„⭐Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felmagasztal titeket.”– Jakab 4,10
Ebben az egyetlen mondatban ott rejlik a keresztény élet egyik legnagyobb paradoxona: az emelkedés kulcsa a megalázkodás. Nem azért alázza meg magát az ember, hogy elismerést kapjon, hanem mert felismeri, hogy Isten előtt csak kegyelemből állhat meg.
Aki így alázkodik meg, azt Isten maga emeli fel – a megfelelő időben, a megfelelő módon.
A világ azt tanítja: „Mutasd meg, mit tudsz! Emeld fel magad!”
A világ azt tanítja: „Mutasd meg, mit tudsz! Emeld fel magad!”
Jakab viszont arra hív, hogy térdeljünk le.
Ez nem önértékelési zavar vagy kishitűség, hanem szívből jövő bizalom: hogy nem kell magunkat előretolni, mert Isten lát, ismer, és értékesnek tart – nem azért, amit teszünk, hanem mert hozzá tartozunk.
Az alázat azt jelenti: elismerem, hogy nem én vagyok az életem ura.
Az alázat azt jelenti: elismerem, hogy nem én vagyok az életem ura.
Helyet adok Istennek, hogy Ő vezessen, Ő igazítson ki, Ő formáljon.
És amikor így alávetem magam Neki, megtapasztalom, hogy nem megalázva maradok, hanem felemelve, megtisztelve az Ő kegyelme által.
Ima: Uram, taníts valódi alázatra. Segíts elengedni a büszkeséget, a megfelelni vágyást, és úgy bízni Benned, hogy ne magamat, hanem Téged dicsőítsen az életem. Ámen!
Ima: Uram, taníts valódi alázatra. Segíts elengedni a büszkeséget, a megfelelni vágyást, és úgy bízni Benned, hogy ne magamat, hanem Téged dicsőítsen az életem. Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése