órás sem törődik az órával, ha már egyszer elkészítette és felhúzta, hagyja, hogy járjon magától; a monoteistáknak, akik egy istenben hisznek; a politeistáknak, akik sok istenben hisznek; sőt az ateistáknak is, akik tagadják egy személyes isten létezését.
Helye van még Jézus Krisztusnak és a „kereszténységnek” is, de elvetik Jézus igényét az igazság iránt. Jézus csak egy a sok közül – szerintük. Ezért aztán Indiában békésen megfér egymás mellett a szoba falán Krishna isten, Buddha, Jézus és Gandhi képe. A hinduizmusban ismeretlen a tiszta helyzetet teremtő vagy-vagy, helyette a ködösítő „és” áll. Nem „egyedül Krisztus”, hanem „Krisztus is”. Gandhi elismerően, sőt lelkesen beszélt Jézus Krisztusról, ennek ellenére soha nem tette volna „egyeduralkodóvá” Őt.
De mit tanít a hinduizmus Istenről? Bár a hinduizmusban helye van mindenféle vallásos meggyőződésnek, mégis mutatkoznak jellegzetes vonások. Itt a Védákra kell utalnunk, erre a négy dalgyűjteményre, melyek közül a legrégebbi Kr.e. 1250 körül keletkezett. A Védák és a bennük található ún. Upanisádok rányomták bélyegüket a hinduk vallásos gondolkozására. Az Upanisádok titkos tanítások. Ezekben a dalgyűjteményekben két fogalom játssza a főszerepet: a Brahman és az Atman.
A Brahman a világmindenség, az abszolút, az isteni. Az Atman a szellem. A hinduizmus vallási épületének hangzavarából két erőteljes hang csendül ki: a panteizmus és az identitás-misztika illetve filozófia.
A hinduizmus erősen megközelíti a panteizmust, mely szerint az egész mindenség isteni. Isten egy a világgal, nem mint személy és akarat létezik, hanem az isteni él és hat mindenben.
Az identitás-misztika pedig azt mondja, hogy a világmindenség legbenső magva azonos énem legbenső magvával. Nincs lényegi különbség köztem és az isteni közt. Én magam, az ember, isteni vagyok.
Atman és Brahman kölcsönhatásban vannak. Az Atman az emberben levő isteni, Brahman jelenléte az emberben. „Én Brahman vagyok”, ez a hinduizmus jelszava Indiában. (Félreértések elkerülésére különbséget kell tenni Brahman, Brahma és Brahminok között. Brahman azt jelenti, isteni; Brahma az egyik isten neve; Brahmin pedig pap, bölcs, tanító.)
A Brahman a nagy, mindeneket átható lényeg. Minden isten, minden ember és minden más teremtmény létének előfeltétele. Végtelen sok alakot ölthet fel. És mert ezt meg is teszi, a hinduizmusban kereken 330 millió istenséget találunk, de ezek csak közbenjárók a Brahmanhoz. Az istenek között legnagyobb Síva, a rombolás, pusztítás istene. Szabályos időközökben szétrombolja a világmindenséget, aztán újra felépíti. Sok felesége van, ezek egyike Káli, a rettenetes.
Egy brahmin egyszer egy európait kalauzolt egy istenektől nyüzsgő indiai templomon át. A brahmin ezt mondta vendégének: „Látja, ezek az istenek mind megférnek egymás mellett békességben. Mindegyikünk ahhoz az istenhez imádkozik, amelyik belső lényegünknek leginkább megfelel. Isteneink bizonyos mértékig az emberi nem különböző jellemvonásait viselik, csak természetfölötti alakban.” A hinduizmusban az állatok, fák, hegyek, vizek is részben az istenség önkijelentésének számítanak, és részben szentnek tartják azokat. Így pl. a fák közül szent a fügefa, a folyók közt a Ganges. Az állatok közt pedig különösen a tehenek, majmok és orrszarvúak szentek, mert az istenség kinyilatkoztatásai. Nem kisebb személy, mint Gandhi mondta: „A hinduizmus leglényege a tehén védelme.”
Mindezek mögött ott rejlik a kérdés: kicsoda Isten? Mohamednél kegyetlen és önkényes úr; Buddhánál bizonytalan örök törvény; a hinduizmusban valami ködös, bizonytalan „isteni” valóság.
d) Mennyire egészen más Isten ismerete Jézus Krisztusnál
A vallásoknak csak sejtéseik vannak Istenről, Jézus Krisztusnak ismerete. Mert Ő több, mint ember, ezért át tudta törni a sűrű fátylat, amely mögött a nagy Titok rejtőzik, akit Istennek nevezünk. Jézus Krisztustól és csak Tőle tudjuk, hogy ez az „örök törvény” személyiség, akarat, irányító, mindenható és mégis jóságos Atya, Aki maga a Szeretet. Isten szeretet, ez Isten önkijelentése. Éppen ez a szeretet indította az Atyát arra, hogy elküldje Fiát, hogy Önmagát Benne maradéktalanul kinyilatkoztassa, és hogy az Ő kereszten való tökéletes áldozatával minket megváltson.
Másrészt Jézustól tudjuk, hogy Isten szeretetét nem tekinthetjük lágyszívű tehetetlenségnek.
Ez világosan látszik a Golgota keresztjén, mert ott Jézus elégtételt szerző áldozata Isten igazságának tesz eleget.
Isten személye iránti kérdésünkre csak olyan valakitől kaphatunk érvényes választ, aki ember ugyan, hogy velünk emberi nyelven beszélhessen, egyúttal azonban több mint ember.
Embernek, de ugyanakkor Istennek is kell lennie. Ez pedig nem más, mint Jézus Krisztus.
Ha valaki kétségtelen bizonyossággal meg tudja mondani, ki Isten, Jézus válasza az illetékes minden más válasszal szemben. Sőt, nemcsak hogy illetékes, hanem mivel az Ő válasza kijelentés jellegű, messze felülmúl minden pusztán emberi választ.
II. Az embereket illetően
a) Kasztrendszer a hinduizmusban
Hogy a hinduizmusban 60 millió pária van, és ezeket nem is sorolják az emberi társadalomba, sőt korábban „érinthetetlennek” nevezték és ennek megfelelően bántak is velük, az nem jelent árulást a hinduizmussal szemben, hanem kifejezetten annak tanítása szerint való. A Bhagavad-Gita című eposz megmutatja az üdvösség útját minden kaszt számára, még a sudrák és az asszonyok számára is (sudrák = a legalacsonyabb kaszthoz tartozók, akiknek a magasabb kasztokat szolgálniuk kell). A páriák milliói azonban nemcsak társadalmilag, hanem vallásilag is kivetettek.
Az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy a mai Indiában az embertelen kasztrendszert, négy magasabb rendű és mintegy 2000 alacsonyabb rendű kasztjával együtt hivatalosan megszüntették és nem ismerik el. De ugyanezen igazság érdekében azt is meg kell tudnunk, hogy az ország többsége ma is éppúgy él, mint azelőtt. Új-Delhi, a főváros messze van, és a kasztrendszer ma is rányomja bélyegét India szociális struktúrájára, még ha örvendetesnek mondhatjuk is, hogy vannak kasztonkívüliek, akik miniszteri székben ülnek, és brahminok, akik szakácsként dolgoznak.
Jézus minden egyes embernek emberi nemességet és méltóságot tulajdonít. Mindez benne foglaltatik az ember istenképűségében. „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá” (Ter 1,26), olvassuk már a Biblia elején. „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek. Amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek.” (Mt 25,40/45) . Tehát Jézus, Isten Fia azonosítja magát a társadalom legkisebbjeivel. Ezzel pedig a legmagasabbra értékeli őket. Jézus nem ismer el semmiféle osztályt, kasztot, fajt vagy társadalmi „mostohagyermeket”, mert minden ember kivétel nélkül homlokán viseli az istenképűség nemesi bélyegét.
b) A nők helyzete a mohamedánizmusban
Az iszlámban nincs ugyan kasztrendszer, de van helyette valami más. Vitathatatlan, hogy Mohamed milyen lekicsinylően és pesszimisztikusan vélekedett a nőkről. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy számára a nő csak élvezeti cikk és munkaeszköz volt. Ez kiviláglik abból is, hogy tizenegy felesége és négy ágyasa volt. Kézenfekvő, hogy az iszlám házasságjogban a férfiaké minden előny és a nő szenved minden hátrányt. Egy férfinak – ha lehetősége van rá – négy felesége lehet. Ma már a legtöbb férfi számára a gazdasági helyzet lehetetlenné teszi a poligámiát. A házasságjoggal magához kötött feleségeken kívül vannak a rabszolganők, akiket a férfi korlátlan számban tarthat úgy, mint ágyasokat. Egy férfi háromszor eltaszíthat ja magától jog szerinti feleségét, de ismét vissza kell fogadnia. Ha azonban az asszony nem engedelmeskedik férjének, az bezárhatja és megkorbácsolhatja őt. Igen sok arab-iszlám országban még ma is a háztartási eszközök közé tartozik a korbács.
Az iszlám házasságjog értelmében a házasságkötés magán-kereskedelmi ügylet. A férfi jogot nyer a feleségére, az viszont a hozományra. A magán-házasságkötést a férj szabad akarata és mérlegelése alapján felbonthatja. Csak a férj válhat el, és a válás rendkívül könnyű.
Itt is meg kell állapítanunk az igazság kedvéért, hogy a számtalan elhagyatott asszony és gyermek súlyos szociális helyzetet teremtett, ezért a modern iszlám államokban gyógyító törekvések mutatkoznak. A modern Törökországban pl. bevezették az európai házasságjogot. Megtiltották a többnejűséget, és a nő leteheti a fátylat.
Mennyire más ez is Jézus Krisztus Evangéliumában. Jézus Krisztus kereken megtiltja a válást. Jézus a válási tilalommal kincset ad az asszonynak, a gyengébb teremtménynek. „A férfi dicsősége az asszony.” Ez egészen más, mint amikor a nő a férfi játékszere és szolgálója. Jézus kíséretében asszonyok is voltak, ezzel is egyenjogúságot és méltóságot adott az asszonyoknak.
És még egy: minden vallás ítéletet tartogat a megesett asszony számára – Jézusnál bocsánat várja őt. Mikor házasságtörő asszonyt vittek elé, Jézus így szólt hozzá: „Senki sem ítélt el? Én sem ítéllek el.” (Jn 8,10-11). Jézus az egyetlen, aki ezt az asszonyt vádolhatná, mert ő maga makulátlanul tiszta, s mégis ezt mondja: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél.” (Jn 8,11).
Mária Magdalénának, akinek már sok férfival volt dolga, nemcsak hogy megbocsátott, hanem feltámadása után neki jelent meg először, s így arra méltatta, hogy a feltámadás első hírnöke legyen.
c) Fatalizmus
A fatalizmussal Mohamed Istenről szóló tanításában találkozunk. Isten mindenhatóságának túlhangsúlyozása el egészen az önkényuralomig, szükségszerűen kihat az emberről szóló tanításra is. Ez a kihatás a fatalizmus, melyet helyesen végzet-hitnek fordíthatunk. Minden, ami velem történik, Allah akaratából történik. A fatalizmus korlátozza az ember felelősségét, sőt meg is szünteti, azonkívül lustaságot szül és gátolja a haladást. Mohamed tanításában Allah mindenhatóságából despotizmus lett, és félelmetes feszültség támadt az ember szabadsága és Allah mindenhatósága közt. Mivel Mohamed csak ember és nem Isten fia volt, érthető, hogy nem tudott igaz kijelentés adni Istenről, pedig ezen múlik minden.
Jézus hirdette az embereknek Isten hívását: jöjjetek én hozzám, maradjatok énbennem, és ezzel már hirdette az ember felelősségét is abban, hogy elfogadja vagy visszautasítja a meghívást. Jézus Krisztus szabadságot adott az embernek. A szabadságon alapuló felelősség adja az emberi méltóságot. Jézustól tudjuk – Ő pedig Isten kijelentését adta nekünk –, hogy Isten a maga bölcsességében úgy rendelte, hogy mindenhatósága nem nyomorítja meg az ember szabadságát és felelősségét, hanem teret ad annak. A fatalizmus csak a szolgalelkűség talaján nőhet ki. Boldogok és hálásak lehetünk, mert tudjuk, hogy Mohamed és az iszlám fatalizmusa téves.
d) Buddha tanítása az életről és a szenvedésről
A buddhizmus kétség kívül későbbről származott, mint a hinduizmus. Buddha a hinduizmussal szemben már haladást jelent. Kétféle szempontból is reformátor volt:
1. Buddha megszüntette a teljesen igazságtalan, megalázó kasztrendszert. A kiváltságos osztályok sem élveztek nála „üdv-monopóliumot”. Főképp a kasztrendszer megszűntetésének köszönhető gyors és nagymérvű elterjedése.
2. Az üdvösséget, bizonyos erőfeszítések árán mindenki elérheti (ez a „mindenki” ugyan vitatható). Buddha és a buddhizmus a mi világunkat csak látszatvilágnak tekinti. Azonkívül szerinte a világ tele van szenvedéssel. Buddha azt tartotta, hogy „az élet szenvedés és a szenvedés élet”. Ebben a rövid mondatban össze van foglalva Buddha tanításának lényege. Buddha szüntelenül azon töpreng, hogy lehetne az embert ennek a jelenség-világnak szenvedésétől megszabadítani. Haldokolva ezt mondja: „Minden jelenségnek el kell tűnnie. Szüntelenül ezért küzdjetek.” A buddhizmus célja, hogy az ember megszabaduljon ettől a csalóka és szenvedéssel teljes látszat-világtól és behatoljon a nirvánába, a lélek teljes nyugalmi állapotába. Ha egy szóval akarnók jellemezni Buddhának és a buddhizmusnak a világról és életről szóló tanítását, azt mondhatnánk: a buddhizmus – pesszimizmus.
Jézus is tudja, hogy a világban és életünkben van félelem és szenvedés. Ő is tudja, hogy a világban van hatalmaskodás és jogtalanság, sőt előre látja saját szenvedésének útját. Jézus tehát nem naiv álmodozó, aki elsiklik a világ és az élet nyomorúságai felett. Annál inkább kitűnik nagysága és felsőbbrendűsége, mikor a szenvedés és jogtalanságok ellenére is igenli a világot és az életet. Jézus nem azonosítja az életet a szenvedéssel és a szenvedést az élettel. Nem azt tanítja, hogy fussunk ki a világból, hanem azt, hogy Ő megőriz a világban. Magát a világ legyőzőjének jelenti ki: „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert én legyőztem a világot.” (Jn 16,33).
Ha vele életközösségben vagyunk, mi is belső győzelemre juthatunk a világ felett. Jézustól távol áll minden pesszimizmus, mint ahogy távol áll tőle a rózsaszín-optimista romantika is. Minden szolgálatot teljesítő hívő ember élő tanúbizonysága annak, hogy a keresztények nemcsak panaszkodnak a bajok miatt, hanem bátran szembenéznek velük és belsőleg, de olykor külsőleg is legyőzik őket.
e) Felebaráti szeretet és szociális nyomor
Jézus Krisztus Evangéliumában a felebaráti szeretet a központi tanítások közé tartozik, míg a többi vallásban ez nem szerepel önálló tanként. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd embertársadat, mint saját magadat” (Mt 22,37-39), mondta Jézus.
A buddhista semmilyen életet nem olthat ki, mert nem tudhatja, nem lakik-e benne egy megboldogult ember lelke. A buddhizmusra egyfelől tehát jellemző a szinte őrületig túlhajtott kímélet minden élőlény, még a legkisebb férgek iránt is. Másfelől viszont az egész nem-keresztény vallásos irodalomban egyszer sem találkozunk a felebaráti szeretet kifejezéssel, ahogy ezt a nyelvtudósok megállapították.
Megkímélik a bolhákat és tetveket (jainizmus), ugyanakkor elnézik, hogy emberek milliószámra pusztuljanak szennyben és nyomorban; könyörtelenek a kasztonkívüliekkel szemben, mint a hinduizmus; vagy hagyják a nyomorultakat elpusztulni „végzetbe vetett hittel”, mint az iszlám.
Az iszlámban a kiszmet hideg törvénye uralkodik, azaz, ami ki van ránk mérve, azt el kell fogadnunk. A hinduizmusban és a buddhizmusban a karma, a megtorlásban való hit nem kevésbé hideg törvénye uralkodik. A kiszmet éppúgy, mint a karma nem más, mint vak és merev sors(végzet)-hit. És ez döntő fontosságú mind szociális mind vallási vonatkozásban.
A karmába vetett hit kioltja a szociális lelkiismeretet. Miért is érezne a hindu ember részvétet a kasztonkívüli iránt? Hiszen a kaszthoz tartozás nem véletlen műve, hanem az előző élet-sorozat következménye. A kasztonkívüli azért kasztonkívüli, mert megelőző életében gonosztevő volt. Nos, nem lehet a sors (vagy istenség) karját lefogni, és változtatni az olyan ember helyzetén, aki rászolgál megtorlásra. Ebben van a szeretet és részvét hiányának végső foka. És ebből adódik például Indiában az elképesztő szociális különbség. Mindez karma – sors.
Hindu vagy buddhista karma, vagy mohamedán kiszmet: mindegy. Itt is, ott is beletörődés a végzetbe. „Add meg magad sorsodnak, amit Allah számodra rendelt”, ezt a vezérigét tanítja Mohamed híveinek. Felebaráti szeretet – mint kötelező parancs nem fordul elő szótárukban.
A hinduizmus, mohamedánizmus és buddhizmus, mint vallás, soha nem lesz képes arra, hogy felszámolja a tömegnyomort és rendezze a szociális viszonyokat. Az állam próbálja ezt a terhet magára venni. Még csak egy megjegyzés: a végzet igen hátrányosan befolyásolja a munkamorált is.
f) „Jótevő”
Miközben meg kell állapítanunk, hogy a vak végzetbe vetett hit, a látszat-világról szóló tanítás és az ezekből származó pesszimizmus igen hátrányosan befolyásolja a felebaráti szeretetet és a szociális kérdések megoldását, mégis találunk a buddhizmusban sok ún. „jótevőt”. Kínában nevezik így azokat, akik ki akarják érdemelni a mennyországot. Kétségkívül sok keresztényt is megszégyenít az, amit ezek a jótevők a szegényekért és a leprásokért tesznek, hogy ezzel előkelőbb helyet szerezzenek maguknak a mennyországban.
Mindig közelebb jutunk az igazsághoz, ha a tettek mögött az okokat keressük. Minden cselekedet értékét a mögötte levő érzület adja meg. Márpedig a „jótevők” cselekedete mögött nem a szeretet,hanem az üdv-egoizmus rejlik hajtóerőként. Jézus viszont minden tisztátalan motívumot elítél. Az Evangélium szerint a szeretet nem keresi a maga hasznát.
III. Az üdvösség útja
a) Az üdvösség útja Mohamednél
A mohamedánok soha nem vitázhatnak a Korán fölött. Jó azonban, ha minél többet tudnak belőle kívülről. A mohamedanizmus öt fő vallási kötelességet vés az ember szívébe. Ezekkel vezeti Mohamed követőit az üdvösség útján:
1. „Nincs isten Allahon kívül, és Mohamed az ő prófétája.” Ez hitvallás, melyet minden hívő moszlimnak naponta el kell mondania.
2. Az imádság: mondd el a rituális imádságot és végezd el a rituális tisztulást ötször napjában.
„A fogmosás után elmondott ima hétszeresen jobb, mint fogmosás nélkül.”
3. A böjtölés: böjtölj egész Ramadán hónapban, minden nap napkeltétől napnyugtáig.
4. Az alamizsnálkodás: fizesd meg az alamizsna-adódat, ezzel is sanyargasd meg magadat.
5. A zarándoklás: életedben legalább egyszer el kell zarándokolnod Mekkába.
Mohamed törvényvallást alkotott. Vallásában nincs fejlődési lehetőség, a túlvilágról alkotott képe durván, érzékien primitív. De megtörténhet, hogy az öt fő kötelesség legszigorúbb betartása is hiábavaló, mert mindenki felett ott lebeg a hideg könyörtelen végzet, Allah zsarnoki hatalma.
A Mohamed által kijelölt üdvösség-útban döntő a betű szerinti engedelmesség; a lelkiismeret és az érzület nála szóba sem jönnek.
b) Az üdvösség útja a hinduizmusban
India hinduizmusában (és némi eltéréssel a buddhizmusban) az emberek vallásos tudatában a lélekvándorlás vagy újjászületés tana gyökerezik a legmélyebben. Az élet értelme, célja abban van, hogy kiszabadítsuk magunkat a megtorlás törvényének polipkarjai közül és kitörjünk a lélekvándorlás körforgásából. Ez csak egy úton történhet, ha az ember minden olyan cselekedetet elkerül, mely újabb jogtalanságot szül. Mert az elkövetett jogtalanság megtorlás után kiált. Hogy pedig cselekedeteim során ne adjak okot a megtorlásra, azaz végigjárhassam az üdvösség útját, három dologra van szükségem:
1. ismeretre és megvilágosodásra, melynek eléréséhez szükség van a jógára, melynek nyolc fokozatával el lehet jutni a legmagasztosabb állapotba, az istenivel való egyesülés állapotába;
2. vallásos gyakorlatokra az istenek felé, melyhez az imádság és az áldozat tartozik. Az imádság akkor hatásos, ha szavaiban, hangsúlyozásában és ritmusában betartjuk a szent formulákat;
3. kötelességeink naponkénti teljesítésére, melyhez az tartozik, hogy minden kaszt fejtse ki a neki megfelelő erényeket.
c) Az üdvösség útja Buddhánál
Buddha szerint az üdvösséghez két szélsőséget kell kerülni:
tartózkodni kell az érzéki vágytól, továbbá távol kell tartani magunkat az önkínzás gyakorlásától.
Ha magunkat ettől a két szélsőségtől megóvjuk és a középúton járunk, akkor ismeretre, békességre és megvilágosodásra jutunk és a nirvánába érkezünk. A középutat Buddha az ún. négy nemes igazságban fejti ki:
1. Az élet szenvedés.
2. A szenvedést a kívánság idézi elő.
3. Hogy kiküszöböljük a szenvedést, meg kell ölnünk a kívánságot.
4. Hogy ezt elérhessük az erény Buddha szerinti nyolcrészes ösvényén kell járnunk.
Ezen kívül Buddha megtartja a hinduizmus két nagy tanítását: a bűn és megtorlás valamint a lélekvándorlás tanítását.
Buddha halála után különböző felfogások keletkeztek az üdvösség céljának, a nirvánának elérési módja felől. Az egyik szerint csak a szerzetesek érkezhetnek el a nirvánába, akik önként elszakadtak a világtól, a másik szerint gyakorlatilag minden ember megvilágosulttá lehet és így elérheti a nirvánát, de ez csak számos újraszületés során történhet meg, a harmadik pedig szinte mindent elvetett Buddha eredeti tanításából és eltévelyedett.
Mennyire más Krisztus és az Ő Evangéliuma, mennyire felette áll mindennek az Ő személye és tanítása!
6. Jézus Krisztus és Mohamed, Buddha, valamint a hinduizmus közti különbség egyenlő a megváltás és az önmegváltás közti különbséggel.
Nemcsak az Evangélium tud az ember bűnösségéről, hanem a többi vallás is. De egyetlen vallás sem ad érvényes választ arra a kérdésre: mi lesz a bűneimmel? A bűn mindnyájunk életének borzalmas valósága. Mindenki tudja ezt, akiben felébredt a lelkiismeret. Akár elismeri az ember vétkét, akár nem – előbb-utóbb rá kell ébrednie bűnös voltára. És azután? És mert Buddha, Mohamed és a hinduizmus is ismeri a bűn valóságát, de semmit sem tud mondani arra nézve, mit tegyen az ember bűneivel, azért csak azt mondogatják: ezt kell tenned, azt kell tenned! És ennek alapján építik fel az üdvösség útját.
Náluk az üdvösség útja az önmegváltás útja. Ezen az úton hajszolják az embert, mint valami fúria, korbáccsal a kézben. „Ezt tedd! Azt tedd!” Ez az önmegváltás útja.
Jézus azonban így szól: én tettem érted valamit, és ez az üdvösség útja. „Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45).
Ez az Evangélium, azaz örömhír. Ilyen örömhírt hiába is várnánk akármelyik vallásalapító szájából, ahogy hiába várnánk tőlük helyettes elégtételt szerző cselekedetet. Ilyenre képtelenek, mert maguk is bűnösök.
Csak Isten lehet a megváltónk. Ezért a vallásalapítók csak egyet tudnak ajánlani: önmegváltást. Önmegváltás azonban a valóságban nincs. Az ember még a legjobb esetben sem tud többet tenni, mint hogy bűntelenül és hiba nélkül él, azaz úgy él, ahogy kell. De kérdem: ha februárban bűntelenül élek, ezzel még messze nem tettem jóvá januári bűneimet. Ha kifizetem a februári lakbéremet, azzal még nem rendeztem a januári bértartozásomat. Az adósság marad. És senki nem bocsáthatja meg magának a bűneit, nem engedheti el a maga adósságát. Az egyszer kimondott hazugság hazugság marad, nem lehet meg nem történtté tenni. Az elkövetett házasságtörés házasságtörés marad mindörökké. Ezért nincs önmegváltás.
Hogy fest a gyakorlatban az önmegváltásra irányuló kísérlet? Megható az a sok erőfeszítés, amelyet ennek érdekében tesznek. Nézzünk csak egyet a számtalan sok közül, valahol Ázsia szívében. Egy ember vezekelni akar és üdvösségre jutni. Messzi vidékre zarándokol, de nem vonaton, még csak nem is lovaskocsin, sőt nem is gyalog, hanem a következőképpen: teljes hosszában végigfekszik az út porában, előre nyújtja kezeit. Aztán feláll, és előre megy addig, míg a kezei a porban elértek. Ott újra lefekszik a porba, ismét előre nyújtott kezekkel. És így halad tovább méterről méterre, kilométerről kilométerre. Megindító, milyen komolyan veszik ezek az emberek bűneiket és a megváltáshoz eljuttató vezeklést.
Mi pedig? Lelkileg elhíztunk, közönyösök, hidegek lettünk. És ennek nem lesz jó vége.
Minden bűnünkkel végül is Isten ellen vétkezünk. Ezért csak Ő bocsáthat meg. Allah azonban csak megtorlást ismer, szeretetet nem, ezért nála nincs is megbocsátás. Innen adódik a mohamedánok óriási vallási erőfeszítése önmaguk megváltása érdekében. A buddhista nem ismer isteni megbocsátást. Ezért gyötrődik és fáradozik a megtisztulás érdekében.
Jézustól tudjuk, hogy noha Isten igazságos, de ugyanakkor Ő a szeretet. Mert igazságos, ezért van golgotai kereszt. Ezért halt meg ott az Igaz – Jézus Krisztus. Meghalt, hogy helyettesként magára vegye a bűnért járó büntetést; meghalt, hogy eleget tegyen Isten igazságosságának. Az igazság az egyik oldal, a másik a szeretet. Isten szeretetből nekünk ajándékozta Jézus elégtételt szerző áldozatát, s vele a bűnbocsánatot. Jézus Krisztus szeretetből váltott meg minket a kereszten. Kiváltott bennünket a Sátán uralma alól, a bűn és vétek hatalmából. Amire mi képtelenek vagyunk, azt Ő megtette. Ez a megváltás.
7. Buddha, Mohamed és valamennyi vallásalapító meghalt. Krisztus azonban feltámadott és él. Jézus feltámadása pecsételi meg életét és munkáját. Jézus feltámadása a kereszten való megváltó tettének koronája. Jézus feltámadása teszi hatékonnyá számunkra a megváltás művét. Jézus feltámadása nélkül az Evangélium nem lenne Evangélium.
Jézus Krisztus azonban él, és itt van közöttünk. Jézus Krisztus – minden vallásalapítótól eltérően – így szólt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14,6) . Jézus feltámadott és él, és ezért igaz és mindörökre igaz marad: „Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnek.” (ApCsel 4,12).
Az iszlám, a hinduizmus és buddhizmus szigorú törvényvallások, melyek igája alatt az ember csak nyögni és sóhajtozni tud. Az Evangélium azonban Isten kijelentése Jézus Krisztusban.
KÖVETKEZTETÉSEK
1. Mivel Isten nem jelenti ki magát ellentétes módon, és döntő a kijelentés igazság-jellege, nem lehet egyfelől Jézus Krisztus kijelentése, másfelől a hinduizmus, buddhizmus és iszlám egyaránt igaz.
2. Mivel Jézus Krisztusban Isten valóságosan kijelentette önmagát, ezért Jézus Krisztus és az Ő Evangéliuma hivatott arra, hogy megadja az ember és a világ szellemi alapját.
3. Jézus Krisztus egész üdvözítő és megváltó művével, valamint igéjével: „Menjetek el az egész világra…” (Mk 16,15) egyetemességet igényel. Krisztusban való hitünk nem szorítkozhat csupán szellemi belátásra, hanem arra kötelezi a keresztény embert, hogy Urának engedelmeskedjék. Ezért mindenkinek ki kell vennie a részét annak megvalósításában, hogy az Evangélium minden embernek hirdettessék, és így megvalósuljon Jézus egyetemesség iránti igénye.
4. A hinduizmus, buddhizmus és az iszlám emberekből kiinduló és ezért gyámoltalan kísérletek a világ végső alapjának megfejtésére. Mind a három – noha ma már korántsem egységesek – alapjában véve törvényvallás, mely nem ismeri a kegyelem, irgalom és megváltás fogalmát. Az emberiség mélységes vágyakozását azonban csak a kijelentés bőségszaruja elégítheti ki, melyből kegyelem, irgalom és megváltás árad. Ezt azonban kizárólag Jézus Krisztus és az Ő Evangéliuma adja.
5. A vallások bizonyos meghatározott kultúrák talaján nőttek ki, melyekhez messzemenően kötve vannak. Krisztus Evangéliuma azonban nincs egy bizonyos kultúrához kötve. Minden életformát és kultúrát magába ölel.
Végső következtetés tehát: Jézus Krisztus Evangéliuma, mind kijelentés-jellegénél, mind pedig tiszta és világos üzeneténél fogva, minden emberi társadalom és kultúra számára egyetemes életelvnek és formáló erőnek bizonyul.
Írta: Dr. Gerhard Bergmann
részletek az azonos című könyvből
