"Amikor elküldte őket Mózes Kánaán földjének kikémlelésére, ezt
mondta nekik: Menjetek el itt a Délvidéken át, föl a hegyekbe. Nézzétek
meg, hogy milyen az a föld és a rajta lakó nép, erős-e vagy gyenge,
kevés-e vagy sok? Milyen az a föld, amelyen lakik, jó-e vagy rossz?
Milyenek a városok, amelyekben lakik: táborfélék vagy megerősített
helyek? Milyen a föld: kövér-e vagy sovány? Van-e rajta fa vagy nincs?
Legyetek bátrak, és hozzatok a föld gyümölcséből! Azok a napok éppen az
első szőlőfürtök érésének napjai voltak. Elmentek tehát a férfiak, és
kikémlelték a földet, a Cin-pusztától egészen Rehóbig, a hamáti úton."
"Negyven nap múlva visszatértek a föld kikémleléséből. Visszamentek, és megérkeztek Mózehez, Áronhoz és Izráel fiai egész közösségéhez a Párán-pusztába, Kádésba. Beszámoltak nekik meg az egész közösségnek, és megmutatták nekik a föld gyümölcsét is. Elbeszélésükben ezt mondták: Elmentünk arra a földre, ahova küldtél bennünket. Valóban tejjel és mézzel folyó föld az, ilyen a gyümölcse! De erős nép lakik azon a földön, a városok erődítményei igen nagyok, és még Anák ivadékait is láttuk ott! A Délvidéken Amálék lakik, a hegyvidéken a hettiták, jebúsziak és emóriak laknak, a tenger és a Jordán partján pedig kánaániak laknak. Bár Káléb csitította a Mózessel szembeforduló népet, és ezt mondta: Bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk, mert meg tudunk birkózni vele, de azok a férfiak, akik vele mentek, ezt mondták: Nem tudunk az ellen a nép ellen menni, mert erősebb nálunk. És rossz hírét terjesztették Izráel fiai között annak a földnek, amelyet kikémleltek, mert ezt mondták: Az a föld, amelyet bejártunk és kikémleltünk, olyan föld, amely megemészti lakosait! A nép pedig, amelyet ott láttunk, csupa szálas emberekből áll. Sőt láttunk ott óriásokat is. Anák óriás fiait. Olyannak láttuk magunkat, mint a sáskák, és ők is úgy néztek ránk."
"Negyven nap múlva visszatértek a föld kikémleléséből. Visszamentek, és megérkeztek Mózehez, Áronhoz és Izráel fiai egész közösségéhez a Párán-pusztába, Kádésba. Beszámoltak nekik meg az egész közösségnek, és megmutatták nekik a föld gyümölcsét is. Elbeszélésükben ezt mondták: Elmentünk arra a földre, ahova küldtél bennünket. Valóban tejjel és mézzel folyó föld az, ilyen a gyümölcse! De erős nép lakik azon a földön, a városok erődítményei igen nagyok, és még Anák ivadékait is láttuk ott! A Délvidéken Amálék lakik, a hegyvidéken a hettiták, jebúsziak és emóriak laknak, a tenger és a Jordán partján pedig kánaániak laknak. Bár Káléb csitította a Mózessel szembeforduló népet, és ezt mondta: Bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk, mert meg tudunk birkózni vele, de azok a férfiak, akik vele mentek, ezt mondták: Nem tudunk az ellen a nép ellen menni, mert erősebb nálunk. És rossz hírét terjesztették Izráel fiai között annak a földnek, amelyet kikémleltek, mert ezt mondták: Az a föld, amelyet bejártunk és kikémleltünk, olyan föld, amely megemészti lakosait! A nép pedig, amelyet ott láttunk, csupa szálas emberekből áll. Sőt láttunk ott óriásokat is. Anák óriás fiait. Olyannak láttuk magunkat, mint a sáskák, és ők is úgy néztek ránk."
Imádkozzunk!
Köszönjük, Istenünk, hogy ezen a mostani reggelen is kiálthatunk hozzád, és te nem hagyod el a te kezed alkotásait. Nem hagysz magunkra minket, nem hagysz minket ige nélkül, tanítás, bizonyságtétel nélkül. Legfőképpen hálásan köszönjük azt, hogy nem hagy el minket a te szereteted és irgalmad.
Köszönjük azt is, Urunk, hogy te ismersz minket, minden porcikánkat, testünket, lelkünket. Tudod, hogy csak por és hamu vagyunk, s milyen gyönge a lelkünk, és sokszor milyen erőtlen a testünk.
Köszönjük azt is, hogy pontosan tudod a mi kínzó kérdéseinkre a válaszokat, a mi nehézségeinkre és megakadt életünkre a megoldást. S köszönjük azt is, hogyha megoszthatjuk veled a mi örömeinket, sőt örömmel ajándékozol meg ezen a reggelen is minket. Áldunk és dicsőítünk téged, kegyelmes Istenünket.
Köszönjük, Istenünk, hogy te most is kegyelmezni akarsz, és irgalmazni, s nem a mi vétkeink szerint bánsz velünk, hanem a te irgalmasságod szerint. Köszönjük, hogy elkészítetted a te szavadat, adjál ahhoz igazi, szívbeli vevőkészüléket.
Ámen.
Igehirdetés
Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint pénteken olvastuk ezt a részt a Szentírásból, Mózes negyedik könyvéből a tizenharmadik fejezetet. Valószínűnek tartom, hogy nemcsak nekem volt benne sokféle üzenet, hanem másoknak is. És még inkább igaz ez, hogyha a másik kikémlelésről szóló, párhuzamos helyet is elolvasta valaki Mózes ötödik könyvéből, az első fejezetből. Ebből is és abból is kiderül, hogy a pusztai vándorlás sok nehézséget hordozott Izráel népe számára. Erről részletesen nem akarok most beszélni, hiszen egy héten át hallottunk erről. De az mégis olyan csodálatos, hogy négyszáz év rabszolgaság után Isten kihozta az Ő népét, és bevitte a megígért földre.
Senki nincs, és nem is volt köztük akkor még, aki látta volna az ígéret földjét. Negyven év pusztai vándorlás után látja meg majd a megmaradt fiatal sereg, a második generáció, akik még nem lázadhattak Isten ellen, mert az idősek, és nem azért, mert öregek voltak, hanem azért, mert föllázadtak Isten és Mózes ellen, végül is az engedetlenségük miatt az idősebb generáció nem mehetett be az ígéret földjére. Pedig, miközben vándoroltak, Isten náluk sokkal erősebb népeket is kezükbe adott, s legyőzhették őket.
Milyen választ adott Isten népe Isten kegyelmére és szeretetére? A nehéz körülmények miatt, a nélkülözések miatt, sok kellemetlenség és kényelmetlenség miatt a nép szíve megtelt sötét indulatokkal, elégedetlenséggel és keserűséggel. Pedig Isten gondoskodott róluk végig. Még Isten gondoskodása is lehet megszokottá a hívők életében? Úgy tűnik, hogy igen. Mintegy kötelező szolgáltatásnak vették azt, hogy Isten szeretettel vette őket körül, hogy Isten felébresztette őket reggelenként, hogy adott mannát és fürjet, hogy megőrizte őket az ellenségeiktől, hogy hordozta őket a pusztában. Szolgáltatássá degrarálódott előttük, ami Isten csodája volt: az Ő szeretete és gondoskodása.
A megkeseredés mindig belülről kezdődik lélekben. Lehet, hogy mindent ugyanúgy csinálunk, mint addig, de van egy pont, amikor úgy elpattan valami, s attól kezdve a szívünk tele lehet keserűséggel, és vádolni kezdünk. Istent, másokat, saját magunkat, a nehézségeket, az egyre nehezebbé váló életet, a sikertelenségeket, a kudarcot, vagy csak egyszerűen a történéseket, amik velünk történnek. Ezért szól a nép is először Mózes ellen, aztán Isten ellen.
Aztán ezt a belső keserűséget nem tudják már magukban tartani, és nyílt lázadássá fajulnak a dolgok. Felnő a keserűség, és a végén lázadás lesz. Azért is tragikus ez ezen a ponton a nép szívében, mert miközben lázadnak és tele vannak keserűséggel, aközben megérkeznek a megígért föld határára. Ott vannak a határon, de a lelkületük olyan, hogy nem képesek komolyan venni Isten ígéretét.
Ezért volt többek között bűn, amit tettek, mert ilyen lelkiállapottal akarták átvenni azt az ajándékot Istentől, amit Ő elkészített nekik. Szívük meghatározó indulata a keserűség volt, és nem a hála Isten felé. Nem ismerős ez nekünk? Amikor a keserűség látószögében látunk mindent, és a keserűség nézőpontján át látjuk a saját életünk történéseit. Keserűség amiatt, hogy korán kell fölkelni, persze nem mindenkinek. Keserűség a közlekedési viszonyok miatt. Keserűség a gazdasági helyzet miatt, és ez sokszor jogos is. Keserűség a közállapotok miatt, ez időnként még jogosabb. Keserűség egy családi helyzet miatt, a gyerekeink lelkiállapota miatt. Keserűség amiatt, hogy sokszor, és ebben is sok igazság van, kevés a bér, kevés a nyugdíj, a lehetőség. Hála helyett zúgolódás, pedig nem kellene ma reggel is hálás szívvel itt lennünk? Azért, hogy egyáltalán föl tudtunk kelni. Olyan természetes ez? Ma is lesz ebédünk. Talán az elmúlt héten is ki tudtuk fizetni a számlákat. Isten megtart, eltart, fönntart minket. Hogy mégis csak be tudtuk osztani azt a több vagy kevesebb nyugdíjat. Hogy most talán viszonylag egészséges a családunkban a legtöbb hozzátartozónk. Hála helyett zúgolódás.
Ilyen zúgolódó és keserű szívvel érkezett meg Izráel népe az ígéret földjének, országának a határára.
Másik helyen: 5Móz 1-ben ezt olvassuk: "Így zúgolódtak sátraikban. Gyűlöl bennünket az Úr, azért hozott ki Egyiptomból, hogy most az emóriak kezébe adjon, és elpusztítson bennünket." Nem döbbenetes? Négyszáz év rabszolgaság után Isten kiszabadítja őket, és a szívükben zúgolódnak, és azt mondják, gyűlöl bennünket az Isten, s azért hozott ki minket, hogy az emóriak kezébe adjon, és elpusztítson bennünket. Megáll az ész - ahogy mondják időnként -, nem. Ennyire megvakultak? Ennyire a lázadás lett úrrá a szívükben? Valóban határhoz érkeztek. Nemcsak azért, mert az ígéret földjének a határán álltak, de ahhoz a határoz is elérkeztek lelki értelemben, hogy most akkor hogyan tovább. Hiszünk, vagy látni akarunk? Mert időnként, nem mindig, de időnként egy-egy sarkalatos ponton az életünkben valójában ez a kérdés marad csupán. Elhiszem, amit az Isten mond, vagy mindenképpen látni akarok hit helyett. Látni akartak, vagy ráállnak Isten ígéretére. Annak az Istennek hisznek, aki olyan sok csodát tett velük, vagy annak a tíz kémnek, akinek a nézőpontja az volt, hogy megemészti az ország annak fiait, vagyis olyanok a körülmények, hogy azt nem lehet túlélni, pedig Isten mást mondott. Olyan helyre viszi be őket, ahol úgyis elpusztulnak. Még óriásokat is láttunk ott. Nem mindegy a látószög meg a nézőpont. Mert időnként a nézőpontunk miatt a piciből akkora lesz, hogy az óriássá válik. Olyan a nézőpontunk, hogy a zúgolódás, a keserűség, a lázadás a meghatározó. Ezért a kicsiny nehézségeket óriásnak látjuk, óriássá váltak. Valóban éltek ott szálfa termetű emberek: a kananeusok magas növésűek voltak. Az izráeliták meg alacsony növésűek. Óriásoknak is látták őket fizikai értelemben, de az itt szereplő szöveg szerint sokkal többről van szó. Lelki értelemben rémültek meg tőlük. Ha ilyen a termetük, akkor milyen lehet az erejük, a fegyverzetük és a hadseregük?
Itt a korabeli héber szövegekben olyan nyelvtani alakokat találunk, amellyel azt fejezi ki a nép, hogy Istenben ellenséget látott. Nem elképesztő? A legjobb barátjuk, a gondviselő Isten, aki hordozta őket, akiről azt mondja a Biblia, hogy a mélység színe fölött tartotta őket a karjában, s alattuk a mélység. Azt mondják erre az Istenre, hogy Isten a mi ellenségünk. Megdöbbentő. Hogy süllyedhet ide Isten népe? Hogy válhat ilyen erőssé a keserűség és a lázadás a szívükben?
Elfelejtették, amit a 103. Zsoltárban így olvasunk: "Áldjad én lelkem az Urat, és ne feledkezzél semmi jótéteményéről." Ők elfeledkeztek. Nem törődtek vele. Mirjám föllázítja Mózes ellen a népet, Áron is társ ebben. Aztán Mirjám emiatt hét napig leprássá válik, míg Isten meg nem könyörül rajta. Mert Isten népe vezetői ellen nem lehet következmények nélkül lázadni és lázítani. És végső soron Isten végrehajtja a tervét, mert mindig végrehajtja. Bejut Izráel népe az ígéret földjére, de akik föllázadnak, azok kívül maradnak. Elhulltak a pusztában, ők nem látják meg Izráel népéből az ígéret földjét.
Elmegy a tizenkét kém, köztük Káléb és Józsué. Feladatuk a következő: kikémlelni a hegyeket és a völgyeket. Jó termő-e a talaj vagy pedig gyenge termést ad? Vannak-e fák, árnyat adó vidékek vagy nincsenek? És milyen a termés? Példának lemetszenek, mintának, bemutatásra egy szőlőfürtöt, amely akkora volt, hogy egy rúdon ketten cipelik vissza a leendő ígéret földjéről. (Ma egy izráeli konzervgyárnak ez a védjegye, hogy két szakállas férfi cipel egy hatalmas szőlőfürtöt egy rúdon. Ez innen való, ebből a bibliai részből.) Ilyen földre viszi be őket az Isten, s ők mégsem hiszik el mindazt, amit a kémek többsége jelent. A tíz kém is azt mondja Káléb és Józsué mellett: igen, igen, úgy van, ahogy azt Isten mondta, na de megemészt a föld, és óriások is vannak. A nép legfőbb baja tehát az volt, hogy látni akart, és nem hinni. Időnként a mi legfőbb bajunk is ez. Isten ígér dolgokat. Talán helyesen értettük a Bibliából, hogy nekünk személyesen is adott üzenetet és ígéretet. Kivárjuk? Elhisszük? Vagy mindenáron látni akarjuk, ezért nem várunk türelmesen annak beteljesedésére.
Ők csak azt látták, amit a kémek jelentettek, de ha komolyan vették volna Isten ígéretét, akkor meglátták volna a szemükkel is, hogy amit Isten ígért, az igaz. Nektek adom azt a földet.
Miért enged meg ilyen helyzeteket Isten? Mert időnként így tesz, hogy megígér valamit, és várakoztat. Mint a felfűtött gőzmozdony volt régen a piros szemafor előtt. Fújt a gőz itt, ott, de még mindig nem indulhatott. Majd szétrobbant már a kazán. Nem volt zöld jelzés. Nem tudom, ti voltatok-e időnként így? Én egyszer, kétszer igen. Mennék már, meg csinálnám, meg tudom, hogy az Istentől van, és mégsem zöld a jelzés. Miért enged ilyen helyzeteket Isten?
Az Újszövetségben olvasunk egy férfiről, egy apáról, akinek a fia halálosan megbetegedett, és egyetlen lehetősége maradt - haldoklott már a fiú -, elment Jézushoz, elég sokat kellett mennie gyalog ahhoz, hogy odaérjen, elmondja neki a bajt, Jézus meg azt válaszolja neki, ha jeleket és csodákat nem láttok, akkor nem hisztek. S az apa azt mondja, hogy most ne erről beszélj, Mi lesz a fiammal? Haldoklik, talán már vége is van. Nem mondasz semmit? És végül azt mondja Jézus ennek az apának, hogy menj haza, a te fiad egészséges.
Azt mondja, hogyha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek. Elküldi az apát, s a vállára teszi azt a terhet pluszba még, nem elég, ami a fiával van, hogyha elhiszed, hogy igaz, amit mondok, meggyógyul a fiad. És ha nem? Mi már tudjuk, hogy akkor is meggyógyult volna, meg meggyógyult, de ő azt nem tudta. Neki úgy kellett elindulni, hogy azt mondta Jézus, hogy menj haza, a fiad egészséges. És elindult, és ment és ment, és eljutott egy pontig, amikor elfogyott az a kicsiny hite is, ami volt, az is elfogyott. Megrokkant abban is, amit Jézus mondott. Ki tudja, mi lesz, mire hazaérek, és akkor jönnek szembe, és azt mondják, hogy örvendezz, a fiad egészséges. Meggyógyult. S akkor megkérdezi: mikor gyógyult meg. S azt mondják, hogy ekkor és ekkor. Végiggondolja, az pont az az időpont, amikor Jézus nekem azt mondta, hogy menj haza, mert a te fiad egészséges. Megdöbbentő, nem? De értjük ugye talán. Azért tette ezt Jézus, mert ez az apa is látni akart. Meggyógyult vagy nem. Nem kell itt jelről meg csodáról beszélni. Meggyógyult vagy nem, hadd lássam! Jézus meg azt mondja, hogy nem. Ha te hozzám fordulsz, én többet akarok neked adni, mint amit kérsz. Én azt akarom, higgyél látatlanban is. Hidd el, hogyha én mondok valamit, az be fog teljesedni.
Lázár megbetegszik. Márta és Mária hívják Jézust. Lázár egyre betegebb, és meghal. És akkor jön Jézus. Kifutnak eléje, és azt mondják, hogy Uram, ha itt lettél volna. Most jössz? Most már minek. Meghalt. Eltemettük. Oszlik a holttest. Uram, hát már szaga van. Jézus meg azt mondja, hogy nem megmondtam: ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét. Kimentek a temetőbe, Jézus beszól a sírba, Lázár gyere ki, és kijött a meghalt. Vagyis, ha hiszel, látsz. De fordítva nem megy. Majd hiszek, ha látom - ez nem biblikus gondolkodás. Nem is megy bele Isten a mi érdekünkben. Ő úgy akar hittel megajándékozni, hogy először higgyünk, s aztán majd fogunk látni.
Látni akarsz vagy hinni? Néha nem gondoljuk végig, hogy azért enged meg Isten ilyen helyzeteket, mert többet akar adni, mint amit mi kértünk. Sokszor ide is úgy jövünk, hogy hiába olvasom a Bibliát, hiába imádkoztam, hiába jövök ide, úgyse mond az Isten semmit. De hát itt is megszólal az Isten, nem. S azt mondja, hogy küldjetek ki kémeket.
Hányszor szorítja kételkedés össze a szívünket, mert látszólag nem segít Jézus. Isten azonban pontosan tudja, hogy mikor kell lépni és közbelépni. De ha valaki hit helyett a látást választja, akkor meg kell hogy maradjon a látás szintjén. És akkor a hit nagyon nehezen megy majd a számára.
Második baj az volt emellett, hogy teljesen elcsüggedtek. Hiába ígérte nekik Isten az ígéret földjét, ők nem bíztak Istenben, ezért elcsüggedtek. Nem az ígéreteire néztek, hanem saját magukra. Hova jutunk mi időnként, amikor a saját erőnkre nézünk, amikor a saját tulajdonságainkat vesszük számba, meg a saját elérhető lehetőségeinket. És nem az Isten kegyelmét vesszük számításba, és nem rá számítunk.
A következmény, a bevonulás helyett sokan elhullanak a pusztai nyomorúság során. Előfordul az velünk is, nem, hogy egyre nagyobb a baj, s látszólag Isten nem lép. Egyre jobban összekuszálódik minden, s nem történik semmi változás.
Hadd mondjam azt akár a saját életemből, de más életéből is, hogy tulajdonképpen ez egy fantasztikusan jó dolog, ha így van. Mert minél nehezebbé válik egy helyzet, annál inkább bízhatunk abban, hogy közel van a szabadítás. Minél nyomorultabb állapotba került Lázár, mi már tudjuk, mert olvashatjuk, annál inkább elkészítette Isten a szabadítást. Akik abban a nyomorult helyzetben voltak, a testvérek, ők csak azt látták, hogy belázasodott, egyre nyomorultabbul van. Hívják Jézust. Nem jön. Kilehelte a lelkét, eltemettük, rothadásnak indult. Kész. Itt már az Isten sem segíthet. Nem igaz. Ezt mondja a látás. Jézus meg azt mondta, hogyha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét. Hát akkor most kinek hiszünk? Döntsük el! Magunknak, másnak vagy Isten kijelentésének. Ezen a kérdésen egyszer mindenkinek el kell gondolkodnia.
Milyen a nézőpontunk, és mi fér bele a látószögünkbe? A nézőpontjuk nekik olyan volt, azt látták csupán, amit a tíz hamis kém mondott, s nem merték elhinni, hogy lássák aztán azt, amit az Isten mondott nekik. Elcsüggedtek, és a keserűség és a csüggedés mellett volt egy harmadik, ami úrrá lett rajtuk, ez pedig az, hogy elbizakodott Izráel népe.
Ezt a másik rész írja, hogy mikor kiderül az, hogy Isten azt mondja, hogy most már nem mehettek be, nem hittetek, induljatok, menjetek tovább. Ugye az egyik kémlelés a vándorlás elején, a másik a végén van. Meg kellett fordulniuk. Negyven év ellőttük állt. Nem hittek Istennek. Akkor meg azt mondják, hogy mit nekünk az a pár pogány katona: amálekiták meg emóriak. Bemegyünk, legyőzzük őket, és megverjük őket.
A csüggedés, hitetlenség mellett elbizakodott volt a szívük alázat helyett. Bemennek, és legyőzik őket. Csúfos vereséget szenvednek.
Vagy azt mondja valaki, hogy gyűlöl bennünket az Isten, nem törődik velünk. Elfordult tőlem az Isten. Már az Istennek sem kell az életem. Ez mind ördögi hazugság. Vagy elcsügged az ember. Tényleg néha jogos. Ránézünk a körülményekre, belenézünk a saját szívünkbe, kinyitjuk a pénztárcánkat. Időnként csüggesztő a helyzet. Kivel nem fordult ez elő? Megállunk egy betegágy mellett, s elcsüggedünk. Összeszorul a szívünk, nem biztos hogy túléli. De kinek hiszünk? Annak, amit látunk, a szemünknek, a lelkünknek, a szívünknek vagy Isten szavának?
Pedig Isten csak egy dolgot kér az embertől. Fogadd el Jézust, az Isten egyszülött Fiát. Mert ez azt jelenti, hogy a látás helyett hiszünk. A csüggedés helyett bízunk, s az elbizakodottság helyett alázatosan elismerjük és beismerjük, rászorulunk az Isten kegyelmére, Isten egyszülött Fiára.
A világot, mert a Biblia ezt mondja, a hit legyőzi a világot, annak minden fertelmességét, nyomorúságát, sötétségét. A világot csak a Krisztustól kapott hittel győzheti le a hívő ember. A földi út az a hit útja, és nem a látásé. A látás majd ott lesz a mennyei dicsőségben. Ott, ahol nem lesz többé könny, betegség, gyász, nyomorúság, fájdalom és félelem.
Nyáron a gyerekekkel Írottkőre kirándultunk, nagyon szép, de tulajdonképpen egyhangú út visz fölfelé. Nem is kifejezetten meredek út. Úgy építették meg, tudták azt pontosan, hogy miért csinálták úgy. Mentünk fölfelé, és még mindig nem voltunk fönn. Még mindig nem voltunk fönn. És a gyerekek többször is mondták meg kérdezték, a végén aztán elfogyott a türelmük. Én már láttam a kilátót, ők még nem. Papa, fölérünk mi egyáltalán? S aztán egy szempillantás alatt ott voltunk. S mikor fölmásztunk a kilátóba, ott vannak fényképeken a különböző hegycsúcsok nevei, magassági pontok magassága, sőt még a balatoni medencét is lehet jó időben látni abból a magasságból. S onnan körülnézve, az Alpok vonulatait lehetett kicsit homályosan a ködös idő miatt látni. De megérte a fáradság. Isten népe is kijön valahonnan az istentelenségből. Talán néha hosszú, fáradságos úton menetel, aztán Isten beviszi őt a csodálatos országába.
De azért azt hadd mondjam, hogy ezt csak azok látják ám meg, akik mindvégig kitartanak, azok üdvözülnek. Káléb és Józsué mehettek be a néppel, a fiatal generációval, akik hittek, Isten elkészített országába. Bejutottak az ígéret földjére.
Az a helyzet, hogy a végén mindig kiderül, hogy Isten megtartja a szavát. A végén mindig kiderül. Nem véletlenül választottam ezt az igét, amit elmondtam az elején. Jó várni, és megadással lenni Isten szabadítására. Nekünk szabadító, kegyelmes, irgalmas Urunk van. Nem ítél, nem odavág, nem lesújt, hanem szeret, irgalmas és igazságos. Mivel szerető, irgalmas és igazságos, ezért az övéinek egy csodálatos országot készített el, ahova a benne bízókat beviszi.
Mi vár ránk abban az országban? Isten dicsősége, ez a vele való teljes közösséget jelenti. Aztán ott már nem hitben kell járni, mert ott színről színre látjuk Őt. Visszanézünk, és megértünk majd egy csomó mindent, amit itt most nem értünk. Például a várakoztatás értelmét, vagy egyszerűen nem lesz már kérdés, hogy miért történt, mert nem érdekel. Nem lesz kérdés többet, hogy az miért történt úgy. Örülünk örök örömmel a mennyei dicsőségben, a Báránnyal való örök közösségben, és semmi nem állhat a hívő nép és Isten közé. Nyugalom és békesség, tökéletesség. Nem lesz többé könny, betegség, gyász, fájdalom és halál, mert az elsők elmúltak. Nem lesz többé bűn és nyomorúság, mert a hosszú és fáradságos, és időnként talán szürke úton, bár a hívő élet sosem lehet unalmas, a végén eljut az ember, ha mindvégig megmarad, az Isten országába, a mennyei dicsőségbe.
Imádkozzunk!
Köszönjük, Istenünk, hogy időnként várakoztatsz, és a várakoztatásba áldásokat rejtesz el. Segíts megtalálni ezeket! Köszönjük, hogy valójában nem is elrejted, hanem odateszed a mi utunkra, s ha figyelünk rád, akkor megtaláljuk a te áldásaidat. Sőt az egész életünk, hívő életünk áldások sorozata lehet.
Kérünk, segíts nekünk, hogy rád bízzunk mindent: életünket, lelkünket, testünket, gyerekeinket, unokáinkat, magányosságunkat, kereséseinket, üzleti dolgainkat, pénzünket, időbeosztásunkat. Mindazt, ami körülvesz minket. Ennek az országnak a további sorsát és jövőjét, helyzetét, nyomorúságát. Így kérünk arra, Urunk, könyörülj meg rajtunk, s cselekedj velünk irgalmasságod szerint.
Köszönjük a mai csodálatos ígéretet is, hogy a végén beviszed a te népedet a te országodba. Kérünk, segíts nekünk, hogy hitben akarjunk járni, s nem látásban. Köszönjük, hogy azt mondod: boldogok, akik hisznek. Tégy minket ilyen boldog hívőkké, kérünk.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése