..Életemnek ereje az ÚR, kitől rettegnék?,, Zsolt 27,1
Akik tudják, hogy Isten erőtlenei, nagy
dolgokat tudnak véghezvinni az életben. Az emberek többsége - sokszor mi
magunk is - mégis így biztatjuk magunkat és másokat is: "Segíts
magadon, s az Isten megsegít!". Persze Isten van, csak most nem ér rá
foglalkozni velünk, jobban tesszük hát, ha magunk vesszük kézbe
dolgainkat. A hit ősatyja, Ábrahám sem volt úgy általában hitetlen,
hitte ő Istent akkor is, amikor "ötletével" besegített Istennek
beváltani az ígéretét. A rabszolganőtől (Hágár) született fia, Iszmáél -
a muszlimok ősatyja - megszületésével, az "arab féltestvérrel" meg is
gyűlt a baja Ábrahám utódainak... s ha csak kézlegyintéssel el tudnánk
intézni; na ja, a testvérek tudnak igazán összeveszni; de ennél
komolyabb ügyről van szó...
A sok erős ember - hadvezérek, császárok és
diktátorok - rengeteg szenvedést okoztak a világnak. Ők nem rettegtek
senkitől, de tőlük mindenki félt. Magukat istenként dicsőítő fáraók és
császárok mégis mind-mind ott alusznak piramisaikban vagy
mauzóleumaikban, mert minden földi hatalom, legyen az akármilyen zsarnok
is, egyszer elmúlik... Csak idő kérdése, mígnem egyszer rádöbbennek az
emberek, Isten teremtett rendje nem az, hogy egymás fölé rendeltként,
hanem egymás mellé, egymásért küzdőknek teremtett lények vagyunk.
Ilyenkor vannak a történelemben a nagy változások, s lépünk egyet előre,
hogy aztán az élet új színpadán, új jelmezekben, újabb koreográfiával
előadjuk a régi darabot... Aztán - jobb esetben - megint okulunk belőle
egy kicsit... Vajha egyszer eljutunk a végső katarzisig is?
Rettegő világban élünk. Ki az atombombától,
ki az AIDS-től, ki a pénztelenségtől fél. A félelem aztán
bizalmatlanságot szül, az pedig melegágya lesz minden bűnnek. Az
Istentől mégis kevesen félnek... csak amikor mezítelenül ki kell lépni
ebből a világból, (merthogy így is jöttünk bele) amikor hátra kell
hagyni mindenkit és mindent, akkor retten meg az ember, úgy
"istenigazából". Luther alapgondolata (a Kiskáté
Tízparancsolat-magyarázatai kezdődnek így), hogy ti. az "Istent félnünk
és szeretnünk kell" tehát mély igazságot hordoz. Ha nem féljük az
Istent, ha nem ismerjük el az Ő uralmát, akkor más fog uralkodni az
életünkben: nagyratartott eszünk vagy éppen vagyonkánk... Nem csoda, ha
az ember idővel retteg, hiszen lelke mélyén minden ember kimondatlanul
is érzi az isteni igazságot: egyszer minden elmúlik... Az elmúlás
valósága emeli igazi magasságokba életünk tétjét.
Istent nem vesszük elég komolyan... Isten
játszani akarja velünk az "élet játékát", mi pedig ahelyett hogy
önfeledten játszanánk azt, "istent játszunk". Eközben Ő nem játszadozik
velünk szeszélyes akarása szerint, hanem betartatja a játékszabályokat.
Nem nélkülünk alakítja csodálatos játékát, hanem velünk együtt.
Élet-halál kérdéssé teszi/feszíti döntéseinket, hogy megtanuljuk mi a jó
és mi a rossz. Engedi, hogy csaljunk, de nem engedi, hogy az
következmények nélkül maradjon. Hatalmas, teremtett univerzumában
megnyilvánuló gigantikus játékának a célja: Õ maga. Hatost dobunk vagy
ötöst? Mi ez az õ kegyelmi számaihoz képest? „Alea iacta est“. „A kocka
el van vetve“ - itt aztán valóban! Mert az Isten nem kockáztat az
emberrel kapcsolatban. Szeretete matematikájának minden értelmet
meghaladó magasabbrendűségéért ezért csak áldásra nyithatjuk szánkat!
Vele ugyanis mindig nyerünk. Istennél minden lehetséges. Mert ha Vele
veszítünk, akkor vesztesként is gyõztesek vagyunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése