(Timótheushoz írt első levél 6. fejezet 6. vers)
Most meg, így húsz év után, bármily sokat is költöztünk, bármennyi dolgot is kiselejtezünk, mindig arra jövünk rá, hogy túl sok mindenünk van.
De minek? A halotti leplen nincsen zseb. Semmit sem hoztunk ebbe a világba és semmit sem vihetünk el innen.
Igen. Jól tudjuk ezt, mégis gépiesen gyűjtögetjük és őrizgetjük a rengeteg felesleges, hasznavehetetlen holmit. Mintha csak az lenne az értékes, ami kézzel fogható, megszámolható.
S közben elveszítjük a belső nyugalmat, az együttlét örömét, a menny boldogságát.
S ami a legszomorúbb, hogy ez a profitorientált szemlélet megfertőzte és átjárja a keresztény közösséget is. Nemrég egy jubileumi alkalom kapcsán a testvérekkel felidéztük a régi közös emlékeinket. Kit hogyan segített meg az Úr.
S mintha egymásra licitáltunk volna:
Emlékeztek? Milyen lehetetlen volt, hogy legyen egy önálló imaházunk?
De kitartóan kerestük a megoldást, imádkoztunk és az Úr megadta.
No és arra emlékeztek, mikor a gazdasági válság idején több testvér is bajba került és majdnem kilakoltatták őket? Mennyire összefogott akkor a gyülekezet! Imádkoztunk, összeadtuk, amink volt és az Úr megáldott minket.
És amikor az én balesetem volt és úgy nézett ki, hogy ott maradok? Az egész gyülekezet böjtölt értem, imaláncot szervezett. És itt vagyok, az Úr meggyógyított!
De tényleg csak az a valami, az a bizonyság, amikor megsegít az Úr?
Olyan jó lenne megélni a mai Igénket és elmondani tapasztalatként azt is, hogy: nehézségeim voltak.
A nehézségek nem szűntek meg, de az imádság közben az Isten közelségében az Ő békessége annyira átjárta a szívem, hogy ez nekem elég!
(Tóth Szilárd)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése