Csöppnyi kis malac. Már csak te maradtál. Mindenki magamra hagyott. Pedig mennyi barátom volt, akikkel együtt ettem, ittam, mulattam. Hát igen, most már látom, hogy csak a pénzem kellett és nem én. Csak kihasználtak.
Persze, én sem vagyok jobb, hiszen én is ezt tettem szegény apámmal. Az én szerető apámmal. Hogy fájhat a szíve még most is miattam. Főleg, ha látná, hogy hova jutottam. Disznópásztor? Ez aztán a karrier!
Pedig milyen nagyra voltam magammal, mikor odaálltam elé és azt mondtam neki: Én már felnőtt vagyok. A saját életemet akarom élni! Többet nem kellenek a tanácsaid, és nem kell a segítséged! Add ki a vagyonból a rám eső részt!
Csöppnyi kis malac! De jó lenne, ha én is olyan kicsi lehetnék megint, mint te. Ó, de jó lenne ismét kisgyermekké válni! És csak ülni az apám ölében, fogni a hatalmas tenyerét és érezni, ahogy magához szorít és hallgatni, ahogy mesél.
Hazamenni? Visszatérni? Ilyen koszosan, ilyen bűnösen? Vajon mit szól majd a bátyám, a szolgák és a szomszédok? És vajon az apám, így tékozlóként is visszafogad majd?
Kedves Olvasó! Nem tudom, hogy te meddig akarsz még Sátán barátja maradni, hogy meddig akarsz még, itt a mulandó földi örömökért élni, a moslékos vályúért verekedni.
De azt tudom; én döntöttem. Hazamegyek, odaállok az Atyám elé és azt mondom neki; nem vagyok méltó, hogy gyermeked legyek, de kérlek, hadd legyek egy a te béreseid között…
(Tóth Szilárd)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése