Péter azt válaszolja: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében, a bűnöknek eltörlésére;...”
Ez szakítást jelentett a zsidó vallással, bár ez akkor még nem volt nyilvánvaló előttük. De a névbe való keresztelkedés azt jelentette, hogy felvették ezt a nevet, és ezentúl viselni fogják ennek a névnek a bélyegét honfitársaik között.
Ez szakítást jelentett a zsidó vallással, bár ez akkor még nem volt nyilvánvaló előttük. De a névbe való keresztelkedés azt jelentette, hogy felvették ezt a nevet, és ezentúl viselni fogják ennek a névnek a bélyegét honfitársaik között.
Az első csoda a névben
A 3. fejezetben találjuk a név első nyilvános használatát.
Péter és János felmennek a templomba imádkozni (még nem különültek el a templomi
istentisztelettől), és ahogy odaérnek a templom kapujához, amelyet Ékesnek neveznek, meglátnak ott egy sánta embert rongyokban, mocskosan és magatehetetlenül, amint alamizsnára nyújtja a kezét.
Péter és János, szemeiket rávetve, azt mondják ennek az embernek: „Nézz mireánk!”
Ő pedig remélve, hogy kap valamit, felnéz rájuk.
Majd azt mondja Péter: „Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem amim van, azt adom néked:...”
Szinte látom, ahogy ennek az embernek a szemében a titokzatos várakozást csalódottság váltja fel,
amint ránéz erre a két alázatos halászemberre.
Péter így folytatja: „a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj föl és járj!”
Hirtelen izgalom járja át a testét. Péter lehajol érte, megfogja a kezét, és felsegíti őt; és azok a bokák, amik csecsemőkora óta erőtelenek voltak, a férfikor erejével telnek meg.
Először életében ugrál, fut és jár ez az ember.
Kiskorától kezdve csak nézni tudta, ahogy más gyerekek játszottak, nem tudott részt venni a
játékaikban, és most ez a magatehetetlen, a környezete számára haszontalan ember, csak úgy kicsattan az életerőtől és egészségtől.
Szökdelve, ugrálva és Istent hangosan dicsérve befut a templomba, végül visszatér Péterhez és
Jánoshoz, kezüket szorongatja, mialatt az összesereglett tömegnek Péter bejelenti:
„Izrael férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy mit néztek mireánk, mintha tulajdon erőnkkel vagy jámborságunkkal műveltük volna azt, hogy az járjon. Az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene, a mi atyáinknak Istene megdicsőítette az Ő Fiát Jézust, kit ti elárultatok, és megtagadtátok Pilátus előtt, noha Ő úgy ítélt, hogy elbocsátja. Ti pedig azt a szentet és igazat megtagadtátok és kívántátok, hogy a gyilkos ember bocsáttassék el néktek. Az életnek fejedelmét pedig megöltétek, kit az Isten feltámasztott a halálból, minek mi vagyunk bizonyságai. És az Ő nevében való hit által erősítette meg az Ő neve ezt, akit láttok és ismertek; és a hit, mely Őáltala van, adta néki ezt az épséget mindnyájan a ti szemetek láttára.” (ApCsel. 3:12-16)
Hogyan használta a korai egyház a nevet?
Ez az első feljegyzett csoda Jézus nevében.
Figyeljük meg, mit mond az Írás:
„Az Ő nevében való hit által erősítette meg az Ő neve ezt, akit ti láttok és ismertek; és a hit mely Őáltala van, adta néki ezt az épséget mindnyájan a ti szemetek láttára.” (ApCsel. 3:16)
Itt lépünk először érintkezésbe azzal a különös erővel, amivel Jézus neve felruháztatott.
Ez a csoda szenzációt keltett; a tanítványokat letartóztatták, őrizetbe vették másnapig.
Ennek a csodának a hatására a tanítványok száma mintegy ötezerre nőtt.
„Lőn pedig, hogy másnapra egybegyűltek azoknak fejei, vénei és írástudói Jeruzsálembe. És Annás, a főpap, és Kajafás és János és Sándor, és akik csak főpapi nemzetségbeliek valának. És mikor őket a középre állaták, tudakozzák vala: Micsoda hatalommal, vagy micsoda név által cselekedtétek ti ezt? Akkor Péter, Szent Szellemmel megtelve, monda nékik: Népnek fejedelmei és Izraelnek vénei! Ha e mai napon mi egy nyavalyás emberrel való jótétemény felől hallgattatunk ki, mi által gyógyult meg ez: Legyen tudtotokra mindnyájatoknak és az Izrael egész népének, hogy a názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, azáltal áll ez tielőttetek épségben. Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek fejévé. És nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (ApCsel. 4:5–12)
Hogyan használta a korai egyház a nevet?
Ez az első feljegyzett csoda Jézus nevében.
Figyeljük meg, mit mond az Írás:
„Az Ő nevében való hit által erősítette meg az Ő neve ezt, akit ti láttok és ismertek; és a hit mely Őáltala van, adta néki ezt az épséget mindnyájan a ti szemetek láttára.” (ApCsel. 3:16)
Itt lépünk először érintkezésbe azzal a különös erővel, amivel Jézus neve felruháztatott.
Ez a csoda szenzációt keltett; a tanítványokat letartóztatták, őrizetbe vették másnapig.
Ennek a csodának a hatására a tanítványok száma mintegy ötezerre nőtt.
„Lőn pedig, hogy másnapra egybegyűltek azoknak fejei, vénei és írástudói Jeruzsálembe. És Annás, a főpap, és Kajafás és János és Sándor, és akik csak főpapi nemzetségbeliek valának. És mikor őket a középre állaták, tudakozzák vala: Micsoda hatalommal, vagy micsoda név által cselekedtétek ti ezt? Akkor Péter, Szent Szellemmel megtelve, monda nékik: Népnek fejedelmei és Izraelnek vénei! Ha e mai napon mi egy nyavalyás emberrel való jótétemény felől hallgattatunk ki, mi által gyógyult meg ez: Legyen tudtotokra mindnyájatoknak és az Izrael egész népének, hogy a názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti megfeszítettetek, kit Isten feltámasztott halottaiból, azáltal áll ez tielőttetek épségben. Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek fejévé. És nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (ApCsel. 4:5–12)
Megdöbbenés a főtanácsban
Azt akarták tudni, milyen erővel vagy milyen eszközzel, vagy milyen név által vitték végbe e hatalmas cselekedetet.
Péter elmondta nekik, hogy ezt a názáreti Jézus nevében cselekedték, akit ők keresztre feszítettek, akit Isten feltámasztott a halálból — az Ő nevében történt, hogy most itt állhat előttük ez az ember épségben.
Majd a főtanács intézkedett.
Azt mondták: Mit cselekedjünk ez emberekkel? Mert hogy nyilvánvaló csoda lőn általuk,
mindazoknak, kik Jeruzsálemben laknak; tudtukra van, és el nem tagadhatjuk. (ApCsel. 4:16)
Bármennyire is szeretnénk, ezt a tényt nem tagadhatjuk le: egy ember, aki évek óta nyomorék volt,
hirtelen meggyógyult Jézus nevében.
Ilyen csoda ezelőtt még sohasem történt az emberi történelem során. Ez alapjaiban rázta meg a
főtanácsot. A legbölcsebb emberei is zavarban voltak, a tanítványokat kiküldték egy időre, mialatt a főtanács határozott, és végül félelmükben megfenyegették őket:
„De hogy tovább ne terjedjen a nép között, fenyegetéssel fenyegessük meg őket, hogy többé egy embernek se szóljanak ebben a névben. Azért beszólítván őket, megparancsolták nékik, hogy teljességgel ne szóljanak és ne tanítsanak a Jézus nevében.” (ApCsel. 4:17–18)
Úgy tűnik, azt nem ellenezték, hogy tanítsák az Ő feltámadását, viszont féltek ennek a névnek az
erejétől, és megparancsolták nekik, hogy ne tanítsanak és ne prédikáljanak ebben a névben, aztán elküldték őket.
Azok pedig visszamentek az övéikhez, és elmondták, hogy mi történt.
Majd egy figyelemreméltó imádságot mondtak el:
„Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre: és adjad a Te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a Te beszédedet. A Te kezedet kinyújtván gyógyításra; és hogy jelek és csodák történjenek a Te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által.” (ApCsel. 4:29–30)
A tanítványok most már azt várták, hogy jelek és csodák kövessék a Jézus nevében való prédikációt.
„És minekutána könyörögtek, megmozdula a hely, ahol egybegyűltek, és betelének mindnyájan Szent Szellemmel, és az Isten beszédét bátorsággal szólják vala.” (ApCsel. 4:31)
„Az apostolok kezei által pedig sok jel és csoda lőn a nép között; és a szomszéd városok sokasága is Jeruzsálembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan szellemektől gyötretteket: kik mind meggyógyulának.” (ApCsel. 5:12,16)
főtanácsot. A legbölcsebb emberei is zavarban voltak, a tanítványokat kiküldték egy időre, mialatt a főtanács határozott, és végül félelmükben megfenyegették őket:
„De hogy tovább ne terjedjen a nép között, fenyegetéssel fenyegessük meg őket, hogy többé egy embernek se szóljanak ebben a névben. Azért beszólítván őket, megparancsolták nékik, hogy teljességgel ne szóljanak és ne tanítsanak a Jézus nevében.” (ApCsel. 4:17–18)
Úgy tűnik, azt nem ellenezték, hogy tanítsák az Ő feltámadását, viszont féltek ennek a névnek az
erejétől, és megparancsolták nekik, hogy ne tanítsanak és ne prédikáljanak ebben a névben, aztán elküldték őket.
Azok pedig visszamentek az övéikhez, és elmondták, hogy mi történt.
Majd egy figyelemreméltó imádságot mondtak el:
„Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre: és adjad a Te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a Te beszédedet. A Te kezedet kinyújtván gyógyításra; és hogy jelek és csodák történjenek a Te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által.” (ApCsel. 4:29–30)
A tanítványok most már azt várták, hogy jelek és csodák kövessék a Jézus nevében való prédikációt.
„És minekutána könyörögtek, megmozdula a hely, ahol egybegyűltek, és betelének mindnyájan Szent Szellemmel, és az Isten beszédét bátorsággal szólják vala.” (ApCsel. 4:31)
„Az apostolok kezei által pedig sok jel és csoda lőn a nép között; és a szomszéd városok sokasága is Jeruzsálembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan szellemektől gyötretteket: kik mind meggyógyulának.” (ApCsel. 5:12,16)
A börtönajtók megnyíltak
Újra letartóztatták és bebörtönözték őket, de az Úr angyala megnyitotta a börtön ajtaját, és azt mondta nekik, hogy menjenek el a templomba és hirdessék a népnek ez életnek minden beszédét.
Reggel a tanács elé állították őket, a főpap pedig ezt kérdezte tőlük:
„Nem megparancsoltuk-é néktek parancsolattal, hogy ne tanítsatok ebben a névben? És ímé
betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal, és mireánk akarjátok hárítani annak az embernek vérét.” (ApCsel. 5:28)
Ekkor történt meg az egyik legdrámaibb esemény a korai egyház életében: mivel a tanács megosztott volt, Isten ereje pedig ilyen hatalmasan megnyilvánult az emberek között — Gamáliel figyelmeztette őket,
hogy ne bántsák a tanítványokat, nehogy esetleg Isten ellen harcoljanak ily módon.
Ennek ellenére megverették a tanítványokat, és megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus
nevében, majd elbocsátották őket.
„Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől, hogy méltónak tétettek arra, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettessenek.” (ApCsel. 5:41)
Senki sem tudja úgy elolvasni az Apostolok cselekedeteinek ezt a részét, hogy ne vegye észre, Jézus neve milyen hatalmas helyet foglalt el a korai egyház életében.
István halálát és Fülöp Samáriában való prédikálását követően eljutunk ehhez a fontos kijelentéshez.
„De miután hittek Fülöpnek, aki az Isten országára és a Jézus Krisztus nevére tartozó örvendetes dolgokat hirdeti vala, megkeresztelkedének mind férfiak, mind asszonyok.” (ApCsel. 8:12)
Ő nem csak Isten országát, hanem Jézus nevét is hirdette.
Úgy tűnik, hogy a korai egyház szentelt időt arra, hogy tanítsa az embereket Jézus nevének
használatára. Bizonyára megértették, hogy birtokukban van az, amit ma úgy hívhatnánk: törvényes jog Jézus nevének használatára.
Úgy tűnik, hogy a korai egyház szentelt időt arra, hogy tanítsa az embereket Jézus nevének
használatára. Bizonyára megértették, hogy birtokukban van az, amit ma úgy hívhatnánk: törvényes jog Jézus nevének használatára.
A név a gyógyulásban
Használták e nevet a betegekkel kapcsolatban is. Úgy tűnik, különösebben nem imádkoztak a
betegekért, hanem csak rájuk tették a kezüket Jézus nevében, vagy mint az Ékes kapunál, azt mondták: „a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!”
Pál megtérését követően Isten elküldi Ananiást, hogy keresztelje meg Pált. Isten ezt mondja az
ApCsel. 9:15-16-ban:
„Mert ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izrael fiai előtt. Mert én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvedni.”
Jézus neve volt a csatabárd Pál szolgálatában.
Pál kezében olyan volt ez a név, mint Mózes kezében a vessző.
Ha az egyiptomiak el tudták volna lopni azt a vesszőt, megfosztották volna Mózest a fegyverétől.
Ugyanígy, ha a pogányok és a zsidók meg tudták volna akadályozni az egyházat Jézus nevének
használatában, megfoszthatták volna az egyházat természetfeletti erejétől, és a hajától megfosztott
Sámsonhoz hasonlóan, csupán közönséges emberek lettek volna.
A modern egyház, miután elveszítette Jézus nevének erejét, a hajától megfosztott Sámson szintjére
süllyedt.
Az ApCsel. 9:27-29-ben olvassuk:
„Barnabás azonban maga mellé vevén őt (Pált), vivé az apostolokhoz, és elbeszélé nékik, mint látta az úton az Urat, és hogy beszélt vele, és mint tanított Damaszkuszban nagy bátorsággal a Jézus nevében. És ki- és bejáratos vala köztük Jeruzsálemben: és nagy bátorsággal tanítván az Úr Jézusnak nevében...”
Ez többet jelentett az evangélium egyszerű hirdetésénél, ahogy azt ma elgondoljuk.
Újfent, a jeruzsálemi gyűlésen, az ApCsel. 15:13-14 feljegyzése szerint, Jakab azt mondta:
„Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg engem! Simeon elbeszélé, mimódon gondoskodott először Isten, hogy a pogányok közül vegyen népet az Ő nevének.”
A név köré összegyűjtött nép
A pogányokból lett egyház egy olyan nép, amely kijött a világból és Jézus nevéhez jött, mi olyan nép vagyunk, akik a név köré csoportosulunk; amikor gyülekezetként, illetve egyházként összejövünk — Jézus neve köré jövünk össze.
Ez egy természetfeletti test, természetfeletti erővel felruházva, egy természetfeletti névhez
felsorakozva. Az Úr legyen hozzánk irgalmas! Hogyan estünk ki ebből a magas méltóságunkból.
Amikor az ember elmegy egy átlagos gyülekezeti vagy egyházi alkalomra, csak azt hallja, hogy férfiak és nők Istenhez könyörögnek hitért, panaszkodnak gyengeségeik miatt, megvallják, hogy képtelenek
megállni az élet nehéz helyzeteiben. Ha ismernék az igazságot, felsorakoznának Jézus neve mellett — e magasságos név pedig magában foglalja Isten mindenhatóságát, annak az erejét, aki viselte e nevet, és ők nem tudják ezt!
Bárcsak tudnák, hogyan kell felkapcsolni azt a kapcsolót, hogy fényt, dicsőséget és a Mindenható
erejét megkapják, mindazt ami a rendelkezésükre áll.
Az ApCsel. 16:16-18 nagy erővel mutatja be nekünk a név használatát:
„Lőn pedig, hogy mikor mentünk a könyörgésre, egy szolgálóleányka jöve előnkbe, kiben
jövendőmondásnak szelleme vala, ki az ő urainak nagy hasznot hajta jövendőmondásával. Ez követvén Pált és minket, kiált vala, mondván: Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, kik néktek az üdvösség útját hirdetik. Ezt pedig több napon át művelte, Pál azonban megbosszankodván, és hátrafordulván, mondá a szellemnek: Parancsolom néked a Jézus nevében, hogy menj ki belőle. És kiméne abban az órában.”
A lány megszabadult, az apostolokat letartóztatták; ekkor történt az a hatalmas csoda, hogy a
filippibeli börtön ajtaja megnyílt, a börtönőr pedig Pál és Silás lábainál sírva és reszketve azt kérdezte: „Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek?”
Ők azt válaszolták: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnépe.”
Ugyanaz a név, ami délután megszabadította azt a lányt a démon hatalmából, most ezt az embert Isten családjának fiúsági jogon járó kiváltságaiba vezette.
Jézus neve többet jelentett a korai egyház számára, mint ma nekünk, megvolt a helye a szolgálatukban, amit ma már nem mondhatunk el.
Van valami, ami elfoglalta e név helyét?
Mondják, hogy az iskolai oktatás veszi majd át a helyét; hogy az egyháznak már nincs szüksége Isten természetfeletti erejére.
Így okoskodnak: Mi már túljutottunk a Szent Szellem tanításán, és az emberi bölcsesség helyettesíteni tudja Krisztus nevének az erejét; az a név már kiüresedett, nincs ereje; mert főiskoláink, egyetemeink és értelmi képességeink hatalmas fejlődésével már túljutottunk Istenen, és az emberi értelem képes olyan csodákra, hogy Isten fizikai csodái szükségtelenné váltak.
Ez szégyen ránk nézve!
Hitehagyott egyházzá lettünk, hason csúszunk a porban, saját tudatlanságunk tart minket rabságban.
Izrael babiloni fogsága előképe annak, ahogy a világi erőknek sikerült az egyházat egy Babilon-szerűfogságba vinni.
Semmi más, csakis egy természetfeletti Isten fog minket valaha is megszabadítani!
Milyen kevéssé vagyunk tudatában annak, hogy az ellenség egyszerűen csak jókat nevet semmitérő
prédikációinkon és semmitérő irományainkon.
Egy hatalmas csoda Jézus Krisztus nevében többet ér száz modernista prédikációnál, ami a legtöbb
egyházban hallható. Isten elveszítette erejét?
Jézus talán nyugdíjba ment?
Van feljegyzésünk valahol arról, hogy Isten azt mondta, Jézus nevére nincs többé szükségünk?
Hogy a főiskolák, az egyetemek és az egész oktatási rendszer átveszi majd e név helyét?
Olvassunk el még egy lenyűgöző esetet az ApCsel. 19:11–17-ből:
„És nem közönséges csodákat cselekszik vala az Isten Pál keze által: annyira, hogy a betegekhez is elvivék az ő testéről a keszkenőket, vagy kötényeket, és eltávozának azoktól a betegségek, és a gonosz szellemek kimenének belőlük. Elkezdék pedig némelyek a lézengő zsidó ördögűzők közül az Úr Jézus nevét hívni azokra, akikben gonosz szellemek valának, mondván: Kényszerítünk titeket a Jézusra, kit Pál prédikál.
Valának pedig némelyek Skévának, egy zsidó főpapnak fiai heten, akik ezt művelik vala. És reájuk ugorván az az ember, akiben a gonosz szellem vala, és legyőzvén őket, hatalmat vőn rajtuk annyira, hogy mezítelenen és megsebesülve szaladának ki abból a házból. Ez pedig tudtokra lőn mindeneknek, mind zsidóknak, mind görögöknek, kik Efézusban laknak vala, és félelem szála mindnyájukra, és magasztaltatik vala az Úr Jézusnak neve.”
Van feljegyzésünk valahol arról, hogy Isten azt mondta, Jézus nevére nincs többé szükségünk?
Hogy a főiskolák, az egyetemek és az egész oktatási rendszer átveszi majd e név helyét?
Olvassunk el még egy lenyűgöző esetet az ApCsel. 19:11–17-ből:
„És nem közönséges csodákat cselekszik vala az Isten Pál keze által: annyira, hogy a betegekhez is elvivék az ő testéről a keszkenőket, vagy kötényeket, és eltávozának azoktól a betegségek, és a gonosz szellemek kimenének belőlük. Elkezdék pedig némelyek a lézengő zsidó ördögűzők közül az Úr Jézus nevét hívni azokra, akikben gonosz szellemek valának, mondván: Kényszerítünk titeket a Jézusra, kit Pál prédikál.
Valának pedig némelyek Skévának, egy zsidó főpapnak fiai heten, akik ezt művelik vala. És reájuk ugorván az az ember, akiben a gonosz szellem vala, és legyőzvén őket, hatalmat vőn rajtuk annyira, hogy mezítelenen és megsebesülve szaladának ki abból a házból. Ez pedig tudtokra lőn mindeneknek, mind zsidóknak, mind görögöknek, kik Efézusban laknak vala, és félelem szála mindnyájukra, és magasztaltatik vala az Úr Jézusnak neve.”
Pál szolgálata Jézus nevében olyan nagy hatású volt, a csodák annyira magukért beszéltek, hogy még a gonosz lelkületű emberek, a varázslók is megpróbálkoztak e név használatával; és a név a hatalmas csodák által megdicsőült Efézusban.
Bárcsak a mai gyülekezetekben és egyházakban is megdicsőülne Jézus neve!
Ez meg is történne, ha a hívők ismernék törvényes jogaikat, és tudnák, hogyan éljenek azokkal.
Az ApCsel. 26:9-ben Pál védekezésképpen azt mondja: „Én bizonyára elvégeztem vala magamban, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem.”
Figyeljük meg, milyen helyet ad Pál a névnek ebben az igeversben — azelőtt úgy gondolta, hogy Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednie!
Milyen végkövetkeztetést tudnánk levonni az Apostolok cselekedeteiből a név használatával és
helyével kapcsolatban?
Jézus neve valójában átvette helyét a mennybe felemeltetett és felmagasztaltatott Úrnak. Ahol csak
Jézus megdicsőült volna személyes jelenléte által, ott most az Ő neve vette át a helyét.
Nyissa meg az Úr megvakított szemeinket!
Az a név semmit sem veszített hatalmából, sem erejéből; kudarcra van ítélve az a próbálkozás, ami a világkorszak helytelen értelmezésével meg akar fosztani minket az Ige hatékonyságától; hiszen világosan látható Pálnak a pogányok felé való szolgálatából és a pogányoknak írt leveleiből, hogy ő milyen helyet ad Jézus nevének. Ez teljes mértékben cáfolja azoknak a tanítását, akik Jézus nevének erejét áthelyezik az eljövendő ezeréves földi királyság korszakába.
Nem, ez nem így van! Jézus neve hozzánk tartozik most.
Ez a mi törvényes jogunk; ez a név a miénk.
Milyen gazdag lehetne a mai egyház erőben, tapasztalatban és kegyelemben, ha ismerné kiváltságait, felkelne ebben a névben és mindezt magához merné venni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése