"Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem." Zsidókhoz írt levél 10. fejezet 38. vers
Emlékszem rá, hogy gyermekkoromban mennyire szerettem a tornaórákat. Különösen a talajtornát és a szertornát.
A kedvenceim közé tartoztak azok a gyakorlatok, amikben dobbantót is használtunk, mint például a tigrisbukfenc és a szekrényugrás. A szekrény egy több elemből álló, párnázott felületű tornaszer volt, aminek a magassága attól függött, hogy hány elemet raktunk egymásra, a szélessége körülbelül 40 centi, a hosszúsága pedig talán kicsit több mint egy méter volt.
Az egyik végéhez tették bizonyos távolságra a dobbantót. A szekrényugráshoz neki kellett futni, aztán lendületből rá kellett ugrani a dobbantóra, majd mielőtt átrepültünk volna hosszában a szekrény felett, a kezünkkel rá kellett csapni a túlsó vége közelében, úgy, hogy a felsőtestünk megemelkedjen, a lábunk pedig előre lendüljön, és a szekrény túloldalán a talpunkra kellett érkezni.
Általános iskolában nagyon szerettem ezt a gyakorlatot. Aztán középiskolában sokáig nem gyakoroltuk, és amikor ott is csinálni kezdtük, valami miatt többször is fennakadtam a szekrény végén, és a talpam helyett az arcomra érkeztem a túloldalon, ami ugye nem volt túl kellemes, habár valami miatt az osztálytársaknak nagyon tetszett. Legalábbis azoknak, akik nem hozzám hasonlóan értek földet. A sikertelen ugrások eredménye az lett, hogy félni kezdtem a gyakorlattól, és többször meghátráltam: vagy megálltam nekifutás közben, vagy ha megállni már nem tudtam, mert túl közel volt a dobbantó, akkor elfutottam mellette és úgy álltam meg.
A lelki életünkben is élhetünk át kudarcokat, például amikor bizonyos bűnökkel szemben eredménytelenül küzdünk, vagy ha elutasítanak, vagy kigúnyolnak, amikor Istenbe vetett hitünkről beszélünk. Az ilyen és ehhez hasonló rossz élmények a hitéletben is elbátortalanodáshoz, meghátráláshoz vezethetnek, és vagy megtorpanunk, vagy kerülni kezdjük a hasonló helyzeteket. Valahogy úgy, ahogyan én is tettem a dobbantóval és a szekrénnyel.
A megoldás valami hasonló a lelki életben is, mint amit nekem tanácsolt a tornatanárom meg a barátaim akkoriban: ne hagyjam abba a próbálkozást a kudarc miatt, mert akkor egyre jobban fogok félni, hanem fussak neki nagyobb lendülettel, dobbantsak nagyobbat, próbáljam meg másként, mint eddig. Biztosan rá fogok jönni, rá fogok érezni, hogy hogyan kell jól elvégezni a gyakorlatot.
A lelki tornatanárunk, Krisztus is arra biztat minket, hogy ne adjuk fel, ha kudarc ér minket, hiszen ez az élet természetes része. Ne hátráljunk meg a menny felé vezető úton a rossz tapasztalatok, a nehézségek miatt, hanem fussunk neki újra hittel, nagyobb lendülettel, nagyobb elszántsággal, és ha valami nem sikerült, próbáljuk meg másként, ahogyan talán még nem próbáltuk.
S az ő segítségével idővel rá fogunk jönni, rá fogunk érezni, hogy hogyan kell kezelni az élet különböző helyzeteit, és végül eredményesen fogjuk tudni teljesíteni a gyakorlatokat.
Erre az edző személye a garancia, ha bízunk benne.
Tehát, kedves barátaim, fussunk neki újra!
(Simon Csaba)
Az egyik végéhez tették bizonyos távolságra a dobbantót. A szekrényugráshoz neki kellett futni, aztán lendületből rá kellett ugrani a dobbantóra, majd mielőtt átrepültünk volna hosszában a szekrény felett, a kezünkkel rá kellett csapni a túlsó vége közelében, úgy, hogy a felsőtestünk megemelkedjen, a lábunk pedig előre lendüljön, és a szekrény túloldalán a talpunkra kellett érkezni.
Általános iskolában nagyon szerettem ezt a gyakorlatot. Aztán középiskolában sokáig nem gyakoroltuk, és amikor ott is csinálni kezdtük, valami miatt többször is fennakadtam a szekrény végén, és a talpam helyett az arcomra érkeztem a túloldalon, ami ugye nem volt túl kellemes, habár valami miatt az osztálytársaknak nagyon tetszett. Legalábbis azoknak, akik nem hozzám hasonlóan értek földet. A sikertelen ugrások eredménye az lett, hogy félni kezdtem a gyakorlattól, és többször meghátráltam: vagy megálltam nekifutás közben, vagy ha megállni már nem tudtam, mert túl közel volt a dobbantó, akkor elfutottam mellette és úgy álltam meg.
A lelki életünkben is élhetünk át kudarcokat, például amikor bizonyos bűnökkel szemben eredménytelenül küzdünk, vagy ha elutasítanak, vagy kigúnyolnak, amikor Istenbe vetett hitünkről beszélünk. Az ilyen és ehhez hasonló rossz élmények a hitéletben is elbátortalanodáshoz, meghátráláshoz vezethetnek, és vagy megtorpanunk, vagy kerülni kezdjük a hasonló helyzeteket. Valahogy úgy, ahogyan én is tettem a dobbantóval és a szekrénnyel.
A megoldás valami hasonló a lelki életben is, mint amit nekem tanácsolt a tornatanárom meg a barátaim akkoriban: ne hagyjam abba a próbálkozást a kudarc miatt, mert akkor egyre jobban fogok félni, hanem fussak neki nagyobb lendülettel, dobbantsak nagyobbat, próbáljam meg másként, mint eddig. Biztosan rá fogok jönni, rá fogok érezni, hogy hogyan kell jól elvégezni a gyakorlatot.
A lelki tornatanárunk, Krisztus is arra biztat minket, hogy ne adjuk fel, ha kudarc ér minket, hiszen ez az élet természetes része. Ne hátráljunk meg a menny felé vezető úton a rossz tapasztalatok, a nehézségek miatt, hanem fussunk neki újra hittel, nagyobb lendülettel, nagyobb elszántsággal, és ha valami nem sikerült, próbáljuk meg másként, ahogyan talán még nem próbáltuk.
S az ő segítségével idővel rá fogunk jönni, rá fogunk érezni, hogy hogyan kell kezelni az élet különböző helyzeteit, és végül eredményesen fogjuk tudni teljesíteni a gyakorlatokat.
Erre az edző személye a garancia, ha bízunk benne.
Tehát, kedves barátaim, fussunk neki újra!
(Simon Csaba)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése