„Egyétek az én testemet, és igyátok az én véremet”
Az erő és a kijelentés legnagyobb öröksége, Amit Jézus ránk hagyott
-Ana Mendez Ferrell-
Ajánlom ezt a könyvet Jézus Krisztusnak, az én Uramnak, és akit mindenek fölött szeretek, az én mennyei Atyámnak, és a Szentléleknek, aki minderre ihletett.
Ajánlom Suzanne Hinnek is, testvérnőmnek és barátnőmnek a szolgálatban, aki az Istennel való kapcsolatban igazi ihletés nekem, és személyek millióinak.
Bevezetés
Ez a könyv életem legfontosabb kijelentéséről szól. Ez megváltoztatta egész életemet. Sokkal erőteljesebben értette meg velem Isten királyságát, mint azt valaha is elképzeltem.
Emberek életének ezreit változtatta meg az, amiről itt beszélek, és a Krisztussal való kapcsolat olyan szintjére emelte őket, amiről soha nem gondolták, hogy ez valóság lehet a számukra, egészen addig, amíg be nem léptek az úrvacsora szellemi dimenzióiba.
Ez nem egy vallásos értekezés, hanem egy dicsőséges kijelentés a Jézus testében és vérében rejlő tartalmas életről. Az ősegyháznak volt valamije, amit mi elveszítettünk. Nincsen szándékomban megtámadni senkit, nem is akarom ízekre szedni a hagyományos és teológiai érveket, hanem sokkal inkább hozzá szeretnék járulni egy titok jobb megértéséhez, amely önmagában képes egész szellemi életünket megváltoztatni.
Amikor az évek során úgy vettem az úrvacsorát, ahogyan az ősegyházban tették, és megéltem azt, amit ők megéltek, felfedeztem a legnagyobb örökséget, amit Jézus ránk hagyott. Az a vágyam, hogy azt adjam tovább neked ezeken az oldalakon, amit Ő adott nekem, és így megtapasztaljad keresztény életed nagyobb teljességét.
A történelmen végighúzódik a kijelentésnek ez a fonala, mert Isten mindig talált valakit, akinek odaadhatta ezt a csodálatos örökséget. Minden korszakban és minden felekezetben voltak olyanok, akik a legkülönbözőbb körülmények között találtak rá e nagy értékű gyöngyre. Megtalálták a legsötétebb időkben, az egyház történetének legeltorzultabb babiloni struktúrája kellős közepén is. Elzártan éltek egy kolostorban, vagy remeteként elrejtve a hegyek között, vagy misszionáriusként Afrikában vagy Kínában, amikor Isten megmutatta nekik örökségének ezt a drága kincsét. Rábízta ezt férfiakra és asszonyokra, akik az igazság szerelmesei voltak. Ezek a szentek Őt keresték, messze túl az emberek tanításain. Elválasztották az értékest az értéktelentől. Elszenvedték a legszörnyűbb üldöztetéseket, akár a halált is, mert amit megtaláltak, az volt a lényeg, és amijük volt, az élet volt és nem halott teológia. Ezek a férfiak és asszonyok maguk mögött merték hagyni a rituálékat és a hagyományokat, mert szemtől szembe találkoztak Jézussal.
Némelyikük megrázta a földet, koruk vallásos és politikai rendszereit. Mások az ismeretlenségből ráztak meg nemzeteket, megváltoztatva a szellemi légkört az imakamra rejtettségéből; mert ismerték az úrvacsorában elrejtett élet titkát.
Ez a könyv hozzásegít téged Jézus személyesebb és mélyebb megismeréséhez. Lehetővé teszi, hogy isten munkáját ugyanazzal az erővel végezzük, amivel Isten Fia tette, amikor itt volt a földön, hiszen meg is ígérte: „Bizony, bizony, mondom néktek, aki hisz énbennem, az is cselekedni fogja azokat, amiket én cselekszem, sőt, nagyobbakat fog cselekedni, mert én az Atyához megyek”. Ján 14,12.
Megnyitja szemeidet arra, hogy szemtől szembe lássad Jézust, és birtokba vedd a legnagyobb anyagi és szellemi örökséget. Amit most fogsz olvasni, meg fogja változtatni életedet, kereszténységedet, látásmódodat és szeretetedet, és megtölt Isten teljes erejével.
Nyisd meg a szíved, hogy megkapd ezt a páratlan kincset. És a mindenható isten jelentse ki magát neked e könyv minden egyes lapján!
Első rész
Az úrvacsora
1. Megalapítása
A történelem során elveszett legnagyobb örökségJézus azért jött el erre a világra, hogy odaadja a legcsodálatosabb örökséget: a maga életét bennünk. Azt akarja, hogy mi is úgy legyünk kiküldve, ahogy Őt küldte el az Atya; hogy nagyobb jelek és csodák történjenek egyháza által, mint amelyeket Ő cselekedett, amikor itt volt a földön. Azt akarja, hogy királysága teljes ereje és valósága megnyilvánuljon bennünk.
Ezért adta életét, és oly módon képezte a tanítványait, hogy képesek legyenek megragadni mindannak a teljességét, amit megszerzett számunkra.
Az apostolok ezt megértették, és nemcsak megélték, hanem oly módon tanították, hogy az első század egyháza ebben a valóságban mozgott.
Isten eddig soha nem látott módon hatott a világra. Szeretete és ereje betöltött minden keresztényt. Jézus láthatóvá lett a hívők által. Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv Isten lelkének megdöbbentő megnyilvánulásai közben íródott.
Ma olvasunk erről a dicsőséges egyházról, és azt szeretnénk, hogy miénk legyen az, ami nekik volt, de mindez oly távolinak tűnik, anélkül, hogy megértenénk, hol vannak ezek a kulcsok, amelyek megnyitották a kaput ehhez az erőhöz, egységhez, a valódi örökséghez.
A kulcs a legnagyobb örökségben van elrejtve, amit az Úr ránk hagyott: az úrvacsora vagy az eucharisztiának is ismert titokban.
A kenyér megtörése számukra sokkal több volt, mint egy szertartás, amivé mi tettük. Mindaz, amire szükségünk van, benne van ebben az egyszerű cselekedetben, ha eljutunk oda, hogy kezdjük megérteni.
„És ők állhatatosak maradtak az apostolok tanításában, az egymással való közösségben, a kenyér megtörésében és az imádságokban. És nagy félelem szállt minden személyre; és sok csoda és jel történt az apostolok keze által” (ApCsel 2,42.43)
Az apostolok nyilvánvalóan tanították őket arra, hogy őrizzék meg ezeket az igazságokat, mert ettől függött az, hogy az Úr félelme diadalmaskodjon az egyházban. Ezek a tanítások hozták be Isten szentségét népe közé, és ezek hozták elő a jeleket és csodákat.
Amit nekik az Úr kijelentett, most az Úr ismét mondja, mert szükséges az, hogy helyreálljon az Úr félelme, a testvérek közti egység, a szentség és a jelek, olyan dolgok, amelyek nagyon hiányoznak a ma egyházából.
A vallásosság szelleme megöli az életet
Ami az első egyházé volt, az maga volt az élet tiszta lényege. A Szent Szellem olyan erőteljes módon szállt rá az egyházra, ami élővé tette mindazt, aki Jézus volt. Szellemi valóságban éltek, és egy ma nagyon kevéssé látott módon függtek a Szent Szellemtől. De ez lassanként elveszett. A finomság, az újszerűség és a spontaneitás, amely jellemzi e titokban elrejtett életet, valami puszta mechanizmussá változott, amit elkezdett megfertőzni a vallásosság. Lassanként szertartássá merevedett az, ami egykor élet volt.
Az egyházatyák halálával számtalan kijelentés feledésbe merült, a hagyományok és az emberek rendelkezései pedig bogáncsként és gazként kezdték ellepni az egyházat.
Az úrvacsora sákramentuma a történelemben
Az egyházatyák halála után az egyház elveszítette szellemi erejét, feladta a Szent Szellemtől, minden isteni ismeret természetfeletti forrásától való függését, és elkezdett függni az emberektől. Az apostoli és az ószövetségi írások, valamint a nyilvánvalóan nem létező nyomtatás hiánya azt eredményezte, hogy a kor vallásos emberei szertartási rendszert csináltak az egyházból. Sőt, ezt még megfertőzte a 4. században a római birodalom is, amikor Konstantinusz római császár összeelegyítette a római pogányságot a kereszténységgel. A 9. században kezdődött el az első nagy vita az úrvacsora témájában. Sajnálatos módon mindez a legnagyobb sötétség idején történt, amikor a varázslás és a babonaság nagy befolyásra tett szert, és ez beszivárgott az egyházba is. Radbertus bevitte Rómába az átlényegülés (transzszubsztanciáció) tanítását, felhasználva kora miszticizmusát és természetfelettibe vetett hitét. Azt tanította, hogy amikor elhangzanak az eucharisztia szavai, akkor az elemek valóságosan átváltoznak Krisztus testévé és vérévé. Az augusztinuszi állásponthoz ragaszkodó Ratramnus radikálisan ellenállt Radbertusnak és azt mondta, hogy az Úr jelenléte az úrvacsorában csupán szellemi természetű. A nagy ellenállás dacára az átlényegülés tanítása hivatalos elfogadást nyert az 1215-ös negyedik zsinaton, így Augustinus teológiája elveszítette a csatát.
A tridenti zsinaton (1545-63) mindezt megtoldották azzal, hogy a kenyeret és a bort imádat illeti, mert maguk is Isten részeivé lettek.
Radbertus elméletei az egyiptomi szertartásból származnak, amelyek például bemutattak Osirisz istennek Ámon-Ré templomában, évezredekkel Krisztus születése előtt. Ebben a szertartásban a pap egy csengettyű hangjával hívta segítségül Osirisz szellemét, amikor felemelte kezeit egy ötágú, lángoló csillaghoz. Ahogy az átlátszó folyadék rózsaszínű lett a megszentelt kehelyben, tudták, hogy istenségük megjelent.
Ez az egész római egyházban diadalmaskodó meggyőződés vált a 16. századi reformáció idejében a legvitatottabb témák egyikévé.
Különböző vélemények keletkeztek a keresztény hit ily központi tanításának igazságával kapcsolatban, amelyek komoly összeütközésekhez vezettek a reformátorok között is. Bár különböző meggyőződések alakultak ki, mindnyájan elvetették az átlényegülés tanítását. Luther Márton, a német reformáció vezető alakja ezt írta „az egyház babiloni fogságáról” szóló írásában: „ez olyan hiba, amely ellene mond az Írásnak és az értelemnek, ellentétes mindazzal, amiről az érzékszerveink tanúskodnak, a látás, szaglás, ízlelés és a tapintás. Semmivé teszi e sákramentum igazi értelmét, és elvezet egy nagy babonasághoz és bálványimádáshoz”
Azért is megrótta az egyházat, hogy eltiltották a népet az úrvacsorai kehelytől, és azt tanították, hogy az úrvacsora Istennek vitt áldozat. E tanítás szerint a pap Krisztus valóságos testét és vérét mutatja be áldozatként Istennek, ezzel megismételve Urunk engesztelő áldozatát, csak mindezt vérontás nélkül.
Az oltár igazi sákramentuma Luther szerint a bűnök bocsánatára vonatkozó isteni ígéret. Ez az ígéret beteljesedett Fia halálával. S mivel ez egy ígéret, az Istenhez való járulást nem lehet megszolgálni jócselekedetekkel vagy saját erőfeszítéssel, amelyek által tetszeni akarunk Istennek. Hanem csakis hit által. Mert ahol ott van Isten Igéje, amely az ígéretet adta, „szükségképpen megkívánja az ember hitének e jelenlétét is, amely azt elfogadja”.
Érveit a Szentírásból merítve, 1524-ben kezdte meg Luther a támadását az átlényegülés tanítása és az oltáron történő megújított áldozat gyakorlata ellen:
„Krisztus azonban megjelent, mint a jövendő javak főpapja, aki nagyobb és tökéletesebb sátorba. nem kézzel csinált, tehát e teremtésből valóba, és nem is bakok vagy bikák vérével, hanem saját vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett” (Zsid 9,11-12).
Bár végig szilárdan megmaradt e tanítással szembeni ellenállásában, ugyanakkor Augustinushoz hasonlóan fenntartotta azt a véleményét, hogy az úrvacsora során a hívők valóságos formában veszik magukhoz Krisztus testét és vérét.
Luther kortársai között megjelent Zwingli is, aki a svájci reformáció egyik részét irányította. A szerzetes Lutherrel szemben ő humanistaháttérből jött, ezért teológiája számos ponton eltért a német reformátor teológiájától.
Ő tagadta Isten jelenlétét az úrvacsorában, elannyira, hogy ezt csak egy jelképes cselekedetnek tartotta, ahol Krisztus teljességgel nincsen jelen.
Kálvin álláspontja e két vélemény, Luther és Zwingli között foglalt helyet. Kitartott amellett, hogy Jézus testének és vérének magunkhoz vételéről van szó az úrvacsorában, csakhogy mindez a szellemi síkon történik.
Lutherrel együtt Kálvin is hittel, hogy az úrvacsorában az elemek annak a jelei, hogy Krisztus valóban jelen van, és elutasított Zwingli álláspontját, amely azt mondta, hogy Ő nincsen jelen. Az első kettő azt hitte, hogy Krisztus valóban jelen van, és testével, s vérével táplálja a hívőket.
A kálvinista álláspontot fogadják el az evangéliumi egyházak többségében, és ez talál a legkedvezőbb elfogadásra korunk katolikus és lutheránus teológusai között is.
Ezek szerint: „az úrvacsora Jézus által elrendelt szertartás, ahol megtörjük a kenyeret és megisszuk a szőlőtő gyümölcsét, Krisztus engesztelő áldozatára emlékező hálaadás cselekedetében. Ebben a sákramentumi cselekedetben a Szent Szellem megáldja a Jézus testével és vérével való közösséget, mintegy a jövendő üdvösségünk elővételezését”.
E magyarázat alapján viszont azt mondhatjuk, hogy amit ma látunk, az egy üres szertartás. Egy vallásos cselekményt látunk, aminek semmi hatása nincsen a hívőkre. Formális cselekményt, amit időről időre megismételnek az egyházakban, olyan kötelességet, amely időközben elveszítette mindazt a jelentését, ami eredetileg megvolt az ősegyházban.
Isten arra hív minket, hogy térjünk vissza a gyökerekhez, keressük Őt, amíg újra fel nem fedezzük, hogy milyen örökséget is hagyott nekünk.
„ ..és elküldje néktek az előre meghirdetett Jézus Krisztust! Akit bizonyos, hogy az égnek kell visszatartani addig az időig, amíg minden dolog helyreáll, amiről Isten szólt régtől fogva a szent próféták által”. (ApCSel 3,20-21)
A ma egyházának csodálatosak a dolgai és erős a kenete, mégis híjával van a lényegnek. Hiányzik a testvéri szeretet, Isten természetfeletti életének és erejének a megnyilvánulása mindabban, amit hisznek és az Úr félelme, amely elvezet a valóságos szentséghez. E három nélkül csupán zengő cimbalmok vagyunk, víz nélküli fellegek, amit ide-tova hajt a szél. Így egy üres épület szép homlokzata vagyunk. Általában ellentmondásos hangzás száll fel a ma egyházából. Prédikálunk a Krisztussal való személyes kapcsolatról, ami azonban többnyire csak egy Róla alkotott értelmi kép az Ő igazi ismerete nélkül. Prédikálunk nagy szeretetéről és erejéről, s közben az egyház töredezett és megosztott az egész földkerekségen, tele szakadással és pusztulással, egymás közti viszállyal. Tele van beteg, bűnös emberekkel és a nagyobb részüket terhelő pénzügyi nehézségekkel. Azt hirdetjük, hogy szeretjük Őt, de a hívők többségének nem fontos a parancsolatai beteljesítése. Pedig Jézus azt mondta: „aki szeret engem, megtartja parancsolataimat”.
Miért? Válaszra vár a kérdés: ha állítólag minden a miénk, a valóságban miért nem az”? Az ősegyház az egymás iránti rendíthetetlen szeretetben járt. A jeruzsálemieknek mindenük közös volt, annyira egy volt a szívük és a lelkük.
Olyan erőben éltek, hogy az megdöbbentett mindenkit. Isten természetfeletti ereje ellenállhatatlan volt, ami megnyilvánult közöttük és általuk.
Az Úr félelme megtartotta őket egy csodálatosan szent életben. Ezért a menny megjelent közöttük. Angyalokat láttak, természetfeletti módon átkerültek egyik helyről a másikra, és rendkívüli csodáknak voltak a tanúi.
Igaz volt az üzenetük, megélték azt, amit hirdettek, és megrázták az egész világot.
Az volt az ok, amiért elérték ezt a szintet, hogy élő és erőteljes módon értették meg az úrvacsora erejét, ami nem egy üres szertartás volt a számukra, hanem Krisztus intim és kijelentést hordozó közössége az emberek szellemével.
Krisztus örökségének legjavára találtam rá azzal, hogy éveken át úgy vettem az úrvacsorát, ahogy ők vették, és megéltem azt, amit ők megéltek. Az a vágyam, hogy ezeken az oldalakon továbbadjam azt, amit Ő adott nekem, és ezáltal elérd keresztény életed legnagyobb teljességét.
2 „Egyétek a testemet, és igyátok a véremet”
Eljött az a pillanat, amikor Jézus elmondta a földön hagyott örökségével kapcsolatos, talán a legfontosabb szavait. Ezek a szavak megrázták minden követőjét, és a legdühödtebb haragot váltották ki kora vallásos vezetői között.
Tagadhatatlan, hogy e szavak megrázták az egész poklot. Választóvonalat húzott azok között, akiket valóban az Atya adott neki, és azok között, akik csak kíváncsiságból vagy önérdekből követték őt.
„Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; aki eszi ezt a kenyeret, örökké fog élni: és az a kenyér, amit én fogok adni, az én testem, amelyaet oda fogok adni a világ életéért. A zsidók pedig tanakodtak egymás között és azt mondták: „hogyan adhatja nékünk enni az ő testét? Jézus azonban így válaszolt nékik: bizony, bizony, mondom néktek, ha nem eszitek az ember fiának a testét és nem isszátok a vérét, nincsen élet bennetek, Aki pedig eszi az én testemet, és issza az én véremet, örök élete van, és én fel fogom támasztani őt az utolsó napon” (Ján 6,51-54).
Itt Jézus élet és halál kérdéséről beszél, mégpedig olyan hangsúllyal, hogy Jézus e szavakért kockáztatja minden tanítványa elveszítését és a farizeusok haragjának a magára zúdítását.
Jézus átadta nekünk a kulcsot ahhoz, hogy teljesen birtokba vegyük örökségünket. A Sátán teljes igyekezettel azon volt, hogy megraboljon minket ettől az évszázadok során.
Mi is tulajdonképpen az örök éle?
Jézus Isten testben megjelent Fia. Benne teljesedik be az a kikutathatatlan titok, hogy az egész világmindenség Teremtője eggyé válik az emberi létezéssel. Jézusban, az ő testében vált eggyé az ég a földdel.
„Megismertette velünk az ő akaratának titkát, az ő jó tetszése szerint, melyet önmagában eleve elgondolt, hogy az idők teljességének rendjében egyesít minden dolgot Krisztusban, úgy azokat, amelyek a mennyben vannak, mint azokat, amelyek a földön vannak” (Ef 1,9.10)
Jézus visszajövetele mutatja az idők beteljesedését és minden dolgok egységét, úgy azokét, amelyek a mennyben vannak, mind azokét, amelyek a földön vannak.
Jézus fogantatásakor az Atya természete egyesült az asszony természetével. A vég ugyanis csak egy férfi magján keresztül adható át a nő petesejtjébe. Ebben az esetben az Atya a vér formájában helyezte bele a maga életét Mária testébe.
Az Atya a vér közegét használta ahhoz, hogy egyesítse az emberi és isteni természetet. Az Atyától adott vér közegén át jött létre Jézus vére. Az örökkévalóság behatolt az időbe és először lakott emberi testben Jézus fogantatásakor. És pontosan EZ AZ ÖRÖK ÉLET. Ez a fogalom nemcsak egy olyan életet jelöl, amelyik nem hal meg, hanem magára Isten lényére vonatkozik, aki behatol emberi természetünkbe, hogy eggyé tegyen minket magával.
Isten Fia testté lett, és közöttünk lakozott, és folyamatosan testté válik az ő Teste, az egyház által.
Tehát hogyan történik meg ez a csoda, amely elkezdődött az ő születésének a meghirdetésével?
„Felelt neki az angyal és azt mondta: a Szent Szellem fog rád szállni,és a Magasságos ereje fog befedni téged árnyékával; mert szent lesz az is, aki benned meg fog születni; Isten Fiának fogják őt hívni”. Lukács 1,35
A Szent Szellem eszközként lépett akcióba, hogy Jézus két természete egyesüljön, az Atya pedig a vérét hozta és a testet, amit belehelyezett Mária petesejtjébe. Ilyen módon az örök élet, amely maga Isten, először vérré vált, aztán testté.
Ez rávilágít arra, hogy mit akart Jézus mondani a tanítványainak. „Nemcsak hinnetek kell bennem, amely elviszi hozzátok Szellememet és jelenlétemet, hanem ennetek kell az én testemet, és innotok kell az én véremet, hogy bennetek legyen az örök élet, és eggyé váljatok a Szellememmel. Ahogy a testnek táplálékra van szüksége, pontosan úgy kell táplálnotok a szellemeteket is, hogy azt feltámaszthassam” (parafrázis).
Spanyolból fordította: Szabó Levente Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése