💥Reggeli dicséret🌹 Fuss Kitartóan

"Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindannyian futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant..." Pál apostol első levele a korinthusiakhoz 9. fejezet 24-25. vers

Emlékszem, amikor először kezdtem futni másfél kilométer után kidőltem. Meg kellett állnom, mert nem kaptam levegőt, pörgött a szívem és úgy éreztem egy lépést sem tudok már tenni. 

Évek alatt azonban eljutottam a negyed-, majd a félmaratoni távig és célommá vált a maratoni táv is. Számos emlékérmem van sok közösségi futásért, amin elindultam egyedül, vagy másokkal együtt, akár csapatban. Pedig azt mondtam régen: csak akkor fogok futni, ha kergetnek.
Ez volt az a sport, amit sohasem akartam magamnak, leginkább a monotonitása miatt.

De a tájfutás mégis megváltoztatott. Reggel a madarak csicsergése, a tovasuhanó bokrok, fák, a friss szellő, ahogy érinti az arcom, hogy csak magam vagyok, nomeg néha a kutyám.
Mindent megszépített. Bár most is kergetnek, mert a diabétesz nem játék, de már nem csupán ezért teszem...
Pál apostol, talán mint a legtöbb férfi ember, szerette a sportokat. Írásaiban, leveleiben felhasználja az ökölvívásból, a birkózásból és a futásból származó emlékeit is, hogy hozzánk, a hitünk harcát vívókhoz is szóljon. Erősítsen, bátorítson általa.

 
Való igaz a hívő ember küzdelmeihez is kellenek hasonló erények és tulajdonságok, mint a sporthoz. Kitartás, önmegtartóztatás, erő, elhatározás és határozottság, bátorság sokszor akár az újrakezdéshez. Ebben a szövegben is biztatni akar minket. Ismerve az ókori világ olimpikonjainak versengését a hervadó dicsőségért rámutat, mennyivel többet nyerhetünk mi. Bár szenzációs érzés lehetett, amikor a győztes futót az emberek vállukra vették és körbehordozták az akkori sportarénában. 

Ahogyan az is különleges érzés lehetett, amikor a verseny végén a győztes megkapta a babérkoszorút, amivel, mint egy királyt, megkoronázták.

Mert minden küzdelmes út végén a legkitűnőbbet várja a megérdemelt jutalom. A futók életük során mindent alárendeltek annak, hogy végül ezt elérjék és csak kevésnek sikerült.
Apostolunk azzal bátorít minket, hogy a mi Istenünk mennyivel kedvezőbb feltételeket szab és mennyivel nagyobb jutalmat. Először is mindenki kap a végén díjat, nem csak egy.

 
Másodszor a versenyen nem a többieket kell legyőznünk, hanem leginkább saját magunkat. Ezért a pályatársaink nem ellenségeink, sem pedig ellenfeleink, hanem sorstársaink és segítőink is egyben, akikkel öröm együtt a célbeérés.
Harmadszor mindannyiunk jutalma lehet a legnagyobb, különb minden földi jutalomnál, mert örökre szól. Belépő a mennybe. Miénk az a pillanat, amikor előttünk megnyílik az örökkévalóság kapuja és mi beléphetünk.

Amikor elindulok, általában az első két kilométer nehéz.
Be kell állnia a légzésemnek, amire ezért folyamatosan figyelnem kell, el kell fogadnom a mozgás ritmusát és a teljes szervezetemnek alkalmazkodnia kell.
Bár az út egyenetlen lehet, a ritmus nem változhat.

 
A boka a térd, de még a csípő is a jó felszerelés segítségével mint egy óramű, pontosan dolgozni kezd és a gondolataimat már nem a nehézségek határozzák meg.
Napfény, eső, szellő, madárdal, az egyenletes léptek zaja lassan kizárja a szükségtelent és a szívem lassan Istenhez közelít és futás közben is csak imádkozom...

(Restás László)